Unió az Unióban

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. január 1.) vegye figyelembe!

Gazdaságpolitikák és rizikófaktorok

Megjelent a Cégvezetés (archív) 10. számában (1999. január 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

1998 májusában Brüsszelben az EU-tagországok állam- és kormányfői eldöntötték, hogy a tervezett időben, 1999. január 1-jétől bevezetik a Gazdasági és Pénzügyi Uniót (EMU), s kezdetben ennek tizenegy tagja lesz. A határidő betartása, a sok résztvevő és a konvergencia-kritériumok teljesítése közötti konfliktusból az utóbbi pontos teljesítése esett áldozatul a másik két feltétel betartása érdekében. Vajon mennyire lesz stabil a monetáris unió, milyen kockázatokkal kell számolni, és azok hogyan kezelhetők?

 

A monetáris unió az egységes belső piacra épül, azt igényli, hogy abban a körben működtessék, amelyben az egységes belső piac létrejött. Már a Maastrichti Szerződés megfogalmazásakor és jóváhagyásakor az volt a legproblematikusabb kérdés, hogy az egységes belső piac igényei és a közös pénz stabilitási feltételei között nem teremthető meg az összhang. A pénz stabilitása mellett állást foglalók viszonylag szűk elitklubként képzelték el a monetáris uniót, akik pedig az egységes belső piac kívánalmaiból indultak ki, a nagy EMU-t támogatták. Szerintük lazább eszközökkel is érvényesíthető a szigorúbb fiskális politika.

Gazdasági okból a tizenöt tagország közül csak egyet, Görögországot kellett kihagyni a pénzügyi unióból, így a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) a homogén integrációs fejlődés melletti állásfoglalás. Kívül maradt további három fejlett ország is (Nagy-Britannia, Dánia, Svédország), döntésük azonban gazdaságpolitikai meggondolásokon alapult. Elsősorban a brit állam- és gazdaságvezetés nézetei tükröződnek e különállásban, mivel nem értenek egyet az integráció szupranacionális irányával. Végül is a nagy EMU jött létre, ám nem gazdasági indíttatásból. Még nem dokumentálható, de valószínű, hogy ez az EMU a német hegemóniát hivatott egyszer és mindenkorra megakadályozni. Tudniillik ha a monetáris politika szupranacionális szintre emelkedik, erősödhet ugyan a német befolyás, de a monetáris politikát mindenképpen tizenegy ország pénzügyi vezetése közösen alakítja majd. Hiába igyekeznek deklarálni a közös jegybank függetlenségét, az ECB vezető testületeiben a tizenegy nemzeti bank képviselői vannak jelen. Az Európai Monetáris Intézet (EMI) jelentései szerint a kilencvenes években valamennyi EMU-tagország nemzeti jegybankja függetlenné vált. Mindez együttvéve sem garantálja azonban, hogy az euro esetében is olyan független monetáris politika váljon jellemzővé, mint ami a márka iránti nemzetközi bizalom fokozatos erősödéséhez vezetett.

Az egy főre jutó GDP százalékos változása (EU-15 = 100)
  1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Belgium 104,1 106,9 112,2 114,6 117,2 112,8 111,4
Németország* 112,8 118,1 125,7 126,8 130,5 125,5 123,4
Spanyolország 71,3 71,5 65,4 62,2 63 64,6 64,9
Franciaország 110,5 111,4 115,8 116 116,9 114,8 113,2
Írország 69 71,2 72,9 76,1 79,4 85 89,5
Olaszország 106,4 103,6 92,4 89,5 83,8 91,8 92,5
Luxemburg 147,8 152,5 170,2 175,2 183,6 178,5 175,3
Hollandia 101,1 102,5 109,4 110,5 113,1 109,8 108,6
Ausztria 110,7 113,8 122,1 124,6 128,2 122,8 120
Portugália 40,6 46,1 45,4 44 45,8 46,4 47,7
Finnország 126,6 101,8 89 96,9 108,1 104,9 107,2
* 1994-ig csak Nyugat-Németország adatait tartalmazza!
Forrás: European Economy Annual Economic Report for 1997

Fejlettségbeli különbségek

Az EMU első 3-4 évével kapcsolatban bizonyos összefüggések a keleti kibővülés szempontjából is megítélhetők. Nincs jól meghatározott követelmény a közép-európai országokkal szemben, sőt az EMU létrehozatalának körülményeiből sem adódik világos kép. Nincs minta, ami követhető lenne. A Bizottság magatartását - a tagországoktól kapott mandátum alapján - alapvetően befolyásolni fogja az EMU sikere éppúgy, mint esetleges válsághelyzete.

A kilencvenes évtized az EU-ban nagyrészt a monetáris unió létrehozásának jegyében telt el. Nagy-Britannia, Dánia és Svédország kivételével a tagországok politikai vezetése szinte presztízskérdést csinált abból, hogy ne maradjon ki az EMU-tagországok közül. Ez Görögország kivételével minden EU-tagországnak sikerült. Az EMU életbelépésekor tizenegy EU-tagország monetáris politikája kerül szupranacionális szintre. Gazdasági fejlődésükben az egységes belső piac működése révén számos hasonlóság, de a fejlettségi színvonalban és a gazdaságpolitikai tradíciókban meglevő eltérések miatt számos különbség is tapasztalható. A különbözőségek bizonyos határok között nem hordoznak különösebb veszélyt a közös pénz értékállóságára nézve. Komoly rizikófaktornak tekinthetők viszont a gazdasági növekedés trendjének szignifikáns eltérései, a munkanélküliség nagyságának és kezelési módjának különbségei stb.

Feltűnő, hogy az egy főre jutó GDP különbözősége nem játszott szerepet az EMU-ba való bekerülésnél. Holott a fejlettségi különbségek alapján feltételezhető, hogy a majdnem kétszeres eltérések mögött más-más gazdaságpolitikai prioritások húzódnak meg. Ha egy fejletlenebb ország nem képes tartósan stabil költségvetési politikát folytatni, az a monetáris unió tagjai számára a legnagyobb rizikófaktor lehet. Ezt nem sikerült megnyugtatóan szabályozni. A költségvetési politikák ugyanis függetlenek maradtak egymástól, a nemzeti parlamenteknek alárendelve.

A tizenegy ország legalacsonyabb, egy főre jutó GDP-je Portugáliáé, a legmagasabb pedig Luxemburgé. A két szélső érték között több mint háromszoros a különbség.

Az EU-átlaghoz képest 1991-97 között néhány ország - Spanyolország, Írország és Portugália - egy főre számított GDP-jének növekedési üteme kisebb volt. A különbségek azonban időben nem egyenletesek. Finnország GDP-je az 1993-as mélypont után ismét évről évre nőtt, és csak két évben volt alacsonyabb az EU-átlagnál. Olaszország a vizsgált időszak elején még átlag feletti mutatókkal büszkélkedhetett, de 1993-ban az alá került, és kis ingadozásokkal öt éven át ott is maradt. Dinamikusan zárkózik fel Írország, amelynek relatív fejlettsége elérte Olaszországét. Kiugró Luxemburg gazdasági növekedése, nemcsak annak szintjét, de dinamikáját tekintve is. Az átlagot 70 százalékkal meghaladó luxemburgi mutató egyedülálló. Az átlagnál 20 százalékkal magasabb Németország és Ausztria mutatója.

A fejlettségi szint miatt igazi problémát Spanyolország és Portugália okozhat, és a trendje alapján idetartozik Olaszország is. Az EU nem élt azzal a Maastrichti Szerződés adta lehetőséggel, hogy az EMU-tagság nyilvánvalóvá tegye a tagországok közötti fejlettségi különbségeket. A rövid távon vizsgált makropénzügyi adatok alapján tették lehetővé a fenti országok számára az első körbe való bekerülést, s nem a fejlettségi trend és a makropénzügyi egyensúly szempontjai alapján. Ez utóbbiak mérlegelése alapján egyedül Olaszország okozott problémát.

1993-97 között a 15 EU-tagország GDP-jének növekedése meghaladta a 11 EMU-tagország átlagát. Ebben az tükröződik, hogy a három fejlett, az EMU-ba bejutni nem akaró EU-tagországban (Nagy-Britannia, Dánia, Svédország) rövid távon nem kapott prioritást a költségvetési egyensúly elérése. Így lehetőség nyílt úgynevezett „policy mix" alkalmazására, amelyben az egyensúly és a növekedés együttes cél volt. A prognózis az 1993-97 közötti trend megfordulását jelzi: 1998-ban és 1999-ben a 11 EMU-tagországban nagyobb lesz a növekedés, mint a 15 EU-tagországban. 1997-ről 1998-ra a 11 EMU-tagország átlagos növekedési üteme 3 százalékponttal nő. A 15 EU-tagországban az előrejelzés szerint 1999-ben ugyancsak gyorsul a növekedés.

Olyan folyamatnak lehetünk tanúi, mint a nyolcvanas évek második felében az egységes belső piacra való felkészülés idején. A cégek akkor is és most is az integrációs fejlődés következményeként a verseny kiéleződésére számítanak. Ez a beruházások és a vállalati fúziók emelkedését vonja maga után. Ezzel csak akkor lehet számolni, ha az EMU bevezetése után nem következik be valamilyen, az euro külső értéke elleni spekuláció.

A növekedési ütemeket tekintve 1995-99 között pregnáns különbségek figyelhetők meg. A tizenegy ország közül 1995-ről 1996-ra kilencben csökkent a növekedés üteme, a két kivétel Hollandia és Portugália. 1997-99 között viszont ugyancsak kilenc országban növekszik évről évre a GDP növekedési üteme. Írország és Finnország növekedése 1997-ben kimagasló volt: az „Euroland" 2,5 százalékos átlagos GDP-növekedésével szemben 10, illetve 5,9 százalékot ért el. A trend, igaz, mérsékeltebb ütemben, várhatóan a következő két évben is folytatódik. 1998-ban Olaszországban lesz a legalacsonyabb a növekedés üteme az EMU-tagországai közül (2,4 százalék), a legmagasabb pedig Írországban várható (8,7 százalék).

A prognózis szerint az EMU-n belül az első években javulnak a növekedési kilátások. Azonban változatlanul nagyok maradnak a különbségek, ami kedvezőtlen hatással lehet az egységes kamatpolitika kilátásaira. Az első időszakban a spanyol és a portugál fejlettségi szint nem okoz komolyabb problémát, ugyanakkor a német gazdaság húzóereje az integráció egészében mérséklődik.

Az EU-tagországok 1999-ben alakítják ki a 2000-2006 közötti közös költségvetés fő összefüggéseit. Németország szeretné csökkenteni nettó befizetésének összegét. A növekedési statisztika adatai a jelek szerint kellő alapot teremtenek a német szándék megvalósulása szempontjából. Az EMU működésének megkezdésével egy időben kialakítandó 2000-2006 közötti EU-költségvetés bevételi és kiadási oldalán várhatóan alapvető változások lesznek. Bonn, mint az EU legnagyobb nettó befizetője, hozzájárulásának csökkenését és a mezőgazdasági alap 25 százalékának újbóli nemzeti finanszírozását szeretné elérni. A változás nemcsak a fejlettségi alapon nettó felhasználói körbe sorolt EU-tagokat, hanem a mezőgazdasági támogatások részleges renacionalizálásán keresztül a francia EU-pozíciókat is érinti, emellett szóba kerülhet a brit kedvezmény jövője is.

A GDP éves változása változatlan árakon 1974-1999 között (százalék)
  1974-1985 1986-1990 1991-1995 1996-1999 1993 1994 1995 1996 1997 1998* 1999*
Belgium 1,8 3 1,2 2,5 -1,5 2,4 2,1 1,5 2,7 2,8 3
Németország 1,7 3,4 2,1 2,2 -1,2 2,7 2,8 1,4 2,2 2,6 2,9
Spanyolország 1,9 4,5 1,3 3,2 -1,2 2,1 2,8 2,3 3,4 3,6 3,7
Franciaország 2,2 3,2 1,1 2,5 -1,3 2,8 2,1 1,5 2,4 3 3,1
Írország 3,8 4,7 5,9 9 3,6 7,8 11,1 8,6 10 8,7 8,8
Olaszország 2,7 3 1,1 1,9 -1,2 2,2 2,9 0,7 1,5 2,4 3
Luxemburg 1,8 6,4 5,4 4 8,7 4,2 3,8 3 4,1 4,4 4,7
Hollandia 1,9 3,1 2,1 3,4 0,8 3,2 2,3 3,3 3,3 3,7 3,2
Ausztria 2,3 3,2 2 2,5 0,5 2,5 2,1 1,6 2,5 2,8 3,1
Portugália 2,2 5 1,4 3,8 0,3 0,7 1,9 3,6 3,7 4 3,8
Finnország 2,7 3,4 -0,5 4,4 -1,2 4,5 5,1 3,6 5,9 4,6 3,6
EU 11-ek 2,11 3,4 1,5 2,6 -1 2,6 2,4 1,6 2,5 3 3,2
EU 15-ök 2 3,3 1,5 2,6 -0,5 2,9 2,5 1,8 2,7 2,8 3
Egyesült Államok 2,3 2,8 2 2,8 2,4 3,7 2,4 2,8 3,8 2,5 2,1
Forrás: Europäische Wirtschaft Beiheft A, 1998. április
* Előrejelzés

Lendületet adó beruházások

A monetáris unió megszületésekor és az azt követő néhány évben a növekedést elsősorban a beruházások alapozzák meg. A kilencvenes években a beruházások szintje a legtöbb EU-tagországban alacsony volt, a GDP növekedését a racionalizálás és az export növekedése határozta meg. (Különösen azokban az országokban, ahol az EMU-ra való felkészülés jegyében konszolidációs programokat igyekeztek végrehajtani.) A monetáris unió hívei nemcsak a versenyképesség javulásával számolnak, hanem a növekedési ütem emelkedésével párhuzamosan a beruházások és az új munkahelyek számának emelkedésével is.

1991-95 között az (immár) EMU-tagországokban átlagosan 0,2 százalékkal csökkentek a beruházások. 1996-99 között a trend radikálisan megváltozik: a beruházások átlagosan 3,1 százalékkal nőnek, ami elsősorban az 1998-as és még inkább az 1999-es év várható teljesítményéből származik, ám az „Euroland" még így is elmarad az EU 15-ök és látványosan az Egyesült Államok beruházási mutatóitól.

A beruházások változása szorosan összefügg a GDP növekedésével és - szuverén monetáris politika esetén - az adott ország kamatpolitikájával. Ahhoz, hogy szupranacionális szintre emelt kamatpolitikát lehessen folytatni, a növekedési és a beruházási trendek harmonizációjára lenne szükség, ami az euro bevezetésével még alig valószínű. Ez feszültségekhez vezethet. Spanyol-, Ír- és Finnországban kiugró a beruházások növekedése a kilencvenes évek második felében, míg az EMU két meghatározó tagországában, Német- és Franciaországban átlag alatti. A jelek szerint e két ország esetében nem kell nagyon eltérő kamatpolitikára számítani.

A GDP és a beruházások alakulása mellett a tagországok túlnyomó többségében a legfeszítőbb gond a munkanélküliség alakulása. Ennek átlaga az EU-ban 10 százalék felett állandósult. A munkanélküliség kezelésére igazán sikeres recept sem nemzetgazdasági, sem uniós szinten nem jött létre, ezt az politikai feszültség kiváltására is alkalmas problémát a tagországok magukkal viszik az EMU-ba. Ugyanakkor az eltérő szintű munkanélküliség feszültségeket okozhat az EMU-tagországok között is.

A bruttó beruházások éves változása 1974-1999 között (százalék)
  1974-1985 1986-1990 1991-1995 1996-1999 1993 1994 1995 1996 1997 1998* 1999*
Belgium -0,7 9,3 -0,8 3,7 -3,6 -0,1 3,2 0,6 4,8 4,3 5,1
Németország -0,3 4,8 1,6 1,4 -5,6 3,5 0,8 -1,2 0,2 2,2 4,4
Spanyolország -0,9 11,6 -0,9 4,9 -10,6 1,8 8,2 0,9 4,7 6,9 7,3
Franciaország -0,2 5,9 -1,2 2 -6,7 1,3 2,5 -0,5 0,2 3,9 4,6
Írország 0,7 4,5 1,3 14,5 -3,4 10,2 9,6 15,9 16 12,6 13,5
Olaszország 0,3 4,3 -1,5 3,4 -12,8 0,5 6,9 1,2 1 5,5 6,3
Luxemburg -2,7 14,3 6,3 3,8 28,4 -14,9 3,5 -1,7 12,3 -1,1 6,6
Hollandia 0 3,7 1 5,2 -2,8 2,2 5 6,1 6,1 3,5 5,2
Ausztria 0,9 5,3 2,9 3,7 -2,0 8,4 1,9 2,4 3,6 4,2 4,4
Portugália -1,3 10,2 1,8 8,3 -6,2 4,5 3,6 7,2 11,9 7,3 7,1
Finnország 1,1 4,8 -9,8 10 -19,1 0,2 11,3 8,3 11,3 12,6 7,8
EU 11-ek -0,2 5,9 -0,2 3,1 -7,5 2,3 3,6 0,7 2,1 4,3 5,5
EU 15-ök -0,1 5,7 -0,4 3,3 -6,6 2,5 3,6 1,2 2,3 4,5 5,4
Egyesült Államok 1,9 0,5 3,9 6,3 6,3 8,9 6,4 7,5 6,6 6,3 4,8
Forrás: Europäische Wirtschaft Beiheft A, 1998. április
* Előrejelzés

Munkanélküliségi ráták

Az 1997-ben francia kormányfővé választott Lionel Jospin választási programjában 2000-ig 800 000 új munkahely megteremtését ígérte meg, ám ez a kormány gazdaságpolitikájának prioritásait ismerve egyáltalán nem tűnik reális célnak. Miközben Franciaorország az EMU startja előtt teljesíteni kívánta a konvergenciakritériumokat, lépéseket kellett tennie a világgazdaságban felgyorsuló globalizáció hatásaival, az EU-n belül is tapasztalható éles telephelyi versennyel kapcsolatban. A kihívásnak csak olyan gazdaságpolitika felelhet meg, amely makro- és helyi szinten egyaránt erősíti a cégek versenyképességét. Ez nem kedvez a munkahelyteremtésnek.

Érdemes megemlíteni a jelenség német megfelelőjét is. Helmut Kohl kancellár 1994-ben, sokadik újraválasztásakor azt ígérte, hogy 2000-ig Németországban felére csökken a munkanélküliség. 1998-ban ennek még a nyomai sem látszottak. 1998 őszén, a választási harcban a német szociáldemokraták ugyancsak a munkanélküliség jelentős csökkentését ígérték. 16 éves ellenzéki szerep után az ő győzelmüket hozták a választások, „vörös-zöld" kormány alakult. Az új pénzügyminiszter, Oskar Lafontaine, akárcsak a szocialista francia miniszterelnök, keynesianus eszközök alkalmazását tartja szükségesnek. A kínálati és keresleti gazdaságpolitika elemeinek ötvözését tervezi, növelve az állami szerepvállalást a munkahelyteremtésben. Nem kizárt, hogy ezen új francia-német egyetértés alapján ismételten felmerül a munkanélküliség EU-szintű kezelésének gondolata - márcsak azért is, mert az EU tizenöt tagországa közül tizenháromban baloldali kormány van.

Az EMU startja meghatározó lesz az euróval kapcsolatos véleményformálás terén az „Eurolandon" belül és a nemzetközi pénzvilágban is. A helyzet dilemmája, hogy a fiskális szigor vagy a keynesiánus munkahelyteremtés kapjon rövid távon prioritást. A helyzetet nehezíti, hogy a GDP növekedési ütemei nem elég kedvezőek ahhoz, hogy az új gazdaságpolitikai prioritásokat a vállalati érdekek terhére lehetne a gyakorlatban kipróbálni.

Figyelemre méltó, hogy a munkanélküliségi változásokat tükröző adatok minden évben alacsonyabbak az EU egészében, mint a tizenegy EMU-tagországban. A konvergenciakritériumok között nem szerepelt a munkanélküliség megengedhető szintje, azt a pénzügyi unió létrejötte kapcsán nem kellett figyelembe venni. Ennek ellenére azonban - feltételezve, hogy a munkanélküliség szintje középtávon igencsak befolyásolhatja egy-egy tagország gazdaságpolitikáját - az EMU-ból kimaradt három uniós tagország gazdaságpolitikai lehetőségei középtávon kiegyensúlyozottabbak, mint az EMU-tagországokban. Nem zárható ki, hogy a brit, a dán és a svéd gazdaság sikeresebb lesz, mint a hasonló fejlettségű EMU-tagországoké.

A prognózis szerint 1999-ben az EMU-ban az EU átlagánál is magasabb lesz a munkanélküliség. Ennek oka az, hogy az EMU-tagjává vált Spanyolországban a munkanélküliség jóval magasabb az EU-átlagánál, másrészt azt tükrözi, hogy az ígéretek ellenére a monetáris unió bevezetése rövid távon mégsem vezet a munkanélküliség csökkenéséhez.

Tetemesek az egyes országok közti különbségek. 1997-ben a tizenegy leendő EMU-tagország közül ötben (Spanyol-, Francia-, Ír-, Olasz- és Finnországban) 10 százalék feletti volt a munkanélküliek aránya (ami 1998-ra kismértékben csökkent). A legalacsonyabb Luxemburgban volt (3,7 százalék), a legmagasabb pedig Spanyolországban (20,9 százalék). Mérséklődik a munkanélküliségi ráták közti különbség az EMU-tagországok között, igaz, vannak jellegzetesen alacsony és jellegzetesen magas munkanélküliségű országok. Az előbbiekhez Ausztria, Luxemburg, Hollandia és - jóval magasabb szintről indulva - Írország sorolható. Írországban a munkanélküliség csökkenése együtt jár a GDP magas növekedési ütemével. Hollandiában más a helyzet. Ott olyan foglalkoztatási megoldásokat találtak, illetve a rugalmas munkaerőpiac megteremtésében olyan eredményeket értek el, aminek eredményeként 1994 óta (7,7 százalékról) minden évben csökken a munkanélküliségi ráta (1999-re várhatóan 3,8 százalékot ér el). A magas munkanélküliséggel küzdő EMU-országokban ezért emlegetik egyre nagyobb reménnyel a holland példát, és hagyják egyesek szinte megkönnyebbülve figyelmen kívül az e szempontból igen sikeres amerikai modellt.

A munkanélküliek számának alakulása 1974-1999 között (a civil foglalkoztatottak százalékában)
  1974-1985 1986-1990 1991-1995 1996-1999 1993 1994 1995 1996 1997 1998* 1999*
Belgium 7,7 8,7 8,5 8,9 8,9 10 9,9 9,8 9,5 8,5 7,7
Németország 4,2 5,9 7,3 9,4 7,9 8,4 8,2 8,8 9,7 9,8 9,4
Spanyolország 11,3 18,9 20,9 20,3 22,8 24,1 22,9 22,1 20,9 19,7 18,5
Franciaország 6,4 9,7 11,1 12,1 11,7 12,3 11,7 12,4 12,5 11,9 11,6
Írország 10,6 15,5 14,5 9,2 15,6 14,3 12,3 11,6 10,2 8,4 6,5
Olaszország 7 9,6 10,3 12 10,3 11,4 11,9 12 12,1 12 11,8
Luxemburg 1,7 2,1 2,5 3,7 2,7 3,2 2,9 3,3 3,7 3,9 3,9
Hollandia 7,1 7,4 6,4 5 6,6 7,1 6,9 6,3 5,3 4,4 3,8
Ausztria 2,5 3,4 3,7 4,3 4 3,8 3,9 4,4 4,4 4,2 4,2
Portugália 6,9 6,1 5,6 6,4 5,7 7 7,3 7,3 6,4 6,2 5,6
Finnország 5,1 4,5 14 13,3 16,9 17,4 16,3 15,4 14 12,3 11,6
EU 11-ek 6,6 9,3 10,3 11,3 11 11,7 11,4 11,6 11,7 11,2 11,7
EU 15-ök 6,4 8,9 10 10,4 10,7 11,2 10,8 10,9 10,7 10,2 9,8
Egyesült Államok 7,5 5,9 6,6 5 6,9 6,1 5,6 6,4 4,9 4,6 4,9
Forrás: Europäische Wirtschaft Beiheft A, 1998. április
* Előrejelzés

Költségvetési kiadások

A munkanélküliség alakulása, illetve a foglalkoztatáspolitikai eszközök kapcsolatban vannak a költségvetési kiadások nagyságával. Éppen ezen a hatáson keresztül teremt korlátokat az EMU létrejötte után a munkahelyteremtés szempontjából az a referenciaérték, miszerint a költségvetés hiánya nem haladhatja meg a GDP három százalékát. Érdemes áttekinteni a költségvetési kiadások alakulását az egyes EU-tagországokban, hiszen rövid távon nem képzelhető el a GDP-ben mért kiadási szint jelentősebb változása.

Az „Euroland" adatai az 1974-85 közöttiek kivételével rendre meghaladják az EU egészének adatait. Vagyis a két, fiskális politikára vonatkozó konvergenciakritérium összességében az EMU-körben nehezebben tartható be, mint az EU egészében. A fiskális politika oldaláról tehát kevésbé lett volna sérülékeny az EMU, ha 15, és nem 11 taggal alakul meg. Azt is lehet mondani: lehet, hogy a konvergenciakritériumok teljesítése terén rossz kompromisszum köttetett. Ugyanis akár kevesebb taggal indul az EMU, akár valamennyi EU-taggal, a fiskális politika oldaláról kevésbé sérülékeny lett volna a monetáris unió.

Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok egyetlenegy mutatója sincs 40 százalék felett, az EU 15-öké pedig 46 százalék alatt, tehát a szociális háló kiépítettsége jelentős mértékben eltér az amerikaitól. A globalizálódó világgazdaságban Európa számára hátrányos a relatíve magasabb költségvetési kiadási szint. 1994 óta az EU-ban évről évre csökken a költségvetési kiadások GDP-ben mért nagysága. 1996-tól kezdve ugyanakkor a megfelelő amerikai mutatók is csökkennek, így a korábbi mintegy 10 százalékpontnyi különbség 1999-re az EMU esetében több, mint 13, az EU egészét tekintve pedig több mint 12 százalékra nő. Ez mutatja, mennyire rugalmatlan a kialakult költségvetési kiadási szerkezet, illetve azt is, hogy minél kisebb a költségvetési kiadások aránya a GDP-ben, annál nagyobb azok rugalmassága.

A monetáris unió sikere szempontjából fiskális politikai oldalról kedvező a tendencia. Igaz, az még nem ítélhető meg egyértelműen, miként hat a német választások eredménye a költségvetési kiadásokra. Azonban valószínűsíthető, hogy nem reális a kiadási oldal folyamatos és az amerikaihoz közelítő szűkítése.

A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) első évében a költségvetési kiadások az előrejelzések szerint négy országban haladják meg az 50 százalékot (Belgium, Ausztria, Finnország, Franciaország). A francia mutató jelentős hatást gyakorol nemcsak az EMU összesített mutatójára, de az euróba vetett nemzetközi bizalomra is. A magas kiadási szint ugyanis Franciaország esetében magas munkanélküliséggel párosul, így a politikai ígéretek beváltása esetén növekedhet a kiadások szintje. Ez egyben a francia gazdaságpolitikai prioritások megváltozását is jelezné: a szigorú költségvetési politika megszűnne első számú prioritás lenni, helyét a munkahelyteremtés foglalná el. Ez középtávon nem zárható ki, amint az sem, hogy a prioritásokban bekövetkező változás akár az euróba vetett bizalom csökkenéséhez is vezethet.

A magas munkanélküliségi rátájú Spanyolországban az egyik legalacsonyabb a GDP-ben mért költségvetési kiadások szintje. Hasonló mértéket (43,1 százalékot) mutat a portugál adat is, vagyis a fiskális politika oldaláról egyikük sem igazi veszély az EMU-ra. Az EU-tagok közül egyedül Írországban csökkent a GDP-ben mért költségvetési kiadások súlya 40 százalék alá. Ennek oka az lehet, hogy a tartós növekedés egy felzárkózó országban jelentős lökést kap, ha a költségvetési kiadások növekedése nem tart lépést a GDP növekedésével. Hiszen a felzárkózáshoz szükséges tőke csak relatíve alacsony adók mellett vonható be, főleg ha hosszabb időszakról van szó.

Az államadósság szintje Olaszországban kétszeresen meghaladja a referenciaértéket, így az olasz költségvetési kiadások GDP-ben mért nagyságának folyamatosan csökkennie kellene. A német pénzügyminiszter erre külön utalt az 1998 májusában az EMU-t útjára bocsátó rendkívüli EU-csúcson. A költségvetési kiadások GDP-ben mért aránya a hoszszabb időszakokat tekintve 1991-95 között volt a legmagasabb, meghaladta az előző öt év átlagát is. 1996-99 között az átlag 50 százalék körülire csökken, ami alacsonyabb, mint az 1986-90 közötti átlag. Ez akkor elérhető, ha 1998-ban és 1999-ben 50 százalék alá csökken a költségvetési kiadások GDP-ben kifejezett mértéke. (1997-ben az 50,6 százalék eléréséhez Olaszországban kivetették az ún. euro-adót is.)

Az összköltségvetési kiadások aránya a GDP-ben 1974-1999 között (százalék)
  1974-1985 1986-1990 1991-1995 1996-1999 1994 1995 1996 1997 1998* 1999*
Belgium 56,1 56,1 54,6 51,6 54,4 53,5 52,9 52 51,1 50,4
Németország 47,6 46 49,2 47,9 49,3 49,9 49,1 48 47,5 47
Spanyolország 32,6 41,8 46,8 43,5 47,4 46,7 44,9 43,4 43,0 42,6
Franciaország 47,2 51 53,8 53,9 55 54,7 55 54 53,6 52,9
Írország 47 45 39,8 34,4 39,9 37,9 36,1 35,2 33,9 32,5
Olaszország 43,2 51,4 54,3 50,2 54,4 52,7 52,7 50,6 49,3 48,4
Luxemburg 46,9 n. a. n. a. 45,5 n. a. 41,3 46,5 45,9 45,1 44,7
Hollandia 55,1 57,1 55,2 49,7 54,4 53 51 50,5 49,1 48,1
Ausztria 47,4 50,9 53,5 53,2 54,3 55,2 54,6 53,2 52,7 52,3
Portugália 36,1 38,9 43,2 43,2 43,3 43,8 43,3 43,7 43,1 42,6
Finnország 40,5 45,5 59,4 53,9 60,8 58,3 57,9 54,5 52,3 50,9
EU 11-ek 46,2 49 51,6 49,6 52 51,6 51,1 49,7 49,1 48,4
Dánia 53 57,5 61,4 57,2 63,7 61,1 59,9 57,9 56,5 54,6
Görögország n. a. 43,7 46,7 42 46,4 47,5 44,7 41,9 41 40,5
Svédország 59,4 60,4 67,9 62,9 69,5 66,7 66 63,4 61,6 60,3
Nagy-Britannia 43,6 40,1 42,8 40,6 43,3 43,1 42 40,4 40,1 40,1
EU 15-ök 46,4 48,2 51 48,6 51,4 51,1 50,4 48,7 47,9 47,3
Egyesült Államok 36,5 38,5 39,1 36,1 38,2 38,3 37,9 35,8 35,6 35,2
Forrás: Europäische Wirtschaft Beiheft A, 1998. április
* Előrejelzés

Ami ebből következik

A növekedés, a beruházás, a munkanélküliség és a költségvetési kiadások áttekintése után levonható a monetáris unió országainak konvergenciájával kapcsolatban néhány általános jellegű következtetés.

  • 1999-ben, az euro bevezetésének évében kedvezőek az EMU-tagországok növekedési kilátásai. Ez elsősorban néhány kevésbé fejlett, felzárkózó, illetve kis ország GDP-jének növekedéséből adódik, miközben alapvetően nem változik a két meghatározó jelentőségű tagország, Franciaország és Németország gazdasági növekedése az EMU bevezetésének hatására. E két ország esetében - legalábbis az ezredfordulóig - fennmaradnak mindazok a dilemmák, amelyek az egyensúly és a növekedés gazdaságpolitikai feladatainak öszszeegyeztethetetlenségéből fakadnak.
  • Az eltérő növekedési és részben beruházási trendek az Európai Központi Bank (ECB) számára elég nehézzé tehetik a kezdetet, hiszen kamatpolitikája az „Euroland" egészére kiterjed. Egy országon belül is eltérhetnek a GDP növekedési ütemei az egyes régiók között, ám ez nem hasonlítható össze az euro-zónán belüli növekedési trendek eltérésével, önálló államokról lévén szó. Ennek megfelelően az elszegényített nemzeti gazdaságpolitika mellett a nemzeti parlamentek - változatlanul - a nemzetállamra akarnak optimális gazdaságpolitikát kialakítani és nem az euro-zónára. Ez pedig az ECB-n belül éles vitákhoz vezethet a követendő kamatpolitikát illetően. (Az EMU országaiban - amelyek GDP-jének növekedése eltér egymástól - 1998 novemberétől megkezdődött a rövid lejáratú kamatszintek harmonizálása. A német kamatszinthez igazodva az EMUalacsony kamatokkal indul.)
  • Ebből a szempontból érdekes az a gazdasági helyzet, ami 1998-ra Nagy-Britanniában kialakult. Gazdasági szakértők a brit gazdaság növekedési ütemének csökkenésével számolnak, mivel a Bank of England az antiinflációs célnak rendeli alá kamatpolitikáját. A növekedés rövid távon mégsem fog jelentősen mérséklődni, mivel a GDP csaknem kétharmada a szolgáltatási szektorból származik, amely kevésbé érzékeny a kamatpolitika változására. Az exportáló brit iparágak szempontjából ugyanakkor kedvezőtlen az antiinflációs monetáris politika, ezért mérsékelten, de csökken a GDP növekedési dinamikája. Úgy tűnik, hogy az ezredfordulón a brit gazdaság ugyanazzal a gazdaságpolitikai dilemmával küzd majd az antiinflációs monetáris politika primátusa miatt, amivel Franciaország és Németország már hosszabb ideje birkózik.
  • A munkanélküliség egyértelműen a legnagyobb bizonytalanság forrása lesz az EMU bevezetése után. Mindazok az országok, ahol a rugalmas munkaerőpiac kialakult, potenciálisan kedvezőbb helyzetben vannak. Elképzelhető, hogy az EMU-ból kimaradt három fejlett EU-tagország kedvezőbb helyzete miatt 2002-ig sem akar csatlakozni az EMU-hoz. A döntés mindenekelőtt a britektől függ.
  • A különböző fejlettségű országokból álló euro-zónában a növekedés motorja látszólag a viszonylagos fejletlenség. A két ibériai országban a többiekhez képest kevésbé fejlett a szociális háló, így a növekedés nem párosul viszonylagosan magas költségvetési kiadással, rövid távon nem lép be az egyensúlyi fék. Előfordulhat, hogy az EMU első éveiben ezek az országok fejletlenségük ellenére kevesebb gazdaságpolitikai dilemmával találják szembe magukat, mint Franciaország vagy Németország.
Az infláció, a költségvetési deficit és az államadósság alakulása az EU-ban 1995-98 között (százalék)
  Inflációs ráta Költségvetési egyenleg a GDP %-ában Államadósság a GDP %-ában
1995 1996 1997 1998* 1995 1996 1997 1998* 1995 1996 1997 1998*
Referenciaérték 2,9 2,5 2,7 2,9 -3 -3 -3 -3 60 60 60 60
Németország 1,8 1,2 1,6 1,7 -3,5 -3,5 -3 -3 58 60,4 62 62,5
Franciaország 1,8 2 1,2 1,3 -5 -4,2 -3,1 -3 51,5 55,7 57,5 58
Olaszország 5,3 4 1,8 2 -7,3 -6,7 -3 -2,8 125 123,8 122,6 121,5
Nagy-Britannia 2,8 2,5 1,8 2,1 -6 -4,9 -2 -0,5 54,2 54,4 52,7 50,2
Spanyolország 4,7 3,6 1,9 2,2 -5,8 -4,4 -2,8 -2,7 65 69,3 68,2 67,9
Hollandia 1,9 1,5 2 2,2 -3,7 -2,3 -1,6 -1,5 78,9 76,6 72,4 70,2
Belgium 1,5 1,8 1,5 1,5 -4,1 -3,2 -2,4 -2 133,8 126,9 123,6 120,7
Svédország 2,9 0,8 1,9 2,2 -8,1 -3,6 -1,4 0 78,7 77,7 75,9 72,3
Ausztria 2,2 1,8 1,2 1,5 -6,2 -4 -2,9 -2,8 69,5 69,5 66,1 65,3
Dánia 2,1 1,9 2 2,3 -1,7 -1,6 -0,5 1,2 72,1 66,7 63,5 59,6
Finnország 1 1 1,2 1,9 -5,6 -2,6 -1,5 -0,3 59,6 58,7 58,6 56,5
Portugália 4,1 2,8 1,9 2,2 -5,2 -3,2 -2,8 -2,7 70,3 65,6 63,2 62,5
Görögország 9,3

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. január 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére