Veszteségösszegzés

 

A Postabank ügye széles politikai hullámokat kavart. Gazdasági oldalról azonban az a fontos, mit mutatnak a számok! A tények arra utalnak, hogy a bank ügyvitelében a megengedhetőnél több volt a fegyelemsértés, üzletpolitikájában a tolerálhatónál több a baklövés. A végleges mérleg közreadása még messze van, sok még a titok. Viszont az sem kevés, amit már most tudhatunk vagy legalább sejthetünk.

 

A Postabankban 1997 végén az ügyfeleknek adott hitelek és a befektetések 234 milliárdos állománya után 9,7 milliárd forintot tartalékoltak az esetleges kockázatokra. A kihelyezésekre vetítve ez 4,1 százalékos aránynak felelt meg. Az év elején arányában még kicsivel többet, az összesen mintegy 200 milliárd forintos portfólióra 14,15 milliárd tartalékot különítettek el, amely 7 százalékos tartalékszint. Azt ugyan a banki szakértők korábban sem vitatták, hogy a bank tartalékpolitikája nem tükrözi a kellő óvatosság elvét, de hideg zuhanyként érte őket az a bejelentés, hogy a régi vezetés több mint 100 milliárdos hiányt hagyott az utódokra, elsősorban a meg nem képzett céltartalék, másodsorban az eldugott banki veszteség által. A bank éves mérlegeinek átvizsgálása és a pénzintézet portfóliókezelési módszereinek feltárása után azonban egyre többen úgy vélik, a bank mostani vezetése és az új auditorok lehető legszigorúbb minősítési elvei legfeljebb néhány milliárdot ragasztottak hozzá a hiányhoz.

Számháború a veszteségről

A Postabankban felhalmozódott veszteség valódi nagyságáról kisebbfajta számháború dúlt az év vége felé közeledve. A Deloitte and Touche, a bank nemzetközi auditora az eszközök átvizsgálása után 1998. július 31-i állapot szerint 98 milliárdos céltartalékhiányt, 94 milliárd forintos mérleg szerinti veszteséget és 52 milliárd forintos negatív saját tőkét határozott meg. Két hónappal későbbi, azaz szeptember 30-i időzítéssel az Ernst and Young könyvvizsgáló cég 129 milliárdnyi hiányzó céltartalékot, 136 milliárdos mérleg szerinti eredményt és emiatt 94 milliárd forintos negatív saját tőkét állapított meg. A parlament költségvetési bizottsága előtt novemberben elhangzott beszámolóban 144 milliárd forintos céltartalékhiányról és 158 milliárdos mérleg szerinti veszteségről lehetett hallani 1998. december 31-re előrevetítve.

A gyorsan gyarapodó hiányban csak kisebb tényező volt a felgyorsulva növekvő banküzemi veszteség. Az Ernst and Young még csak 7 milliárd forintot rögzített szeptemberben, év végére pedig már 14 milliárddal kalkuláltak. Az egyre nagyobbra növő tőkehiányt főként a szükséges céltartalékok összegének növekedése okozta. Ahogy' egyre több részlet vált világossá a korábbi bankvezetés prudens banki szemléletet nélkülöző hitelezési, befektetési és kockázatkezelési tevékenységéből, úgy szaporodtak a tartalékba kerülő milliárdok is. Princz Gábor, aki a bank elnök-vezérigazgatója volt a bank alapításától egészen 1998. augusztusig, bűvészeket meghazudtoló szemfényvesztéssel rejtette el a pénzintézetben felhalmozódó veszteséget. De a hiányt csak időlegesen lehetett eltüntetni. A különféle manőverekkel egyre nagyobb lett a deficit a felszámolt kamatok és a felpumpált árfolyamok következtében. A Postabank különös portfóliótisztítási akcióit kibogozó új banki vezetés valószínűleg úgy látja, hogy Princz Gábor maga hozta létre azt a labirintust, amelyből egy darabig a kiutat is látni vélte. A kétes ügyekkel terhelt kereskedelmi bank azonban nem lehetett vonzó célpontja a valódi befektetőknek.

Miközben a Postabanknak egyre égetőbb szüksége lett tőkére, nem közelegtek a beharangozott neves szakmai és pénzügyi befektetők. Ráadásul 1997. február végén-március elején a bank ügyfelei bizalmatlansági rohamukban több mint 50 milliárddal apasztották le a betétállományt, amely ezt követően csak mérsékelten nőtt, a források gyarapodása soha nem érte el a korábbi évek dinamikáját.

A portfólió titka

A bank portfóliója, amelyről egészen 1997-ig kart karba öltve a bank vezetése és a megbízott könyvvizsgáló meglepően jó képet sugallt, rejtett egy-két meglepetést. Mint Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Rt. munkatársa rámutatott: 1994 és 1996 között a kihelyezésekre képzett 4-6 milliárd forintnyi kockázati céltartalék az elvileg kockázatot hordozó kihelyezéseknek mindössze 2,5-3 százalékát tette ki. Valamivel kevesebbet, mint a nemzetközi hitelminősítők által jó bizonyítványt kapott Magyar Külkereskedelmi Banké vagy a hasonló profilú OTP-é. A pénzügyi befektetésekre a bank először az 1996. évi mérlegben képzett céltartalékot, addig abszolút kockázatmentesnek fogadta el azokat – a nevében paradox módon óvatosságra utaló – Prudentia Rt. könyvvizsgáló cég. A bank – egyébként rendkívül alacsonynak mondható – céltartalékait fokozatosan növelte az évek során. Az 1992. évi nyilvános részvénykibocsátásra készült kibocsátási tájékoztatóban még csak 306 millió forintos céltartalékról tesz említést, miközben a gazdálkodói kihelyezések nagysága meghaladta a 40 milliárd forintot. A céltartalék aránya tehát az 1 százalékot sem érte el. 1992 végére a 48,1 milliárdra taksált ügyfélkihelyezések mögött 860 millió forint céltartalék áll, 1994 végén a 111,6 milliárdos vállalkozói és lakossági hitel, valamint a 19,6 milliárdos befektetési portfólió kockázataira 4,63 milliárd céltartalék jutott, 1996 végén pedig a durván 200 milliárdos ügyfélkihelyezések és kockázatot hordozó befektetések mögött 14,15 milliárd forintnyi céltartalék áll.

Az igazság órája

Egy évvel később azonban növekedés helyett csökkenni kezd a bank céltartalék-állománya, amit nem lehet azzal magyarázni, hogy az állam abban az évben a betétkivonási pánik ellensúlyozásaként 12 milliárd forintos garanciát ad a Postabank rossz követeléseire. A bank ugyanis az állami garancia nyomán nem számolt be céltartalék-felszabadításról. A jelek inkább arra mutattak, hogy az adakozó állam meglevő, tartalékkal nem fedezett hiányt simított el az adófizetők pénzéből. Tény, hogy 1997 végére az év elején még 14,15 milliárd forintos céltartalék-állományból 9,7 milliárd lett, miközben a tartalékolási előírások sora új elemmel, az általános céltartalékkal gyarapodott. Figyelembe véve a Postabank által 1997 során megképzett 1,2 milliárdos általános céltartalékot, kiderül: annak ellenére, hogy az év folyamán az ügyfélkihelyezések durván 30 milliárd forinttal nőttek, a befektetések pedig nem csökkentek, a bank az év végén mintegy 5,6 milliárd forinttal kisebb céltartalék-állományt tartott szükségesnek, mint az év elején.

Az igazság órája – legalábbis részben – az 1998. december 30-i közgyűlésen jött el, ahol a Postabank új vezetése önrevízióval módosította a bank 1997. évi mérlegét, és az eredetileg 12 milliárdos negatív, adózás előtti eredményt 30,2 milliárdra növelte, ezáltal a bank 8,59 milliárdos vesztesége 26,7 milliárdra nőtt, a saját tőke pedig eltűnt, mivel 15,73 milliárd forintos pozitív értékből 2,42 milliárdos tőkehiánnyá változott. A mérlegmódosítás azért vált szükségessé, mert befucscsolt a Pénzintézeti Központ Bank bevonásával kigondolt portfóliótisztítási akció. A Postabank által közvetve megvásárolt PK Bank eredetileg 15,4 milliárd forintos garanciavállalással és 2,8 milliárdnyi rossz befektetés átvételével könnyített a Postabank 1997. év végi mérlegén. A Postabank visszavette a PK-nál amúgy sem tartható terheket (a Postabanknak opciója volt a PK Bank részvényeire, így eredetileg sem számolhatta volna el a Postabank a PK tehervállalását konszolidált mérlegében), ezért meg kellett képeznie az ennek megfelelő céltartalékot is.

A Postabank mérlegében rejtőző további veszteségforrásokat a pénzügyminiszter a parlamenti képviselőknek beszámolva a következőkben rögzítette még az év vége előtt: a spanyol ingatlanportfólió után 49 milliárdos céltartalékot kell képezni; egy távközlési cégnek kihelyezett hosszú lejáratú hitel után 15-20 milliárdos veszteségre számítanak; egy élelmiszer-ipari vállalat kinnlevőségénél 4 milliárd veszhet el; egy másik agrárkihelyezés miatt várhatóan 3,1 milliárdot kell leírni; a Trigon Bank eladása kapcsán vállalt garancia beváltása miatt 1,7 milliárd forinttól kell elbúcsúznia a Postabanknak; a Nádor '95-höz kötődő – állítólag hamis bizonylatokkal terhelt – ügylet 2,6 milliárd forintjába kerül a banknak; sportüzemi kihelyezéseknél 3 milliárd forint, a szinte nullára íródott Realbank-részvények miatt pedig ugyancsak 3 milliárd lenne a veszteség. A Postabank saját részvényeinek megvásárlásához kapcsolódó tranzakciók pedig 14 milliárd forint operatív veszteséget okoznak. A rossz kihelyezéseket pedig, mint korábban utaltunk rá, megfejeli a bank 14 milliárdra becsült 1998. évi banküzemi vesztesége.

Befagyott hitelek, rossz befektetések

Az úgynevezett Dunaholding-csomag sorsa mutatja talán a legplasztikusabban, hogy miként üt vissza a bankra a befagyott hitelek és rossz befektetések eltüntetésének összekapcsolása a látszólagos eredménynöveléssel. A Postabank vezérkara által kidolgozott portfóliótisztítási akciók közül ez volt a legnagyobb, mivel egyben próbált a bank megszabadulni a mérlegében 1996-ra összegyűlt – bruttó értéken – 50 milliárdnyi rossz kihelyezéstől. A kísérletre azért volt szükség, mert a bank mérlegét a tervezett és már beharangozott külföldi tőkebevonás miatt nemzetközi szabványok szerint is auditálni kellett. A munkával az Arthur Andersen könyvvizsgáló céget bízták meg. Így négy év után újra nemzetközi hírű auditor vette górcső alá a bankot. Az elkészült jelentést a Postabank sohasem hozta nyilvánosságra teljes egészében, így csak kevesen tudják, hogy az auditot a könyvvizsgáló cég oldalakra rúgó korlátozó záradékkal látta el, amelyben azt magyarázza meg, hogy a bank tranzakciói annyira átláthatatlanok, hogy a könyvvizsgáló nem vállalhatja a felelősséget a hitelesített mérleg számaiért.

De térjünk vissza a Dunaholding-csomagra, amelynek utóélete, ha a nyilvánosságra került számokat összeadjuk, összesen 12 milliárd forint veszteséget okoz közvetlenül az államkasszának (az 1997 során vállalt és jószerivel beválthatatlan viszontgaranciákkal fedezett állami garancia révén) és 67 milliárd forint veszteséget a Postabank mérlegében. A végső mérleg tehát: az 1996 közepén 50 milliárdot kitevő, leírandó veszteség 1998 végére majd' 80 milliárd lett. A bank nem képezte meg első éveiben a folyamatosan rosszá váló hitelek leírásához kellő tartalékokat, mert akkor nem tudott volna növekvő eredményt kimutatni. Márpedig erre szükség volt, mert a bank menedzsmentje csak úgy tudta fenntartani a szétaprózott tulajdonosi struktúrát, hogy vonzó képet sugárzott a pénzintézetről. Leírás helyett tehát el kellett rejteni a rossz hiteleket és befektetéseket, s mivel a bank nem volt olyan nyereséges, mint amilyennek a vezetés szerette volna, az eltüntetéseket összekapcsolták látszatnyereség-gyártással is. Princz a bankvezéri szék elfoglalásakor elárulta, hogy vezetői jövedelmében a bank eredményességétől függő mozgó prémium fix fizetésének a kétszeresét is elérheti.

A fekete lyuk A Postabank felgyűlt, de titkolt rossz hiteleit 1996-ban az Arthur Andersen könyvvizsgálata elől kénytelen volt eltüntetni, pontosabban a bankon kívülre helyezni. A Dunaholding-, majd Gordiusz-csomag néven elhíresült, bruttó értéken mintegy 50 milliárd forintos követelésállománytól persze a bank nem tudott végérvényesen megszabadulni, hiszen a veszteségek leírását nem vállalta. Az ide-oda tologatott portfólió finanszírozása eközben súlyos kamatteherrel járt, ami tovább növelte a hiányt. A portfólió rejtegetése miatt volt szükség a 12 milliárd forintos állami garanciavállalásra, a Pénzintézeti Központ Bank 15,3 milliárd forintos garanciájára, s végül a spanyol ingatlanportfólióra, amely elvezetett a Princz-menedzsment felügyeleti úton való eltávolításához. A történet, amelyről az Élet és Irodalom több, addig ismeretlen részletet is elárult, úgy kezdődött, hogy a Postabank 1996-ban 23,5 milliárd forintos alaptőkével létrehozta a Módus névre keresztelt cégcsoportot, amely ugyanekkora értékben kétes követeléseket vásárolt a banktól. Ezután a bank a Dunaholdinggal közös vállalatokat alapított, majd a Módus-tagok ezeknek a közös cégeknek 33 milliárd forintért eladták a tulajdonukban levő kétes követeléseket. Egyik oldalról a bank elszámolt tehát 10 milliárd forint nyereséget, másik oldalról azonban a Módus-cégekkel és a közös Dunaholding-cégekkel együtt 48 milliárd forintnyi befektetésállománya jött létre. Ezt a Módus-cégekből és a közös cégekből, valamint a bennük levő követelésállományból álló, 48 milliárd forintra értékelt csomagot, továbbá még egy 3 milliárdra taksált befektetést vette meg a Dunaholding halasztott fizetéssel. A konstrukciót azonban az Arthur Andersen nem fogadta el, pontosabban megképeztette volna rá a halasztott fizetéssel együtt járó céltartalékot. A bank tehát átalakította ezt a konstrukciót hitellé úgy, hogy az adós a Gordius Holding lett, amelynek részei lettek a Módus-cégek, a Dunaholding pedig 10 milliárd forintot részvények átadásával törlesztett. Az információk szerint ezek a papírok 90 százalékban a tőzsdén kívüli kereskedelemben forgó részvények, például Műszertechnika-papírok voltak. A Postabank követelése a Gordius Holdinggal szemben tehát – a 10 milliárd leszámítása után – 41 milliárd forint plusz a kamatok. A követelésekkel járó kockázatot érdemben az állam csökkentette először, amikor garanciát vállalt a Postabanknak a Gordius Holding egyik vállalatával, a G-Módus céggel szemben fennálló 12 milliárdos hitelére. A hitel mögötti fedezetek a korábban a Postabanktól kikerült rossz követelések voltak, hasonló értékben. A G-Módus a két részletben: 1997. és 1998. június 24-én lejáró hitelt nem törlesztette, a Postabank tehát lehívta az állami garanciát, az állam pedig megkapta a fedezetként nyilvántartott rossz követeléscsomagot. Továbbra is tenni kellett valamit azonban a Gordius Holding cégeivel szemben még fennálló 30 milliárd forintnyi követeléssel s azok kamataival. A hitel visszafizetésére maga a Gordius Holding garanciát vállalt, de ezt még a Deloitte and Touche könyvvizsgáló cég sem tartotta elégségesnek, ezért a Postabank kényszerítette az időközben közvetve tulajdonába került Pénzintézeti Központ Bankot egy 15,3 milliárd forintos garanciavállalásra. Ez a garanciavállalás a kisbank tőkeerejéhez mérten túlzott volt, emiatt az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet eljárt. A PK Bankhoz biztosokat rendelt ki, s megállapította, hogy a kisbank elvesztette tőkéjét. Egy tőkevesztett bank garanciája mit sem ér, Princz Gábor tehát 1998. június 22-én elegánsan lemondott erről a garanciáról, és más megoldást keresett. A PK fellélegezhetett, a biztosok elmentek a bankból, de a Postabank ott maradt 30 milliárd forint plusz – mintegy 7 milliárdnyi – kamatokból álló, tartalékkal, garanciával nem fedezett követeléssel. A gordiuszi csomót a bank átvágta, azaz megvásárolta a holdingban levő cégeket (a volt Módusokat) a tartozással megegyező áron, majd ezeket a cégeket elcserélte egy 44,5 milliárd forintra értékelt spanyol ingatlanportfólióért. A tranzakciót a könyvekben a Módus-cégek és az ingatlanportfólió között kimutatott értékkülönbözet miatt legalább 7 milliárd forint nyereséggel mutatták ki, miközben a banknak újabb – ezúttal ingatlanfejlesztésre adott – 8 milliárd forintos hitele keletkezett. Ez a hitel – ahogyan arra Auth Henrik, a bank új vezérigazgatója is utalt – vélhetően az ingatlanportfólió ára volt, de mivel teljes mértékben az adósa sincs meg, egyelőre rossz követelésnek kell elkönyvelni, ami 8 milliárd forintos összegben növeli meg a bank veszteségeit. A bank mérlegébe bevett spanyol ingatlanportfólióról pedig kiderült, hogy 35 milliárddal kevesebbet ér a könyvekbe bevezetett 44,5 milliárdnál, tehát ekkora értékben kell utána céltartalékot képezni, ami tovább növeli a bank hiányát. Összességében tehát a gordiuszi csomó elvágása összesen legalább 43 milliárd forintos hiánnyal sújtotta a bankot, és elúsztatta teljes tőkéjét. P. E.

Tanulságos trükkök

A Postabank szerződéseiből talán a legtöbbet a bankfelügyelet tanulhat, hiszen olyan konstrukciókra lelhet, amelyek feltüzelhetik a bankok szabályozásáért felelős intézményt. Eddig is gyakorlat volt, hogy egy-egy bankcsőd után részben átírták a pénzintézetek működésével kapcsolatos törvényt, nem lenne meglepő, ha már megfogalmazódtak volna újabb módosítási javaslatok, a postabankos trükkök elbúcsúztatására. A nyereségnövelő tranzakciók legegyszerűbbike az volt, amikor a bank egy befektetést jóval drágábban eladott egy baráti cégnek, s az elért árfolyamnyereséggel növelte eredményét. Idővel valamivel magasabb áron visszavásárolták a befektetést, hogy a baráti cégnek is javuljon az eredménye. A befektetések felértékeléséhez időnként egészen jó nevű vagyonkezelő cégek asszisztáltak, nyilván megfelelő fizetségért. A Postabanknak a Globexszel és egy további társaság bevonásával kialakított portfóliótisztítási sémájáról a bank vezetése számolt be a parlamenti bizottságnak. E szerint a Postabank eladott – tegyük fel – 200 millió forint bruttó értékű portfóliót (hitelt és befektetést) a Globexnek visszavásárlási garanciával, majd egy másik társaságnak, mintha hitelt folyósítana, átadja ezt a visszavásárlási garanciát. A körbe ezután ez a társaság lép, mégpedig úgy, hogy hitelt nyújt a Globexnek, amely fedezetként odaadja neki a Postabanktól kapott portfóliót, ezután a kör bezárul, s a társaság a hozzákerült portfóliót visszaadja a Postabanknak. Az egész akció arra jó, hogy a bank időt nyer, mivel mérlegzárás előtt kiviszi a rossz hiteleket és befektetéseket, amelyek csak a mérlegzárás után kerülnek újra vissza. A Postabank valódi tőke híján rendkívül egyszerű módon teljesítette a törvényben előírt szavatoló tőke és tőkemegfelelési mutató követelményt. Alárendelt kölcsöntőkekötvényt bocsátott ki zárt körben, a jegyzéshez hitelt nyújtott, a hitel fedezete pedig a bank saját alárendelt kölcsöntőkekötvénye volt. Ilyen akcióval érte el az 1996-os közgyűlésen: annak ellenére fizethetett osztalékot, hogy tőkemegfelelési mutatója nem érte el a törvényben előírt szintet, s ezért az eredményt a bank tőkeerejének erősítésére a bankban kellett volna hagyni.

Egy harmadik példa a Postabank ingatlanüzleteinek rejtelmeibe vezet be. Adott egy Váci úti ingatlan, amely a Postabank tulajdona. Az eredetileg 300 millió forintért vásárolt ingatlant a bank felértékeli, és 900 millió forintos értéken beviszi apportként egy kft-be. Az árkülönbözet javítja a bank eredményét. Ezután a kft.-ben levő üzletrészét a bank eladja halaszott fizetéssel 900,5 millió forintért egy másik kft.-nek. De vajon honnan lesz pénze ennek a kft.-nek, hogy kifizesse a részleteket? A megoldás pofonegyszerű, a Postabank által az ingatlanért fizetett bérleti díjból törleszt a kft., mivel a Postabank olyan szerződést kötött, hogy 2005-ig évente 100-120 millió forintért bérli az ingatlant. A banknak tehát az egyszeri 600 millió forintos eredmény elszámolásáért úgy kell vezekelnie, hogy költségeit éves szinten, hosszú távon mintegy 100 millió forinttal növeli.