A Kínai Népköztársaságban zajló folyamatok meghatározó erejűek a világpolitika és a gazdaság alakulása szempontjából. Nagyhatalmi pozíciója formálásában három tényező egybeesése játszik szerepet, bármelyik hiánya más irányba terelhette volna a világtörténelem menetét. Ezek: a bipoláris világrend széthullása, az 1979-ben elindított reformok és a modernizációs politika sikere, s az az alapadottság, amelyet a mennyiségi tényezők – az ország nagysága, népessége, a természeti erőforrások, a gazdaság növekedése – jelentenek.
A Kínai Kommunista Párt 1978 decemberében összehívott XI. Központi Bizottságának 3. plenáris ülése indította útjára azt a társadalmi-politikai-gazdasági adottságokból kiinduló fejlesztésstratégiai koncepciót, amely nem is annyira az új és változó világgazdasági környezet kihívására, mint a "kulturális forradalom" (1966-1976) következményeként összeomlással fenyegető gazdaság megmentésére született. Az új stratégia fő feladata a gazdaság alapvető egyensúlytalanságainak kiigazítása volt. Gyakorlatilag az "alkalmazkodási" és "reform"-politika bevezetésével vette kezdetét az a fejlődési folyamat, amely az országot a világ meghatározó gazdasági hatalmai sorába emelte.
A modernizáció kelepcéje
A kilencvenes évek legelején megfogalmazott prioritások a meghatározó elemei annak a stratégiai irányvonalnak, amely Kína politikai és gazdasági valóságát uralja mind a mai napig. Az adott időszakon belül is fellelhetők mindazon sajátosságok, amelyek az immár két évtizedes reformfolyamat egészét jellemzik. A szakaszhatárok ugyan elmosódottan jelentkeznek, de megmaradt az adminisztratív, a centralizációs, valamint a piacgazdasági mechanizmusoknak nagyobb teret adó decentralizációs időszakok dominanciájának váltakozása. A modell nem bővült minőségileg új elemmel. A "piacgazdaságosodási" folyamat előrehaladtával ma már politikailag nem vitatott a reformok szükségességének kérdése, azonban az alkalmazandó eszközök, az ütemezés kérdése újabb és újabb összecsapásokhoz vezet.
A hatalmi elitek párt-, politikai és gazdasági összefonódása oly szoros, hogy végső soron a hatalmi rendszer egészét erősíti a KKP szerepének, az ideológia fontosságának az utóbbi évben is hangsúlyozott fenntartása. A kollektív vezetésnek, amelynek feladata az ország egységének és stabilitásának megőrzése, elegendő ideje volt hatalmának konszolidálására, az átmeneti időszak zökkenőmentes levezénylésére. Teng Hsziao-ping halálát követően, Csiang Cö-min elnök integrátori képességével, a szélsőségek elleni fellépésével nemcsak ura maradt a helyzetnek, de a KKP XV. kongresszusán, 1997 szeptemberében úgy tudta konszolidálni – személyi változások révén – hatalmát, hogy pozícióit tovább erősítette. A jövő kilátásai szempontjából meghatározó az a széles körű társadalmi konszenzus, amely az ország egysége és stabilitása őrzésében kialakult, és minden más megfontolással szemben prioritást élvez.
A hatalmi struktúra jelenleg stabilabb, mint a társadalom. A tartósan gyors gazdasági növekedés középtávon biztosítja a jelenlegi politikai rendszer fennmaradását. A szerkezeti aránytalanságok, a mélyülő válságjelenségek ellenére a gazdaság növekedési üteme továbbra is meghaladja a világátlagot. A folyamatban lévő IX. ötéves terv (1996-2000) értelmében az elsődleges feladat a makroökonómiai egyensúly javítása, mindenekelőtt a gazdaság túlfűtöttségének csökkentése. Az ázsiai válság és az 1998-as súlyos árvizek közbejöttével a jelen feladata a 8 százalékos növekedési szint tartása.
1998 legnagyobb kínai könyvsikere A modernizáció kelepcéje, Napjaink Kínájának gazdasági-társadalmi kérdései című kötet. Szerzőjének, a közgazdász-újságírónő Hö Csiang-liannak két évet kellett várnia a kiadás engedélyezésére. Tekintettel arra, hogy a húszéves reformfolyamat negatív jelenségeit veszi számba, a kötet megjelenése szenzációszámba megy. Az írónő a kínaiak többségének viszonyát az utóbbi húsz év történéseihez egy mitikus kínai hős esetéhez hasonlítja, akinek nagyon tetszett a festett sárkány. Amikor aztán egy igazi sárkánnyal találkozott, rettenetesen megijedt. Az írónő szerint a kínaiak is így vannak a reformokkal, amelyeket egyébként a hatalom marketizációjának nevez.
Az egyensúly fenntartására irányuló erőfeszítések nem zárják ki a kulisszák mögötti frakcióharcokat. A reform megítélésében mindig is megosztott volt a vezetés. A markánsan elkülöníthető két szárnyat a maoista hagyományokat védő konzervatívok vagy "öreg balosok", illetve az értelmiség többségét maga mögött tudó reformerek alkották. Ma már megkülönböztethető egy olyan irányzat is, amely ugyan konzervatív szemléletű, de nem Mao Ce-tung, hanem Teng Kínáját próbálja megőrizni. Ami azonban a hatalmi piramison belül játszódik, meglehetősen távol áll a problémákat belülről érző, napi életében azt megszenvedő kínaiak tömegétől. Az írónő az átlagkínai szemszögéből fogalmazza meg bírálatát a reform visszásságaival kapcsolatban, ami teljesen új jelenség a kínai közéletben.
Magasabb belső fogyasztást!
A világ többnyire a reformfolyamat révén nagyhatalommá váló ország gazdasági növekedését, strukturális gondjainak kezelését csodálja. A makrogazdasági mutatók alapján valóban úgy tűnik, hogy maradéktalanul sikerült teljesíteni az 1978-ban megfogalmazott feladatot. A rendszer stabilitásának köszönhetően őrizni tudja az ún. kínai szocialista piacgazdaság vívmányait. Az a program, amely a központosított irányítási-tervezési rendszer piaci mechanizmusokkal való összekapcsolására épült, gazdasági és politikai nagyhatalommá tette Kínát.
A kínai GDP növekedési rátája 1979-1997 között a világon a legmagasabbnak bizonyult, éves átlagban 9,8 százalékos bővülése messze meghaladta a 3,3 százalékos világátlagot. 1997-ben a bruttó hazai termék összege 904,14 milliárd dollár volt, amelynek alapján a KNK a világ 7. legnagyobb gazdasági hatalmává lépett elő. Az egy főre jutó GDP összege azonban csak 734 dollár, így továbbra is a fejlődő országok közé tartozik. A GDP növekedését mérséklő restriktív intézkedések bevezetésére a gazdaság túlfűtöttsége miatt került sor, célja a bővülés 8 százalék körüli stabilizálása. A természeti csapások és az ázsiai valutaválság mélyülése azonban keresztülhúzta a számításokat: 1998 első felében a GDP növekedési üteme alig érte el a 7 százalékot. Az év második felének erőfeszítései ezért a 8 százalékos szint elérésére irányultak.
A jelenlegi nehézségek áthidalását célzó csomagterv legfontosabb elemei a belső fogyasztás növelése, az árvíz sújtotta területek újjáépítése és az infrastrukturális beruházások. A belső kereslet növelése az a vélt vagy valós makrogazdasági stabilizálóeszköz, amelytől az új strukturális váltást remélik. Maga a terv a kínaiak világviszonylatban is kiemelkedő megtakarítási hajlandóságára épül. A lakossági takarékbetét-állomány 1997 végén 560 milliárd dollár volt. Ez a teljes banki betétállomány 60 százaléka. Az egy főre eső megtakarítás országos átlagban 453 dollár, úgy hogy az egy főre eső jövedelem átlaga városokban évi 632,2, vidéken pedig 252,4 dollár. Meghatározó az a konfuciánus életfelfogást jellemző biztonsági tartalékolási hajlam, amelyet már nem a kényszertakarékosság motivál. A belső kereslet élénkítését célzó elképzelés éppen ezt a hagyományos szemléletet próbálja áttörni.
Szerkezeti átalakulás
A nemzetgazdaság szerkezeti arányai a fő termelőágazatoknál érvényesülő fejlesztési prioritások alapján rendeződtek át. A mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások súlyának változásai a gazdaságban némi lemaradással ugyan, de követik a világgazdasági trendeket. 1979-1997 között az első szektor részaránya 31,2 százalékról 18,7 százalékra csökkent, miközben a másodiké 47,4 százalékról 49,2 százalékra, a harmadik szektoré pedig 21,4 százalékról 32,1 százalékra nőtt.
A gazdasági reformok húzóágazata, a mezőgazdaság extenzív tartalékai a kilencvenes évek elejére kimerültek. 1991-1997 között alig észlelhető elmozdulás a 4,8 százalékos növekedési átlagtól. Megoldást a tőkeintenzív termelésre való átállás jelenthetne, amihez azonban hiányzik a tőke. A központi költségvetésnek legalább 10 százalékát kellene a mezőgazdasági beruházásokra költeni ahhoz, hogy 4 százalékkal növekedjenek a terméseredmények. A nagy ellenállás miatt nem mertek visszatérni a '80-as években általánossá vált felelősségi – azaz bérleti – rendszerről a nagyüzemi termelési formákhoz. A lakosság élelmezésében meghatározó szerepet játszik a gabonaellátás. A termés 1978-1997 között 62,1 százalékkal nőtt. Nem sikerült megismételni az 1996-os 504,53 millió tonnás rekordtermést, s a népesség növekedése az utóbbi években már meghaladja a gabonamennyiségét. A hiányt importtal kell pótolni. Amerikai becslések szerint Kína több száz millió tonna élelmiszerimportra szorul a következő 30 évben, ami nagymértékben befolyásolja majd a világpiacot.
1978-1997 között az ország ipari termelése átlagosan 10 százalékkal nőtt. Az iparvállalatok vagyona 1997 végére 1,39 milliárd dollárra emelkedett, ami 26,6-szorosa a húsz év előttinek. A könnyűipari termelés növekedésének üteme némileg meghaladja a nehéziparét, de az ipari termelés egészében még mindig – 1997-ben 53,7 százalékkal – a nehézipar dominál. A vállalati szektoron belül azonban nagyok a szóródások. A tulajdonviszonyok alapján állami, kollektív tulajdonú, magán és egyéb kategóriájú vállalatokra osztható rendszeren belül az állami vállalatok nyújtották a leggyengébb teljesítményt. A bruttó termelési érték növekedési átlaga 1997-ben mindössze 3,8 százalékot ért el, miközben a kollektív tulajdonú vállalatoknál 10,2, az egyéni vállalatoknál 15,4, az egyéb kategóriába sorolható vállalkozások esetében pedig 30,2 százalék volt a növekedés mértéke.
A gazdasági szerkezetátalakulás középpontjában jelenleg a szolgáltatási ágazatok állnak. A külföldiek előtt korábban zárt szolgáltatási piacok egyre több területét nyitják meg a befektetők előtt. A WTO-konformitás jegyében Kína gyors ütemben integrálódik a szolgáltatási világpiacokba. Az ágazat olyan speciális területei válnak hozzáférhetővé külföldiek számára, mint a reklám, a geológiai feltárás és kutatás, az olajfeldolgozás, az épületgépészet, az ingatlanpiac, a várostervezés, a bank és biztosítási piac, a turizmus, a komputerszerviz, az óceánhajózás, a légi és szárazföldi szállítás, az ügyvédi tanácsadás. A fejlett országokhoz képest azonban még mindig erősen korlátozók a szolgáltatási szektor protekcionista elemei.
Az infrastrukturális beruházások impozáns méretei ellenére az ágazat hagyományosan szűk keresztmetszete a gazdasági növekedésnek. Környezetvédelmi szempontból az energiaforrások összetétele – 74,3 százalék szén, 17,4 százalék kőolaj, 2,3 százalék földgáz, 6 százalék vízi energia – az energiatermelésben még 1997-ben is katasztrofálisnak minősíthető. Az energiatermelés más szempontból is súlyos gond. A krónikus hiány következtében a termelési kapacitásnak mindössze 60 vagy annál is alacsonyabb százalékát tudják kihasználni. A rendelkezésre álló 1996-os adatok szerint az egy főre eső villamosenergia-fogyasztás mennyisége 1076,4 kWó. Előrejelzések szerint Kínának a gazdasági fejlődése fenntartásához 2010-ben mintegy 550-600 milliárd kW villamosenergia-termelő kapacitásra lesz szüksége, ami csak külföldi beruházásokkal érhető el. Az energetikai ágazat viszonylag zárt területe a külföldi befektetéseknek. Vegyes vállalat alapítására vagy együttműködésre csak az energia-előállítás területén van lehetőség. Külföldiek továbbra sem szállhatnak be tőkével az energiaátviteli létesítmények építésébe és üzemeltetésébe.
Nyitott kapuk
A külvilág felé történt nyitás eredményeként megkezdődhetett Kína szerves kapcsolódása a világgazdaságba. Ennek következményeit három – egymástól mereven el nem választható – területen lehet lemérni.
- A külgazdasági kapcsolatok fejlesztése 1979-től gazdaságpolitikai prioritás. A "nyitott kapuk" politikájának sikerét mutatja az a növekedési pálya, amelyet Kína külkereskedelme volumenének folyamatos bővítésével, valamint a külföldi tőkebefektetések fogadóországaként 1979-1997 között bejárt. Külkereskedelmi volumenének összege 20,64 milliárd dollárról 325,1 milliárd dollárra emelkedett, azaz 15,8-szorosára nőtt. A dinamikus növekedés eredményeként az ország az 1978-ban elfoglalt 27. helyéről 1995-re a 10. helyre lépett elő, s pozícióját őrizni tudta 1998-ban is. Az import vonatkozásában ez a 27.-ről a 12.-re, exportnál a 28.-ról a 10. helyre való előrelépéshez volt elég. Abszolút számokban kifejezve ez 1978-ban 10,89 milliárd, 1997-ben 142,36 milliárd dollár importot, illetve 1978-ban 9,75 milliárd, 1997-ben 182,70 milliárd dolláros kivitelt jelentett.
- Az önerőre támaszkodás elvére épülő kínai gazdaságban külföldi hitel felvételére csak a '70-es évek közepétől, a működőtőke importjára pedig 1979 júliusától, a közös vállalatok működéséről elfogadott törvény megszületésétől van lehetőség. Az elmúlt húsz év gyakorlatának eredményeként 1993-tól Kína – az Egyesült Államok mögött – a világ második legjelentősebb működőtőke-befogadó országává vált. A fejlődő országokba irányuló befektetések harmadát hasznosítják Kínában. Kínai statisztikák szerint húsz év alatt közvetlen külföldi tőkeberuházásból 304 345 projektet, külföldi hitelből és kölcsönből pedig 1528 projektet finanszíroztak. Ezen időszak alatt 519,24 milliárd dollár közvetlen külföldi tőke befektetésére kötöttek szerződést, amelyből ténylegesen 220,141 milliárd dollárt használtak fel. Az országba beérkező külföldi tőke mennyisége 348,348 milliárd dollárt tett ki. Az üzleti világ érdeklődése nemcsak a gazdaság szereplői részéről nagy, mivel a külföldi turisták is növekvő számban keresik fel az ázsiai országot. Kína ma már a nemzetközi idegenforgalom 8. legjelentősebb célállomása.
A külföldi tőkeberuházásokkal, közös vállalkozásokkal kapcsolatos elvárások 1979 óta lényegében nem változtak annak ellenére, hogy kezdetben magának a működőtőkének – válogatás nélküli – becsalogatása volt a központi feladat. A reformfolyamat előrehaladtával lényeges átrendeződés figyelhető meg az ágazati prioritások terén. Mindvégig alapvető probléma volt, hogy a külföldi beruházások többnyire az improduktív szféra felé fordultak: inkább a szállodaiparba vagy a lakásépítésbe fektettek be, mint a modern technológiát hordozó ágazatokba. Ennek következtében dinamizáló vagy modernizáló húzóerőt sem jelenthettek a környező kínai vállalatok számára.
1996. április elsején léptek hatályba azok az intézkedések, amelyek a beváltatlan remények korrekciójára irányulnak. A vámtarifa szintjének 35 százalékról 23 százalékra való csökkentése előzte meg a külföldi vállalatok kedvezményeinek megszüntetését. 6000 tételből több mint 4000 árucikk vámtétele csökkent átlagosan 30 százalékkal. A differenciált csökkentés mértéke a versenyképes kínai termékek – bizonyos gyógyszerek, vegyszerek, teherautók stb. – esetében jelentősebb, a kevésbé versenyképes ágazatok termékeinél elenyésző. A vámtarifa módosítására azon kedvezőtlen hatások ellensúlyozása miatt volt szükség, amit a teljesen vagy részben külföldi tulajdonú vállalatok kedvezményeinek megvonása, a vámmentes árubehozatali jog megszüntetése okozott. A Kína számára fontos beruházások azonban – központi engedély alapján – továbbra is megkaphatják a kedvezményeket. A külföldi és hazai vállalatoknak azonos feltételek szerinti működtetése leginkább a közepes vagy kevésbé fejlett technológiát hordozó termékeket, valamint a kis- és közepes méretű külföldi beruházásokat érinti érzékenyen. Egy új vállalat létesítésének költsége ma már nagyjából 40 százalékkal magasabb, mint a változásokat megelőzően. A 30 millió dollár alatti beruházások vámmentességét 1997-ben, a nagyobb beruházókét 1998 közepén szüntették meg.
- A Különleges Gazdasági Övezetek a gazdasági nyitás "előretolt helyőrségei". Miután a külföldi működőtőke túlnyomó többségét a hagyományosan fejlettebb keleti tengerparti területek gazdasági övezetei fogadják, a szigorító intézkedések is itt éreztetik leginkább hatásukat. A hivatalos kínai álláspont szerint azonban nem változott a külföldi beruházások, a Különleges Gazdasági Övezetek megítélése, csupán a fejlesztési súlypontok változtak. Ez azt jelenti, hogy a keleti országrészek helyett a nyugati régió fejlesztését szorgalmazzák. A Különleges Gazdasági Övezetek szerepe nem változik, továbbra is kapnak támogatást. A változással mindössze az a kör tágul tovább, amely gyakorlatilag az ország egészét foglalja majd magába. A kínai érvelés úgy is értelmezhető, hogy tulajdonképpen az ország egésze válik fejlesztési övezetté. Az 1996. április elsejével bevezetett intézkedések pedig mindössze részei a WTO-konformitásra tett erőfeszítéseknek. A nemzeti elbánás elvének kiterjesztése a külföldiekre végső soron előnyt jelent a gazdaság valamennyi szereplője számára. A kínai érvelés további eleme annak feltételezése, hogy a kínai vállalatok kedvezőtlen helyzetben vannak az eltérő devizaelszámolási gyakorlat miatt, a külföldiek számára pedig az okoz kellemetlenséget, hogy nem foglalkozhatnak jüanügyletekkel. A változások tehát a visszás helyzetek feloldását szolgálják.
A nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódással a külföldi működőtőke-beruházások jelentősége végül is meghaladja az abszolút számokban mérhető eredményeket. A gazdasági modernizáció motorja a beruházásokhoz kapcsolódó külföldi technológiai, gyártási ismeretek átvétele, a menedzsment, a külföldi marketingtapasztalatok elsajátítása. A jelenlegi, protekcionista elemeket sem nélkülöző gazdaságpolitikai gyakorlat ennek következtében – a külföldi működőtőke pozitív szerepét megkérdőjelező viták ellenére – minden bizonnyal kitart az eddig sikeres külgazdasági nyitottság mellett, amely a gazdasági stratégia meghatározó eleme. Kínai gazdasági szakértők tisztában vannak azzal, milyen szerepet játszott a külföldi segítség és verseny az ország modernizációjában, ezért igyekeznek megakadályozni, hogy mindezt feláldozzák a protekcionista lobbyérdekek oltárán. Kínának a gazdasági-műszaki fejlesztéshez szüksége van a külföldi tőkére, technológiára és szaktudásra. Ezek adaptációs közegei a Különleges Gazdasági Övezetekben és a különböző elnevezésekkel és jogokkal felruházott fejlesztési területeken kialakított bázisok.
A kérdéskör kapcsán szólni kell a fejlett és az elmaradott tartományok közötti különbségekről. A GDP-hez való hozzájárulás mértékében ötvenszeres az eltérés a legnagyobb és a legalacsonyabb értéket előállító Kuangtung tartomány és Ninghszia-Huj Autonóm Terület között. Ez jelentős és feloldhatatlan társadalmi feszültség forrása. Eddig nem sikerült megállítani az ország hagyományosan fejlettebb és fejletlenebb részei közötti szakadék mélyülését. A területileg kiegyensúlyozottabb növekedésre, a fejletlen területek felzárkóztatására irányuló törekvések közrejátszanak mind a külföldi tőkebefektetők kiváltságainak szelektív megnyirbálásában, mind a központi kormányzat erőforrást elvonó és újraelosztó szerepvállalásának erősödésében. Gyakorlatilag a fejlettebb tartományokban termelt profit elmaradott körzetekbe való átcsoportosításáról van szó, ami természetesen nem tetszik a fejletteknek. A központi kormányzat centralizációs és a tartományi kormányzatok önállósodási törekvései ellenérdekeltséget teremtenek, ami végül is gazdasági törésvonalak mentén megosztja az országot. Ezzel együtt erős az egymásrautaltság, az egység őrzésében való érdekazonosság is, ami megóvja az országot attól, hogy az ellentétek kiéleződjenek.
A világgazdaságban elfoglalt dobogós helyek, a statisztikai adatok jelzik a reform húsz évének gazdasági dinamizmusát, a teljesítmények impozáns voltát. A makrogazdasági mutatók mögé pillantva azonban előtűnnek azok a belső szerkezeti aránytalanságok, amelyek felfedik a kínai gazdaság és társadalom gyenge pontjait.
Gyenge pontok
A gazdasági fejlődés egyensúlytalanságai miatt Kína politikailag és társadalmilag sebezhetőbb, mint ahogy általában feltételezik. A reformfolyamattal egy sor olyan jelenség is beépült a rendszerbe, amely közvetlenül vagy közvetve veszélyezteti a társadalmi stabilitást. Az első ilyen az állami juttatásokkal földhöz, ingatlanhoz vagy bizonyos nyersanyagokhoz jutó kiváltságosok példája. A különféle vállalkozások működéséhez – például az ingatlanügyletekhez, a tőzsdére való bejegyzéshez, az export-import joghoz – szükséges engedélyek beszerzése már a nehezebben tetten érhető visszaélések körébe tartoznak.
A munkanélküliséggel és a szociális háló hiányával párosuló korrupció növeli a lakosság veszélyérzetét. A társadalmi közérzet romlásának konkrét okait olyan jelenségekben lehet megfogalmazni, mint
- a gazdagok és szegények közötti különbség növekedése: a népesség leggazdagabb egyötödének kezében összpontosul a javak fele, míg a legszegényebb ötödé ezeknek mindössze 4,3 százaléka;
- a munkanélküliség és a bűnözési hullám növekedése;
- a klánszerű szerveződések újjáéledése, ami veszélyezteti a hagyományos vidéki önszerveződéseket, gyengíti az ellenőrzési mechanizmusokat;
- a feketegazdaság terjedése, a triádok megjelenése;
- az állami hivatalnokok és az alvilág összefonódásával nő a kisebb városok, települések, vidéki körzetek lakosságának kiszolgáltatottsága;
- a hatalom ragaszkodik forráselosztási rendszere érintetlenségéhez, amelyben a hatékonyság nem elsőrendű szempont. Ennek következtében igazi piacról sem lehet beszélni, csak annak szimulálásáról.
Hö Csiang-lian, a már említett közgazdász-újságírónő számítása szerint az utóbbi években éves átlagban 130 millió jüan (15,8 millió dollár) közvagyon ment át magánhasználatba, amelyből mindössze 30 millió került be magántőkeként a gazdaságba. A maradék 100 millió jüan korrupciós és presztízs- vagy egyéb fogyasztási célokra ment el.
Egy egalitarius társadalomban nevelkedett tömeggel nem könnyű feldolgoztatni az életre szóló állás, a "vas rizsestál" megszűntének traumáját. A jelenlegi gazdasági problémák kulcskérdésének tekintett vállalati veszteségek lefaragásához olyan szerkezetátalakítás vezet, amelynek eredményeként a munkanélküliek 20 milliónyira becsült tömege újabb 10 milliókkal nő. A kínai miniszterelnök valódi dilemmája a gazdasági konszolidáció és a foglalkoztatottság szintjének csökkenése közötti választási kényszer. Az állami alkalmazottak 20-30 százaléka tartozik ugyanis az ún. kapun belüli, rejtett munkanélküliek sorába. Elbocsátásuk szerény becslések szerint is legalább 9 millió fővel növelné a munkanélküliek kilátástalan tömegét. Elbocsátás helyett ezért számos helyen inkább rendkívül alacsony, a túléléshez éppen csak elegendő százjüanos (mintegy 12 dolláros) munkabért fizetnek. A mezőgazdaság 150 millió fős munkaképes korú feleslegével együtt a munkanélküliség legalább 180-190 millió embert, azaz a munkaképes lakosság 28 százalékát sújtja. Az alkalmi munkából tengődő belső migráció nagyságrendjét hivatalosan 70 millióra teszik, amit a nem hivatalos források megdupláznak. A foglalkoztatottság amúgy is szorító gondja ezzel tovább mélyül, a gazdaság képtelen felszívni ekkora tömegű munkaerő-felesleget. 1991-1996 között mindössze 34 millió új munkahelyet sikerült teremteni, miközben éves átlagban 14,5 millió fiatal jelenik meg a munkaerőpiacon. Marad a mozgásszabadság adminisztratív korlátozása és a hosszabb távon demográfiailag súlyos torzuláshoz vezető szigorú népesedéspolitika.
A társadalmi egyenlőtlenségek mélyülésével együtt azzal az időzített bombával is szembe kell nézni, amit a környezet pusztítása jelent:
- A légszennyezés 5-10-szerese az amerikai városokénak. A veszély valódi nagyságának felméréséhez hiányoznak a környezetszennyezést mérő műszerek és védőberendezések. Elkezdődött a természetes vízgyűjtők kiszáradása, az elsivatagosodás folyamata. Az urbanizáció és a talajerózió következtében a termőföld évente fél százalékkal csökken. A környezetszennyezés okozta károk becsült értéke éves átlagban a GDP 15 százalékával azonos nagyságrendű.
- A Jangce áradása számos területen felerősíti a környezeti és társadalmi gondokat. Ezek sorából a gabonahiány, a belső migráció bővülése, a városi funkcionáriusokkal és a gazdagokkal szembeni erőszakos cselekmények számának növekedése emelkedik ki.
Az elmondottak alapján meglehetősen lesújtó kép rajzolódik ki a kínai viszonyokat illetően. Az azonban, hogy nyíltan lehet beszélni a problémákról, mutatja, hogy a társadalmi konszenzus keresése a politikai stratégia részévé vált. Legutóbb a reformok kezdetén volt erre példa. Akkor a Mao Ce-tung örökébe lépett Teng Hsziao-ping engedélyezte a kulturális forradalom utolsó évei "fájdalmas történeteinek" nyilvánosságra hozatalát – amelynek bázisán leszámolhatott a "négyek bandájával". Húsz évvel később Csiang Cö-min elnök készült Teng Hsziao-ping gazdasági örökébe lépni. Ebben az örökségben azonban számos feloldhatatlannak tűnő feszültség gyökeredzett. Amint Hö Csiang-lian könyve is mutatja, a bajok még Csiang hatalomátvételét megelőzően keletkeztek. A tengi politika felelős a problémákért, amiből azonban nem következik, hogy Csiang Cö-min alapvetően más irányba vezetné Kínát.
Szükségintézkedések
A feltárt jelenségek súlyát jelzik azok a szükségintézkedések, amelyeket az 1998 márciusában kinevezett új miniszterelnök jelentett be. A Csu Zsung-csi által meghirdetett intézkedési csomagterv meglehetősen fájdalmas. Programadó beszédében a kormányfő összegezte tennivalóit. A legfontosabbaknak az ázsiai válság által fenyegetett gazdaság növekedésének ösztönzését, az állami bankok megerősítését, a veszteséges vállalatok eladását vagy bezárását és több millió új munkahely teremtését jelölte meg. A túlburjánzó bürokrácia visszafogására karcsúsítani kívánja az állami tulajdonú vállalatok mellett az állami apparátust is: három év leforgása alatt 4 millió fővel kell csökkenteni a köztisztviselők számát.
Az öröklött és a reformfolyamat során felszínre került problémák közül súlyosságuknál fogva kiemelkedik a veszteséges állami nagyvállalatok és az elaprózott és befejezetlen beruházások ügye, a regionális és strukturális szintkülönbségek mélyülése, a gazdasági növekedés egyensúlytalansága, az infláció, az infrastrukturális szűk keresztmetszetek, a foglalkoztatottsági gondok, a demográfiai feszültségek, a mezőgazdaság extenzív tartalékainak kimerülése. Ezek közül – nem utolsósorban Csu Zsung-csikormányfő eltökélt következetességének köszönhetően – a gazdaság túlfűtöttségének és az inflációnak a megfékezése sikeresnek bizonyult. 1997-ben a kiskereskedelmi árindex mindössze 0,8 százalékkal, a fogyasztói árindex 2,8 százalékkal emelkedett. Az inflációs ráta alacsony szintjét 1998-ban is sikerült tartani.
A gazdasági szerkezetátalakítás, az állami tulajdonú vállalatok reformja, a rendelkezésre álló eszközök észszerű és hatékony felhasználása továbbra is az egyik legnagyobb kihívás a kínai gazdaság számára. A feladatok középpontjában, fertőző gócként a veszteséges állami vállalatok állnak, felszámolásuk nélkül az egyéb problémák sem kezelhetők. Világbanki becslés szerint 1987-1997 között az állam – teljesen feleslegesen – mintegy 10 milliárd dollárt fordított ezen vállalatokra. Az irracionális vállalatszerkezet, a párhuzamos fejlesztések, a menedzsment hatékonytalansága, a termelés technológiai színvonalának elmaradottsága változatlanul jellemzi a rendszert.
Az állami vállalatok mélyülő válsága az utóbbi évek belpolitikai és gazdasági vitáinak középpontjába emelte a tulajdonformák kérdését. Az állami és közösségi tulajdon elegyedése a rejtett privatizációval rendkívül bonyolult viszonyrendszert alakít ki a gazdaság szereplői között. Mivel a résztvevők egyikének sem érdeke a helyzet egyértelmű tisztázása, a valós tulajdonviszonyokat inkább csak sejteni mint tudni lehet. Ezen a ponton válik némileg abszurddá az a gazdaságpolitikai igyekezet, amely a tulajdonreformot a tulajdonformák jelentősebb változása nélkül kívánja végrehajtani. A belső ellentmondások nemcsak rontják a miniszterelnöki cselekvési program hatékonyságát, de kizárják a radikális változás lehetőségét is. Középpontba a stabilitás és a fokozatosság elvét állították, tulajdonreformról – a politikai reformokhoz hasonlóan – manapság nem esik szó.
A kilencvenes évek első éveiben az állami vállalatokra vonatkozó koncepció a privatizációra épült, amelynek részarányát a tulajdonformákon belül 30-33 százalékra tervezték csökkenteni. Az állami szektornak az ipari termelési érték alapján számolt részesedése 1997-ben mindössze 27,2 százalék volt, a csökkenés azonban nem párosult a liberalizációs folyamatok bővülésével. A privatizáció kifejezés tabunak számít a mai kínai szóhasználatban. Jelenleg az állami vállalatok vezető szerepének fenntartása, a domináns szerep őrzése a kínai gazdaságpolitika egyik alapelve. Hivatalosan az állami nagyvállalatoknak 43 százaléka – nem hivatalosan kétharmada – veszteséges. Az állam újraelosztó szerepének megerősítése azzal jár, hogy a költségvetési bevételek jelentős hányadát fordítják továbbra is a veszteséges állami nagyvállalatok szubvencionálására, az elmaradottabb régiók támogatására. Ez azonban csak a fejlettebb régiók, mindenekelőtt a Különleges Gazdasági Övezetektől elvont nyereség átcsoportosításával lehetséges.
Csiang Cö-min pártelnök a "részvénytársaságosítási" formát kínálja fel megoldásként. Elvileg ugyan elvetették a magánosítás gondolatát, gyakorlatilag része a tulajdonformák diverzifikálásának. A nemzetbiztonsági szempontból fontos ágazatok és tevékenységek – hadiipar, űrkutatás, energiaellátás, high-tech, pénzkibocsátás stb. – állami kézben maradnak úgy, hogy azokat konglomerátummá próbálják szervezni. A csődeljárás lehet a veszteséges állami vállalatok felszámolásának egyik módja. A megoldás szépséghibája, hogy az állami bankoknak több mint 600 milliárd dollárnyi kihelyezett kölcsöne fekszik az állami iparban. Banki oldalról képtelenség behajtani a hitelt, garanciát vagy jelzálogot, vállalati oldalról képtelenség készpénzre váltani az állóeszköz-állományt. A behajthatatlan rossz kölcsönök arányát hivatalosan 20 százalékra teszik, a Világbank szerint azonban nagyságuk eléri a GDP 50 százalékát. 2001-re a rossz kihelyezések mértékét 10 százalékra tervezik csökkenteni egy bankkonszolidációs hitelkonstrukció bevezetésével. A csődeljárással szemben pedig a nyereséges és veszteséges vállalatok fúzióját részesítik előnyben.
A nemzeti valuta árfolyama
A pénzpiacok, a bankrendszer, az értéktőzsdék korábban sokat bírált fejletlensége következtében a külső válságok kevésbé érintik a viszonylag zárt gazdaságot. Ennek következtében a belső egyensúlytalanságból eredő feszültségek, az országot sújtó árvízkárok mélyebben érintik a kínai gazdaságot, mint a térségbeli pénzügyi válság. Csu miniszterelnök nem adta fel eredeti gazdaságpolitikai koncepcióját, de pragmatikus módon némileg visszafogta az állami vállalatok reformjának és a bankkonszolidációnak az ütemét.
1998-ban megkezdődött a kereskedelmi bankok átszervezése. Az utóbbi három év szigorú fiskális politikájának köszönhetően nem forog veszélyben a gazdaság makroökonómiai egyensúlya. A leértékelés esetleg megvédhetné a helyi termékeket attól, hogy helyükbe olcsó import jöjjön. Az export további növelése érdekében azonban sokat tenni már nem lehet, mivel a kérdés sokkal inkább az ázsiai felvevőpiacok beszűküléséhez, mint a kínai árak versenyképességéhez kötődik. A kínai kivitelt legérzékenyebben a japán import drasztikus visszaesése érintette, amely azonban sokkal inkább kötődik Tokió problémáihoz, mint a kínai árak versenyképességéhez.
A jen árfolyamának esése viszont Kína számára előnyös, mivel a GDP 18 százalékának megfelelő 120-140 milliárd dollár körüli külső adósságból 40 milliárd dollárnyi japán jenben halmozódott fel. A külföldi valutatartalékok 1997 novemberétől 1998 júniusának végéig mindössze néhány százmillió dollárral csökkentek. Az ország külföldi devizatartalékai 1997 végén 139,9 milliárd dollárt tettek ki. Nagyságát tekintve csak Japán előzi meg 220,8 milliárd dolláros tartalékával úgy, hogy az anyaországétól elkülönítetten kezelik Hongkong Különleges Adminisztratív Övezet 92,8 milliárd dolláros devizatartalékát. A megfoghatatlan tőkekiáramlás növekedése mellett jelentős mennyiségű tőke áramlik be az országba. Az adósságszolgálati ráta 1985-ben 2,8, 1990-ben 8,5, 1997-ben 7,3 százalékot tett ki. 1998 első felében a külkereskedelmi többlet 22,4 millió dollár, a külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága pedig 20,5 milliárd dollár volt. Ez az az alap, amely feloldja a leértékelés kényszerét.
A "nagyságból" eredő realitások
A kínai gazdaság látványos eredményei ellenére őrzi a politikában is uralkodó ciklikusság éltető elemeit. Nem sikerült oldani azoknak a feszültségeknek a többségét, amit a szűk infrastrukturális keresztmetszetek, a fejlett és elmaradott régiók közötti feszültségek, a mezőgazdasági termelés extenzív tartalékainak kimerülése, az agrárolló nyílása, a tőkehiány, a vagyoni különbségek növekedése, a szociális háló széthullása, a foglalkoztatottsági gondok, a migrációs és demográfiai problémák, az infláció elszabadulásának lehetősége és a költségvetési hiány okoz. A felsorolt problémák ellenére Kína belső helyzete stabil. A tartós, de enyhülő túlfűtöttségről tanúskodó, kiegyensúlyozottabb gazdasági növekedés középtávon biztosíthatja a belső stabilitás fennmaradását. Ezzel együtt világgazdasági és politikai súlyát, növekvő befolyását elsősorban nem annyira a minőségi – gazdasági, technológiai vagy tudományos – fejlettsége, hanem a mennyiségi tényezők – az ország mérete, népességének száma, természeti erőforrásainak gazdagsága, a gazdasági növekedés dinamikája – adja. A nemzetközi munkamegosztásban az iparilag fejlett országok számára a korszerű termékek és technológiák egyik legnagyobb felvevőpiacaként és a különféle bérmunka-konstrukciókban jól felhasználható, olcsó munkaerőforrásként, valamint bizonyos nyers- és alapanyagok, élelmiszerek, textíliák, többnyire könnyűipari termékek szállítójaként jön számításba. A fejlődő országok számára viszont műszaki cikkek, technológiai berendezések és felszerelések forrásaként jut növekvő szerephez.
Kína alapvetően a hagyományos nemzetközi munkamegosztás szabályai és törvényszerűségei szerint kapcsolódik a világgazdasághoz. Ennek ellenére ma már a világ egyetlen erőközpontjában sem kérdőjelezik meg Kína világpolitikai és gazdasági súlyát, nagyhatalmi szerepvállalásának lehetőségét, jövőbeli meghatározó szerepét. Kína és a külső – elsősorban fejlett – világ közötti kapcsolattartás mögött kemény gazdasági érdekek húzódnak meg. Kínai részről a továbblépés, a gazdasági-műszaki modernizáció kényszere determinál, a külföldi hatalmak részéről a nagy piac varázsa késztet engedményekre. Ezzel magyarázható az, hogy a kínai külkapcsolati rendszer kereteinek tágítására a gazdasági-fejlesztési törekvések eszközül és egyben célul is szolgálnak. Ezen a ponton találkoznak Kína és a Kína számára fontos partnerek érdekei.
| Adatok Kínáról 9,561 millió négyzetkilométernyi területével a Kínai Népköztársaság a világ harmadik legnagyobb országa Kanadát és Oroszországot követően. A Föld szárazföldi részeinek valamivel több mint 7 százalékát kitevő Kínában él az emberiség több mint egyötöde. Lakossága – 1997-es adat szerint – 1 milliárd 236 millió 260 000 fő, amelynek döntő többsége az ország keleti részén, a termékeny síkságon és völgyekben él. A vidéki területeken élők száma még 1997-ben is meghaladta a 866 millió főt, a népesség 70 százalékát. Ez azt jelenti, hogy világviszonylatban a falusi népesség mintegy egyharmada Kínában él. A KNK a Föld legfalusiasabb és egyben leginkább nagyvárosias országa. Kína a világtermelés ranglistáján első a gabona-, a gyapot-, a repce-, a marha- és sertéshús-, a textil-, a cement-, az acél- és a széntermelésben, valamint az országban gyártott tv-készülékek száma alapján, a villamosenergia- és műtrágyatermelés terén a második, a kőolaj-kitermelésben pedig az ötödik helyet foglalja el. Kína nagymértékben oka és alanya mindazon problémának, amelyek globalizálódásával a fenntartható fejlődést veszélyeztetik többek között olyan gondok, mint amit a túlnépesedés, az élelmezési nehézségek, a környezetrombolás, a túlzott mértékű urbanizáció, a hagyományos társadalmi-gazdasági keretek bomlása, a szociális érzéketlenség, a migráció, a biztonságpolitika szempontjai és a nacionalizmus. |