Az elmúlt évtizedekben drasztikusan megnőtt a szakadék a gazdaságilag fejlett és az úgynevezett fejlődő kategóriába sorolt országok nagy része között. A legfejlettebb országokhoz alig tucatnyi délkelet-ázsiai, latin-amerikai és közép-kelet-európai ország kísérelte/kísérli meg többé-kevésbé sikeresen a felzárkózást, míg a harmadik világ országainak legnagyobb része saját erejére támaszkodva nem képes javítani helyzetén.
Nem sok jóval kecsegtet a helyzet az elmaradott, kevéssé fejlett országokban. A világgazdaságban és a fejlett országokkal való kereskedelemben meglevő egyenlőtlenségek csakúgy, mint a hiányos infrastruktúra, a gyenge oktatási és egészségügyi rendszer, a társadalom széttöredezettsége és az alacsony hatékonysággal működő, korrupt politikai hatalom lehetetlenné teszi a legelmaradottabb országoknak, hogy kitörjenek szegénységükből, és esélyük legyen a felzárkózásra vagy sokszor a csak minimális szükségletek önerőből történő kielégítésére. A fejletlenségből fakadó problémáktól leginkább sújtott régió Fekete-Afrika, ahol az egy főre számított GDP 500 dollár körül van, sőt számos országban még a 200 dollárt sem éri el. (A nyugat-európai szint meghaladja a 20 000 dollárt.) A gazdasági növekedés éves üteme legtöbbször elmarad a népességnövekedés mögött, ami az elmaradottságot tartóssá és szinte leküzdhetetlenné teszi. Afrika világgazdasági marginalizációja látványosan megmutatkozik világkereskedelmi súlyának csökkenésében, ami a három évtizeddel ezelőtti 6-7 százalékos szintről mára 2 százalékra esett vissza.
A harmadik világ egyes országainak és térségeinek elmaradottságát jól illusztrálja az is, hogy az összességében több mint 500 millió lakost számláló fekete-afrikai országok éves nemzeti jövedelme együttesen nagyjából akkora, mint a 8 milliós Ausztriáé (225 milliárd dollár). A 900 milliós India 360 milliárd dolláros éves GDP-je jelentősen elmarad a nála ötvenszer kisebb Hollandia nemzeti össztermelésétől, és alig haladja meg a 7 milliós Svájcét. A világban meglevő egyenlőtlenségek talán még meggyőzőbb példája, hogy a Microsoft alapítójának, Bill Gatesnek 30 milliárd dollár körüli magánvagyona meghaladja a 120 millió lakosú Banglades teljes évi nemzeti össztermékét.
A segélyezés előnyei
A nemzetközi segélyezés elsődleges célja a szegénység csökkentése és a fejlődés lehetőségének megteremtése a legelmaradottabb országokban. A segélyezés a társadalmi fejlődésben talán hozzájárul az alapfokú oktatás és az alapvető gyógyellátás megteremtéséhez, a politikai életben pedig a demokratikus berendezkedés kiépítéséhez. Ez nem jár feltétlenül a nyugati modell átvételével, de feltételezi bizonyos alapvető, az ENSZ alapokmányában is lefektetett értékek tiszteletben tartását.
Bár a segélyezés elsősorban a gyengén fejlett országok létérdeke, a segélyeket nyújtó (donor)országoknak – a morális kötelezettségen túl – is alapvető érdekei fűződnek hozzá. Az elmaradottak támogatása több szempontból is kedvező hatású a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerére: miután elősegíti ezen országok politikai, társadalmi és gazdasági stabilitását, csökkenti a fegyveres konfliktusok kialakulásának veszélyét. Ugyanígy csökkenti a migrációból származó nemzetközi problémákat, illetve a célországként szereplő fejlett országok e téren jelentkező költségeit. Fontos szempont és pozitív hatású az egész nemzetközi gazdasági rendszerre az is, ha a támogatott országok – gazdaságilag megerősödve – egyenlő kereskedelmi partnerré, illetve egyre növekvő piaccá válnak a donorországok számára. Nem mellékes, sőt egyre lényegibb következményként kell megemlíteni a környezetvédelemben nyújtott segítség fontosságát, ami az egész Föld ökológiájára kihat.
A donorország számára közvetlen előnyöket is hozhat a támogatás, hiszen nő ezáltal a nemzetközi (és adott országbeli) presztízse, illetve új piacokat szerezhet meg vállalatai, termékei, szolgáltatásai számára. A tapasztalatok és az OECD felmérései szerint a támogatásoknak olykor 60-70 százaléka is visszaáramlik a donorországokba azáltal, hogy saját beruházóit bízza meg, saját szakembereit fizet(tet)i meg, saját állampolgárait is munkalehetőséghez juttatja. Összességében azt mondhatjuk, hogy a segélyek nyújtása jelentős haszonnal jár a donorországok számára is.
A segélyek formája
Az elmaradott országoknak nyújtott segélyek szolgálhatnak váratlan szükséghelyzetek áthidalására, mint például a katasztrófák esetén nyújtott élelmiszer-, orvosi vagy technikai segítség. A fejlett országok és a multilaterális szervezetek segélyezési gyakorlata azonban elsősorban nem ilyen alkalomhoz kötött. Támogatásaik főként fejlesztési célokat szolgálnak. Ezt tükrözi a nemzetközi segélyezésben alkalmazott ODA (Official Development Assistence) elnevezés is.
A nemzetközi segélyezés keretében fejlesztésre nyújtott segélyeket két nagy csoportra oszthatjuk: pénzügyi segélyekre, illetve technikai segítségre. A pénzügyi segélyek a pénzbeli adományokon, tehát a vissza nem térítendő hiteleken kívül magukban foglalnak minden olyan kölcsönt, illetve hitelt, amit a mindenkori kereskedelmi (tőkepiaci) feltételeknél kedvezőbb feltételek mellett nyújtanak. Ez az alacsonyabb kamatláb mellett elképzelhető hosszabb visszafizetési határidő vagy halasztott visszafizetés révén is. A pénzeket a segélyezettek általában a donor által is elfogadott programok vagy projektek finanszírozására használhatják fel.
A másik forma, a technikai együttműködés vagy támogatás olyan tevékenység, amely az emberi erőforrások fejlesztésére szolgál. Megtestesülhet a segélyezett országbeliek számára adott ösztöndíjakban, tanulmányutakban: az érintettek a szükséges ismereteket az e téren magasabb szinten álló országban sajátíthatják el, tanulmányozhatják és alkalmazhatják később hazájukban. A technikai segítségnyújtás a tanácsadók, szakemberek, oktatók helyszínre küldésével valósulhat meg, akik így a segélyezett országban adják át szaktudásukat (vagy a birtokolt know-how-t) a helyieknek, illetve megalapozzák a támogatásokból létrehozott projektek szakszerű működtetését.
A nemzetközi segélyezés gyakorlata
Az ENSZ ajánlása értelmében minden gazdaságilag fejlett országnak GNP-je 0,7 százalékát arra kellene fordítania, hogy segítséget nyújtson, és támogassa az elmaradott országokat. Ha megnézzük a fejlett országok jelenlegi gyakorlatát, láthatjuk, hogy csak néhány észak-európai ország teljesíti ezt az ajánlást. A legnagyobb összegben segélyt nyújtó ország 1996-ban Japán volt, kicsivel megelőzve a világ első számú gazdasági hatalmát, az Egyesült Államokat. Ha azonban az egy főre jutó vagy a GNP-hez viszonyított arányt tekintjük, akkor magasan a skandináv országok és Hollandia vezetnek, ahol a japán és az amerikai 0,1-0,2 százalékhoz képest a GNP 0,8-1 százalékát fordítják segélyezésre.
Fejlesztési segélyezésre 1996-ban összesen mintegy 55,5 milliárd dollárt fordítottak, ez a donorországok összesített GNP-jének 0,25 százaléka. Bár a fejlett országok nemzeti jövedelme a kilencvenes évek elején folyamatosan nőtt, a segélyek összege 1991-hez képest nemcsak részarányában (0,34 százalékról!), de összegében is (56,7 milliárd dollárról) csökkent. Ennek oka mindenekelőtt a két legnagyobb donorország, az Egyesült Államok és Japán hivatalos segélyeinek mérséklődésében keresendő, de visszafogottabbá vált az utóbbi időben a többi nagy (Franciaország, Németország, Nagy-Britannia) segélyezési tevékenysége is.
A segélyezés nagysága tehát elmarad a kívánalmaktól, ha azonban a legelmaradottabb országok GNP-jét vesszük alapul, az évi 50 milliárd dollár támogatás így is nagy jelentőségű – igaz, a segélyeket nem mindig ők kapják.
1996-ban, ahogy' a korábbi években is, a legnagyobb összegben Kína kapott segélyeket, összességében 2,5 milliárd dollár feletti értékben, de dobogós helyen van, főként az amerikai támogatásnak köszönhetően, Izrael és Egyiptom is, jóllehet e három ország egyikéről sem állítható, hogy a legelmaradottabbak közé tartozik. [Megjegyzendő, hogy a fejlettebb országoknak – Izrael, Ciprus stb. –, valamint a legtöbb volt szocialista országnak nyújtott segélyek már nem az ODA, hanem az OA (Official Aid) kategóriába tartoznak.] Az egy főre vetített segélyösszegek tekintetében 389 dollárral Izrael vezet, utána Nicaragua (212 dollár) és Bosznia (184 dollár) következnek. Négy olyan ország volt 1996-ban, ahol a segélyek a GNP több mint 50 százalékát tették ki (Bosznia esetében a GNP értéke nem ismert): Bissau-Guinea (67,5 százalék), Mozambik (59,8 százalék), Nicaragua (57,1 százalék) és Ruanda (51,2 százalék).
A segélyezett országok a fejlesztési segélyek csaknem kétharmadát bilaterális alapon, a donorországgal kialakított közvetlen kapcsolatok révén kapják: az egykori nagy gyarmatosítók, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia általában szoros kapcsolatot tartanak fenn volt gyarmataikkal, segélyezési programjaik is javarészt ezekben az országokban folynak. A többi nagy donorországra is jellemző, hogy segélyeit regionálisan, geopolitikai érdekeinek megfelelően nyújtja: Japán a Távol-Keleten, míg az Egyesült Államok a Közel-Keleten és az exszovjet tagállamokban a legaktívabb. 1996-ban az amerikai segélyek 26,5 százalékát Izrael, 8,5 százalékát pedig Egyiptom kapta. A kisebb országok, mint például Írország vagy Finnország néhány (általában egyéb szempontok szerint) kiválasztott országra koncentrálják segélyeiket, hiszen szerényebb forrásaikkal csak így tudnak megfelelő hatásfokú programokat támogatni. Még hatásosabbá tehető a segélyezés, ha több ország egyesíti erőit: ennek megfelelően a segélyek igen jelentős hányada a segélyezésre szakosodott nemzetközi intézményeken és szervezeteken keresztül jut el a rászoruló országokhoz.
Nemzetközi segélyszervezetek
A multilaterális segélyezésben az ENSZ intézményei vesznek részt a legsokoldalúbban. Az ENSZ szakosított szervezetei és intézményei alapvető szerepet játszanak az azonnali humanitárius segélyektől a hosszú távú fejlesztési tervekig a nemzetközi segélyezés szinte minden lehetséges területén.
Az ENSZ által mintegy 4,8 milliárd dollár értékben nyújtott segítség legnagyobbrészt az ENSZ Fejlesztési Programján (UNDP) keresztül jut el a fejlődő országokba. Fontos szerepet játszik még emellett az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO), az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF), a Világélelmezési Program (WFP), az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (FAO) és az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) is. Az OECD által kidolgozott segélyszámítás érdekessége, hogy a donorországok segélyként számolhatják el az ENSZ szervezetei esetében a kötelező hozzájárulásukat is, itt azonban figyelembe veszik azt, hogy az adott szervezet milyen mértékben szolgálja az elmaradott országok fejlődését. Ennek megfelelően, amíg a fenti szervezetek nagy része esetében a tagdíj teljes egészében hivatalos segélynek számít, addig a Világegészségügyi Szervezet (WHO) vagy a FAO esetében a tagdíjnak csak egy része (75,4, illetve 52,8 százaléka) minősül segélynek, magának az ENSZ-tagdíjnak csak 11,5 százaléka, míg a tudományos és kulturális területen működő UNESCO vagy a Világmeteorológiai Szervezet (WMO) esetében ennél is kisebb hányada (6,65, illetve 3,3 százaléka) számolható el segélyként.
A multilaterális intézmények között összegében a legnagyobb segítséget a Világbank-csoport tagjai nyújtják. A Világbank legrégibb és legjelentősebb intézménye a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD), amely a nemzeti fejlesztési programokat és hosszabb távú beruházási projekteket látja el hitelekkel, többek között hazánkban is. A szegényebb fejlődő országok segítésében azonban fontosabb szerephez jutnak társintézményei, elsősorban a Nemzetközi Fejlesztési Társulás (IDA), amely hosszú lejáratú (akár 50 éves futamidejű) kedvezményes, többnyire kamatmentes hiteleket nyújt a fejlődő országoknak, illetve a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC), amely a magánberuházásokat hivatott támogatni és ösztönözni. Az IDA 1996-ban 5,7 milliárd dollárnyi hitelt nyújtott azoknak a fejlődő országoknak, amelyekben az egy főre vetített GNP nem ér el egy megadott szintet (ezt akkor 925 dollárban állapították meg).
A Nemzetközi Valutaalap, az IMF rendeltetésénél fogva nem fejlesztési célokra, hanem a gazdaság egyensúlyi helyzetének helyreállítása érdekében ad elsősorban rövid és középtávú hiteleket, a kevésbé fejlett és eladósodott tagállamok problémáinak kezelésére azonban új finanszírozási módozatokat is létrehozott. 1996-ban, elsősorban az ESAF (Enhanced Structural Adjustment Facility) révén, ezek az országok mintegy 700 millió dollárnyi kedvezményes hitelhez jutottak.
További fontos szereplői a fejlődő országok támogatásának a regionális fejlesztési bankok (Afrikai Fejlesztési Bank, Ázsiai Fejlesztési Bank, Amerika-közi Fejlesztési Bank), amelyek összesen mintegy 2 milliárd dollárnyi kedvezményes (és így segélynek minősülő) hitelt nyújtottak. A donorországokat elsősorban az motiválja az ilyen fejlesztési bankokban való részvételre, hogy cégeik részt vehetnek a bankok által kiírt tenderekben, és ezáltal viszonylag biztos megrendelésekhez juthatnak.
Nem feledkezhetünk el a segélyezésben részes szervezetek kapcsán az OECD-ről, amelynek tagállamai (köztük hazánk is) a világ gazdaságilag legfejlettebb országai. Az OECD maga nem ad hiteleket és nem nyújt közvetlenül támogatást, ugyanakkor az OECD tagállamai adják a fejlesztési segélyek csaknem teljes egészét. Éppen ezért a szervezet keretében tevékenykedő Fejlesztési Segély Bizottság (Development Assistance Committee – DAC), amely figyelemmel kíséri a tagországok segélyezési politikáját, irányelveket dolgoz ki a hivatalos fejlesztési segélyezés számítására, és terveket dolgoz ki a segélyezés jövőjére vonatkozóan, a nemzetközi segélyezés központi jelentőségű tényezőjének számít.
A multilaterális nemzetközi segélyezés szervezeteiről beszélve külön figyelmet érdemel az Európai Unió, amely jelenleg a Világbank után a második legnagyobb donorszervezet.
Az EU segélypolitikája
Az Európai Unió által segélyezésre költött összeg eléri az 5,4 milliárd dollárt. A 15 EU-tagország által nyújtott fejlesztési segélyek (ODA) összege csaknem 32 milliárd dollár, vagyis a tagországok segélyeik mintegy 17 százalékát áramoltatják az Unión keresztül.
Az EU segélyezési programjának legfontosabb eleme az Európai Fejlesztési Alap, amely a Loméi Konvenció értelmében az ACP-országok (69 afrikai, karibi és csendes-óceáni ország) segélyezését finanszírozza. Ez teszi ki az összes segély 45 százalékát. A Loméi Konvenciót az Európai Közösségek eredetileg 46 volt gyarmati országgal kötötte. Ez a társult tagság mellett egyoldalú előnyöket is adott ezen országoknak. A segélyezés mellett az ACP-országokkal folytatott kereskedelem, az ehhez kapcsolódó kedvezmények is részét képezik az egyezménynek, mint például az exportbevételek stabilitása érdekében létrehozott kompenzációs lehetőség, a STABEX. Az EU a külpolitika, a kereskedelem és a segélyezés kérdéskörét nem szétválasztva, hanem együtt kezeli, így növelve az egyes területek hatékonyságát. A jelenleg érvényben levő 4. Loméi Konvenció 2000-ben jár le, a kapcsolat megújításáról, illetve a folytatás lehetséges módozatairól már tavaly megkezdődtek a tárgyalások. Az új egyezményben várható, hogy a WTO-szabályokhoz alkalmazkodva bizonyos kedvezményeket az ACP-országokon túl az összes gyengén fejlett országra kiterjesztenek.
Az uniós segélyek másik 55 százaléka az EU központi költségvetésében jelenik meg, s a mediterrán, latin-amerikai, ázsiai országok hosszú távú segélyezési programjait (MED, ALA stb.), az azonnali humanitáriánus akciókat, illetve a közép- és kelet-európai országoknak és a volt szovjet köztársaságoknak nyújtott PHARE és Tacis programokhoz kötődő kiadásokat fedezi. Az Európai Unió segélyei tehát – a történelmi szálaknak és a Loméi Konvenciónak köszönhetően is – erősen Fekete-Afrikára koncentráltak. 1990-1994 között ide ment a segélyek 56 százaléka, bár ez az arány az utóbbi években lecsökkent. Ugyanígy csökkent Ázsia részesedése is, nőtt ugyanakkor a Közel-Keletnek, Latin-Amerikának, illetve Kelet-Európának juttatott támogatások nagysága.
Általános jellemzők
Az Európai Unió a már meglevő közös segélyezés mellett a tagországok segélypolitikáját is harmonizálni próbálja. A Maastrichti Szerződés tartalmazza az EU segélyezési együttműködésének általános kereteit. A közösen kitűzött célok értelmében a következőkre kell törekedni a fejlődő országok segélyezésekor:
- fenntartható legyen a gazdasági és társadalmi fejlődés, különösen a legkedvezőtlenebb helyzetű országok esetében,
- elő kell segíteni integrálásukat a világgazdaságba,
- kampányt kell folytatni a szegénység ellen, és
- erősíteni kell a demokráciát, a törvényességet, az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat.
Az EU segélypolitikájának továbbfejlesztésekor három alapvető elvet kíván mind teljesebben érvényre juttatni, amit a három C-nek (complementarity, coordination, coherence) is neveznek. A komplementaritás célja összehangolni az EU és az egyes tagországok segélyezési politikáját, és elérni, hogy az egyes programok kiegészítsék és így erősítsék egymást.
A koordinációnak három szinten kell megvalósulnia: a segélyezési politikában, a nemzetközi fórumokon, valamint a projektek és a programok tényleges végrehajtásakor. Sikeres próbának bizonyult a koordináció alkalmazására a Nigéria ellen elrendelt összehangolt büntetőintézkedés 1995 végén, amikor a Nobel-díjas Ken Saro Wiwa és társai kivégzése miatt az EU-tagországok együttesen felfüggesztették segélyprogramjaikat az országban.
A koherencia célkitűzése azt foglalja magában, hogy a EU összes fejlesztési együttműködéssel kapcsolatos tevékenységét oly módon kell összehangolni egymással, illetve az EU más gazdasági és szociálpolitikai törekvéseivel, hogy ezek ne egymás ellen hassanak, hanem segítsék egymást.
A Unió fejlesztési segélypolitikájának kidolgozása a Külügyi Tanácsban folyik, és a Maastrichti Szerződés értelmében az I. pillérhez tartozik. Elfogadásához nem kell a tagállamok teljes egyetértése, a javaslatokról többségi szavazással döntenek. A végrehajtást és a programok irányítását a Bizottság (fejlesztésért felelős) 8. Főigazgatósága végzi a politikai és kereskedelmi kapcsolatokért felelős 1, 1A és 1B főigazgatóságok regionálisan illetékes részlegeivel együtt. A fejlesztési programok végrehajtására egy listáról választják ki a szóba jöhető vállalatokat, majd tendereztetés útján jelölik ki, hogy melyik cég végezheti el az adott beruházást. A katasztrófák és válságok esetén mozgósított humanitárius támogatásokkal az Európai Közösség Humanitárius Irodája (European Community Humanitarian Office – ECHO) foglalkozik.
A segélyezés Magyarországon
Magyarországon ez ideig nem létezett tervszerűen felépített, állandó eszköz- és intézményrendszerrel rendelkező fejlesztési segélyezési politika. A KGST keretében folyt ugyan nemzetközi segélyezés, hiszen a szocialista tábor támogatta a baráti fejlődő országokat, szakembereket küldött, részt vett a mezőgazdaság korszerűsítésében, az ipar kiépítésében, a keleti blokk és a bipoláris világrend megszűnésével azonban eltűnt a segélynyújtásnak ez a formája.
A rendszerváltozás óta eltelt kilenc esztendőben a magyar segélyezést a nemzetközi kötelezettségeken túl csak néhány ad hoc intézkedés jelentette. A világ gazdaságilag legfejlettebb országait tömörítő OECD-beli tagság és a magyar integrációs törekvések, elsősorban az európai uniós csatlakozás, illetve tágabb értelemben a világgazdaság fejlettebb régióihoz történő felzárkózás azonban egyre sürgetőbbé teszi a magyar segélyezési politika kialakítását, hiszen mindinkább érezhető a nemzetközi igény Magyarország donori szerepvállalása iránt. Az EU-val csatlakozási tárgyalásokat kezdett többi közép-kelet-európai ország, Lengyelország, Csehország, Észtország és Szlovénia szintén megkezdte a felkészülést hivatalos segélypolitikája létrehozására.
Mint az Európai Unió reménybeli tagjának, Magyarországnak fejlesztési segélypolitikája kialakításakor mindenképpen figyelembe kell vennie az Unióban meglevő mechanizmusokat. Érdemes azonban ennél továbbmenni, és megkeresni azokat a területeket, ahol Magyarország valóban adni képes. Ez természetesen nem elsősorban tőkeátadás lesz, hiszen ebben hazánk is külső forrásokra szorul. Számos más lehetőség is szóba jöhet azonban: a magyar szaktudás és know-how sok területen világszínvonalú (gyógyszergyártás, orvosiműszer-gyártás), ami kitűnően hasznosítható a technikai segítségnyújtásban. Sok esetben hasznos lehet a magyar tapasztalatok átadása is (privatizáció, kis- és középvállalkozások fejlesztése, támogatása, az átmenet egyéb tanulságai), és szóba jöhet a fölös mezőgazdasági termékek segélykénti felajánlása is. A segélyezés új piacokat hozhat a magyar áruknak, megrendeléseket a magyar vállalatoknak, valamint megbízást a magyar szakembereknek. Adni tehát nemcsak erkölcsi kötelesség, érdemes is.