Unióból unióba

Balti körkép

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. április 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 13. számában (1999. április 1.)

 

A három volt szovjet köztársaság, Lettország, Észtország és Litvánia egyaránt felvételét kérte az Európai Unióba. A tömörülés azonban csak Észtországot tartotta elég érettnek arra, hogy további öt ország társaságában megkezdje vele a csatlakozási tárgyalásokat. Milyen szempontok indokolták az EU döntését, s milyenek a kilátásai a másik két országnak? A három balti ország gazdaságának bemutatásával cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.

 

Fejlettség szempontjából Észtország, Lettország és Litvánia a visegrádi országok és Szlovénia mögé sorolódnak, de a három balti állam minden jel szerint előbbre jár, mint Románia vagy Bulgária. Az 1997-es és 1998-as makrogazdasági mutatókban csak árnyalatnyi különbségek fedezhetők fel az országok között, ami mindenképpen indokolja a három ország együttes tárgyalását, és megkérdőjelezi az Európai Bizottság által alkalmazott megkülönböztetés gazdasági tartalmát. Az átalakulás vizsgálata persze rávilágít számos különbségre. A három balti állam gazdasági szerkezetének alaposabb tanulmányozásával megállapítható Észtország modernizációs előnye. Az Európai Bizottság éles különbségtételének indokai viszont nem a gazdasági szférában, sem pedig az országok szélesebben értelmezett átalakulási folyamatában találhatók.

A GDP éves reálnövekedése (százalék)
  1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 első félév
Észtország -10 -14,2 -10,7 -4,8 4,3 4 11,4 7,3
Lettország -10,4 -34,9 -14,9 0,6 0,8 3,3 6,5 6,4
Litvánia -13,1 -34 -16,2 -9,8 3,3 4,7 6,1 7,3

Az Európai Unió első országvéleményei az 1996-ig elért eredmények alapján születtek. Ekkor sok gazdasági mutató alapján Észtország járt az élen, de markáns különbségek ekkor sem voltak. Mindhárom országot váratlanul érte a megméretés, és az Európai Unió számára is relatíve ismeretlen világ volt a Baltikum. Az EU-balti kapcsolatok minimális szinten álltak az Európai Unió 1995-ös északi bővülését megelőzően, a keletbalti-európai/euroatlanti integrációról elsősorban biztonságpolitikai kérdésként esett szó.

A piacgazdaság intézményrendszere Észtországban fejlődött a leggyorsabban. Bár a gazdasági egyensúly tekintetében 1997-98-ban jelentős volt a javulás Lettországban és Litvániában is, és a piacgazdaság intézményi feltételei is erősödtek, gazdaságuk szerkezete még mindig kevésbé illeszkedik az Európai Unióhoz. Ám nincs szó olyan lemaradásról, amit három-négy éven belül ne lehetne behozni.

Az infláció mértéke (százalék)
  1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
Észtország 302,7 953,5 35,6 41,7 28,9 14,8 11,2 6,5
Lettország n. a. 958,6 38,3 26,3 23,1 13,1 7 2,8
Litvánia 382,7 1162,7 188,6 45 35,7 13,1 8,4 2,4

Politikai ügy

A balti államok európai uniós tagsága minden jel szerint elsősorban politikai ügy. Az, hogy a balti államok egyike bekerült a tagsági tárgyalások első fordulójába, a másik kettő pedig kimaradt, nem támasztható alá csupán gazdasági érvekkel. A döntés politikai természetét erősíti az Oroszország közelségéből fakadó biztonsági kockázat, és az is, hogy a másfél milliós Észtország felvétele nem terheli meg észrevehetően az Európai Unió költségvetését.

A három balti ország paraméterei a földrajzi adottságait és makrogazdasági mutatóit tekintve nagyjából azonosak. Az egy főre jutó jövedelem (GDP) alapján Észtország 1995 óta előzi meg jelentősen két déli szomszédját, vásárlóerő-paritáson számolva viszont Litvánia az átalakulási időszakban mindvégig Észtország nyomában járt. Lettország esetében valószínűsíthető a legkiterjedtebb feketegazdaság, így a tényleges teljesítményt tekintve egyelőre Lettország lemaradása sem jelentős. Az ötezer dollárnak megfelelő vásárlóerejű, egy főre jutó észt GDP-hez képest a lett négyezer dollár amúgy sem behozhatatlan hátrány. Az önállósulás idején körülbelül a felére zuhant mindhárom gazdaság teljesítménye, de jelenleg jelentős a növekedés. A leggyorsabban Észtország, a legkiegyenlítettebben pedig Litvánia gazdasága bővül, utóbbi esetében a nagy óvatossággal kezelendő statisztikai adatok a legnagyobb visszaesést a kilencvenes évek első felében mutatták ki.

Az éves teljesítmény hullámzása sokszor csak a gazdaságok méretéből és nyitottságából adódik: egy-egy nagyobb exportüzlet vagy jelentősebb külföldi befektetés könnyen összezavarhatja a gyanútlan elemzőt a gazdasági trendeket illetően. A teljes átalakulási időszakban nem találunk tendenciaszerű különbségeket. Bár a konkrét gazdaságpolitikai döntésekben jelentős eltérések mutatkoztak a kilencvenes évek során, ezek mégis inkább időzítés- és mértékbeli eltolódások. A világgazdaságnak kiszolgáltatott kis országok sok tekintetben kényszerpályán mozognak. Bár a biztonságpolitikában felismerték a szoros együttműködés szükségességét, gazdaságpolitikájukat nem kötik egymáshoz, inkább versengenek egymással. A hasonló adottságok és a külső gazdasági kényszerek azonban végső soron hasonló irányba terelik őket.

Kereskedelmi megállapodások Az egymás közti gazdasági együttműködésben elért fő eredmény a Balti Szabadkereskedelmi Egyezmény (BAFTA), amely 1995-ben, az Európai Unió északi kibővülésekor és az EU-balti szabadkereskedelmi egyezményekkel egy időben jött létre. (A BAFTA a mezőgazdasági szabad kereskedelemre csak egy év késéssel vált érvényessé.) Az Európai Unióval kötött szabadkereskedelmi megállapodásban Észtország – az összes társult ország közül egyedüliként – átmeneti időszak nélkül vállalta a szabad kereskedelmet, míg Lettország négy-, Litvánia pedig hatéves átmeneti időszakot kapott. Az észt döntés sokat számított abban, hogy az uniós csatlakozási tárgyalások első körébe kerülhetett. A Világkereskedelmi Szervezetnél (WTO) viszont Észtország hátrányba került, mivel az agrárvámok emelését akarta elérni, ami miatt a WTO-tárgyalások elhúzódtak. A WTO-tagság tekintetében Lettország lett az első: 1998 októberében a szovjet utódállamok közül elsőként vették fel a Világkereskedelmi Szervezetbe. Érvényben van az észt-magyar szabadkereskedelmi megállapodás, megszületett a litván-magyar megállapodás is, s a lettekkel is már csak az utolsó (mezőgazdaságot érintő) simítások vannak hátra. Az EU-csatlakozási tárgyalások elhúzódása esetén minden bizonnyal felgyorsulnak a BAFTA vámunióvá bővítéséről szóló, jelenleg akadozó tárgyalások. Amennyiben pedig a visegrádi országok EU-csatlakozásának időpontja kitolódna, akkor szóba kerülhet akár egy Tallinntól Kotorig terjedő vámunió lehetősége is.

Önálló valuták

A Szovjetuniótól való elszakadás és a világgazdaságba való integrálódás próbaköve az önálló valuta megteremtése és a külkereskedelem átállítása volt. Mindkét tekintetben Észtország ért el először sikereket, és Litvánia maradt legtovább az orosz rubel és az orosz gazdaság foglya. Észtország valutáját, az észt koronát 1992 közepe óta nem értékelték le, a német márka árfolyama változatlanul 8 korona. 1993. márciusi bevezetése óta az IMF elszámolóegységéhez kötött lett lat is tartja árfolyamát: egy lat 1,25 SDR-t ér. Az 1993 közepén bevezetett litván litas leértékelésére sem került sor 1994 áprilisa óta, 4 litas stabilan egy amerikai dollár.

Az 1998. decemberi adatok szerint a litvániai inflációt sikerült a legeredményesebben megfékezni: egy év alatt már a maastrichti konvergencia-kritériumnak is megfelelő mértékben, mindössze 2,4 százalékkal emelkedtek az árak. Töretlenül csökkent a lett infláció is, 1998 végére 2,8 százalékra süllyedt, míg az észt 1998 végén 6,5 százalékos volt. Az 1998-as országértékelések adatai szerint Litvániában a fogyasztói árak 16 százalékát nem szabadították fel, míg Lettországban 22, Észtországban pedig 26 százalékát. Ennek fényében különösen sikeres a litvániai infláció megfékezése.

A költségvetési politika szigora nélkül egyik ország sem szabadulhatott volna meg sikerrel a hiperinflációtól. Előnyös volt az is, hogy a három ország államadósság nélkül nyerte el önállóságát. A balti államok közt kirívó esetnek számított 1995-ben a lett államháztartásnak a GDP 3,1 százalékát kitevő hiánya. Ez az IMF segítségével már 1997-ben többletbe fordult, hasonlóan a másik két országhoz. A költségvetési szigor és az alacsony infláció ugyanakkor jelentős szociális problémákkal és munkanélküliséggel jár együtt. A három tárgyalt országban a legtöbb szociális ellátás, így a munkanélküli-segély is jelképes, emiatt a munkanélküliek száma nehezen követhető. Az Európai Bizottság által elfogadott felmérések szerint a munkanélküliség Észtországban a legalacsonyabb, de ott sem csökkent 10 százalék alá, a legmagasabb pedig Lettországban volt. Egy felmérés szerint 1996-ban itt az aktív lakosság 19,4 százaléka keresett munkát.

Földrajzi adatok (1998)
  Terület Lakosság Főváros Lakosság
Észtország 45227 km2 1,45 millió Tallinn 415 ezer
Lettország 64600 km2 2,44 millió Riga 805 ezer
Litvánia 65301 km2 3,7 millió Vilnius 578 ezer

A költségvetés tervezésénél a legnagyobb nehézséget az adók tervezése és beszedése okozza. Az Európai Bizottság Lettország és Litvánia esetében súlyos problémát lát általában az intézmények felkészültségében, az intézkedések végrehajthatóságában. Az intézmények működése tekintetében a legtöbb kritika Litvániát éri. Különösen kritizálják a bíróságok – közép-európai léptékhez képest is – lassú működését, és az ítéletek végrehajtásának elmaradását. A legtöbb gondot a csődeljárás okozza, amit csak 1998-tól szabályoznak az EU-követelményekhez közelítő módon. Az Európai Bizottság megítélése szerint a litván közigazgatás a legbürokratikusabb, a tapasztalt szakemberek hiánya pedig legtöbbször Észtország esetében okoz problémákat, ám ezt fokozatosan sikerül ledolgozni. Az intézmények kiépítésében Litvánia gyakran túlzottan merész, Észtország óvatosabb, de biztosabb gyakorlata mutatkozik a leginkább pragmatikusnak.

Észtország eleve kevesebb szakembert örökölt a szovjet bürokráciából, s igen egyszerű szabályozást választottak. A közvetlen adók tekintetében például egyetlen adókulcsot alkalmaznak: a magánszemélyeknek és társaságoknak egyaránt a jövedelem, illetve a nyereség 26 százalékát kell befizetni. Az egyszerű szabályozás jellemzi a vámokat is: egy oldalon elfér a vámköteles termékek listája.

Mindhárom ország pénzügyi és kereskedelmi politikája liberálisnak mondató, ugyanakkor a gazdaságok méretéből és a szovjet örökségből adódóan rendkívül alacsony szinten állnak a szociális, a vidékfejlesztési, a környezetvédelmi és az infrastruktúrafejlesztési kiadások. A pénzügyi egyensúly meg is billenhet az EU-hoz való csatlakozás esetében.

Az egy főre jutó GDP nagysága folyó árfolyamon (dollár)
  1993 1994 1995 1996 1997
Észtország 1090 1457 2427 2961 3227
Lettország 857 1437 1769 2012 2238
Litvánia 714 1136 1622 2128 2587

A vidék válsága

A mezőgazdaság és a vidék súlyos válságba került mindhárom országban. A legnagyobb visszaesést Lettország szenvedte el, de Észtországnak is hasonló mértékű problémákkal kell szembenéznie. A mezőgazdasági termékek termelésében és exportjában európai összehasonlításban is magas arányt őrzött meg Litvánia. Itt a legerősebbek az agrárhagyományok, itt zajlott a leggördülékenyebben a földtulajdon rendezése, és bizonyult relatíve leghatékonyabbnak az agrárpiac védelme.

A balti államok agrárgazdasága azonban nagyrészt orosz piacra termel, amely egyre kevésbé tekinthető fizetőképesnek. Az észt élelmiszeripar számára különösen fontos az orosz (szűkebben a szentpétervári) piac. A falusi (a konkrét statisztikáktól függetlenül többségében mezőgazdasági) lakosság mindhárom országban körülbelül a lakosság harminc százaléka. Kelet-európai mércével ugyan az urbanizáció magas fokú, ám a vidék infrastrukturális fejletlensége és általános leromlottsága nyomasztó akadálya a falvak fejlődésének.

A szovjet örökség Litvánia fejlődési lehetőségeit határolja be a legjobban. Az ország földrajzi helyzete sem kedvező: délnyugat felől az Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi enklávé határolja, délről és keletről pedig Fehéroroszország. Ez – bár nincs róla hivatalosan szó – nehézkessé teszi a nyugati integrációt, amit tetéz, hogy Litvánia a Szovjetunión belül regionális energetikai központtá fejlődött. Olajfinomítóinak és az ignalinai atomerőműnek a kapacitása a belső igény kétszeresét lenne képes fedezni. Áramot szállít Lettországba és Fehéroroszországba, s gépipara is részben az energetikához kapcsolódik.

A fejlődés másik lehetséges iránya a mezőgazdaság, amelyhez az élelmiszeripar mellett kapcsolódik a vegyipar is (műtrágyagyártás). Az átmenő kereskedelem szempontjából jelenleg Litvánia bonyolítja le a legnagyobb forgalmat, ami abból adódik, hogy Oroszország belföldi forgalma (Kalinyingrád és az ország többi része között) érinti Litvániát. Az ország sajátos fekvéséből adódóan kulcsszereplő lehet az észak-déli kereskedelemben is: a tervezett "Via Baltica" litván területeken haladna át, s a normál nyomtávú (nem orosz rendszerű) gyorsvasúttal és autóúttal teremtene kapcsolatot Észtország és Lengyelország között, Fehéroroszország érintése nélkül.

Energiafüggőség szempontjából nem áll rosszul a három balti állam. Tengeri kapcsolatuk elvileg lehetővé teszi, hogy ne Oroszországból importálják a szükséges energiahordozókat. Bár Oroszország a gázcsapok időszakos elzárásával kétségtelenül demonstrálta a függetlenség első éveiben, hogy tud kellemetlenséget okozni a baltiaknak, jelenleg a Gazprom (a Ruhrgas-zal párban) befektetőként van jelen a balti piacokon. Észtország és Litvánia nemcsak saját magát, hanem Lettországot is ellátja árammal. Az Európai Unió számára ugyanakkor nem elfogadható sem a jelentős kén-dioxid-kibocsátással járó, hazai kitermelésű olajpalára épülő észt energiaszektor, sem pedig a csernobili rendszerű ignalinai áramtermelés.

Nemzeti kisebbségek 1998-ban (a lakosság százalékában)
  Összesen Orosz Ukrán Fehérorosz Lengyel
Észtország 34,9 28,1 2,5 1,5 0,2
Lettország 45,5 32,4 2,9 3,9 2,2
Litvánia 18,6 8,3 1 1,5 7

Jönnek a befektetők

Tekintettel arra, hogy a balti államok iparát a Szovjetunió igényeihez és méreteihez igazították, annak csak töredéke élhette túl a szovjet összeomlást. A szovjet gazdaság süllyedő hajóját Észtország hagyta el legelőször, és relatíve a legtöbbet tudta megmenteni a szovjet világban legfejlettebb (a kezdetleges elektronikai szektort is magában foglaló) iparából. Ez összekapcsolódott azzal, hogy gyors privatizációba kezdett, és elsőként nyitott a külföldi tőke előtt. A privatizációval Lettország késlekedett a legtöbbet, a külföldi befektetések tekintetében Litvánia húzódozott a legtovább.

Mára az észtországi külföldi befektetések egy főre vetítve a magyarországi szint (2184 dollár) majd' felét teszik ki, Lettországban és Litvániában az 1997-98-as javulás után is legfeljebb csak negyedét. A magánszféra aránya a termelésben (GDP-ben) Észtországban és Litvániában meghaladja, Lettországban megközelíti a hetven százalékot.

Az észtországi közvetlen külföldi befektetések mintegy fele származik Finnországból és Svédországból, Litvániában negyven százalék e két ország részesedése. Lettországban Dánia az első számú befektető, húsz százalék körüli aránnyal. 1998 közepének adatai szerint csak a hatodik helyen állt a kereskedelemben legfontosabb partnernek számító Németország. Jelentős ipari befektetésekre Észtországban került sor, egyébként a külföldi befektetőket inkább a szolgáltatások vonzzák. (Magyarországról eddig alig volt érdeklődés a baltikumi befektetések iránt, pedig – amellett, hogy elvileg kiváló indulópálya lehetne a transznacionalizálódás felé – Vilniusban és Tallinnban jelentős magyar közösség is él.)

A balti államok növekedésében a szolgáltatásoknak van döntő szerepe. A külföldi befektetések fő célpontjai is a harmadik szektorhoz kötődnek. Észtország esetében a GDP egynegyedét teszi ki a szolgáltatások exportja: a kereskedelmi (közvetítő) szolgáltatások és a turizmus.

A közvetítő kereskedelemből felhalmozódott magánvagyonok mindhárom országban az átalakulási folyamat motorjai voltak a peresztrojka idején. Ez a vagyon Észtországban jelentős részben a magántulajdonú, közép-európai szemmel nézve igen fejlett bankrendszer alapjai lettek, Litvániában pedig kuponos rendszerre épülő, gyors privatizációt tettek lehetővé, amelynek eredményeképpen a cseh példával ellentétben valós magántulajdon jött létre. Lettországgal kapcsolatban több a találgatás. Magyar fülnek nem idegen, hogy olajmaffiát, orosz maffiát, politikai összefonódásokat emlegetnek, amit erősíteni látszanak a rigai merényletstatisztikák.

Az eddig egymástól kevéssé különböző három gazdaság jövőjét tekintve Észtországnak van a legtöbb esélye arra, hogy a csúcstechnika jelentős szerepet játsszon további fejlődésében. Ennek alapját kiváló műszaki szakemberek adják, és az egyelőre egyetlen jelentős külföldi beruházó a finn Elcoteq, amely többek között mobiltelefonok és alkatrészek gyártásával a svéd Ericsson jelentős beszállítója. Jelentős a textil-, az élelmiszer- és a faipar, valamint az arra épülő bútorgyártás.

Lettország és Riga esélye a legjobb ahhoz, hogy a térség szolgáltató és pénzügyi központjává váljon. A (Ventspils-)Riga-Moszkva szállítási útvonal a legkedvezőbb a tengeri rakományok szárazföldi továbbszállítására Oroszország központi térségei felé, ám a lett kikötők kapacitásuk felét sem használják ki. A lett kormányok – igaz, inkább csak szavakban – prioritásként kezelik a 10-es európai főútvonal fejlesztését. A lett beruházási indexek kritikusan alacsony szinten állnak. Szinte minden téren elmondható, hogy az ország nem használja ki lehetőségeit.

Tárgyalások folynak a három balti tőzsde összevonásáról, a központi tőzsde Rigába kerülhet: ez a lettországi pénzintézetekbe egyre inkább befektető észteknek is érdekében állhat.

A balti államok exportjának volumene 1993-1997 között (millió dollár)
  1993 1994 1995 1996 1997
Észtország 803,7 1312,5 1838,4 2074,1 2926,5
Lettország n. ö. n. ö. 1901,6 2515,4 3097,8
Litvánia 2024,7 2028,8 2705,7 3356,4 3862,5
n. ö.: nincs összehasonlítható adat

Uniós szempontok

Az EU-jogszabályok (acquis communautaire) formális átvétele szempontjából az Agenda 2000 megjelenésekor Litvánia járt az élen, a tényleges alkalmazás tekintetében viszont Észtország teljesítménye volt a legjobb. Azonban mindhárman lényeges lemaradásban voltak (és maradtak) a visegrádi országokhoz képest. Lettország a másik két országgal összehasonlítva is hátrányban volt, ami nagyrészt belpolitikai okokra vezethető vissza, ám a második brüsszeli országértékelés idejére sokat sikerült megszüntetnie a hiányokból.

Az uniós jogszabályok átvételével kapcsolatban csak 1998 februárjától, a társulási egyezmények életbelépésétől vannak tételes kötelezettségvállalásai a három balti országnak, így önmagában nem rossz eredmény az, hogy egyelőre az aquis-nak csak mintegy felét vették át. Ugyanakkor kérdéses, hogy képesek lesznek-e átültetni azokat az EU-normákat, amelyek jelentős költséggel járnak (közlekedés, környezetvédelem, szociális ügyek, ipari szabványok).

Észtországot a nyugati elemzők szemében különösen vonzóvá teszi a bankrendszere. Félhivatalosan már 1988-tól léteztek az országban kereskedelmi bankok, és Észtországot már 1992-ben elérte az a tisztító hatású bankválság, amely Lettország és Litvánia esetében 1995-96-ig váratott magára. (Reálisan mindegyik országban csak 5-8 bank maradhat talpon a korábbi 30-40-ből. Ez Észtország esetében rajzolódott ki a leghamarabb, és itt volt a legkevesebb bankbotrány is.) Az észt pénzügyek gyorsabb fejlődését minimális állami részvétellel, de szigorú szabályok szerint működő bankrendszerrel sikerült alátámasztani, miután levonták a következtetéseket a korai bankválság tapasztalataiból. Itt a legstabilabb a központi bank függetlensége is.

Export az Európai Unióba a teljes export százalékában
  1993 1994 1995 1996 1997 1998*
Észtország 17,8 19 54,2 51,1 48,6 53,4
Lettország 24,6 27,9 44 44,7 48,9 55,4
Litvánia 17 25,7 36,4 32,9 32,5 34,8
* becsült adat

Észtország jelentősen megelőzi társait a vállalati és ágazati integráció tekintetében is. 1998-ban az észt import 75 százaléka származott az EU-ból, míg a lettnek 53, a litván behozatalnak pedig 47 százaléka. Az észt exportból 62 százalék jut az EU piacaira, míg a lettből 49, a litvánból pedig csak 35 százalék. Észtország és Litvánia exportjában még 1998-ban is Oroszország szerepelt az első helyen, Lettország kiviteléből ekkor már több jutott Németországba és Nagy-Britanniába. Az importot tekintve már csak Litvánia esetében a legfontosabb partner Oroszország (Lettország Németországból importál a legtöbbet, Észtország Finnországból). A feldolgozott termékek aránya az észt exporton belül a legmagasabb, Lettország több mint felerészt fát szállít az Európai Unióba, Litvánia uniós exportjának harmadát pedig textiláruk teszik ki.

Mindhárom országban jelentős a külkereskedelmi deficit. Mindhárom gazdaság nyitott, s a folyó fizetési mérleg GDP-hez viszonyított 10 százalékos hiánya nem olyan veszélyes, mint nagyobb országok esetében, de kritikus külföldi befektetés- és hitelfüggő helyzetben tartja ezeket az országokat, illetve a vállalati szférát is. Még nem látható pontosan, hogy az orosz válság milyen hatással van a balti államokra, de a gazdasági növekedés enyhe lassulásán túl egyelőre nem látszanak komoly következmények. Az orosz piac tovább veszít súlyából a balti kereskedelemben, s erősödik az európai integráció jelentősége.

Sok érvet lehet találni Észtország elsősége mellett. Az ország fő előnyei: a bankrendszer sikeressége, a gyors privatizáció és a gyors nyitás a külföldi tőke előtt, valamint az ország kis mérete. Ugyanakkor középtávon nem mutatkoznak olyan különbségek, amelyek gazdasági szempontból indokolnák Észtország és a másik két balti állam közötti éles határvonal meghúzását.

Az EU-ból származó import aránya a teljes import százalékában
  1993 1994 1995 1996 1997 1998*
Észtország 23,3 23,9 66 64,8 59,2 60,4
Lettország 17,3 24,9 49,9 49,2 53,2 55,4
Litvánia 18,6 26,4 37,1 42,4 44,3 46,9
* becsült adat
 

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. április 1.) vegye figyelembe!