Nemzetközi pénzügyek

A nemzetközi valutáris rendszer több mint egy évszázados múltra tekint vissza. A 19. század utolsó harmadától létezik nemzetközi pénzügyi-valutáris rendszer, amióta a nemzetgazdaságok között rendszeres, sokirányú és mind változatosabb formát öltő pénzügyi kapcsolatok állnak fenn. A "rendszer" jellege, bonyolultsága és világgazdasági jelentősége az évtizedek folyamán alaposan megváltozott. Történeti értékelésre itt nincs módunk, annyit azonban mindenképpen meg kell jegyezni: a mai nemzetközi pénzügyi rendszer alapjait az 1929-33-as válság és a II. világháború tapasztalatai alapján dolgozták ki és fektették le.

Bretton Woods-i irányváltás

Az amerikai kormányzat már a II. világháború alatt kezdeményezte a nemzetközi valutáris kapcsolatok újjászervezését. Arra törekedett, hogy a rendszert új elvi alapokra állítsák: mindenki vállalja a hazai piac megnyitását a külföldi partnerek felé, azaz a kereskedelem- és pénzügypolitikában egyaránt a liberalizáció váljék az uralkodó eszmévé.

A nemzetközi valutáris kapcsolatok normalizálása az amerikai gazdaság számára alapkövetelmény volt. Biztos külső piaci lehetőségek nélkül, a hadikonjunktúra elmúltával az amerikai gazdaságnak súlyos recesszióval kellett volna szembenéznie. 1944-ben Bretton Woodsban átfogó megállapodás jött létre a szövetséges államok között a nemzetközi pénzügyek legfontosabb kérdéseiről. Bretton Woods jelentőségét a valutáris rendszer elveinek – játékszabályainak – írásos rögzítése, illetve az elfogadott elvek betartását ellenőrző intézmény/ek felállítására vonatkozó döntés adja.

A megállapodás a keynesi stabilizációs politika szellemét tükrözte, a társadalmi jólét növelését állította középpontba. Legfontosabb elvei a következők voltak:

• rögzített árfolyamok alkalmazása; árfolyam-kiigazításra rendkívüli fizetesimérleg-hiány esetén kerülhet sor,
• a nemzetközi kereskedelem zavartalan fejlődését biztosító pénzügyi liberalizáció,
• a valutáris rendszer multilaterális felügyelete,
• a hivatalos tartalékokat kiegészítő (támogató) hitelmechanizmus kialakítása.

A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) életre hívása mellett döntés született arról is, hogy létre kell hozni egy beruházási típusú bankot is, amely megfelelő intézményi keretet ad a háború utáni újjáépítés finanszírozásához. Csupán később merült fel az a gondolat, hogy a Világbank (IBRD, International Bank of Reconstruction and Development, vagy röviden a World Bank) a kevésbé fejlett gazdaságok tőkeszükségletének kielégítésében is adjon segítséget.

A Bretton Woods-i konferenciával a nemzetközi valutáris rendszer új, a korábbiaktól minőségileg eltérő szakasza kezdődött meg. Ennek legfontosabb jellemzője a hivatalos szervek közötti tudatos, szervezett együttműködés. A pénzügyi-valutáris kapcsolatok egyre bonyolultabb rendszere alakult ki, s e kapcsolatok zavartalansága mind nagyobb jelentőségű volt a résztvevők számára. Így vált meghatározóvá a valutáris kooperáció, a nemzetközi valutáris rendszer intézményes kereteinek megtervezése. A dollárdeviza-rendszer megszületésekor a nemzeti kormányok – bel- és külgazdasági vonatkozásban egyaránt – meghatározó szerepet játszottak. Tőlük várták a gazdasági tevékenység hatékony szabályozását és irányítását, a társadalmi jólétet, az árstabilitást és a kellő szintű foglalkoztatottságot.

A Bretton Woods-i intézmények sajátos munkamegosztásra törekedtek a piacok és a nemzeti kormányok között. A piacoktól az erőforrások optimális nemzetközi allokációját várták, amit a nemzetközi kereskedelem (kormányok által vállalt) liberalizációja messzemenően támogat. A nemzeti kormányoknak viszont a nemzetgazdaságok teljesítményét kell aktív makrogazdasági politikával a kívánatos szinten tartaniuk. A monetáris stabilizációt a rögzített árfolyamok rendszere, valamint a nemzetközi tőkeforgalom ellenőrzése segíti.

A létrejött intézmények kormányközi együttműködést kívántak megvalósítani. Szupranacionális törekvések sem kezdetben, sem később nem jelentkeztek. A valutáris-pénzügyi kooperáció intézményeit a tagországok kormányzati képviselőiből álló tanácsok irányítják. A tanácsban hozott döntések tehát elvileg a nemzeti érdekek talaján, azok sajátos kompromisszumaként alakulnak ki. A szervezetek hivatalos jellegéből következik, hogy tevékenységüket jövedelmezőségi követelmények túlságosan nem korlátozták. A II. világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszer sajátos jellemzője, hogy az intézményi keretek igen aszimmetrikusan fejlődtek. Amíg a pénzügyi-valutáris szférában kezdettől fogva jelen volt a két világszervezet, s az intézményes együttműködésnek mind újabb hivatalos fórumai léptek színre, a reálszférában csak jelentős késéssel, 1996-ban jött létre az első valóban univerzális jellegű intézmény, amely a nemzetközi gazdasági – kereskedelmi – kapcsolatok zavartalanságára ügyel (World Trade Organisation, WTO). Ezzel magyarázható az a profilbővülés, amely az eredendően pénzügyi – "monetáris" – jelleggel létrejött IMF-nél bekövetkezett. Az IMF a '80-as évektől, az adósságválság kirobbanását követően mind jelentősebb figyelmet fordított az általános gazdaságpolitikai tényezők alakulására, s olyan feladatokat kezdett ellátni, amelyekre eredeti jogosítványa tulajdonképpen nem szólt.

Hárompólusú rendszer

A hetvenes évek elején a nemzetközi valutáris rendszer működésében új szakasz kezdődött el. A dollár kizárólagos kulcsvalutai státusának egyre nyilvánvalóbb gyengülése, valamint a nemzetközi gazdasági és pénzügyi élet változásai minőségileg alakították át a rendszert. Az amerikai hegemóniát alapvetően három póluson nyugvó rendszer váltotta fel: a változatlanul vezető világgazdasági pozíciójú amerikai valuta mellett az európai integráció legfontosabb országainak valutái (német márka, francia frank, font sterling stb.), valamint a japán jen tölti be a világpénz szerepkört.

A nemzetközi valutáris rendszer változásának kevésbé látható, de meghatározó vonása a "rendszer" privatizálódása. A hetvenes évektől a piacok, a magánszféra befolyása oly mértékben felerősödött, hogy a hivatalos szervek kénytelenek voltak igen fontos kérdésekben is lemondani korábbi kizárólagos döntési jogkörükről. A különböző (áru-, pénz-, tőke-, deviza- stb.) piacok, illetve e piacoknak mind nagyobb hatalmú főszereplői fokozatosan szűkítették a hivatalos intézmények és kormányok működési terét. Jórészt a pénzügyi világszervezetek liberalizációs törekvéseinek eredményeként a piacok nemzetközi jellege ugrásszerűen erősödött. A mind nagyobb jelentőségű nemzetközi pénzügyi piacok a nemzeti piacokat integrálva, a modern hírközlés lehetőségeit kiaknázva merőben új alapokra helyezték a nemzetgazdaságok közötti pénzügyi-valutáris kapcsolatokat. Nemcsak a nemzeti hatóságok szabályozási-felügyeleti lehetősége szűkült, de csökkent a hagyományos banki tevékenység súlya is, mivel a piacok nemzetközivé válásával párhuzamosan a nem banki típusú aktorok és ügyletek kerültek a középpontba. E változások kihatottak a pénzteremtés lehetőségére, a pénzügyi szolgáltatások szerkezetére, a finanszírozási lehetőségek körére stb.

A nemzetközi valutáris rendszer legfontosabb változásai a következőkben összegezhetők: erősödött a portfólióbefektetések nemzetközi jellege, csökkent a bankok tőkepiaci közvetítői súlya, a reál (fundamentális) tényezők helyett színre léptek a várakozások által determinált piaci árak (árfolyamok és kamatok), hektikussá vált a piaci értékelés, és drasztikusan erősödött annak nemzetközi transzmissziója, fokozódott a piacok koncentrációja. Így a monetáris és devizapolitika (árfolyam- és fizetésimérleg-problémák), a fizetési forgalom szabályozása, valamint a bankok felügyelete merőben újszerű hozzáállást igényelt a nemzeti, illetve nemzetközi szinten tevékenykedő hivatalos szervektől, amelyek tevékenysége mindinkább az akut válságok kezelésére szorítkozik.

A Nemzetközi Valuta Alap sajátos helyet foglal el a II. világháború utáni nemzetközi valutáris rendszerben és intézményi körben. Feladata, hogy kidolgozza a nemzetközi valutáris rendszer zavartalan működését garantáló elveket, szükség esetén módosítsa azokat, a tagországok között ésszerű konszenzust alakítson ki. Másfelől folyamatosan ellenőriznie kell a versenyszabályok betartását, megfelelő eszközök bevetésével gondoskodnia kell arról, hogy a rendszert egyetlen tagország se zavarja meg. Némi egyszerűsítéssel az IMF tevékenysége a következőképpen csoportosítható:

• világpénz-politika,
• liberalizációs politika,
• árfolyam-politika,
• hitelpolitika,
• általános felügyeleti politika.

A Bretton Woods-i megállapodás egyik legfontosabb pontja a dollár hivatalos kulcsvalutai státusának kimondása volt, vagyis az, hogy a "dollár az arany egyenrangú helyettese". Csakhogy a hatvanas évek folyamán – az Egyesült Államok krónikus fizetésimérleg-hiánya nyomán – olyan mérvű dollártúlkínálat alakult ki, ami a hivatalos kulcsvaluta iránti bizalmat aláaknázva alapjaiban veszélyeztette a rendszer működését.

A dollár tehermentesítésére született meg az IMF keretében 1969-ben az új típusú – nemzetközi jellegű – világpénz, az SDR, ez azonban nem tudta már megakadályozni a dollárdeviza-rendszer szétesését. Az IMF korszakzáró döntése nyomán a tagországok monetáris intézményei a hetvenes évek derekától lemondtak az arany pénzként való használatáról.

Liberalizált tőkeforgalom

Az IMF liberalizációs politikája a nemzetközi kereskedelem zavartalan fejlődése érdekében a folyó fizetési forgalom szabaddá tételét írta elő. A tagországoknak arra kellett ígéretet tenniük, hogy rövid időn belül vállalják valutájuk konvertibilitását, s ezt csak súlyos fizetésimérleg-probléma jelentkezésekor, a szervezet által is indokoltnak tekintett esetben, függesztik fel.

A folyamat a nyolcvanas évekig meglehetősen vontatottan haladt előre, ám az utóbbi évtizedben a tagországok száma ugrásszerűen megnőtt. A konvertibilitási készség fokozódását alapvetően az eladósodási folyamat magyarázza. A krónikus tőkehiánnyal küszködő országok zöme ugyanis felismerte, hogy nem hiteljellegű (működő-, illetve direkt) tőke beáramlására csak akkor van esélyük, ha nemzetközileg elfogadható garanciát adnak a folyó fizetések liberalizálására.

A nemzetközi tőkeforgalom robbanásszerű felfutása arra késztette az IMF irányító testületét, hogy tűzze napirendre a liberalizációs feladatok újratárgyalását. Az 1997-es közgyűlésen fogadták el az új liberalizációs elveket, amelyek a tőkeforgalom szabaddá tételével is foglalkoznak. A tőkeforgalmi liberalizációra csak meghatározott feltételek mellett kerülhet sor. Így elengedhetetlen a befogadó gazdaság fenntartható stabilitása, a nemzeti pénzügyi szféra hatékony működése, a megfelelő nemzetközi támogató mechanizmusok megléte, amelyek minimalizálják a szeszélyes tőkeáramlatok kialakulásának a veszélyét, illetve azok bekövetkeztekor a válságot tompítják. Az IMF érthetően óvatos a tőkeforgalom liberalizációjával kapcsolatban, hiszen e tőkepiacok megnyitása szabad utat enged a tisztán financiális jellegű, egyértelműen spekulatív, rövid lejáratú tőkék áramlásának is, ami még igen fejlett (és rugalmas) pénzügyi rendszerrel és korlátlan külsőforrás-bevonási lehetőséggel rendelkező ország számára is súlyos megpróbáltatást okozhat.

Lebegtetett árfolyamok

A Bretton Woods-i árfolyamrendszer, amely a '70-es évek első harmadáig működött, az egyensúlyi árfolyamelvre (-elméletre) épült. E szerint minden gazdaság esetében megtalálható a nemzeti valutának az az árfolyamszintje, amely mellett automatikusan biztosítható a fizetési mérleg egyensúlya. Az IMF eredeti árfolyamelvei szerint a tagországoknak ezen a szinten kellett meghatározniuk valutájuk dollárhoz viszonyított árfolyamát. Másfelől kötelezettséget kellett vállalniuk arra, hogy a piaci árfolyamot a hivatalos árfolyam intézményesen meghatározott szűk (egyszázalékos) sávjában tartják. Az árfolyam-politikai célok logikusan illeszkedtek a liberalizációs elvekhez, miszerint előbb-utóbb a tagországok vállalják a valutájuk konvertibilitását a folyó fizetési forgalomban, tehát megnyitják devizapiacaikat, ahol sor kerülhet a valuták szabad adásvételére.

A rendszer egy ideig viszonylag zavartalanul működött, de 1971-73 között bekövetkezett az IMF induló árfolyamrendszerének kivédhetetlen szétesése. A vezető országok sorra jelentették be, hogy feladják a hivatalos árfolyam-deklarálás gyakorlatát. Mivel a piacok soha nem észlelt gyakorisággal és erővel mozgatják a valuták árát, a jegybankok stabilizációs erőfeszítései értelmetlenné váltak.

Így került sor a lebegtetés bevezetésére, ahol a valutaárfolyam alakulását alapvetően a piacokra bízzák. A hivatalos szervek fenntartják maguknak ugyan a jogot az esetleges devizapiaci beavatkozásra, de hogy e joggal mikor (milyen árfolyamszintnél), milyen mértékben és milyen gyakorisággal fognak élni, arról nem nyilatkoznak.

Az IMF számára talán a legnagyobb kihívás a lebegtetés kezelése volt. A lebegő árfolyamrendszer az induló elvek nyílt tagadása. A szervezet rugalmasságát jelzi, hogy felismerve a nemzetközi valutáris rendszerben végbement minőségi változásokat, tudomásul vette a döntést. Árfolyam-politikai koncepcióját teljeskörűen felülvizsgálva a következőképpen igazodott az új helyzethez:

• A tagországok szabad kezet kaptak a számukra legmegfelelőbb árfolyamrendszer kiválasztásához; a konkrét körülményeket mérlegelve dönthetnek a hivatalos árfolyam meghatározása, az intervenciós sáv alkalmazása, az árfolyam bizonyos tényezőkhöz (ár-, bérindex stb.) igazodó rendszeres kiigazítása vagy előre meghatározott mérvű (kúszó, csúszó) módosítása mellett, illetve a lebegtetésről.
• Hivatalos árfolyam-deklarálás esetén tilos az aranyparitás használata.
• Ajánlatos a valutakosár-módszer alkalmazása; mindenekelőtt az SDR-ben meghatározott árfolyam-deklarálás, de tetszőlegesen összeállított egyéb kosár is alkalmazható.
• Lebegtetés esetén a jegybank intervenciós jogával csak a fizetési mérleg egyensúlyi követelményeinek megfelelően élhet.

Az IMF tehát rugalmasan alkalmazkodott a megváltozott erőviszonyokhoz, a piacok ármeghatározó szerepéhez.

Az általános várakozással szemben azonban a lebegő árfolyamrendszer nem eredményezte a fizetésimérleg-hiányok csökkenését. A világ mind több országa került drámai helyzetbe, aminek egyenes következménye az adósságválság lett. Bár a lebegtetés mellett csökkent a veszélye a valuták reál fel-, illetve leértékelődésének, a nominális árfolyamok változása mindenekelőtt a nemzeti inflációs folyamatokra gyakorolt hatást. Így a lefelé lebegő valuták mögötti gazdaságokban a külpiaci versenyképesség erősödése helyett még erőteljesebb infláció bontakozott ki, míg az erősödő valuták árfolyam-emelkedése az inflációs ráta további mérséklődését eredményezte. A '80-as évekre olyan öngerjesztő folyamatok indultak be, amelyek felett az IMF mind kevésbé tudott úrrá lenni.

A kritikus hitelpolitika

Az IMF tevékenységének legtöbb vitát kiváltó, számos ország számára a legfontosabb területe a hitelpolitika. A Bretton Woods-i megállapodásban kimondták, hogy a szervezet – befizetett alaptőkéjéből – hitelekkel támogatja a rászoruló tagországokat. Ha a folyó fizetési mérleg deficitessé válik, a kérdéses ország jegybankja rövid lejáratú hitelért folyamodhat az IMF-hez. Sajátos hitelmechanizmus jött létre. A tagországok hazai valuta ellenében vásárolják meg a deficit finanszírozásához szükséges devizát, s törlesztéskor a hazai valuta visszakerül a tulajdonoshoz. A hitelfolyósítás egyetlen kritériuma: a folyó fizetési mérleg deficitjének finanszírozásához a tartalékokhoz kell nyúlni. Ha a tőkeforgalom aktív, a deficitfinanszírozás nem igényli a hazai devizatartalékok felhasználását, s így IMF-hitel sem vehető igénybe. A hitellehetőséget az ország (változó módon kiszámított) kvótája szabja meg.

Az IMF működésének a kezdeti időszakában a hitelek a fejlett ipari országokba áramlottak, a '80-as évek óta pedig kizárólag a fejlődő, illetve átalakuló gazdaságokba.

Az IMF úgynevezett sávos hitelpolitikát folytat. A kvótát négy sávra osztják fel, a hitelkondíciók a magasabb hitelsávok felé keményednek. Az első hitelfelvételi lépés, amikor az ország a kvóta 25 százalékának értékében befizetett "szabadon felhasználható" devizát kéri vissza. Ez tulajdonképpen még nem is tekinthető hitelfelvételnek, az IMF automatikusan teljesíti a kérést. Amikor egy ország kvótájának 25-50 százalékát kitevő összegű hitelt igényel, az IMF általában készenléti – stand by – hitelmegállapodást köt vele. A III. és a IV. sávban már csak akkor kerülhet sor hitelfelvételre, ha aláírták a stand by megállapodást. 1998-ban 23 ország rendelkezett aláírt készenléti hitelmegállapodással. Számos esetben tényleges hitellehívásra nem vagy csak részlegesen kerül sor. Ennek különböző okai lehetnek: az ország nem teljesíti az előírt feltételeket, s így az IMF elzárkózik a hitelek (további) folyósításától, avagy az ország nem is kíván élni a lehetőséggel, a megállapodással csak hitelképességét kívánta demonstrálni.

Az olajárrobbanást követően ugrásszerűen fokozódott az IMF-fel szembeni hiteligény, illetve egyre érezhetőbbé vált a hitelfelvételi lehetőségek és a valós hiteligények közötti áthidalhatatlan szakadék. A létrejött "kompromisszumos" megoldás a kvóta (szavazati) arányok változatlansága ellenére jelentősen bővítette a legsúlyosabb problémákkal küzdő országok hitelfelvételi lehetőségét. Új típusú hitelfelvételi formákat vezettek be, amelyeket meghatározott feltételekhez kötöttek. Később az IMF a krónikus fizetésimérleg-problémák kezelésére úgynevezett kiegészítő, illetve kibővített hitellehetőséget vezetett be. Ha a fizetési mérleg hiánya egyértelműen a gazdaság szerkezeti problémáira vezethető vissza, az ország úgynevezett struktúrakiigazító hitelt vehet fel.

A hitelek futamideje kényszerűen meghosszabbodott, az új hitellehetőségek bevezetésével fokozódott a tagországok relatív eladósodása, s az IMF-nek is idegen forrásokat kellett bevonnia. 1995 óta – 1998-99 kivételével – kölcsönből a hitelek kb. 1/3-át adta a szervezet. Az IMF sajátos utat választott a növekvő kockázatok ellen: olyan gazdaságpolitikai feltételekhez kötötte a hitelfolyósítást, amelyektől az adós jövőbeni fizetőképességének a javulását várta. Azt tartva, hogy az eladósodott országot a hitelezőnek nem büntetnie kell a mind magasabb kamatok előírásával, hanem olyan óvintézkedésekben kell megállapodniuk, amely a jövőbeni adóskockázatot mérsékli.

Az IMF véleménye szerint az adós fizetőképességét a makrogazdasági politika következő területei veszélyeztetik a legnagyobb mértékben, a legközvetlenebb formában:

• Krónikus egyensúlyhiány esetén a gazdaságban elinduló negatív folyamatok erőteljesen passzivizálják a fizetési mérleget. A túl laza monetáris politika egyre erőteljesebb inflációt gerjeszt, ami drasztikusan csökkenti a termelők külpiaci versenyképességét s így az általuk realizált jövedelmeket. Az infláció visszafogása tehát alapkövetelmény.
• Következetesen ellenőrizni kell a költségvetési politikát és a költségvetési deficitet, hogy a túlzott költekezés ne járjon inflációs következményekkel, illetve ne akadályozhassa a magánszféra finanszírozását. A költségvetési deficit külső forrásokból történő finanszírozása közvetlenül növeli az ország nemzetközi adósságállományát. A belső piacokon történő hitelfelvétel (a deficit jegybank által történő finanszírozása szóba sem jöhet!) viszont a gazdaság magánszereplőit szorítja ki a piacról, ami vagy a külföldi hitelforrások fokozott igénybevételéhez vezet, vagy a tervezett beruházásokról való lemondást eredményezi.
• Központi szerepet játszik az árfolyam-politika, hiszen az irreális szinten tartott árfolyam a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat ellehetetleníti. A túlzottan magas árfolyam megbénítja az exportot s lefékezi a működőtőke beáramlását. A valuta alulértékelt pozíciója sem kedvező, hiszen pozitívumai rövid életűek. A súlyosan eladósodott országok első számú feladata, hogy rendszeres leértékelésekkel, a piaci hatásokat rugalmasan követő árfolyamrendszer bevezetésével akadályozzák meg a valutaárfolyam torzulásait.
• A nemzetközi kereskedelempolitika irányzata csakis a liberalizáció lehet. A protekcionista eszközök alkalmazása a gazdaság nemzetközi elszigetelődéséhez, a külső piaci versenyképesség gyengüléséhez vezet. Az eladósodott országoknak tehát vállalniuk kell a piacok megnyitását, az áru-, a pénz- és a devizapiacok gyors ütemű liberalizálását.
• Alapkövetelmény a piacok zavartalan működése. Minél eladósodottabb egy ország, annál sürgetőbb az igény, hogy a kormány segítse a piacok szabadságát, felszámolja a piacok tökéletes működését gátló akadályokat. Az állam vonuljon ki a piacokról, mielőbb mondjon le aktív gazdasági szerepéről. Az állami vállalatok felszámolása, az átfogó privatizáció az eladósodási folyamat kulcsa.

A mexikói válság után

Az IMF hitelpolitikájának, a feltételességnek a szelleme a Washingtoni Konszenzusra vezethető vissza. Az adósságválság kirobbanását követően, az 1982-es mexikói válság kezelése nyomán a pénzügyi világszervezetek és az amerikai pénzügyi kormányzat között olyan megállapodás született, hogy csak azon országok számára garantálják a szükséges pénzügyi támogatást, amelyek fenntartás nélkül átveszik a gazdaságpolitikai ajánlásokat, vállalják a piacok azonnali liberalizálását.

A konszenzus meghatározta a gazdaságpolitika, a nemzetgazdasági teljesítmény minősítésének módját és szempontjait is. Kijelölte azokat a számszerű paramétereket, illetve mérlegeket, amelyek alapján szinte mechanikusan értékelhető az eladósodott országok teljesítménye, a további finanszírozásra vonatkozó döntés. Az IMF szigorúan megkövetelte a restriktív monetáris politikát, folyamatosan figyelte a fogyasztói árindex alakulását, elvárta a költségvetési deficit drasztikus csökkentését, a piacok gyorsított liberalizációját.

A feltételességgel kapcsolatos viták arra keresik a választ: mennyiben indokolt és méltányos az IMF aktív beavatkozása az eladósodott országok gazdaságpolitikájába, illetve mennyiben igazolható az általa előírt feltételek ésszerűsége?

Ami az első kérdést illeti, a szervezet arra a Bretton Woods-i elvre hivatkozik, hogy alapfeladata a nemzetközi valutáris rendszer zavartalanságának megőrzése. A súlyosan eladósodott országok alapjaiban veszélyeztetik a rendszer működését, hiszen egy újabb és még szélesebb körre kiterjedő adósságválság beláthatatlan következményekkel járna. A veszélygócokat tehát kezelni kell, az adósságcsapdába került országokat rá kell bírni arra, hogy vállalják a kiigazítási politika nehézségeit.

A második kérdésre adott IMF-válasz sokkal több vitát gerjeszt. A szervezet által előírt feltételek ugyanis csak bizonyos feltételezések elfogadása esetén eredményezik az adósságprobléma enyhítését, az adott nemzetgazdaság hosszú távú növekedését. Az IMF feltételei a neoliberális gazdaságfilozófia alaptételeinek elfogadására épülnek. Vannak, akik egyetértenek az alapelvekkel, azt viszont már erősen megkérdőjelezik, hogy a társadalmi-szociális feszültségektől függetlenül a végsőkig kell-e vállalni a monetáris restrikciót. Vagy hogy a relatív költségvetési deficit vajon miért éppen 3 százalékot tehet ki, bármilyen legyen is a költségvetés szerkezete, a kifizetések jellege, illetve az elsődleges mérleg szaldója.

Az IMF-re kétségtelenül igen nagy nyomás nehezedett az adósságválság kirobbanását követően. Mexikó fizetésképtelenségének 1982-es bejelentése szinte sokkolta a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszert. Az IMF-nek lépnie kellett, hiszen a fizetésképtelenné váló országok lavinaszerűen maguk alá temethették volna a hitelezőket.

Az IMF adósságkezelő politikájának legelső szakaszában a keresletkorlátozás állt a középpontban. Hamar kiderült e politika gyengéje: a hazai fogyasztás csökkentése nyomán nem az export nőtt, hanem a belföldi termelők jövedelemszintje esett vissza. Másrészt a keresletkorlátozás nem járhatott az importkiadások érdemi lefaragásával. A keresletkorlátozás tehát a fizetési mérleg aktivizálása helyett az eladósodott gazdaságok recessziójához vezetett.

Az IMF gyorsan váltott, s a kereslet szerkezetének szükséges átalakítását hangsúlyozta. Azt, hogy a magánszféra fogyasztásának, valamint a kormányzat nettó kiadásainak csökkentésével a magánszféra beruházási jellegű kiadásai nőnek.

Az IMF hitelpolitikájának minősítése nem könnyű feladat. Egyrészt azért, mivel az elmúlt másfél évtizedben a legnagyobb figyelmet kiváltó döntésekre mindig válsághelyzetben került sor. Olyan országok jutottak kiemelt összegű és rendkívül szigorú kondíciókhoz kötött hitelekhez, ahol az IMF-nek a gazdasági-politikai és pénzügyi válság együttesét kellett volna kezelnie. Számos esetben a feltételek teljesítése elmaradt, tehát a recept hasznosságát nem lehetett megítélni. Ahol eredmények mutatkoztak, ott viszont általában más tényezők is közreműködtek a helyzet javulásában. (Egyéb hivatalos szervezetek is részt vettek a hitelfinanszírozásban, az ország más multi- és bilaterális hitelforrásokra is támaszkodhatott.)

Az IMF-feltételek teljesítése – függetlenül attól, hogy azok ésszerűségének elméleti és gyakorlati igazolása nem történt meg – az adós országok elemi érdeke. Az IMF köztudottan nem hitelfolyósításainak volumene, hanem adósminősítése révén vált a nemzetközi hitelélet meghatározó intézményévé. Valamennyi hitelező számára mérvadó az IMF álláspontja. Ha az IMF nemtetszésének ad hangot, az adós számára az egyéb hitelforrások befagynak, illetve hitelfelvételre csak jelentős kamatfelár vállalása mellett nyílik lehetősége.

Elvek és alkalmazásuk

Sajátos ellentmondásról van szó. A neoliberális elvek legfőbb szószólója, az IMF monopolhelyzetbe került a nemzetközi hiteléletben. Az általa adott országminősítésnek messze ható következményei vannak, mivel állásfoglalása nem ütköztethető hozzá hasonló tekintélyű, más nemzetközi szervezetek véleményével. Ezért felelőssége óriási, s teljesen érthető, hogy mindmáig heves viták folynak hitelpolitikai döntéseiről, hitelpolitikájának hatékonyságáról.

Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi időben az IMF, illetve a Világbank mind több vezető tisztségviselője sürgette a Washingtoni Konszenzus, a feltételesség elvi alapjainak felülvizsgálatát. Egyelőre szó sincs a monetarista teória, a neoliberális elvek elutasításáról, csupán az a gondolat erősödött meg, hogy a fejletlen piacgazdasággal rendelkező országok esetében a fenti elvek csak igen óvatosan, nagyfokú türelemmel és kellő átmenet (előkészítés) után alkalmazhatók. Ahol a piacok működése korlátozott, a piacok merevek, az információáramlás nehézkes, ott a monetarista gazdaságfilozófiai elvek nem feltétlenül hozzák meg azt az eredményt, ami a jóval tökéletesebb piacokra épülő gazdaságokban jogosan remélhető.

Joseph Stieglitz igen önkritikusan értékelte az elmúlt évek hitelpolitikai gyakorlatát. Az IMF-recept legfőbb előnyeként annak egyszerűségét, átláthatóságát és viszonylag egyszerű ellenőrzési lehetőségét emelte ki. A minősítés olyan paraméterekre, illetve mérlegszaldókra épül, amelyek valamennyi országban rendelkezésre állnak, s az IMF-döntések tárgyilagosságát kellően segítik. E kétségtelen pozitívumok azonban súlyos problémák forrásává váltak. Az IMF hitelpolitikai döntéseinél figyelmen kívül maradtak a társadalmi szempontok, a gazdaságpolitika alapvető feladatai – a társadalmi jólét globális növelése, az életkörülmények minőségi javítása stb. A jövőben tehát módosítani kellene a feltételek tartalmán, azokat differenciáltabban és nagyobb fokú társadalmi érzékenységgel kellene kialakítani.

Nemzetközi befektetési intézmények

Lényeges változások következtek be az elmúlt időszakban az IMF mellett működő nemzetközi pénzügyi-befektetési intézmények tevékenységében, világgazdasági szerepében és jelentőségében is.

A nemzetközi tőkepiacok globalizációja a hetvenes évek folyamán kezdődött el, s az azóta eltelt két évtized alatt szinte korlátlanul kiteljesedett. A fejlődő – felfutó (emerging) – gazdaságokba áramló tőke volumene a '80-as évek elejétől 1996-ig csaknem meghatszorozódott: 53 milliárd dollárról 300 milliárd dollár fölé emelkedett. Igaz, hogy a trend nem volt töretlen, mivel az adósságválságot követő 3-4 évben folyamatosan zsugorodott a tőkeforgalom, s 1986-ban alig érte el a 10 milliárd dolláros szintet! Ezt követően viszont a felfutó gazdaságok tőkeimportja folyamatosan és lendületesen emelkedett.

Ha a tőkeforgalom hivatalos és magánforrásait elkülönítjük, a tendencia egészen mást mutat. A hivatalos – multi- és bilaterális – hitelek volumene 1988-1994 között ugyan némileg nőtt, de a kilencvenes évek derekától abszolút és relatív értelemben egyaránt jelentős csökkenés következett be. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által folyósított (multilaterális) hitelek rekordéve 1986 volt, amikor e forrásokból származott az összes tőkeimport több mint 40 százaléka. Tíz évvel később e hitelek súlya nem érte el az 5 százalékot.

A nemzetközi pénzügyi szervezetek finanszírozási s így világgazdasági súlya igen jelentősen csökkent. Régiónként, illetve országonként eltérő a helyzet. Jelenleg is léteznek olyan országok, amelyek számára a Világbank-IDA-IFC és az adott régió beruházási bankja a fő, vagy nemritkán az egyetlen hitelforrás. Sajátos, szinte perverz helyzet alakult ki: a hivatalos multilaterális hitelezők a legjobb hitelforrást a viszonylag leggyengébb, tehát legnagyobb kockázatot felvető országnak biztosítják. Itt alakul ki a legjelentősebb különbség a piaci és a nemzetközi intézmény által folyósított hitelek kamatlába között. A relatíve erősebb fizetőképességű országok esetében már nem feltétlenül mutatható ki a hivatalos hitel kamatelőnye.

Bár a hivatalos hitelek futamideje általában jóval hosszabb, mint a piaci forrásokból megszerezhető eszközöké, egymást követő rövid lejáratú hitelfelvételekkel a finanszírozás időtartama kellően meghosszabbítható. A tőkebevonás kiegészíthető olyan magánforrásokból, ahol a tőkebevonás nem eredményezi az adósságállomány emelkedését; ilyen például a portfólió-(részvény-) befektetés és a direkt tőkebefektetés. Ezek volumene másfél évtized alatt különböző okok miatt 140 milliárd dollárra ugrott.

A nemzetközi pénzügyi intézmények beruházási célra folyósítják hiteleiket, alapvetően projektfinanszírozásra vállalkoznak. Az utóbbi időben az úgynevezett szerkezetátalakító programok finanszírozása került a középpontba. Ez a legmarkánsabban a Világbank hiteltevékenységénél figyelhető meg, ahol egy-egy iparág vagy alszektor átalakítását, modernizálását finanszírozó hitelügyletek váltak meghatározóvá. Az IMF és a Világbank között szoros együttműködés alakult ki e téren: az IMF-SAF (Structural Adjustment Facility) és az IBRD-SAL (Structural Adjustment Loan) hitelek folyósításának feltételeit a két intézmény érdemben összehangolta.

Az elmúlt évtizedben mind több tevékenység került állami tulajdonból magánellenőrzés alá, mivel a magántulajdonosok sokkal hatékonyabban tudják ellátni a kérdéses funkciókat. Az egyik központi terület az infrastruktúra, amely a nemzetközi pénzügyi szervezetek hiteleinek hagyományosan fontos felhasználási terepe. A Világbank alintézménye, az IFC kezdettől fogva a magánszektornak nyújtotta hiteleit, de a többi intézmény is növekvő mértékben szállt be magánberuházások finanszírozásába. Bővült a nemzetközi pénzügyi intézmények profilja: a hitelfinanszírozás mellett megjelentek a közvetlen befektetések is. Jó példa erre az EBRD, amely hivatalos célként deklarálta, hogy az átalakuló gazdaságokat növekvő mértékben kívánja társtulajdonosként – direkt tőkebefektetésekkel – támogatni.

A nemzetközi befektetési bankok úttörő szerepet játszottak a tőkepiacok valutaszerkezetének bővítésében. Kötvénykibocsátásaiknál növekvő mértékben használtak olyan valutákat, amelyek nem tartoznak a tradicionális befektetési eszközökhöz. Így a felfutó gazdaságok valutáit preferálták, például a görög drachmát, a koreai wont, a dél-afrikai randot, de a kelet-közép-európai valuták (a forint, a zloty, valamint a cseh korona) is bekerültek a tőkepiaci kibocsátások közé. Tekintve, hogy a nemzetközi szervezetek adósminősítése kiváló, az e valutákban kibocsátott kötvények adóskockázatot nem vetettek fel. A felfutó gazdaságok valutáinak nemzetköziesítése kedvezően hatott a nemzeti értékpapírpiacok – tőzsdék – működésére is.

Az elmúlt időszak legfontosabb fejleménye a nemzetközi pénzügyi intézmények és a nem hivatalos – piaci – hitelezők/befektetők közötti verseny éleződése az elfogadható bonitású gazdaságok hiteligényeinek kielégítése terén. A hivatalos szervezetek helyzeti előnye abból ered, hogy nem csak a tőkét bocsátják rendelkezésre, de egyéb pénzügyi-gazdasági tanácsadással is hozzájárulhatnak a beruházás hatékonyságához. Immár a kereskedelmi bankok is egyre komplexebb projektelemzést, hatékonyságvizsgálatot végeznek a hitelfolyósítási döntés meghozatala előtt, s a finanszírozás igen változatos módozatait kínálják.

A nemzetközi intézmények versenypozíciója szempontjából kedvezően hatnak a részvényesek viszonylag szerény hozamkövetelményei. Érdekes következtetésekre juthatunk, ha egybevetjük a hivatalos szervezetek és a vezető nemzetközi pénzintézetek reálhozamait. 1992-96 átlagában az IFC 4,6, az ADB 4,5, az EIB 3,8, az IDB 2,5, az IBRD 2,1 százalékos reálhozamot ért el, miközben az EBRD hozamátlaga mínusz 3,3 százalék! Ezzel szemben a Lloyds Bank reálhozama meghaladta a 33 százalékot, a Deutsche Bank hozammutatója 14,5, az Abbey Nationaalé 19,5, az ING Banké 12,2 s a Société Générale-é 9,4 százalék. Az adatokból nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi bankok által folyósított hitelek általában jóval drágábbak.

Adminisztratív terhek? A nemzetközi hitelforrások összehasonlításánál nem elhanyagolható kérdés a hitelügyletek lebonyolításának szervezeti-adminisztratív formája. Sokak szerint a hivatalos hitelezők esetében a bürokrácia túlburjánzása, a hitelfelvétellel, -folyósítással járó adminisztratív terhek felesleges áldozatot követelnek az adóstól, ami a finanszírozás hatékonyságát gyengíti. A nemzetközi pénzügyi intézmények közül a legbürokratikusabb szervezetnek általában az IMF-et tekintik, míg a Világbank adminisztratív rendszerét jóval rugalmasabbnak tartják. Az 1997-98-ban kirobbant ázsiai pénzügyi válság eseményei cáfolni látszanak a hivatalos hitelezőkkel kapcsolatos kritikát. A nemzetközi pénzügyi intézmények igen gyorsan és rendkívül jelentős hitelekkel siettek a válság által legjobban sújtott országok segítségére. Indonézia, Dél-Korea és Thaiföld részére az IMF, az IBRD, valamint az ADB együttesen 65 milliárd dollár hitel folyósítását vállalta, amiből 1998 júliusáig az IMF 25 milliárd dollárt át is utalt. Válsághelyzetben, amikor e régió krízise a globális nemzetközi pénzügyi-valutáris rendszer működését veszélyeztette, a hivatalos hitelezők azonnal cselekedtek. A délkelet-ázsiai országok kizárólag hivatalos hitelforrásokra számíthattak. Megrendült pénzügyi helyzetük védelmére a nemzetközi intézmények mellett bilaterális kormányhitelek felvételére nyílt lehetőségük.

Ezredfordulós kihívások

Napjaink globalizálódó (globalizált?) világgazdaságában egyre nyilvánvalóbb, hogy nem tartható fenn a Bretton Woodsban kialakított nemzetközi valutáris rendszer és az ahhoz illesztett intézményi struktúra. Valóban igaz, hogy a de facto működő rendszer és intézményi keret már régóta nem ugyanaz, mint amit a II. világháború után útjára indítottak. A Bretton Woods-i rendszer legfőbb célja az volt, hogy helyreállítsa a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendet, a nemzetközi tőkeforgalomban komoly ellenőrzést, irányítást biztosítva a nemzeti kormányoknak.

Napjainkra a nemzetközi áru- és tőkeforgalom azonos mérvű liberalizálásával egy "szimmetrikus" világgazdasági rendszer alakult ki. A nemzetközi tőkeforgalom szabadsága a tőkeügyletek volumenének robbanásszerű felfutását, az ügyletformák hihetetlen bőségét s mindezek nyomán a pénzügyi piacok világgazdasági dominanciáját eredményezte. A jelenlegi rendszer működését a nemzetközi pénzügyi piacok határozzák meg.

Bizonyos szempontból azonban a jelenlegi rendszer sem mentes az aszimmetriától, hiszen a világ egészét átfogó, a világ valamennyi gazdasági (politikai) egységét érintő globális pénzügyi piacok mellett a politikai intézményi struktúra ma is nemzeti államok szerint tagolt. A globális piacok globális hatókörű politikákat igényelnének, így például a világ egészére kiterjedő monetáris politikát, egységesen szabályozott fizetési rendszereket és szolgáltatásokat, komplex pénzintézeti felügyeletet.

Talán az utóbbi két területen történt a legkomolyabb előrehaladás a globális politika kialakítására. A fizetési szolgáltatások világméretű rendszerét az innovációk átvétele segíti. A globális bankfelügyelet kialakítását ígéri a G-10 országok jegybankjainak a BIS (Bank of International Settlements, Nemzetközi Fizetések Bankja, Bázel) keretében zajló együttműködése. A monetáris szabályozás kérdésében legfeljebb csak az európai integráció keretében kialakuló regionális monetáris politikára utalhatunk, de semmi jele sincs egy országokon és régiókon átnyúló egységes monetáris politikának.

Az új típusú, piacok által vezérelt nemzetközi valutáris rendszernek nem alakult ki az intézményi struktúrája. A kérdés jogos: mennyiben támaszkodhat a mai rendszer a fél évszázaddal ezelőtt kialakított nemzetközi intézményi keretekre? Nyilvánvaló, hogy azok az intézmények, amelyek legfőbb feladata a nemzeti kormányok által kialakított játékszabályok betartatása volt, nem illeszthetők be a piacok által vezérelt rendszerbe. Ugyanakkor a Bretton Woods-i típusú intézmények köre egy igen fontos taggal bővült a közelmúltban: létrejött a WTO, és aláírták a szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezményt (GATS, General Agreement on Trade in Services). Ez éppen azt igazolja, hogy a világgazdaság igényli a meghatározott feladatot ellátó nemzetközi intézményeket.

Szükség van a pénzügyi intézmények tevékenységére is, de helyük és profiljuk alapvetően módosul. Az IMF, Világbank, IDA, IFC és a regionális fejlesztési bankok fő feladata az ezredfordulón már nem a hitelezés, hanem a gazdaság- és pénzügy-politikai tanácsadás, illetve a nemzetközi közösséget sértő nemzeti politikák megakadályozása. Valószínű, hogy regionális szinten erősödik az országok közötti kooperáció, ami kialakítja a maga sajátos intézményi keretét.

Vállalni kell a reformot!

A világszervezetekre a globalizációból különlegesen fontos feladat hárul: válsághelyzetben gondoskodniuk kell a szükséges védőintézkedésekről, a saját hatáskörben meghozható intézkedéseken túl (például hitelek folyósítása), a nemzetközi közösség szolidaritására építve, kollektív segítő akciókat kell szervezniük. Ennek példájaként említhető az IMF gyors és hatékony fellépése az ázsiai válság idején. A szervezet a válság kitörésekor azonnal akcióba lépett; a pénzügyi piacokon kialakuló pánik lecsillapítására átfogó gazdasági programjavaslatot dolgozott ki a három legsúlyosabb helyzetbe került ország számára, s e programok pénzügyi támogatására 26 milliárd dolláros hitel folyósítására tett ígéretet. Igen fontos lépés volt továbbá az, hogy saját hiteleinek kiegészítéseként különböző két- és sokoldalú forrásokból további 77 milliárd dolláros hitellehetőséget szervezett. Egyidejűleg a térség más országaival komoly tárgyalásokba kezdett a szükséges preventív lépésekről.

Újszerű és pozitív elemként említhető, hogy a szervezet nemcsak az érintett kormányokkal, de a társadalom különböző szervezeteivel, az ellenzéki pártokkal és a sajtóval egyaránt tárgyalt. Az egész folyamat a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott. A hitelfolyósítás alapját képező program megjelent az Interneten, az érintett kormányok szándékleveleit a legszélesebb körben tanulmányozhatták.

A G-7 minisztereinek legutóbbi tanácskozása komoly figyelmet szentelt annak a javaslatnak, mely az IMF és a Világbank szorosabb együttműködését szorgalmazza. A két intézmény összevonása a globális pénzügyi rendszer reformjának első fontos lépése lehetne. Ennek megfelelően összeolvadna az IMF vezető szerve, az Átmeneti Bizottság, valamint az IBRD Fejlesztési Bizottsága, ami megteremtené a két intézmény tevékenységének szerves összhangját.

A világ egészét fenyegető regionális pénzügyi válságok kirobbanása (ázsiai, orosz) újult erővel hívta fel a figyelmet arra: sürgősen meg kell kezdeni az intézményi rendszer reformját, azaz a Bretton Woods-i intézmények feladatát és eszköztárát a globális pénzügyi piacok működéséhez kell igazítani. Az IMF-fel szembeni legfőbb kritika a döntések kiszámíthatatlanságára vonatkozik, s mindkét intézményt bírálják az együttműködési készség hiánya miatt. A vezető testületek összeolvasztása nyilván megoldaná e problémát.

Michel Camdessus, az IMF igazgatója az Átmeneti Bizottság hatáskörének jelentős bővítését javasolta, azt, hogy a testület a jelenlegi tanácsadói státusból váljon valódi politikacsináló fórummá. A Hetek miniszterei általában elvetették az ötletet, mivel az tovább gyengítené a Világbank pozícióját, s így a strukturális és szociális szempontok csak másodlagos jelentőséggel bírnának. Washington véleménye szerint mindkét bizottságban túlzott az európai országok képviselete. A felfutó gazdaságok sem az IMF, sem az IBRD bizottságában nem rendelkeznek az őket megillető szavazati súllyal. Ezért az amerikai kormányzat a 27 tagból álló SSE-csoport (Systemically Significant Economies) bevonását szorgalmazta.

Reálisan számíthatunk arra, hogy a nemzetközi pénzügyi intézményi struktúrában rövid időn belül nem következnek be látványos változások. Nyilvánvaló viszont, hogy az intézményeknek újra kell gondolniuk feladatkörüket, módosítani kell eszköztárukat és módszereiket. Az intézmények együttműködésére, egyeztetett akcióikra a jövőben hatványozott igény jelentkezik. Az elmúlt időszak eseményei nemcsak azt bizonyították be, hogy a hivatalos szervek, legyenek akár nemzetközi, akár nemzeti intézmények, nem képesek a gazdasági-pénzügyi folyamatok zökkenőmentes megszervezésére. Az események azt is egyértelművé tették, hogy a globalizált áru-, pénz- és tőkepiacok sem tökéletesek. E piacokon a szereplők nem képesek, racionális döntésekre. A piacok által vezérelt nemzetközi valutáris rendszer nem nélkülözheti a hivatalos intézmények jelenlétét. Ez utóbbiaknak azonban alapvetően olyan feladatok ellátására kell felkészülniük, amelyekre a piac/a piaci szereplők nem képesek vagy nem hajlandók. Így mindenekelőtt a rendszer működési kereteinek ésszerű alakítására, illetve a rendszerzavarok megelőzésére vagy tompítására.

Végül utalnunk kell egy klasszikus feladatra, a piaci belépésre még nem érett, netán onnan kiszoruló országok megsegítésére. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzetközi pénzügyi intézményeknek szociális védőhálót kell tartaniuk a leggyengébb tagországok alá, hogy a piac könyörtelen mechanizmusai senkit ne gyűrjenek maguk alá.

Kapcsolódó intézmények A dollárdeviza-rendszert alapvetően jellemző intézményi struktúra nem szűkíthető le a Bretton Woods-i intézményekre. A nemzeti kormányok további intézmények felállításáról döntöttek. E pénzügyi szervezetek olyan feladatok ellátására hivatottak, amelyek sajátos módon egészítik ki az IMF-IBRD tevékenységi körét. A Világbank leányintézményei: IFC (International Finance Corporation, 1956), IDA (International Development Association, 1960), ICSID (International Center for the Settlement of Investment Disputes, 1966), MIGA (Multilateral Investment Guarantee Agency, 1989). Az IFC a Világbank magánszektor-támogatásában játszik szerepet, a relatíve fejletlen országokban tervezett direk tőkebefektetésekhez nyújt kedvezményes hiteleket. Az IDA a legszegényebb országok tőkehiányát kívánja enyhíteni, azokét, amelyek nem juthatnak be a tőkepiacra, illetve még az átlagos piaci feltételeknél kedvezőbb IBRD-hitel felvételét sem képesek vállalni. Az ICSID és a MIGA a magánbefektetőket segíti a vitás ügyek rendezésével, illetve a politikai kockázatok kedvezményes átvállalásával. Egy-egy régió gazdasági fejlődését regionális befektetési bankok támogatják. Speciális multilaterális (kormányközi részvétellel működő) bank segíti az afrikai országokat (AfDB, African Development Bank), az ázsiai térség gazdaságait (ADB, Asian Development Bank), az iszlám országokat (Islamic Development Bank), a közép- és latin-amerikai térség államait (IDB, Inter-American Bank). Európában is működik két befektetési bank. Az Európai Beruházási Bank (EIB) alapvetően az európai integrációban tömörült országok beruházásainak finanszírozására jött létre (bár profilja a '90-es évek folyamán kibővült, a társult országoknak is folyósít hiteleket), az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) pedig a piacgazdasággá átalakuló kelet-közép-európai országok tőkeszükségletének kedvező kielégítésére jött létre. A II. világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszer intézményi keretei igen aszimmetrikusan fejlődtek. Amíg a pénzügyi-valutáris szférában kezdettől fogva jelen volt a két világszervezet, s az intézményes együttműködésnek mind újabb hivatalos fórumai léptek színre, a reálszférában csak 1996-ban jött létre az első valóban univerzális jellegű intézmény, amely a nemzetközi gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok zavartalanságára ügyel (World Trade Organisation, WTO). Ezzel magyarázható az a "profilbővülés", amely az eredendően pénzügyi jelleggel létrejött IMF-nél bekövetkezett.