A gazdasági bűnözés alakulásáról és a cselekmények megítélésének aktuális szempontjairól nehéz újat mondani, s lassan természetes, hogy bárkihez fordulunk ezzel a kérdéssel – legyen az illető nyomozó, ügyész, védő vagy akár bíró (nem is beszélve a tényleges vagy lehetséges sértettekről, és még általánosabban a "közvéleményről") –, több a panasz, mint a bizakodó szó. Bizonyos szempontból az alábbi áttekintés sem lesz ez alól kivétel. Úgy látom ugyanis, hogy a gazdasági bűnözés elleni küzdelem területén az utóbbi néhány évben alig történt elmozdulás: ha vannak is olykor biztató, inkább szervezeti, mintsem az érdemi előrelépést ténylegesen garantáló jelek, a különbség üldöző és üldözött között nem csökkent lényegesen.
Mostanság az APEH nyomozó hatósági jogkörének – kampányszerű – megalkotása adhatna okot némi optimizmusra, ha nem tudnánk, hogy az adónyomozók a megszüntetett KBI (Központi Bűnügyi Igazgatóság) rendőri állományából kerülnek ki, vagyis csaknem ugyanazt csinálják majd, mint korábban, legfeljebb másutt és persze több pénzért, feszültséget keltve ezáltal volt kollégáik és a pénzügyőr-nyomozók között is. Noha tény, hogy pl. az adócsalási ügyeket célszerű ott intézni (nyomozni), ahol a bizonylatok és a szakértelem egyaránt rendelkezésre állnak, a szintén az APEH hatáskörébe került csődbűntettek vagy számviteli visszaélések nyomozásának esetében aligha számíthatunk bűnüldözési forradalomra.
Feladnunk persze nem szabad. A következőkben tehát a körülmények vázolása és valamiféle körkép (vagy inkább "kórkép") felvillantása után – átérezve az amiatti felelősséget, hogy magam is lassan tíz éve a gazdasági bűncselekmények elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozom – megpróbálok néhány konkrét, a generális prevenció területére tartozó javaslattal is hozzájárulni ahhoz, hogy valamennyit lefaragjunk a bűnözőkkel szembeni hátrányunkból.
Jogalkotók kettős szorításban
Aki azt állítja, hogy a gondok gyökerét a jogalkotó henyélésében kell keresnünk, valószínűleg súlyosan téved. 1979. július 1. óta a Btk.-t közel 50 alkalommal módosították, csak ebben az évtizedben 9 törvényi tényállás hatályon kívül helyezése mellett 18-at újraszövegeztek, 48 teljesen újat pedig beiktattak. Az újonnan alkotott 48 norma közül 28 (!) a gazdasági bűncselekmények fejezetébe tartozik.
A jogalkotás jól érzékelhető módon két ellentétes irányú kívánalom malomköve között őrlődik. Az egyik óhajt a Gazdasági Koordinációs Bizottság pár éve akként fogalmazta meg, hogy "időben és érzékenyen kell reagálni az újszerű gazdasági visszaélések megjelenésére, folyamatosan figyelemmel kell kísérni a gazdasági élet jelenségeit, és azokat a társadalomra veszélyes magatartásformákat, amelyek a hatályos jog alapján nem büntethetőek, kriminalizálni kell."
Ezzel összességében egyet lehet érteni, de látnivaló az is, hogy az utóbbi időben már-már nyomasztóvá vált az új tényállások konstruálásában testet öltő kriminalizáció. Pedig korántsem biztos, hogy az igazolható büntetési (megelőzési) törekvések egyet kell jelentsenek az újabb és újabb normák alkotásával. Érdemes lenne alaposan végiggondolni, vajon a büntetendő cselekményeket tartalmazó új törvényi tényállások permanens alkotása helyett nem lenne-e olykor járhatóbb (és egyszerűbb) út a bűncselekmények korábbi tényállásának módosítása, súlyosabban büntethető eseteik kiegészítése, esetleg a büntetőjog elméletében még élő, de a gyakorlatban egyre inkább elfeledett "hivatkozó diszpozíciók" alkotása. (Nem kell éles szem annak felfedezéséhez, hogy pl. az adócsalás tényállása az elkövetési tárgytól eltekintve szó szerint megegyezik a munkanélküliek szolidaritási alapját védő tényállással; a jogosulatlan pénzintézeti, biztosítási és befektetési tevékenység megfogalmazása szintén csaknem azonos, miként a bank- és értékpapírtitoké is; számos, nem természetes személyt megtévesztő csalásszerű cselekmény azonos szisztéma szerint épül fel stb.) Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a rendszer ilyetén bonyolultsága használna a rendszer hatékonyságának.
Ugyanakkor egyre több jeles jogászfórumon kap hangot az iméntivel ellentétes irányú másik kívánalom, jelesül az, hogy "a gazdaság büntetőjogi eszközökkel való szabályozása terén kiegyensúlyozott jogalkotásra, a hatályos törvények megfontoltabb módosítására van szükség. A gyakori és nagyszámú változtatás ugyanis nehezíti a jogkövetést."
A jogalkotási praxis következményei
Nincs tehát irigylésre méltó helyzetben a jogalkotó, egyesek gyorsabb és rugalmasabb, mások lassúbb, megfontoltabb kriminalizálást sürgetnek.
Anélkül, hogy magam e kötélhúzásban részt kívánnék venni, szabad legyen két, egyébként meglehetősen ritkán emlegetett hiányosságra rámutatnom:
- egyrészt arra, hogy a központi közigazgatás különböző szakterületei (elsősorban a pénzügyi és az igazságügyi kormányzat, de olykor a belügyi is) a kodifikáció során mintha nem működnének mindig megfelelően együtt, és arra, hogy
- a jogszabályok szövegezése, a szerkesztés, a formába öntés, tehát a jogalkotás technikai részletei időnként némi felületességről árulkodnak.
Ami az elsőt illeti: gyakran alapvető ellentmondás érzékelhető a büntetőjog elvei és a büntetőnorma hátterében álló jogszabály szemlélete, elvei, fogalomrendszere között. Az új értékpapírtörvény például az értékpapírtitok védelme körében a "terrorizmus" fogalmával (is) operál, amit a büntetőjogászok, mint a büntetőnormába felvehető kifejezést, éppen annak elmosódott, bizonytalan határai miatt vetettek el. De említhettem volna a hitelintézetekről szóló törvényt is, amely a tilos pénzügyi szolgáltatást csak üzletszerű elkövetés esetén bünteti, ám ennek meghatározása eltér a Btk.-beli definíciótól, lehetetlenné téve ezáltal a nem külön ellenérték fejében végzett pénzügyi szolgáltatások büntetését.
Jó lenne pedig, ha egy-egy olyan háttérnorma megalkotásakor, amelynek tartalma alapvetően kihat az éppen annak érvényesülését segíteni hivatott büntetőjogi tényállásra, a kodifikátorok összedugnák a fejüket, hogy a szövegezés előtt megismerjék egymás véleményét, szempontjait, fenntartásait.
Ami a szerkesztés és a szövegezés időnkénti felületességét illeti, itt talán még nagyobb bajok vannak. A szövegezés gyakran érthetetlen hibáit és kétértelműségét a gyakorlat csak kényszerű nagyvonalúsággal tudja korrigálni. Már-már minden modifikáció során előfordul, hogy a passzusok megfogalmazásakor nem egyeztetik az egyes számot a többes számmal, s így kétséges az elkövetők vagy a sértettek pontos köre, vagy olyan fogalmakkal operálnak, amelyek tartalmát nehéz mindenkinek azonosan értelmezni. Ezek távolról sem ártatlan elírások, hiszen a törvényszövegben a határozott vagy határozatlan névelőknek vagy a vesszőknek is meghatározó jelentősége lehet.
A Legfelsőbb Bíróság szerepe
Megfelelő elvi irányítás mellett mindez még mindig nem lenne olyan nagy baj. A gazdasági büntetőjoggal foglalkozó szakemberek azonban hosszú ideje egyöntetűen hiányolják a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásait, kollégiumi állásfoglalások, tanulságos eseti döntések közzétételét. A legmagasabb bírói fórum képviselői olykor arra hivatkoznak, hogy a gazdasági bűncselekmények elbírálása első fokon helyi bírósági hatáskörbe tartozik, jogerősen tehát megyei szinten dőlnek el, arról pedig – állítják – senki nem értekezhet, amivel nem foglalkozik. A helyes elvek kijelölésének igénye esetén tehát nagyobb számban kellene az egyébként helyi bíróságok hatáskörébe tartozó ügyekben megyei szinten vádat emelni, s így kieszközölni a legmagasabb bírói fórum állásfoglalását. Ez esetleg megoldás lehet egy-egy konkrét ügyben, ám felettébb valószínű, hogy nem gyógyír az egész problémára.
A tény azonban tény: 1994 májusától, a Btk. fejezetét alapvetően megreformáló novella hatálybalépésétől kezdődően alig egy tucat közzétett döntés érinti a gazdasági bűncselekményeket, s közülük is jó néhány senki által nem vitatott evidenciákat taglal.
Lehetséges, sőt igen valószínű persze, hogy a Legfelsőbb Bíróság valóban nagyon ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy valamilyen gazdasági bűncselekmény kapcsán igazán vitás kérdésben állást foglaljon. Nekem azonban szilárd meggyőződésem, hogy a Bírósági Határozatok sokkal nagyobb számban közölhetne tanulságos másodfokú határozatokat, mint ahogy az is, hogy ennek elmaradása manapság nem az ilyen döntések hiányán, hanem a jobb szervezésen, az átgondoltabb szerkesztésen s az információk megfelelő áramlásán múlik.
Az állam pénzügyi bevételei és a büntetőeljárás
Áttérve a jogalkalmazásra, először is célszerű felfigyelni arra a tendenciára, hogy a gazdasági jellegű ügyekben egyre bővül a nem bűnüldöző szervek által alkalmazható pénzügyi jellegű joghátrányok érvényesítésének lehetősége. Ilyen szankció például akár a vámjogszabályokon, akár az új értékpapírtörvényen, a hitelintézetekről szóló törvényen vagy az adózás rendjéről szóló törvény passzusain alapulhat. E ténynek akár örülhetnénk is, hiszen a szélesebb körben és rugalmasabban alkalmazható joghátrányok szintén részei lehetnek a hatékony megelőzésnek.
Tapasztalataim szerint azonban – főként adókkal kapcsolatos visszaélések esetén, de olykor vámügyekben is – e szankciók eredményes és szigorú alkalmazása mellett sokszor fel sem merül a büntetőfeljelentés lehetősége, még kiemelkedően súlyos esetekben sem. Magam láttam fiktív áfa-visszaigénylési esetekben milliós adókülönbözetről, adóbírságról, késedelmi pótlékról szóló határozatokat, amelyek mellett a feljelentés – talán a gyors és pontos befizetés jutalmaként (?), esetleg egyszerűen feledékenységből, hozzá nem értésből (?) – a nyilvánvaló gyanú ellenére is elmaradt. S noha minden általánosítással igyekszem csínján bánni, attól tartok, jelenségről, s nem is új jelenségről van szó.
Angyal Pál, a századunk első felében működő kiváló büntetőjogász professzor közel 70 éve írt szavai jutnak eszembe: "Félő, hogy ily körülmények között az adócsalás fogalma el fog sorvadni, s annyira elcsenevészesedik, hogy előbb-utóbb eltűnik a törvénytárból. Ennél a folyamatnál nem csekély súllyal esik a mérlegbe még az a körülmény, hogy a pénzügyi közigazgatás még elég lanyhán kezeli az adócsalás fegyverét (aránylag igen kevés eset kerül a bíróságok elé, pedig alig hihető, hogy ilyen kevés számú ember titkolja el adóját). A pénzügyi közigazgatás – ha nem is hivatalosan, de hallgatólag – bevitte az adócsalás területére a törvények helytelen alkalmazásával az egyezkedési eljárást, s egyébként is bizonyos tartózkodással viselkedik a bírói eljárással szemben, melyben valahogy nem bízik... Megállapítható, hogy a pénzügyi közigazgatást nem a jogszerűség, hanem a célszerűség gondolata vezérli, minélfogva feltétlenül letér a büntetőjog ösvényéről, melynek irányát e két motívum együttesen szabja meg."
A mai gyakorló jogász e területen is szembesülhet a ténnyel: nincs új a nap alatt. Ma is a bevétel és a bírság beszedése ("realizálása") az elsődleges cél, a büntetés ennek legfeljebb fenyegető eszköze.
Olykor nehéz helyzetbe kerülnek más elvek érvényesítésére felesküdött kollégáim: ha jogos büntetőjogi igényt akarnak érvényesíteni, rugalmatlannak, az állami bevételek gyors és eredményes realizálását akadályozó bürokratáknak tüntetik őket fel. Néha a szemükre vetik, hogy több évig tartó bírósági eljárást szorgalmaznak, melynek végén – az időmúlás enyhítő hatása miatt – semmivel sem születik érzékelhetőbb joghátrány, mintha a büntetőjogi eszközöktől tartó jogalany rögtön és készségesen fizetett volna, a tartozásán felül pótlékot, bírságot, kamatot és illetéket.
Jól tudom, és magam is szorgalmazom: mivel a büntetőjog mindenhatóságába vetett hit már régen kudarcot vallott (hozzáteszem, okkal), a jövőben az opportunitás (a büntetőeljárási jognak a hatósági mérlegelést megengedő) alapelvét tágítani kell. Egyetértek azzal is, hogy szélesebbre kell tárni a pénzügyi jogi szankciók körét, s büntetőjogi eszközökkel csak valóban indokolt, valóban súlyos esetekben kell eljárni.
Ám ezek a törekvések nem a jelenlegi helyzetet vannak hivatva legalizálni, hanem a majdani irányt jelölik ki. A diszkrecionális jog, a célszerűség csak igen korlátozott mértékben, s csak igen kivételesen kerülhet elsődlegesen ellenőrzést, behajtást vagy nyomozást folytató hatóságok kezébe. Ha a korrupció lehetősége ellen valóban fel kívánunk lépni, és nem csupán kirakatügyeket kívánunk rendezni és nézni (ami szigorú normák és látványos szervezeti változások rivaldafénybe állítását jelenti, miközben a kulisszák mögött a bűncselekmények elkövetőivel elvtelen, de az államnak – s talán másoknak is – jó pénzt hozó egyezkedések folynak), akkor a mérlegelés lehetősége – törvényben szigorúan előírt feltételek mellett – csak az ügyészséget és bíróságot illetheti meg.
Más szemléletet tartok ezért indokoltnak. Nem engedhető meg a bevételek növelésében érdekelt szerveknek az, hogy eme elsődlegesnek tekintett feladatuk megvalósítása érdekében – amelynek szorgalmazásában olykor még anyagilag is érdekeltek, hiszen az általuk realizált bevételekből gyakran törvényesen is részesülhetnek – a büntetőjogot mintegy mumusként, a hezitáló adó- vagy vámalanyra ráuszítható vérebként mutogassák. Ôszintén remélem tehát, hogy az APEH éppen mostanság működni kezdő bűnügyi igazgatósága nem pusztán adóhiányok felfedezése, hanem adócsalások gyanúja esetén (is) fog majd nyomozni, s a büntetőeljárás megindításának lehetősége nem csupán a fizetési készséget erősítő eszköz lesz a kezükben.
Drágán szerzett tapasztalatok
Induljunk ki abból az előzőekből is nyilvánvaló tényből, hogy a gazdasági (vagy gazdasági jellegű) bűncselekmények döntő hányada valamilyen kedvezményhez, támogatáshoz, mentességhez kapcsolódik. Nem is nehéz összegyűjteni a legjellemzőbb, a visszaélésekre okot adó – részben a konkrét ügyek kapcsán már említett – kedvezményeket 1989 óta:
- családtagonként összevonható vámmentesség;
- mozgássérültek által behozott autók vámkedvezménye;
- bizonyos társaságok és tevékenységek vám- és adókedvezménye;
- a "fűtőolaj" azonos minőségű üzemanyagnál alacsonyabb ára;
- az áfa szinte korlátlan jellegű és mértékű visszaigényelhetősége;
- a teljes lízingdíj költségkénti elszámolhatósága;
- a gazdasági társaság és tagja vagyonának a felelősség szempontjából történő feltétlen szétválasztása;
- a vám azonnali megfizetése alóli mentesség (halasztott vámfizetés);
- a nyersanyag (nemesfém, olaj) külföldön, bérmunkában történő feldolgozásához kapcsolódó forgalom vámkedvezménye;
- a műszerolaj olajszármazékoktól eltérő tarifális kezelése;
- különféle mezőgazdasági export- és egyéb támogatások;
- egyes szociális kedvezmények, dotációk stb.
Némi túlzással, de mégsem teljesen alaptalanul állítható, hogy aki bűncselekmény nyomaira akart bukkanni, nem kellett egyebet tennie, mint körülnézni az e kedvezményeket igénybe vett személyek körében, s nyomban talált tettest.
Világos tehát, hogy a döntésre jogosult szerveknek nagyon meg kell(ene) gondolniuk, milyen körben, mikor, kinek, milyen feltételek mellett nyújthatók hasonló dotációk, kedvezmények, mentességek, térítési vagy visszatérítési lehetőségek. Csak ott és akkor szabad ilyeneket bevezetni, ahol a várható visszaélések leleplezésének feltételei már előzetesen kialakultak (s nem utólag, a történteken okulva alakítják ki azokat, rendszerint olyankor, amikor az adott kedvezményt már meg is szüntették). Az ellenőrzés rendszerének megteremtése tehát meg kell előzze a dotáció bevezetését.
A mai Magyarországon, ha nem akarunk további, a gazdasági bűncselekményekből származó milliárdos károkkal számolni, nem szabad félreértenünk azt az egyébként kétségtelen tényt, hogy ezek a kedvezmények, dotációk, támogatások minden modern piacgazdaságot – persze csak bizonyos körben – jellemeznek. Magyarország ugyanis még nem tekinthető modern piacgazdaságnak, ennélfogva ezeket a kedvezményeket nem feltétlenül (csaknem azt kell írnom, feltétlenül nem) törvényes rendeltetésüknek, normális piaci funkcióiknak megfelelően fogják felhasználni.
Csaknem közismert például, hogy nálunk a lízing intézményét még mindig nem elsősorban a nagy értékű állóeszközpark fejlesztésének eszközeként, hanem leplezett adásvételként működtetik, ha ez akár az eladónak, akár a vevőnek, avagy mindkettőjüknek kicsit is kedvezőbb, mert mondjuk a lízingtárgynak deklarált beruházás mégsem minősül beruházásnak, a lízingdíjnak nevezett vételár viszont mindig elszámolható. Éppígy nem a vállalkozásfejlesztést, a modern technológia meghonosítását célozza a külföldi beruházó apportja, nem a fűtést a dotált gázolaj, s nem a mozgássérült közlekedését az ő nevén behozott autó stb.
A szinte törvényszerű diszfunkcionális működésre igen jó példát kínálhatnak az új gazdálkodási formák is. Manapság még mindig jellemzőnek tekinthetjük, hogy sokan nem feltétlenül azért alakítanak, működtetnek gazdasági társaságokat, hogy megteremtsék az optimális gazdálkodás ideális szervezeti kereteit, hanem azért, hogy mód nyíljék a tevékenységből származó bevétel (majdnem) teljes elsíbolására, s a tartozásokból adódó felelősségnek a már nem létező társasági vagyonra való szorítására.
Kell-e mondanom, nem az állami kedvezmények, különböző dotálási formák megszüntetése mellett érvelek, hanem azok tudatosabb, átgondoltabb, jobban ellenőrzött alkalmazása mellett. Mindenképpen – nincs rá jobb szó – gyanakvóbb, óvatosabb, körültekintőbb szabályozás indokolt. Minden, kedvezményeket osztogató döntést úgy kell meghozni, hogy végiggondoljuk a diszfunkcionális alkalmazás lehetőségeit, formáit is, s ezeket igyekszünk jó előre kiküszöbölni.
Tóth Mihály| Elkésett felismerések – állandó lépéshátrány A rendszer kétségkívül neuralgikus pontjának számít, hogy az igazságügyi kormányzat, illetve a jogalkotó késve, egy-egy fontosabb vagy tanulságosabb ügy nyomán reagál csak bizonyos problémákra. Lássunk erre néhány példát – természetesen leegyszerűsítve az eseteket és tömörítve azok lényegét. 1) A befektetési törvény annak idején vám- és adómentességet biztosított a vegyes vállalatoknak, ha külföldről termelőeszközt hoztak be apportként. A hazatelepült magyar származású vádlott tényleges gazdasági tevékenységet nem folytató vegyes vállalatok tucatjainak létrehozásával "apportként" több száz gépkocsit hozott be, majd adott el. A csempészet miatt emelt vád azon alapult, hogy kereskedelmi forgalom tárgya nem lehet termelőeszköz, s a vádlott elhallgatta a vámhatóság előtt a behozott eszközök tényleges rendeltetését. A tévedésre alapított bírói felmentő ítélet után eszméltek csupán az illetékesek, s a sebtiben meghozott módosító rendelkezésben megtiltották a behozott eszközök három éven belüli eladását, illetve utólagos vámfizetéshez kötötték azt. 2) Egy kft. pavilonokat vásárolt 15 millió forintért. Ezzel a beruházással a cég gazdagodott, értelemszerűen több adót kellett volna tehát fizetnie. A házakat azonban az adóbevallás határideje előtt pár nappal kedvenc üzleti partnerüknek, egy másik kft.-nek eladták, majd az átruházott tulajdonú pavilonokat nyomban lízingbe vették. Az előre kiszámított teljes lízingdíjat, 14,5 millió forintot levontak költségként a nyereségükből (az aktívumból tehát pár nap alatt passzívum lett), s így mintegy 5 millió forinttal kevesebb adót fizettek, mert a teljes lízingdíj elszámolására az akkori adójogszabályok lehetőséget nyújtottak. Az adóbevallás után pár nappal aztán a házakat a félmillió forintos maradványértéken visszavásárolták. Az adócsalás miatt indult eljárásban az ügyletsorozatot a bíróság rendben lévőnek, "a felek tényleges szerződési akaratának megfelelőnek" találta. A felmentő ítéletet követően röviddel azonban, annak nyilvánvaló tanulságaként, megszületett a jogszabály-módosítás: adómentesség csak hosszabb futamidejű lízingszerződések tárgyaira vonatkozhat, s akkor is csak a lízingdíj meghatározott hányada csökkentheti a nyereséget. 3) A vállalkozási nyereségadóról szóló 1988. évi IX. tv. értelmében a gazdasági társaságot az első öt évben 100 százalékos adókedvezmény illethette meg, ha árbevételének több mint a fele termék-előállításból származott, a társaságban a külföldi részesedés hányada legalább 30 százalékos volt, alapító vagyona meghaladta a 25 millió forintot és egyéb rendelkezések szerint "különösen fontos tevékenységet folytatott". A vádlottak éveken keresztül igénybe vették az említett kedvezményt, noha – az ellenük adócsalás miatt emelt vád szerint – jogosultságuk látszatát hamis kimutatások szerkesztésével és fiktív ügyletek megkötésével tartották fenn. A bíróság a vád tárgyává tett cselekmény elkövetése után 7 évvel (!) megszüntette az eljárást, időközben a jogszabályok a kedvezmény feltételeit – éppen eme ügy tanulságait is levonva – szigorították, a dotáció mértékét csökkentették, majd teljesen megszüntették. 4) A pénzintézetek az utóbbi években a banki forrásgyűjtés újszerű eszközeként takarékjegyeket bocsátanak ki, s ezeket, mint az persze várható is volt, egyesek elkezdték hamisítani. A pénzhamisítás miatt emelt vád arra hivatkozott, hogy a takarékjegy – alaki és tartalmi azonosságok folytán – letéti jegynek, s így a Btké. értelmében pénznek minősül. Az ügyben első fokon itt is felmentő ítélet született, időközben azonban a jegy értékpapírjellegét szintén vitató, de a nyilvánvaló formai és tartalmi azonosságok hiányával érvelni képtelen pénzügyi szakemberek kezdeményezésére a letéti jegy alaki kellékeit kiegészítették egy, a kiadáskor a papírra nyomandó kódszámmal, átvágva ezzel a gordiuszi csomót. Tanultak tehát az ügyből, de megint csak az ügyből tanultak. 5) A közismert és még ma is sokat vitatott Agrobank-ügyben – ahol a vádlottak egyebek mellett azzal védekeztek, hogy az E-hitel folyósításánál a jogszabály alapján biztosítékként leköthető vagyon vagy követelés szűk körön alapult – már jócskán folyt az eljárás, amikor kormányrendelet született az E-hitel fedezeti eszközeinek tágításáról, arról, hogy a hitellel megvásárolt vagyontárgyra jelzálogjog jegyezhető be. Az illetékesek döntésében nyilván ezúttal is közrejátszott a jelentős publicitást kapott büntetőeljárás. 6) Pár éve egyes vidékeken tömegesen vettek fel gyermekek után járó, vissza nem térítendő lakásépítési kedvezményt. A visszaélés módszere az volt, hogy élelmes közvetítők összehozták az "igénylőket" a beépítetlen tetőtérrel rendelkező családi házak tulajdonosaival, akiktől "megvették" a tetőteret, tervet készítettek annak lakhatóvá tételéről, erre tekintettel támogatást igényeltek, s amikor azt megkapták, a tetőteret "eladták", vagyis újabb fiktív szerződéssel visszaadták a volt tulajdonosnak. A kedvezmény összegén nyilván osztozott a tulajdonos, a "vevő-eladó" és a közvetítő. (A dolog annyira átlátszó volt, hogy a tetőtér eladásáról, majd visszavásárlásáról szóló szerződés dátuma sokszor megegyezett.) A csalás miatt indult büntetőeljárások többsége még folyik. Nem kizárt, hogy némelyikben ezúttal is olyan döntés születik majd, amely a szerződő felek "tényleges szerződési akaratára" tekintettel minősíti szabályosnak a jogügyleteket. A jogalkotó azért – természetesen utólag – itt is észbe kapott, és módosította a dotáció igénybevételét lehetővé tevő rendeletet: a megszerzett lakás (lakrész) 5 éven belüli eladása esetén a támogatás visszajár. A sort még sokáig folytathatnám. Valamennyi ügyben közös, hogy a – vád szempontjából rendszerint eredménytelen – büntetőeljárás nyitotta fel a döntésre hivatottak szemét, és késztette őket a korábbi, legalábbis visszaélésgyanús lehetőségek korlátozására, felszámolására. Íme tehát egy lehetséges válasz arra a sajtó által gyakran feltett kérdésre, hogy "miért dőlnek meg olykor a "nagy ügyek a bíróság által is igazolt "tévedésre", vagy "joghézagra" hivatkoztak. Ez volt a sokasodó tapasztalatok ára. Pedig világos, hogy sem "joghézagról", sem "koncepcióról" nem volt szó, s ha valaki tévedett, az éppenséggel nem a rossz szabályozást kihasználó vádlott volt. |