A kicsiket szeretni kell!

A gazdaságpolitika a világ szinte minden országában megkülönböztetett figyelmet szentel a kis- és középvállalkozásoknak. A kérdés persze feltehető: van-e értelme a vállalkozások mérete szerint megkülönböztetést alkalmazni, és ennek megfelelően sajátos elbánásban részesíteni a vállalkozások egyes csoportjait? Azok, akik erre a kérdésre igennel válaszolnak, kétféle okot szoktak megemlíteni álláspontjuk alátámasztására. Az egyik érvelés szerint egy piacgazdaság éltető eleme a verseny, és a kisvállalkozások védelme, sajátos problémáik figyelemmel követése a versenyt erősíti. Ez a gondolat áll a legtöbb fejlett ország kisvállalkozási politikájának középpontjában. A másik érv a kisvállalkozások támogatása mellett az, hogy ezeken keresztül olyan rétegeket, csoportokat lehet támogatni, amelyeknek különben alig lenne lehetőségük arra, hogy sikerrel küzdjenek a relatív vagy az abszolút szegénység ellen. A több mint száz fejlődő országban a kisvállalkozások fejlesztésére irányuló politikák családok millióit segítették hozzá az önálló egzisztencia, a mikroszintű fenntartható növekedés megteremtéséhez.

A hivatalos gazdaságpolitika része

A kisvállalkozások támogatásával kapcsolatban gyakran szóba kerül az a szempont is, hogy miként viszonyul ahhoz, amit a nagyvállalatok kapnak. Bár a különböző támogatásokat nehéz közvetlenül összehasonlítani, általánosítva elmondható, hogy a nagyvállalkozások ritkán maradnak el a közpénzekből finanszírozott kedvezmények megszerzéséből a kisvállalkozások mögött.

A kilencvenes évek eleje óta Magyarországon is a hivatalos gazdaságpolitika részévé vált a kisvállalkozások fejlesztése. (Ebből a szempontból érdemes megkülönböztetni közvetett és közvetlen eszközöket. Közvetlen eszközök azok, amelyek a vállalkozásoknak valamilyen konkrét segítséget adnak; közvetett eszköz pedig az, amelyik a környezetet próbálja valamilyen módon a vállalkozások mindegyike vagy nagyobb csoportjai számára kedvezőbbé tenni.) A kérdés az, hogy a több mint 700 ezer kisvállalkozás számára mit adott a támogatási politika a legutóbbi évtizedben.

A közvetlen eszközök hatását viszonylag könnyebb mérni. A Kisvállalkozás-fejlesztési Intézet fél év eltéréssel három, 2000 vállalkozóra kiterjedő reprezentatív, személyes megkérdezésen alapuló felmérésben tette fel azt a kérdést a vállalkozóknak, hogy fordultak-e már segítségért vállalkozásfejlesztési szervezethez, és ha igen, kaptak-e hasznos segítséget tőlük. A válaszokból látható, hogy a magyarországi működő vállalkozások valamivel több mint 6 százaléka próbálkozott azzal, hogy segítséget kapjon vállalkozásfejlesztési szervezettől, és közülük 45 százalékuk kapott értékelhető támogatást. A szöveges válaszok alapján látható, hogy a támogató szervezetek közül a kamarák és a helyi vállalkozói központok (hvk-k) említése a leggyakoribb, összesen több mint 90 százalékot tesznek ki nagyjából azonos arányban. A vállalkozásoknak tehát kevesebb mint 3 százaléka "emlékszik úgy", hogy kapott valaha érdemi közvetlen segítséget ezektől a hálózatoktól az elmúlt kilenc (a kamarák esetében négy) évben. Abszolút számban ez mintegy 23 ezer vállalkozás, a hvk-k és a kamarák esetében alig több tíz-tíz ezernél.

Ha a vállalkozásfejlesztési szolgáltatások iránti közvetlen igényt vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kereslet sem igazán nagy. Arra a kérdésre, hogy kihez fordulnának üzleti tanácsért, a vállalkozások első helyre a családot és a barátokat sorolják, őket követik az üzleti partnerek és a szakmai szövetségek. A piaci alapon működő tanácsadó cégek és a bankok is több vállalkozó bizalmát élvezik, mint a kamarák és a hvk-k. Természetesen a szubjektív válaszokkal dolgozó felmérés adatait nem lehet fenntartás nélkül elfogadni, azonban erősíti a hazai eredményeket, hogy a külföldi vizsgálatok egy része hasonló eredményre jutott.

(Mikro)hitelprogramok

A vállalkozásokat támogató hitelprogramok elveinek, architektúrájának kialakítása vitatott kérdés, és az utóbbi időben Magyarországon is egyre több tanulmányban, fórumon kerül szóba a különböző megközelítések közötti választás. A döntő kérdés az, hogy a mikrofinanszírozásban az olcsó források juttatására vagy a jövedelemtermelés növelésére helyezik-e a hangsúlyt. (A szakirodalom egy részében a kétféle programot "támogatott", illetve "fenntartható" jelzővel illetik. A továbbiakban ezt a terminológiát használjuk.)

A két programtípus közötti választás a mikrohitelprogram szinte minden további jellemzőjét és végső soron a hatását is meghatározza. Az olcsó forrás juttatására épülő programok filozófiája az, hogy miután a pénzpiacok nem szolgálják ki a vállalkozói szektor egy részét, ezért a pénzpiac törvényeivel ellentétes logikát alkalmazva kell a hitelezést megvalósítani. A fenntartható programok ugyanebből indulnak ki, de éppen az ellenkező következtetést vonják le; meg kell próbálni kiterjeszteni a pénzpiacokat a fehér foltokra is. A kétféle program alapvető elemei tehát különböznek egymástól.

A két megközelítés közötti különbség egyik fontos következménye a kamatlábak szintje. A támogatott programok alacsony (néha reálértéken negatív) kamatlábakat alkalmaznak abból a megfontolásból, hogy csak ez ad valóságos támogatást a vállalkozásoknak. Egy másik, gyakran hangoztatott érv az alacsony kamatlábak mellett az, hogy a támogatandó vállalkozások nehéz helyzetben vannak, jövedelemtermelő képességük kicsi, ezért nem is tudnák megfizetni a magas kamatokat.

Fenntartható programok – piaci kamatokkal

A fenntartható programok megközelítése az, hogy a támogatandó vállalkozásoknál a többletjövedelem-termelést kell segíteni, ezért – ha a forrás kihelyezése sikeres – a magas kamatok megfizetése nem okoz problémát, sőt ez garantálja, hogy a hitelek kihelyezésével a program végrehajtói érdemi gazdaságélénkítést valósítanak meg.

A viszonylag magas kamatok alkalmazása abból következik, hogy a magasabb kockázatot és a hitel magasabb működési költségeit a hitelfelvevőnek kell megfizetnie, ami a banki hitelezésben is alapvető szabály. A fenntartható programok tehát ebben a vonatkozásban a pénzpiacot kiterjesztik olyan területre, ahol az korábban nem vagy csak alig működött, de olyan módon, hogy a pénzpiac elveit megtartják.

A kamatláb szintjével van összefüggésben a kétféle program közötti egyik legfontosabb különbség is. A támogatott programok folyamatos finanszírozást igényelnek még akkor is, ha a reálkamatláb nem negatív, mivel a működtetés költségeit a kamatrés nem fedezi. A fenntartható programok nem szorulnak folyamatos finanszírozásra, mivel a kamatbevételek lehetőséget adnak (megfelelő programmenedzsment esetén) a működési költségek és veszteségek finanszírozására.

Fontos megemlíteni, hogy a pénzpiacinál magasabb reálkamatlábat alkalmaznak a fejlett és fejlődő országokban, alacsony és magas infláció mellett egyaránt, ami arra utal, hogy ez a kérdés nem elsősorban az ország fejlettségétől vagy makrogazdasági viszonyaitól függ.

Forrásigény és forrásbevonás

A támogatott mikrofinanszírozási programok esélyei a pótlólagos forrásbevonásra meglehetősen rosszak, hiszen a programok jószerint csak adományjelleggel finanszírozhatók, és összességében (a működési költségeket is figyelembe véve) vagyonuk reálértéken csökken. A támogatott programok esetében mindig kialakul a "donorfüggőség", vagyis fennmaradásuk, működésük módja szinte kizárólag a forrásokat nyújtó szervezet döntéseitől függ. Ennek egyik folyománya, hogy a hiteleket kezelők számára a támogató válik az igazán fontos ügyféllé, elsősorban az ő igényeire kell koncentrálni, és nem a hitelt felvevő vállalkozásokéra.

A fenntartható programoknak lényegesen jobbak az esélyei arra, hogy további forrásokat vonjanak be, hiszen képesek a befektetett pénz gyarapítására. Ugyancsak fontos tényező, hogy a nagyobb volumenű programok esetében már a hagyományos hitelpiaci szereplők érdeklődése is felkelthető, mivel képesek nagyobb összegű hitelek felvételére, így akár bankhitellel, esetleg alárendelt kölcsöntőkével is bővíthetik forrásaikat, ami végül a kisvállalkozások finanszírozási helyzetét javítja.

A hitelezés eltérő szabályai

Nagymértékben különbözik az a mód, ahogy az eltérő típusú programok a hitelezés szabályait meghatározzák. Ha a program olcsó forrásokat oszt el, akkor szükségképpen adminisztratív módon kell a hitelfeltételeket megállapítani, mivel ebben az esetben nem működnek az allokáció piackonform eszközei. A forrást adó szervezet ezért arra kényszerül, hogy központilag meghatározza az igényjogosultak körét, a hitel folyósításának feltételeit és gyakran a programot végrehajtó szervezetet is. A fenntartható programok esetében elég az irányelveket és néhány főbb paramétert meghatározni, a döntések nagy részét a végrehajtó szervezetek hozzák. Nincs értelme például megkötni a felhasználás célját (eszközbeszerzés vagy forgóeszköz vásárlása), a kamat pontos mértékét, a vállalkozás korát, vagyonát, alkalmazottainak számát, mivel a helyes választást automatizmusok alapozzák meg. Ugyancsak a végrehajtó szervezetekre lehet bízni, hogy saját hitelezési politikájukban figyelembe vegyék a helyi sajátosságokat.

A kamatláb szintje gyakorlatilag automatikusan eredményezi, hogy a programok megtalálják a megfelelő célcsoportot, hiszen azok a vállalkozások, amelyek a bankoktól hitelhez jutnak, nem veszik igénybe a magasabb kamatozású mikrohitelt. Az is nyilvánvaló, hogy bármiféle adminisztratív szabályozás nélkül is, mind a hitelezőnek, mind a hitelfelvevőnek elemi érdeke, hogy érvényesüljön az a gazdaságélénkítő hatás, ami minden vállalkozásfejlesztés alapvető feladata. A kudarc (a többletjövedelem-termelés elmaradása) mindkettőjük számára pénzbeli veszteség.

Emelkedő hitelkeretek

A fenntartható mikrohitelprogramok, bár betartják a prudens hitelezés elveit, nem alkalmazhatják a banki gyakorlatot minden vonatkozásban, hiszen éppen az a céljuk, hogy olyan vállalkozásoknak folyósítsanak hitelt, amelyek finanszírozása még a jól működő bankok számára sem gazdaságos. A költségek alacsonyan tartását és a hitelfedezet megteremtését a következő, nem hagyományos eszközök szolgálják.

Az először folyósított hitelösszeg általában nagyon alacsony (az Egyesült Államokban 500 dollár, a fejlődő országokban esetleg néhány tíz dollár), és az első sikeres visszafizetés után több (általában öt-hét) lépcsőben emelkedik az igénybe vehető összeg. A maximális hitelösszeget a vállalkozó csak a folyamat végén kapja meg. Ez a módszer több előnnyel is jár. A hitelfelvételben és a külső forrás felhasználásában kezdő vállalkozónak kis összeg és kis kockázat mellett van módja megtanulni azt, hogy mi a beruházás, az üzleti kalkuláció, a fizetési fegyelem, és mindaz, ami a hitel sikeres felhasználásának feltétele. A hitelt folyósító szervezet ugyancsak kis kockázat mellett kezdheti tanítani és egyben tesztelni ügyfelét, mivel minden lépcsőben kiderül, hogy miként hasznosul az adott összeg.

A banki gyakorlat nagy súlyt helyez a vállalkozás múltjának értékelésére, mert részben ennek alapján tudja értékelni hitelképességét. Éppen ez az egyik oka annak, hogy az egészen kis vállalkozásoknak alig van esélyük arra, hogy hitelhez jussanak. A cash flow-alapú hitelezés egyrészt elsősorban azt mérlegeli, hogy a vállalkozás milyen jövőbeli teljesítményre képes, és a várható bevételeket tekinti a hitel fedezetének. Ez egyben a fedezet problémájának megoldása is, mivel a mikrovállalkozásoknak általában nincs a bankok számára elfogadható hitelfedezete, a bevételek alapján folyósított hitel esetében azonban ez a probléma áthidalható.

A csoportos hitelezés elsősorban amolyan garanciapótló eszköz. A hitelcsoportokban azt a szabályt alkalmazzák, hogy a csoport egyetlen tagja sem kaphatja meg a következő hitelfokozatot, ha valamelyik tag nem fizet. A csoport másik funkciója, hogy tagjai megvitatják egymással üzleti problémáikat, és ennek során valóságos közösséggé válnak, ami a felelősségérzetet is növeli. Ez a fajta kapcsolat csak magánjogi szerződésekben van rögzítve, nincs speciális jogszabályi háttere, és nem jár fizetési kötelezettséggel a csoport más tagja helyett.

Választás a programok között

Az egyik legegyértelműbb és legfontosabb különbség a kétféle hitel között az elért gazdasági hatásban van. A támogatott hitelek szinte mindig "eltévesztik" a célcsoportot, és gazdaságélénkítő hatásuk nagyon gyenge. Alig fordul elő, hogy nagy volumenű programot lehessen végrehajtani, hiszen a felhasználható források korlátozottak. Sok vállalkozást csak a sikeres, fenntartható programok tudtak megindítani a növekedés útján, mert ezek a jövedelemtermelés növelésére koncentrálnak. A két típus közötti választást nem határozza meg egyértelműen az ország fejlettsége, mérete, az infláció szintje vagy a potenciális célcsoport mérete. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy fejlett és fejlődő, nagy és kicsi országban egyaránt alkalmazható a fenntartható mikrofinanszírozási program akkor is, ha sok, és akkor is, ha viszonylag kevés vállalkozót céloz meg. A magas reálkamat alkalmazása nem függ az infláció szintjétől vagy a vállalkozások hitelezés előtti tőkeellátottságától.

A támogatások haszna

A kisvállalkozások támogatását szolgáló eszközök áttekintése nehezebb kérdés, hiszen az egész adórendszer és a teljes szabályozás elemzését kívánná meg. Itt ezért csak két – tanulságos – elemet említünk. A kilencvenes évek elején egyértelművé vált, hogy a kis mérethez és/vagy a vállalkozás életkorához kötött (társasági) adókedvezmény nem hatékony eszköz, mert a vállalkozásokat arra ösztönzi, hogy akár trükkök árán is, megfeleljenek a kritériumoknak, tehát nem az igazi célcsoportot éri el a kedvezmény. Az elmúlt kilenc-tíz évben a megtakarítások terelésére jó néhány eszközt, elsősorban adókedvezményeket vetett be a gazdaságpolitika, és ezek számos befektetési formát ösztönöztek az állampapír-vásárlástól a tőzsdei befektetések bizonyos fajtáin keresztül a kockázati tőkéig. Ugyanakkor az adórendszer közvetlen tőkebefektetést saját vagy más, tőzsdén nem jegyzett cégbe soha nem kedvezményezett, holott ez lehetne a kisvállalkozások egyik legfontosabb tőkeforrása. Természetesen arra is gondolni kell, hogy minden kedvezmény a visszaélések lehetőségét is magában hordja, de ez még nem ok arra, hogy az adórendszer kifejezetten diszpreferálja a közvetlen vállalkozói befektetéseket, ezzel torzítva a pénzpiac működését.

Összefoglalásképpen a kisvállalkozások támogatását szolgáló gazdaságpolitikai elemeket az jellemzi, hogy miközben az általános szabályokban (enyhén) diszpreferálják a kisvállalkozásokat, a közvetlen eszközök alkalmazásával a kisvállalkozások egy részét viszonylag olcsó forrásokhoz juttatják, mintegy kompenzálva keserveiket. A jelenlegi állapot szerint egyik eszközcsoport sem elsősorban a versenyképesség erősítését szolgálja, holott csak ez adna esélyt arra, hogy a hazai kisvállalkozások helyzete tartósan javuljon. Egy jövőbeli politikában a fő hangsúlynak a gazdálkodási környezet javításán kell lennie (ahogy ezt a kormányprogram ígéri), és ezt kellene kiegészíteni azokkal a közvetlen eszközökkel, amelyek a versenyképesség és a jövedelemtermelés, valamint ezeken keresztül a további kedvező gazdasági hatások, például foglalkoztatás fokozására irányulnak.

Forráskihasználtság fél gőzzel A kisvállalkozások támogatásának különösen fontos területe a mikrohitelezés. Még a legfejlettebb piacgazdaságokban is létezik a kisvállalkozásoknak olyan köre, amely – bár a fejlődési esélyei jók – a bankoktól vagy más hagyományos pénzügyi szereplőktől nem kap hitelt. Magyarországon a vállalkozások mintegy 90 százaléka tartozik ebbe a körbe. Ezek 40-45 százaléka gondol valamilyen fejlesztésre, és bár természetesen nem mindegyikük üzleti elképzelése igazán megalapozott, a mikrohitelezésnek létezik mintegy százezres nagyságrendű célcsoportja. Magyarországon 1992 óta létezik a PHARE-program által támogatott mikrohitel-konstrukció. Azóta körülbelül 10 ezer vállalkozó kapott mikrohitelt. A program pénzügyi teljesítménye módfelett szerény: 1998 közepére az addig folyósított összegek folyó áron meghaladták az 5,7 milliárd forintot, miközben az alapban elhelyezett összeg 4,4 milliárd forint alatt maradt. Miután a források egy része a hvk-k számláin van, 1998 közepén a vállalkozásoknál 3,4 milliárd forint volt, ami azonban tartalmazza a minősített hitelállomány egy részét is, tehát az összeg egy része valószínűleg már elveszett. Reálisabb 3,1 milliárdra tenni ezt a számot. A számításokat úgy is lehet értelmezni, hogy 1998 közepén a mikrohitelprogramba addig bekerült összes forrásnak csak mintegy 54 százalékát használták fel a magyar kisvállalkozásoknál. Fontos még megemlíteni, hogy a források ingyenesek voltak, vagyis kamatkiadások nem terhelték a programot, továbbá a kamatbevételek harmada banki kamat volt, vagyis a számlákon tartott (adott pillanatban ki nem helyezett) forrásokból származott. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy tőkevesztés és a viszonylag alacsony forráshasznosulás nem a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány (MVA) és a hvk-k munkatársainak tevékenységét minősíti, hanem elsősorban a program konstrukciójából adódik.