Főbb szereplők és partnerek

A magyar mezőgazdaság előtt álló világgazdasági kihívások felvázolásakor mindenképpen figyelembe kell venni a világ mezőgazdaságát alakító főbb szereplők, illetve legfőbb partnereink várható agrárpolitikáját. Ezek sorából az Egyesült Államok, az EU, a CEFTA-országok, illetve Kelet-Európa (beleértve a volt Szovjetunió országait) emelendők ki.

Az Egyesült Államok

Amerika két minőségében is meghatározó szereplője a világ mezőgazdaságának: egyrészt a világ első számú agrártermelője és -exportőre, vagyis a világ agrárpiacának meghatározó szereplője mind a kínálat, mind az árak alakulása szempontjából, másrészt élharcosa a világ agrártermelésének és -kereskedelmének liberalizálásáért – többek között a WTO-ban is – folytatott küzdelemnek.

A jövőbeli washingtoni agrárpolitikát lényegében az 1996-ban elfogadott, hét évre, vagyis az 1996-2002-es időszakra szóló agrártörvény, az úgynevezett FAIR-törvény (FAIR = Federal Agricultural Improvement and Reform Act) fogja meghatározni. Ennek hatására várható, hogy növekedni fog az amerikai agrártermelés, következésképpen agrárexport. Ez három okra vezethető vissza.

Egyrészt a FAIR Act értelmében teljes mértékben megszüntették a korábbi termelési korlátozásokat, vagyis felszámolták az éves ugaroltatási kötelezettség és az önkéntes ugaroltatás intézményét, és leépítették az úgynevezett földmegőrzési és -tartalékolási programot, amelynek keretében az Egyesült Államokban például az EU jelenlegi búzatermő területével azonos földterületet tartalékoltak.

Másrészt átalakították az agrártámogatások rendszerét, anélkül azonban, hogy annak mértékét lényegesen csökkentették volna. Az új agrártámogatási rendszer lényege, hogy a korábbi, a farmereknek a piaci átlagár alakulásától függően fizetett úgynevezett különbözeti járadék (deficiency payments) helyébe – a piactól, a termelés mennyiségétől, a terméktől és az áraktól teljes mértékben független – fix összegű kifizetések (fixed payments) lépnek. Az úgynevezett támogatható területeken a gazda a zöldség és a gyümölcs kivételével bármit termeszthet, legelőként vagy takarmány termesztésére is használhatja földjét, illetve azt akár parlagon is hagyhatja. Ugyanakkor a fix összegű kifizetések az idő előrehaladtával csökkennek, s 2002-re az 1996-os szinthez képest 28 százalékkal esnek, még így is jelentős profithoz juttatva a farmereket.

A harmadik tényező, amely az amerikai agrártermelés és -export növekedését valószínűsíti: az ország exporttámogatási rendszere, amely az új farmtörvény értelmében is fennmarad. Ez ugyanakkor valamivel kisebb mértékű exporttámogatást jelent, mint az úgynevezett Export Enhancement Program keretében az utóbbi 10 évben megvalósított kiviteltámogatás, mivel limitálják az évente exporttámogatásra fordítható összeget. Míg az 1990-es farmtörvény évi 500 millió dollárban határozta meg az exporttámogatás mértékét, addig az új farmtörvény értelmében az exporttámogatás mértéke az 1998-as 500 millió dollárról 2002-re 478 millió dollárra csökken.

Összességében tehát megállapítható, hogy az Egyesült Államok új farmtörvénye egyrészt az ugaroltatási kötelezettség, illetve az egyéb termelési korlátozások megszüntetése, másrészt a gazdálkodók fix összegű támogatása, valamint az exporttámogatási rendszer kvázi változatlansága következtében jelentős termelésnövekedéshez fog vezetni, ami a világpiaci kereslet élénkülése esetén jelentős exportboomot eredményezhet.

A fentiekből az következik, hogy az elkövetkezendő években a világ agrárpiacán számolni kell a növekvő amerikai szállításokkal, ezek árleszorító hatásával, valamint a termelői és exporttámogatási verseny további fennmaradásával. Ez megerősíti azt, hogy a következő WTO-forduló a megelőzőhöz hasonlóan az Egyesült Államok és az EU közötti párharc jegyében fog zajlani.

Az EU és közös agrárpolitikája

A magyar mezőgazdaság helyzetét s az ország jövőbeli agrárstratégiáját és agrárpolitikáját az EU több oldalról is meghatározza. Egyrészt az EU a világ első számú agrárimportőre és második legjelentősebb agrárexportőre, vagyis a világpiac igen fontos szereplője. Agrártermelése, illetve agrárkereslete jelentős mértékben befolyásolhatja a világpiaci kereslet-kínálat, következésképpen a világpiaci árak alakulását. Másrészt az EU jelenleg Magyarország legfőbb összefüggő agrárpiaca, hiszen ide irányul a magyar agrárexport mintegy 40-45 százaléka, s innen származik agrárimportunk közel fele. Mivel Magyarország célja a teljes jogú EU-tagság elnyerése, ennek érdekében teljes mértékben alkalmazkodnia kell az EU-ban honos agrárrendtartáshoz, annak reményében, hogy ezzel jogot szerez a rendtartás előnyeinek élvezéséhez. Ugyanakkor az EU-ban uralkodó Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy = CAP) meglehetősen protekcionista, alacsony hatékonyságú, kereskedelem- és piactorzító, bürokratikus rendszer, amelynek fenntartása igen drága, hiszen az EU költségvetésének mintegy felét ennek finanszírozására fordítja.

Magyarország EU-val kapcsolatos agrárstratégiájában az alábbi alkalmazkodási lehetőségekkel és kényszerekkel lehet és kell számolni. Az ország teljes jogú taggá válásáig az 1991 decemberében aláírt Társulási Megállapodás adta lehetőségek (például mennyiségi kvóták és vámkontingensek) minél teljesebb kihasználására kell törekedni, mivel eddig a lehetőségeket – részben belgazdasági okokból – nem használtuk ki teljes mértékben. Esetleg kísérletet lehet tenni újabb, illetve további piacra jutási kedvezmények elérésére (a kvóták 5 százaléknál nagyobb mértékben való emelése, esetleg megszüntetése, a még meglévő vámok csökkentése). Erre annak érdekében kerülhetne sor, hogy az EU piaca az 1991 óta tapasztaltnál dinamikusabban megnyíljon a magyar agrártermékek előtt, s hogy az EU-termékek beáramlása veszítsen dinamikájából, vagyis hogy a magyar nettó agrárexportőri pozíció tartható, esetleg javítható legyen. Erre annál is inkább törekedni kellene, mivel 1991 és 1997 között az EU-ból származó agrárimportunk majdnem megkétszereződött, míg agrárexportunk 13 százalékkal csökkent.

Ezzel párhuzamosan végre kell hajtani az acquis communautaire (az EU jogrendjének, rendelkezéseinek) átvételéből fakadó jog- és intézményharmonizációs feladatokat, s mindazokat az alkalmazkodási tennivalókat, amelyek hiánya veszélyeztetné vagy késleltetné teljes jogú tagfelvételünket.

Törekedni kell arra, hogy az EU pénzügyi forrásait minél nagyobb mértékben mozgósítani lehessen a fenti, meglehetősen költséges feladatok legalább részbeni finanszírozására. Ennek realitását sejteti az EU Agenda 2000 nevet viselő programja, amelynek értelmében 2002-ig 21 milliárd ecut fordítana az EU a tíz tagjelölt ország támogatására. Ebből 10,5 milliárd ecut az EU PHARE-programja révén osztanának szét, 7 milliárd ecu a Strukturális Alapokból jönne, 3,5 milliárd ecut pedig a tagjelöltek mezőgazdaságának átalakítására fordítanának. Az ezredfordulót követő hat évben az öt új tagállam további 53,8 milliárd ecut kapna, amelyből 38 milliárd ecu a Strukturális Alapokból származna, 15,8 milliárd pedig a CAP költségvetéséből érkezne. A 2000-2006 közötti időszak egészét tekintve az első körben csatlakozó öt tagjelölt ország valamennyi polgára várhatóan átlagosan évi 130 ecure számíthat.

A fenti támogatások értékelésekor azonban figyelembe kell venni, hogy ezek csupán olyan ígérvények, amelyek tekintetében az EU-n belül komoly viták folynak. Ugyanakkor arra is tekintettel kell lenni, hogy – a PHARE-pénzek kivételével – valamennyi pénzügyi támogatás odaítélése 25-50 százalékos társfinanszírozási igénnyel párosul, vagyis azt a támogatott országnak kell költségvetéséből fedeznie.

Ki kell dolgozni az ország csatlakozási stratégiájának szerves részét képező agrárcsatlakozási stratégiát. Ebben egyértelműen meg kell határozni azokat a célokat, amelyeket mindenképpen el akarunk érni a csatlakozással (például korlátlan piacra jutás, a nettó agrárexportőri pozíció megőrzése, az agrárfinanszírozási alapokhoz, Strukturális Alapokhoz való egyenrangú hozzájutás stb.), s ebben kell megfogalmazni azokat az engedményeket, amelyeket a tárgyalások során, megfelelő ellentétellel meg lehet tenni.

Ugyancsak az agrárcsatlakozási stratégiában kell elvileg állást foglalni olyan kérdésekben, mint az átmenet, a bázisév, a kivételek (derogációk), a termeléskorlátozás, a kompenzációs kifizetések stb. kérdése. Magyarország egyértelmű érdeke a minél korábbi s átmenet nélküli teljes jogú agrárcsatlakozás, amelynek során Magyarországot ugyanazok a kötelezettségek terhelik, mint a jelenlegi tagokat, ugyanakkor ugyanazon jogok is megilletik. Így például elfogadhatatlan, hogy a magyar agrártermelők ne kapják meg azokat a kompenzációs kifizetéseket, amelyekben az EU farmerei részesülnek.

Az EU-val kapcsolatos magyar agrárstratégia egyik legbizonytalanabb pontja az az agrárrendtartási rendszer, amelyhez ma alkalmazkodnunk kell, s amelynek a jövőben részei leszünk. Annyi mindenképpen bizonyosra vehető, hogy az a közös agrárpolitika, amelyhez mi csatlakozni fogunk, különbözni fog a maitól. Bár az EU agrárrendtartását 1992-ben megreformálták, szükség van a CAP további radikális reformjára a GATT/WTO-kötelezettségek betartása, az új amerikai agrártörvény, az EU-termékek romló világpiaci versenyképessége, az EU költségvetési nyomása és a keleti kibővülés miatt.

A CAP átalakítása

Bár az EU-n belül különböző elképzelések vannak a CAP átalakítására, azért kirajzolódnak a közös vonások. Ezek alapján a következő változások valószínűsíthetők:

• Az EU irányárai (elsősorban a gabonafélék esetében) közelíteni fognak a világpiaci árakhoz, ami magas világpiaci árak esetén kisebb, alacsonyabb világpiaci árak esetén pedig nagyobb árcsökkentést, illetve jövedelemveszteséget jelent.
• Várható, hogy a jövedelemcsökkenést, -kiesést 2010-ig kompenzálni akarják, vagyis a kompenzációs kifizetések és jövedelemtámogatások továbbra is fennmaradnak, habár csökkenő mértékben. Az is elképzelhető, hogy a kompenzáció mértéke degresszív és differenciált lesz, vagyis a nagyobb gazdaságokat kevésbé fogják támogatni.
• A termeléshez kapcsolódó közvetlen támogatásokat a termeléstől független kifizetések fogják felváltani.
• Elképzelhető, hogy a támogatásokat egyéb – szociális, környezetvédelmi, vidékfejlesztési – kritériumokkal fogják összekapcsolni.
• Az irányárak csökkentése lehetővé tenné az ugaroltatási kötelezettség, az adminisztratív termeléskorlátozás, a termelési kvóták fokozatos megszüntetését.
• A környezetvédelmi és vidékfejlesztési szempontok kiemelt jelentőséget kapnak, s bizonyos támogatásfajtákat ehhez fognak kapcsolni.

Következésképpen Magyarországnak arra kell számítania, hogy

• az EU-ban az agrárárak az ország csatlakozása idejére mindenképpen a jelenleg érvényes árszint alatt lesznek, s közelíteni fognak a világpiaci árakhoz, vagyis a magyar agrártermelők nem számíthatnak jelentős árnyereségre;
• valamelyest csökkenhet a nyílt protekcionizmus, de erősödhetnek a burkolt piacvédelmi eszközök;
• a termelőknek nyújtott támogatások el fognak válni a termeléstől, és a gazdálkodók a közvetlen támogatásokat egyéb (szociális, regionális, környezetvédelmi) kritériumok alapján fogják kapni. Kemény tárgyalásokra és szigorú feltételekre kell számítani annak érdekében, hogy a kompenzációs kifizetésekből a magyar termelők is részesüljenek;
• míg bizonyos termeléskorlátozó intézkedések (mint például az ugaroltatási kötelezettség, esetleg a kvóták) valószínűleg enyhülnek, esetleg megszűnnek, addig bizonyos termékek (cukor, bor, tej) esetén fenn fognak maradni a termeléskorlátozások az árak csökkenésétől függően. Ezért nem közömbös, hogy milyen indulókvótákat sikerül Magyarországnak a csatlakozási tárgyalásokon elérni;
• a környezetvédelmi, a szociális és a vidékfejlesztési programok még a jelenleginél is jelentősebb szerepet fognak játszani.

Magyarország EU-csatlakozása nemcsak a magyar agrárrendtartással kapcsolatban vet fel stratégiai kérdéseket, de a mezőgazdaság termelési szerkezetének alakítását illetően is. A jövőben a termelési struktúrát azon termékek irányába kell elmozdítani, amelyek versenykilátásai kedvezőek mind a világpiacon, mind pedig az EU piacán. Ebből a szempontból a magyar agrártermékek helyzete az alábbiak szerint fog alakulni:

• A gabonafélék (elsősorban a búza és a kukorica) termelésének jók az ökológiai adottságai, ugyanakkor az átlaghozamok a legnagyobb EU-versenytársak szintjének csak 60-65 százalékát érik el. Következésképpen a hozamnövelésben rejlik versenyképességünk javításának lehetősége. A csatlakozás az input-költségek csökkenése és a gabonaárak emelkedése következtében a szektor jövedelemnövekedéséhez vezethet. Versenyhelyzetünket az EU piacán a gabonaexportra kivetett vámok, esetleg kvóták teljes megszűnése javítaná, ugyanakkor az EU termelői előtt is megnyílna a magyar piac. A termelői érdekeltség – különösen jövedelemkompenzáció esetén – erőteljes lenne.
• Jelenleg a napraforgó hozama meghaladja a nagy régiók átlagát, de elmarad Franciaország, Olaszország és Németország mutatóitól. Mivel az EU önellátottsági szintje növényi olajból 55-60 százalékos, így felvevőpiacul szolgálhatna. Ugyanakkor versenyhelyzetünket rontja, hogy a csatlakozás után a termelési költségek olyan mértékben emelkednének, hogy azt a termelői áremelkedés nem kompenzálná. Az EU termelőivel csak velük azonos támogatás mellett leszünk képesek felvenni a versenyt.
• A repce esetében sem a termés mennyiségében, sem a terméseredményekben nem tudjuk felvenni a versenyt. Ugyanakkor a repcetermelés jövedelmezősége csatlakozás esetén a magasabb felvásárlási árak következtében kétszeresére nőne.
• Cukorrépa-termelésre a magyar ökológiai adottságok kedvezőtlenebbek, mint az EU-ban, következésképpen a hozamok évenként változó mértékben, de elmaradnak az EU-étól. Jelenleg mind a cukorrépa felvásárlási ára, mind pedig a gyártelepi cukor ára elmarad az EU-étól, bár már érzékelhető az árak közelítése. Versenyképességünk növeléséhez elengedhetetlen a minőség javítása és a hozamok emelése.
• A magyar kertészeti termékek (alma, meggy, málna, uborka, vöröshagyma, fűszerpaprika, paradicsom, görögdinnye, szőlőbor) számára az EU jelentős piac. Bár az EU egésze zöldségből és gyümölcsből önellátó, van lehetőség termékeink értékesítésére, jóllehet a mediterrán országok csatlakozásával a verseny élesebb lett. Versenyhelyzetünk javításához a működőképes piac megteremtésére, a piaci információs rendszer kiépítésére, szervezett nagybani piacok kifejlesztésére, a piaci szereplők megerősítésére, korszerű kereskedelmi formák alkalmazására, valamint a minőség és a csomagolás javítására (alma, bor), a hozamok emelésére (meggy, málna, uborka, vöröshagyma, paradicsom) van szükség.
• A tej- és a vágómarha-termelés versenyhelyzetét az EU-étól elmaradó hozamok, a kedvezőtlenebb tartási és takarmányozási feltételek, az emelkedő input- és takarmányárak, valamint a minőségi problémák határozzák meg.
• A vágósertés-termelés a jelenlegi ráfordítási viszonyok mellett az inputárak emelkedése következtében a csatlakozással veszteségessé válhat. A versenyképességet nagymértékben rontja, hogy a hazai tenyésztési, szaporítási eredmények jóval gyengébbek a nemzetközieknél, a hizlalás során magasabb a fajlagos takarmányfelhasználás. Sertéstartással igen sokan foglalkoznak, ami ugyancsak rontja a hatékonyságot, s a minőség sem kielégítő.
• A brojlercsirke-ágazat jövedelempozíciója – a várható értékesítési árak és inputárváltozások mellett, s a naturális hatékonyság javulása nélkül – nem egyszerűen romlana, de elviselhetetlen veszteséget szenvedne el. A nemzetközi versenyképesség növelése érdekében szükségszerű az állatok genetikai kapacitásának jobb kihasználása, a leadási súly növelése, az elhullások csökkentése, a tartási körülmények javítása és a takarmányok minőségének emelése. Az egyéb baromfifélék (pulyka, lúd, kacsa) versenyhelyzete ugyancsak a hatékonyság növelésével javítható.
• A juhágazat helyzete sem javul a csatlakozással, s a nemzetközi versenyképességet nagyban rontja, hogy a juhtenyésztés genetikai alapjában, tartástechnológiájában, takarmányozásában, szaporodásbiológiájában nem történt érdemi változás az elmúlt 40 évben. Piacra jutási esélyeink növelése érdekében ki kell használni a hústermelés, ezen belül a minőség fokozását elősegítő korszerű tenyésztési módszerekben rejlő lehetőségeket.

Kelet-Európa és a CEFTA

A kelet- és közép-európai országok kiemelt kezelését több tényező is indokolja.

Mind a szomszédos kelet-közép-európai országok, mind pedig a volt Szovjetunió mezőgazdasága olyan radikális változásokon ment keresztül, illetve olyan mély válságot élt/él át, ami jelentős mértékben viszszavetette a hazai agrártermelést, miközben növelte/növeli rövid távon az agrártermékek, közép- és hosszabb távon pedig a mezőgazdaság fejlesztéséhez szükséges inputok iránti igényt. Mivel Magyarországnak már korábban is hagyományos partnerei voltak a kelet- és közép-európai országok, így magától értetődik, hogy a magyar agrártermékek természetes piacait képezik/képezhetik. Erre egyrészt azért lenne szükség, mert az EU agrárpiacának bővülése jóval a várt alatt van, másrészt agrárexportunk "több lábon állása" nemcsak politikailag, de gazdaságilag is kívánatos. A kelet- és közép-európai országok piacának visszaszerzésekor/megtartásakor mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a korábban megszokottól eltérően ezek a piacok is egyre nehezebben szerezhetők meg, erőteljes a konkurencia, nagy a kockázat, bizonytalan a fizetőképesség, s erősödőben van a protekcionizmus.

Ugyanakkor kedvezőnek tekinthető, hogy az 1992 decemberében aláírt, immáron hat országot magában foglaló Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás, a CEFTA keretében a magyar agrárexport igen dinamikusan, 1992 és 1997 között két és félszeresére nőtt. Következésképpen a CEFTA súlya összes agrárexportunkon belül az 1991-es 4,9 százalékról 1997-re 16,8 százalékra nőtt, s agrár-külkereskedelmünk a CEFTA-relációban 1997-ben 385 millió dolláros többlettel zárult.

A dinamikus exportnövekedés részben a CEFTA-megállapodás agrárrendelkezéseinek köszönhető (az agrárvámok mintegy harmadának eltörlése, harmadának egységes CEFTA-szintre csökkentése, s harmadának bilaterális megállapodásokban nyújtott kedvezményes szintje). A régióba irányuló magyar agrárexport bővülésének másik forrása és az exportbővülés katalizátora a szomszédos országokba irányuló magyar működőtőke-kivitel, valamint a régióban működő külföldi tőke és a nemzetközi társaságok. A magyar és a kelet-közép-európai országok élelmiszeriparába befektető külföldi tőke ugyanis tevékenységét regionális szinten optimalizálja, vagyis termelőkapacitása általában meghaladja az illető ország belső piacát. Így létérdeke a környező országok piacára történő bejutás, amelyet egyértelműen elősegít a CEFTA-megállapodás.

A jövő egyik kérdése, hogy milyen irányba fejlődik az immáron 5 éve funkcionáló CEFTA. Az egyik lehetőség a CEFTA kibővülése újabb tagokkal. Bulgária várhatóan 1999 januárjától válik a szervezet tagjává, de már Litvánia, Lettország, Horvátország és Ukrajna is jelezte csatlakozási szándékát. A másik lehetőség az együttműködés elmélyítése, vagyis az árucsere-forgalmon túli tevékenységi formák (szolgáltatások, migráció, pénzügyi szféra) bekapcsolása. A harmadik lehetőség a kölcsönös kereskedelem továbbfejlesztése a jelenlegi megállapodás keretei között, annál is inkább, mivel egyes országok protekcionista lépései (vámemelések, kedvezmények visszavonása) jelentős mértékben akadályozzák a piaci kapcsolatok bővülését.

További kérdés, hogy mi lesz a sorsa a CEFTA-nak, amennyiben tagjai közül egyesek (feltehetően Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovénia) az első körben válnak az EU teljes jogú tagjaivá, míg a többiek (Bulgária, Románia, Szlovákia) nem. A kérdés annál is inkább aktuális, mivel jelenleg az egyes CEFTA-országok nemcsak a piacokért, a külföldi tőkéért, de az EU-tagságért is versenyeznek egymással, holott az agrárproblémák és az elérendő cél közössége szövetségesekké is tehetné őket.