A felzárkózás motorja

A magyar gazdaság 1990-1998 közötti fejlődésében, a termelő- és szolgáltatószektorok szerkezetének átalakításában, teljesítményének javulásában a külföldi befektetéseknek kiemelkedő szerep jutott. Az előrejelzések szerint ez a tendencia várhatóan a következő években is fennmarad. Elemzések szerint Magyarország a privatizáció befejeződése után is számíthat a GDP 3-4 százalékát elérő külföldi befektetésre, de nem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltozást követő négy-öt évben beáramló tőke nagyobb részben volt köszönhető annak, hogy Magyarország a közép-kelet-európai régióban még élen járt a privatizációban, a gyors és széles körű piaci nyitásban, valamint a beruházásokat ösztönző eszközök bevezetésében. A gazdaság és a közviszonyok állapota természetesen továbbra is vonzóvá teszi az országot a befektetők előtt, ugyanakkor a tőkéért folyó növekvő versengésben újabb csábító eszközökre is szükség van.

Nemzetközi folyamatok

A szakirodalom a világgazdaságban a késői hetvenes, korai nyolcvanas évek óta három, egymástól igen különböző jegyekkel bíró külföldi közvetlen befektetési boomot jelöl meg. 1979-1981 között volt az első jelentősebb beruházási fellendülés a második olajkrízist követően, s viszonylag rövid ideig tartott, amelyben a beruházások növekedését az olajtermelő országok generálták. Ebben az időszakban az Egyesült Államok mellett Szaúd-Arábiába érkezett a legtöbb külföldi tőke. A befektetők között Hollandia, Nagy-britannia és az Egyesült Államok álltak az első helyeken, illetve ezen országok legnagyobb transznacionális olajvállalatai. A boom a befektetések nagyságrendjét tekintve nem volt kiemelkedően jelentős. A beruházások teljes értéke a világ tőketartalékainak 2 százalékára sem terjedt ki. 1986 és 1990 között a fejlett országok többsége jelentős, direkt befektetővé vált. A csoportból különösen Japán emelkedett ki, és ezekben az években a világ első számú befektetőjeként tartották számon. Nagy vonzerőt gyakorolt a gyorsan fejlődő régiók gazdasági teljesítménye és a vállalatirányítási rendszerekben az információtechnológiai és a telekommunikációs eszközök térnyerése is.

Az 1986-90 közötti beruházási boom egyértelmű nyertesei a fejlett országok voltak. 1985-ben a külföldi beruházások állománya ezekben az országokban 537,7 milliárd dollár volt, 1990-ben már 1370,6 milliárd! A beruházások döntő többsége a fúziók és az akvizíciók alkalmazásával zajlott le. A fejlődő országok közül Kína vált az egyik legfontosabb célországgá. A kínai működőtőke-import 1985-1989 között több mint háromszorosára nőtt. 1990-ben Kínában már 14 milliárd dollár fölötti volt a külföldi tőke nagyságrendje, míg ekkor a teljes kelet-közép-európai régióban csak 2,9 milliárd dollár volt a befektetések értéke.

Az 1995 utáni beruházások 1998-ban már korántsem mutattak olyan lendületet, mint az első két évben. A külföldi működőtőke beáramlása valamennyi régióban emelkedett ugyan kisebb-nagyobb mértékben, a boom legnagyobb nyertese mégis csaknem kizárólag az Egyesült Államok és Kína voltak, ahová 1995-96 között a teljes befektetett tőke mintegy kétharmada irányult.

A jelenlegi helyzet a következőképpen jellemezhető: a legnagyobb befektető továbbra is az Egyesült Államok, ahonnan minden negyedik befektetésre kiadott dollár külföldre kerül. 1996-ban második helyen Nagy-Britannia állt, amelyet Németország, Franciaország és Japán követett. Regionális szinten a működőtőke legnagyobb felvevője az Európai Unió, ugyanakkor a legnagyobb befektető is. Az EU befektetéseinek mintegy fele a fejlődő országokba irányul.

A fejlődő országok már jelentős befektetők, de külső befektetéseik többszörösét vonzzák régiójukba. A fejlődőnek nevezett régió a világ összes befektetéseiből 15 százalékkal részesedett, míg a külső (fejlődőkön kívülről származó) befektetésekből 1995-96 között részaránya 30-ról 37 százalékra emelkedett. Az Egyesült Államok mellett Kína vált a legnagyobb befogadó országgá, miközben a fejlődő régió befektetői között Hongkongé lett a vezető szerep.

A befektetések fajtái

Valamennyi régióban, de különösen az Egyesült Államokban és a nyugat-európai országokban, általában a fúziók (vállalategyesülések) és az akvizíciók (tőkerészvásárlás) játsszák a legfontosabb szerepet a befektetésekben. Az ilyen típusú befektetések alkalmazása a '80-as évek közepétől vált a fejlett országok kiemelt piaci belépési és tőketranzakciós eszközévé, maga mögé szorítva a zöldmezős beruházásokat.

A magyarországi befektetésösztönző eszközök kialakításakor egyáltalán nem mellékes momentum, hogy a befektetéseket tervező (transznacionális) vállalatok stratégiája milyen típusú befektetést részesít előnyben. Az utóbbi években ugyanis mind nagyobb szerep jut a tradicionális tőkebehozatali eszközök mellett a szövetségi-partnerségi típusú együttműködéseknek is. A vállalatok közötti kapcsolatok fajtái soha nem látott mértékben szélesedtek és így a gyakorlatban az együttműködések éppúgy létrejöhetnek tulajdonosi közreműködéssel (például joint venture), mint anélkül (például franchise). A fejlett régióból kiinduló vállalatközi együttműködési kezdeményezések motivációi a kilencvenes évek elejére gyökeresen megváltoztak.

A műszaki-technológiai innováció felgyorsulása miatt bizonyos tőke- és kutatásintenzív ágazatokban a vállalatok fúziókat hoztak létre, és növelték akvizíciós tevékenységüket a versenyképesség erősítése érdekében. Ez az eszköz a fejlett országokban ma is a legelterjedtebb, és a tőkeexport legfontosabb eleme is. A fúziókkal és egyéb tőketranzakciókkal létrehozott óriási méretű transznacionális vállalatok azonban nem mindig képesek arra, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak a piaci igények gyors változásaihoz, az ebből adódó feszített ütemű technológiai innovációra, rövid termékfejlesztési ciklusra és rugalmas technikai cserére a gyártás területén. Kizárólag az ilyen jellegű, tradicionális együttműködési formák alkalmazásával tehát nem volt elérhető a cél, a versenyképesség növelése. A vállalatok egy része számára járható útnak bizonyult az államilag finanszírozott, úgynevezett kulcstechnológiák fejlesztésébe való bekapcsolódás, de a legtöbb vállalat a stratégiai partnerséget vagy a működőtőke-befektetést választotta olyan országokba, ahol a helyi előnyök kihasználásával a versenyképesség még hosszabb ideig fenntarthatónak bizonyult.

Várható trendek 2001-ig

A transznacionális vállalatok menedzsereinek közreműködésével az UNCTAD 1997-ben készített elemzést. E szerint a transznacionális vállalatok összes eladásaiban a külföldön termelt termékeké várhatóan gyorsabban bővülnek. Ezzel összefüggésben a transznacionális vállalatok gyorsabban növelik a termelés külföldre helyezését. A nemzetközi expanzió legfontosabb eszközei a korábban is alkalmazott transzferek maradnak, mint a fúziók, az akvizíciók és a joint venture-ök. Különösen gyors növekedést várnak a vegyesvállalati típusú együttműködésektől – ezen belül is különösen a tőkeemeléses vegyesvállalatoknál. A transznacionális vállalatok ugyanis a költségek és a kockázatok optimális megosztása érdekében új piacokra kívánnak belépni (különösen sok helyütt szerepel Kína), és új termékek kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Hasonló megfontolások alapján alkalmazzák a jövőben is a stratégiai szövetségeket, a vállalatközi együttműködés különféle módszereit. A fejlett országokban továbbra is nagy jelentőségűek maradnak a fúziók és akvizíciók.

A transznacionális vállalatok befektetési politikájának várhatóan a következő években a fejlődő országok lesznek a nyertesei. A legtöbbet emlegetett célterület Ázsia, majd sorrendben Latin-Amerika és a közép-kelet-európai térség következik. A fejlett országok együttműködésére vonatkozó kiemelt figyelem azonban nem változik.

A tőkeexport legfontosabb célja a piacszerzés marad. A piac meghódítása, úgy tűnik, a közeljövőben sokkal inkább előtérbe kerül, mint az olcsóbb források, így az alacsony bérköltségek kihasználása. Az elemzésben sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a "helyi piacra való termelés" fontossága, mint a "kedvezőbb bérköltség" vezérelte relokáció. Ez a tényező különösen nagy szerepet játszik a szolgáltatások területén tervezett transzfereknél.

A termeléskihelyezéssel párhuzamosan a termeléshez és az eladáshoz kapcsolódó legfontosabb vállalati funkciók is internacionalizálódnak, bár különböző mértékekben. Az előrejelzés szerint a transznacionális vállalatok 2001-ig főleg az infrastruktúra, a kereskedelmi hálózatok, a nem pénzügyi szolgáltatások és az autóipar területén terveznek befektetéseket.

Regionális beruházások

A World Investment Report (WIR) 1997. évi elemzése szerint a közép-kelet-európai térségben 1996-ban összesen 46 milliárdnyi külföldi működőtőke-befektetést regisztráltak, ez éppen 13 milliárddal volt kevesebb, mint például az indonéz tőkeimport. A beruházások ugyanakkor többnyire négy országban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon, Lengyelországban és az Orosz Föderációban koncentrálódtak. A mostani állapotra is jellemző, hogy a cseh-lengyel -magyar hármas vonzza az összes beruházások majd' 70 százalékát.

A régió beruházói között a nyugat-európai transznacionális vállalatok vezetnek, de mögöttük szorosan következik az Egyesült Államok és néhány ázsiai ország, de legfőképpen a Koreai Köztársaság. Japán befektetései ebben az összehasonlításban nem túl attraktívak.

A térségben, szintén a WIR elemzéseire hivatkozva, úgy tűnik, Magyarország már nemcsak befogadó, hanem egyre inkább tőkebefektető ország is.

Preferált ágazatok az 1996. évi tőkenagyság szerint
Ágazat	Legfontosabb befektető országok	Részarányuk az ágazat teljes külföldi befektetésében (százalék)
Élelmiszerek, italok és dohánytermékek	1. Hollandia	26,8
	2. Ausztria	15,0
	3. Németország	13,2
Textil, ruházat, bőrtermékek	1. Németország	18,4
	2. Olaszország	14,7
	3. Ausztria	12,2
Fa-, papír- és nyomdaipar	1. Ausztria	22,9
	2. Németország	19,9
	3. Franciaország	8,8
Vegyipar	1. USA	30,8
	2. Németország	14,7
	3. Franciaország	7,2
Gépipar	1. USA	25,4
	2. Németország	24,7
	3. Ausztria	10,1
Forrás: KSH, saját számítások

Befektetések Magyarországon

Magyarországra a Gazdasági Minisztérium tájékoztatása szerint 1998. november 30-ig 19,2 milliárd dollár (közvetlen működőtőke, plusz tárgyi apport) külföldi tőke érkezett. Ez az érték a régióban még mindig kiemelkedően magas. Mindenesetre az 1988 óta eltelt időszak egészében és jelenleg is a külföldi működőtőke folyamatos beáramlása volt a magyar gazdaság legnagyobb, ha nem egyetlen igazi sikere. Elemzések szerint a magyar nemzetgazdaság természetes tőkeabszorpciós képessége évi 1,2-1,5 milliárd dollár, Magyarország ennyit képes minden nagyobb egyedi üzlet nélkül is befogadni.

Az MNB által közölt adatok szerint 1995 után az összes külföldi befektetések nagyságrendje abszolút mértékben (1996) és növekedési ütemét tekintve (1996-1998) csökkent. A készpénzben beérkezett külföldi tőke 1991-1993 között folyamatosan nőtt, ezután meglehetősen egyenetlenül alakult, a tárgyi apportok értékének alakulására pedig egyértelműen hullámzó trend volt jellemző. Jól nyomon követhető ez a változás az MNB portfólióbefektetésekről adott tájékoztatójából: 1995-1997 között az ilyen típusú befektetések dollárértéke 210,6 millióról 2,6 milliárdra nőtt, miközben a privatizációs bevételek 3 milliárd dollárról 300 millió dollár alá estek ugyanezen időszakban. A tulajdonviszonyt megtestesítő portfólióbefektetések növekedése viszont szoros összefüggést mutat a tisztán külföldi tulajdonú vállalatok jegyzett törzstőkéjének emelkedésével.

Az 1998. évi makrogazdasági adatok, a gazdasági ágazatok tulajdonosi struktúrája, az egyes gazdasági ágak teljesítményeinek differenciálódása együttesen arra utal, hogy 1998-ra a magyar gazdaság fejlődésében a külföldi jelenlét már meghatározó szerepet játszott. Felmérések alapján a külföldi tulajdonosok részesedése a társasági formában működő összes hazai vállalkozás jegyzett tőkéjéből 1997-ben 33 százalék volt, a vegyes vállalkozásokon belül pedig 70 százalék fölötti. 1998-ra ilyen típusú adatok még nem állnak rendelkezésre.

Érdemes megvizsgálni, hogy a külföldi befektetői kör az elmúlt 7-8 évben hogyan alakult át. Míg ugyanis 1990-1993 között a külföldi befektetők között nagyjából azonos arányban lehetett találni állami és magántőkét, a következő két-három évben pedig a szakmai befektetők voltak túlsúlyban, addig az utóbbi években már egyre nagyobb arányban szerepelnek a pénzügyi befektetők.

A KSH 1998-ban publikált adatai szerint 1995-ben, az energiaipar privatizációjának köszönhetően, 57 százalékos volt a külfölditőke-beáramlás emelkedése az azt megelőző 1994-hez képest. A folyamat következtében az 1996 végén mért külfölditőke-állomány 29 százaléka egyetlen év alatt került az országba. Ilyen mértékű tőketöbblet azelőtt csak egy alkalommal, 1993-ban a MATÁV privatizációja során érkezett a magyar gazdaságba (talán a következő ilyen év a Magyar Posta privatizációjának időszaka lesz).

A KSH utolsó átfogó felmérése szerint 1996-ban a 26 130 külföldi érdekeltségű vállalkozás körülbelül fele volt teljesen külföldi tulajdonban. A befektetők mindinkább előtérbe helyezték a kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozások alapítását, erre utal, hogy arányuk az alapítások között 1990-ben mindössze 4, 1996-ban pedig már 44 százalékos volt. Ugyancsak nőtt a külföldi tőke aránya a jegyzett tőkéből: az 1990. évi 34 százalékról 1996 végére 71 százalékra.

1997-ben 25 706 külföldi tulajdonnal működő szervezet létezett Magyarországon, összesen 2789,8 milliárd forint nagyságú jegyzett tőkével, amiből 73 százalékos volt a külföldi tőke aránya.

Az APEH adatbázisából nyerhető információk szerint megállapítható, hogy általában a külföldi tőkével működő vállalkozások a nagyobb méretűek. Megemlítendő ugyanakkor az is, hogy a külföldi tulajdonú vállalkozások több mint a fele a minimum 1 millió forint körüli jegyzett tőkével rendelkező kis cég. Ugyanakkor 1996-ban az összes külfölditőke-állomány mindössze fél százaléka működött ezekben a kisméretű szervezetekben. Ugyanezen időszakban a külföldiek részvételével működő vállalkozások 6 százaléka (1501 vállalkozás) 100 millió forint feletti jegyzett tőkével rendelkezett, és az összes külföldi tőkéből való részesedése elérte a 93 százalékot. A külföldi befektetett tőke nagy része a kimondottan nagy vállalkozásokban koncentrálódott. Az eddigi legnagyobb összegű tőke a MATÁV privatizációja révén került az országba (1727 millió dollár), ezt követi a GE-Tugsram (550 millió dollár), a Volkswagen-Audi (550 millió dollár), a GM-Opel (500 millió dollár) és a Suzuki (300 millió dollár).

A KSH Évkönyvében megjelentetett összeállítás alapján megállapítható, hogy az 1997. évi, több mint 500 milliárd forintot kitevő külföldi beruházások a feldolgozóiparba, ezen belül is elsősorban az élelmiszeriparba, valamint a kereskedelmi és a pénzügyi szférába irányultak. (Erről az évről részletesebb adatok még nincsenek.) A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a külföldi érdekeltségű vállalatok többsége a feldolgozóiparban működik, majd a kereskedelem és a pénzügyi szolgáltatás következik. 1993-1996 között szembetűnő volt a tisztán külföldi tulajdonú vállalkozások alapításának növekedése, ekkor az összes beruházásokból mintegy 20 százalékot tett ki a zöldmezős beruházások aránya, és az ágazati megoszlás is kedvező képet mutatott.

1996-ban a feldolgozóiparon belül a zöldmezős beruházások 65 százaléka volt a gépiparban található, 13 százaléka az élelmiszeriparban, 9 a vegyiparban, 7,5 a könnyűiparban, 5,5 százaléka pedig az építőiparban.

A legtöbb külföldi tőke továbbra is a gépiparban, az élelmiszeriparban és a vegyiparban van, míg a legnagyobb külföldi tulajdoni hányad a nemfém ásványi termékeket gyártó szektorban és a gépiparban volt megfigyelhető.

A beruházók motivációi

Érdemes – a lehetőségek korlátain belül – összevetni a külföldi tőke nagyságát és származási összetételét a beruházó ország saját ipari struktúrájával. Egyes elemzések szerint például szoros az összefüggés az egyes beruházó országok és Magyarország korábbi gazdasági kapcsolatai között, de összefüggés látszik a külföldi befektető exportszerkezetének sajátosságai és beruházásai, valamint a beruházó saját piacán elfoglalt súlya között is.

Mindhárom feltevésre találhatók példák a magyarországi külföldi működőtőke-befektetések relációs megoszlásában. A külföldi beruházások egy része nyilvánvalóan több évtizedes gazdasági kapcsolatok folytatását, illetve újjáélesztését jelentette. Magyarország egészen a huszadik század közepéig fontos területe volt például a német, az osztrák és a francia tőkének. Ekkor elsősorban az infrastrukturális beruházásokban (út- és vasútépítés), az élelmiszeriparban és a gépiparban tevékenykedtek. Az új kapcsolatfelvétel a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek végén történt meg, különféle formákban (bérmunka, licencek vásárlása, kooperációs szerződések). Az akkori NSZK-val a nyolcvanas évek végén például mintegy 600 szerződés volt érvényben.

A befektető ország exportstruktúrájának legfontosabb jegyei hasonlóképpen felismerhetők a befektetésekben. Németország legfontosabb exportágazatai a vegyipar, a gépipar, ezen belül is a közlekedésieszköz-gyártás és az elektronika azok az ágazatok, amelyeket Magyarországon is előnyben részesített. Ezek a tendenciák nemcsak Németország, hanem valamennyi nagy tőkeexportőr esetében megfigyelhetők. Franciaország például a vegyipart és az élelmiszeripart preferálta, Japán az elektronikai és az autóipari szektort. A gyakorlatilag egyetlen nem tradicionális kapcsolatból eredő amerikaitőke-beáramlás pedig az energiaszektort, az élelmiszeripart és a gépjárműgyártást vette célba.

A legkelendőbb ágazatok közül az élelmiszeriparban található a legvegyesebb relációs összetétel, de meghatározó az osztrák, a holland, az angol, a francia és a belga tőke. Ugyanakkor az élelmiszer-ipari befektetések közül a hollandok képviselik a legnagyobb részarányt. A vegyiparban leggyakoribb és legnagyobb befektetők a német, az amerikai, a holland, a francia és az angol vállalatok. A vegyipari befektetésekben az amerikai multinacionális cégeké az első hely. A gépipar szintén jelentős célterület, itt a németek, az amerikaiak, az olaszok és a japánok mellett jelentős tőkét fektettek be az osztrák és a belga cégek is. A gépiparban a legtöbb működőtőke-befektetés a német és az amerikai cégek nevéhez fűződik. A textil- és ruházati ipart leginkább az angol és olasz, a fa-, papír- és nyomdaipart a holland, a nemfém ásványi termékek gyártását pedig leginkább az osztrákok preferálták.

Magyarországra eddig a legtöbb működőtőke Németországból érkezett. Az iparban a gépipar, az elektronikai, a vegyi és az élelmiszer-ipari ágazatok vezetnek, de a befektetésekben kiemelkedő a gépkocsigyártás és a telekommunikáció szerepe is. A német működőtőke-kivitelt motiváló tényezők Németország újraegyesítése óta (is) jelentős kihelyezéshez vezettek, annak ellenére, hogy a keletnémet tartományok felzárkóztatása nagy pénzügyi forrásokat igényel. A megnőtt tőkekivitelt nettó tőkeimporttal fedezik. A német vállalatok számára azonban a fajlagos költségek csökkentése, a racionalizálás és a versenyképesség-javítás kényszere tartós késztetést teremt a külföldi közvetlen beruházások növelésére.

A német működőtőke-kivitel fontos jellemzője (mint már utalás történt rá), hogy igen szoros korrelációt mutat az áruexport földrajzi és szerkezeti megoszlásával, ami azt igazolja, hogy a német beruházók egyik fő szempontja az exportpiacok megszerzése, az értékesítési lehetőségek kiszélesítése. A piacszerzés fontosságát jelzi, hogy a szolgáltatószektorban és a kereskedelemben szintén magas a német működőtőke részvétele.

A német működőtőke-kivitel másik fontos motivációja a fajlagos termelési költségek csökkentése a kelet-közép-európai országokból és így Magyarországról is érkező beszállítások révén. Ugyanakkor a német befektetők számára nemcsak az alacsonyabb bérszínvonal, hanem a szakképzett munkaerő, a K+F kapacitások, az infrastruktúra és a szállítási költségek is fontos szempontok a telephely megválasztásában.

A DIHT, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamarák Szövetségének Németország nyugati tartományaiban végzett 1996. évi felmérése szerint az ezredfordulóig a vállalatok mintegy harmada szándékozik termelési tevékenységének egy részét, esetleg egészét külföldre helyezni. A 7200 cégre kiterjedő felmérés tapasztalatai azt mutatták, hogy a német vállalatok több mint 60 százaléka a kedvezőbb bérköltségek miatt tervezi ezeket a lépéseket. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy a kelet-európai országok a legfontosabb célterületek, köztük is elsősorban Magyarország, ahol véleményük szerint a legkorábban alakultak ki a külföldi vállalatok működését segítő jogi keretek. Más kérdés, hogy a magyarországi német tőkebefektetők szerint a jogszabályok állandó és követhetetlen változása, a bürokrácia és a magas infláció sok befektető életét keseríti meg.

Korábbi hazai elemzések szerint a tőke számára a legnagyobb vonzerő elsősorban az olcsó munkaerő, a földrajzi közelség és a megközelítőleg azonos kulturális színvonal. Az európai és az amerikai vállalatok versenyképességét – főleg a gyorsan megerősödő ázsiai riválisokkal szemben – egyre jobban veszélyeztette a termelési költségek emelkedése és vele párhuzamosan a hatékonyság csökkenése, ezért alacsonyabb bérköltségű országokba telepítették a kevésbé kényes termelési fázisokat. A kelet-európai befektetésekkel pedig láthatóan az volt a szándékuk, hogy a mexikói "maquiladorok"-hoz hasonlóan, amelyeket főleg amerikai vállalatok üzemeltetnek alacsonyabb költségekkel, Kelet-Európában hozzanak létre olcsóbb termelőbázisokat.

Valójában a helyzet nem ilyen egyszerű. A befektetők motivációi – a jelek szerint – egyáltalán nem kategorizálhatók. Azt, hogy éppen piacszerző vagy költségcsökkentő motívummal érkezik-e a tőke, nehezen lehet különválasztani még ugyanazon befektetésen belül is. Valójában mindkét motiváció – más-más arányokban ugyan – valamennyi befektetőnél adott.

A piacszerzési motívummal jellemezhető külföldi beruházások növekedését kezdetben sok negatív jelenség kísérte (létszámleépítés, telephelyek megszüntetése, kereskedelmi hálózatok megszerzése), amiből az elemzők egy része arra következtetett, hogy a transznacionális vállalatok az olcsó termelési tényezők mellett a magyar piac megszerzését is célul tűzték ki, hátrányos helyzetbe hozva ezzel a hazai vállalkozókat. A kedvezőbb költségek miatt Magyarországra érkező, úgynevezett telephely-létesítő beruházásokkal szemben sokkal elnézőbb a közvélemény és a kormányzat is.

A gazdasági fejlődésről és ezzel összefüggésben a beruházásokról szóló elemzések sokszor igen ellentmondásosak, de alapvetően nem túl optimisták. A mérsékeltebb derűlátás jogos, ugyanis a beruházások reálértéke 1995-ig csökkent és csak azután mutatható ki tényleges növekedés. Az is nyilvánvaló, hogy bármennyire imponálóak a számok, a beruházások nagysága nagyobb, 4-5 százalékos, esetleg még afölötti gazdasági növekedés megteremtéséhez még egyáltalán nem elegendőek. Ugyanakkor tény az is, hogy a fejlesztések meglehetősen koncentráltan jelentek meg egy-egy iparágban, illetve nemzetgazdasági szektorban, miközben más területeken a forráshiány még mindig súlyos gondokat okoz. A fejlődés tehát semmiképpen nem lehet továbbra sem egyenletes – átfogóbb beruházási politika nélkül. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a magyar gazdaság kétségtelenül növekedési pályára állt, a veszélyek korántsem múltak el. Veszélyes lehet, ha a beruházások lassú ütemű bővülése és egyenetlensége miatt a gazdasági növekedés alacsony, 2-3 százalékos szintre áll be. Ez semmiképpen nem elegendő a további fejlődés megalapozásához és a fejlett országokhoz való felzárkózáshoz. Gondot okozhat, ha a gazdasági növekedés a jelenlegi szerkezet mellett, különféle eszközökkel serkentve felgyorsul, ami az exportnál gyorsabb ütemű importbővülést eredményez, és ez a folyamat végül súlyosabb egyensúlyi problémákhoz is vezethet.

A feldolgozóipari beruházásokat részletesebben elemezve árnyaltabb képhez jutunk. Az ágazatonkénti elemzések eredményei arról tanúskodnak, hogy a bútoripar, a kohászat és a nyersanyag-újrafeldolgozás kivételével egyetlen olyan feldolgozóipari alágazat sem volt, ahol a fejlődést eredményező beruházásokban ne a külfölditőke-befektetések képviselték volna a nagyobbik hányadot vagy az egészet.

A kilencvenes évek második harmadában a 23 feldolgozóipari alágazatból 19-ben volt 50 százalék felett a külföldi beruházások aránya, ebből az élelmiszer- és a kőolaj-feldolgozó iparban 100, a papíriparban 90 százalékos. A külföldi befektetések három ágazatban koncentrálódtak: az élelmiszeriparban a teljes beruházási érték 25, a kőolaj-feldolgozó szektorban 24, a vegyialapanyag-gyártásban pedig 12 százaléka. Az erre a három ágazatra jutó beruházások az összes külföldi, feldolgozóipari beruházások több mint 60 százalékát képviselték.

A folyamat 1995 után sem állt meg, jóllehet a külföldiek beruházásait közvetlenül nem preferálta a magyar állam, "csak" a beruházásösztönző eszközökön keresztül. Ennek okait a közvélemény jól ismeri, ugyanakkor az ösztönző eszközök igen tekintélyes része – jóllehet törvényes módon – továbbra is a külföldi, nagyobb beruházóknak nyújtanak kedvezményeket.

Tőkebevonások ösztönzése

A befektetéseket ösztönző rendszer célja az ipar szerkezetének versenyképessé tétele, az exportképes árualapok növelése, összességében a magasabb hozzáadott értéket képviselő ipari tevékenység megteremtése, amely megfelel az EU követelményeinek. Az ösztönző, támogató rendszer meglehetősen sokrétű, és több kormányzati szerv közreműködésével valósul meg. Az egyes elemek konzisztenciájáról azonban nincsenek mélyebb elemzések, azok működésének szinergiája nem világos, a különféle rendszerek kapcsolódó pontjai homályosak.

Az elmúlt évek magyar gazdaságpolitikájában hangsúlyosabbá vált az a törekvés, hogy olyan vállalkozásbarát feltételek kialakításával segítsék a felzárkózást, amelyek mind a hazai, mind pedig a külföldi befektetők beruházásait versenysemleges keretekben ösztönzik. Ez különösen Magyarországnak az OECD-hez való csatlakozásával kapott még nagyobb hangsúlyt, a nemzeti elbánás elvének a hazai jogrendszerbe való beépítésével. Az EU-hoz való közeledési folyamat eredményei szintén visszatükröződnek a jogszabályokban.

Beruházás és export

Az ágazati összeállítású és meglehetősen régi beruházási adatok az 1997-1998-ra kialakult exportteljesítmények és a külföldi beruházások összefüggéseire csak bizonyos korlátokkal alkalmazhatók. Jól látható, hogy a külföldi beruházások egy része azzal a célzattal valósult meg, hogy az anyavállalat termelésének egy részét kihelyezze és az árut visszaszállítsa. Ezek az ágazatok: a villamosipari gépek és készülékek, a gépek és gépi berendezések, járműipari alkatrészek, a bőrkikészítés, bőrtermékek és lábbelik gyártása. A beruházások másik része viszont a magyar piac ellátására, piacbővítő célzattal valósult meg. A legszembetűnőbb ez a papír és papírtermékek és a dohánytermékek gyártása esetében.

A beruházásoknak azonban van egy harmadik motivációja is, ami az előző kettő között helyezkedik el. Azokban az ágazatokban, ahol az export részaránya jelentős, viszont kevésbé jelentős a működőtőke aránya, többnyire a magyar tulajdonú vállalatok is erős exportorientáltsággal rendelkeznek, míg a külföldi tulajdonnal működő vállalatok hasonlóan erős magyar piaci érdekeltséggel is bírnak. Ilyen ágazatok az élelmiszeripar és a vegyi alapanyagok és termékek gyártása. Kivételt képez a ruházati termékek gyártása, amely köztudottan főleg bérmunka-konstrukcióban kerül a megrendelők piacára.

Az ebből adódó következmények a magyar gazdasági fejlődés, a felzárkózás és az export alakulására nézve fontos, új szempontokat adhatnak a gazdaságstratégia és -politika kialakításakor és a különféle exportösztönző intézkedések meghozatalakor. Bizonyos ugyanis, hogy Magyarország alkalmazkodóképessége alapvetően három tényezőtől függ: a külföldi működőtőke motivációitól, a választott ágazat fejlesztésében való szerepvállalásától, illetve a külföldi-magyar vállalatközi kapcsolatok alakulásától. A magyar vállalati szféra fejlődőképességét megalapozó közvetlen és közvetett eszközök hatékonyságától, valamint a kis- és középvállalati kör felzárkózását szolgáló eszközrendszer kialakításától.