Életfogytig tartó képzés

 

Az új ismeretek, technológiák folyamatos áradata az élet minden területén szükségessé teszi az egyszer már megtanultak felfrissítését, netán egészen új szakmák elsajátítását. A tudásipar szolgáltatásait igénybe venni – gondos előkészítés után – jó befektetés egyénnek, társaságnak egyaránt.

 

Újfajta képzésre, az eddigitől merőben eltérő életpálya-felfogásra, s akár életfogytig tartó tanulásra is szükségünk lesz ahhoz, hogy a következő évezredben jól megálljuk a helyünket a munka világában – állítják a szakértők. Prognózisok szerint ugyanis az ezredforduló után háromszor-négyszer kell majd szakmát váltani egy-egy életpálya évtizedei alatt. Más felmérések még nehezebb helyzetet jósolnak: az OECD szerint a mai 1,5-2-ről hamarosan 6-ra emelkedik az egy-egy életpályára jutó szakmaváltások száma. Önmagában ez is kiemeli a felnőttképzés jelentőségét. Ám ha hozzátesszük, hogy az előrejelzések szerint a magyar gazdaság mintegy 185 ezer, néhány éves – egyelőre újszerűnek mondható – szakfőiskolai végzettségű pályakezdőt is igényel majd egy évtized múlva, akkor már komoly aggályok is adódhatnak: nem válik-e számunkra az oktatásban-képzésben járhatatlanná az európai út? Az át- és továbbképzés, a felnőttoktatás ugyanis épphogy átalakult, s a felsőoktatás reformja is csak a kezdeteknél tart.

A néhai Munkaügyi Minisztérium – a tárca kimúlása előtt nem sokkal végzett – kutatásai, valamint a munkáltatók adatai és a nemzetközi tendenciák alapján készített elemzések azt prognosztizálják, hogy a honi gazdaság a következő évezred első évtizedében a mainál lényegesen több szakfőiskolai végzettségű munkavállalót igényelne. A legtöbb efféle oklevéllel rendelkező emberre – szám szerint 61 ezerre – az üzleti világnak, illetve a kereskedelemnek lesz szüksége, s feltehetően 46 ezret igényel majd a műszaki terület is, noha a felsőfokú szakképzés Magyarországon csak most formálódik. Hagyományos főiskolai képzettségűeket kevesebben foglalkoztatnának az ezredforduló utáni időszakban, összességében 58 ezerre lenne belőlük szükség. Az egyetemi szintnél a gazdaság egészére vonatkozóan a kereslet és a mostani képzés fő vonalaiban megegyezik, viszont egyes szakterületeken valószínűleg jelentősek lesznek az eltérések.

Kompetenciára várva

Sokan ugyan azzal érvelnek, hogy a magyar iskolázottsági mutatók nem rosszak, de nincs okunk az elégedettségre. Érettségije például a 18 évesek felének sincs, a szakmai képzés terén pedig – egyebek között – gondot okoz, hogy olyan szakmákat is oktatnak, amelyek iránt nincs kereslet. Sőt, egyelőre probléma az is, hogy a Nyugat-Európa fejlett országaiban már bevett megoldásokat egyelőre nem vagy csak nagy nehézségek árán tudjuk-tudnánk adaptálni.

Egyebek mellett ez a helyzet a nemzetgazdaság, a munkáltatók és a munkavállalók számára egyaránt jelentős előnyökkel kecsegtető, az Unió több országában már évtizedek óta használt kompetencia-rendszerrel, vagyis az úgynevezett megfelelőség magyarországi honosításával. Abban azonban ma már szinte mindenki egyetért, hogy a megfelelőség mérési módszerét mihamarabb ki kell(ene) dolgozni. Mind nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az oktatás, a képzés rendkívül drága. Jelentős veszteséget okoz, hogyha a különböző oktatási intézményekben újratanítják az egyszer már megszerzett ismereteket. (Ez gyakorta történik meg például a másoddiplomás képzések során, vagy az első szakma megszerzésekor az olyan jelöltek esetében, akik évekkel ezelőtt abbahagyták az iskolát, de még őrzik a korábban tanultakat.)

Alapvető kérdés tehát a szakemberek szerint az, hogy miként tudhatják meg pontosan, miből van szüksége erősítésre a jelöltnek, s hol, milyen területen lehetne megsprórolni az újbóli oktatás költségeit.

A kompetencia-rendszer bevezetését illetően egyébként sem szabadon választott az út: az Európai Unió Fehér Könyvében, illetve az Európai Bizottság „Tanulni és tanítani – a kognitív társadalom felé" című tanulmányában előírták, hogy ki kell dolgozni a személyi kompetenciákat nyilvántartó kártya tervezetét. Nyilvánvaló, hogy ebben sokkal több szempontot kell szerepeltetni, mint amit bármilyen bizonyítvány tartalmazhat. Ez a dokumentum mindenki számára lehetővé teszi majd, hogy saját ismereteit és tudásanyagát – azok megszerzésének pillanatától – elismertethesse. Ha ugyanis egy cég hosszú távon gondolkodik és igazi értékelemzést végez, ki tudja szűrni, hogy melyik dolgozóját érdemes továbbképeznie ahelyett, hogy új munkatársat venne fel. Jól tudja, hogy a saját, megismert embere már mennyit bizonyított, miképp működik a rendszerben. Magyarországon azonban sajnos még nem ez a megoldás a jellemző, mint ahogy problémát okoz az is, hogy bizonyos képzettségi szint alatt egyelőre nem számít érdemnek, jutalomnak, ha valaki tanulhat. Egyelőre nincs túl nagy értéke a pluszban, tehát a pályakezdés után szerzett, nem speciális ismereteken alapuló tudásnak, ami azzal függ össze, hogy a munkaadók kész embereket akarnak kapni, s nemigen támogatják a már alkalmazásban lévő dolgozók tanulását. Később pedig jóval az értéke alatt ismerik el a korábban alacsonyabb végzettségűnek megismert dolgozók többlettudását.

Jórészt ennek tulajdonítható, hogy egyelőre kevés nyomát látni a nyugat-európai tanulási formák magyarországi meghonosodásának. Ott ugyanis szinte már kielégíthetetlen méreteket ölt, hogy mind több felnőtt akarja rendszeresen és hosszabb-rövidebb tanfolyamokon, képzéseken, továbbképzéseken bővíteni és korszerűbbé tenni ismereteit.

Nálunk ez ma még nem jellemző. A dolgozók iskoláját, a szakképző tanfolyamokat és a nyelvkurzusokat egyaránt magában foglaló magyar felnőttoktatási, képzési rendszerben leginkább a munkaerőpiac képviselői szorgalmazzák a rövid, betanító jellegű kurzusok indítását, noha évente 400-450 ezer munkavállaló tovább- és átképzését kellene megoldani a gazdaság változó igényeihez való rugalmasabb alkalmazkodás érdekében. A munkáltatók tehát, úgy tűnik, inkább másik irányba tolnák a magyar felnőttképzést. Egyre többször futnak be olyan megrendelések az átképző központokhoz, hogy tartsanak rövid, kiscsoportos betanító tréningeket egy-egy cég speciális igényeinek megfelelően.

Továbbképzés helyett tréning

Az Emberi Erőforrás-gazdálkodási Tanácsadók Országos Szövetségének (EETOSZ) alelnöke boomról, a mennyiségi és minőségi kereslet-kínálat robbanásszerű fejlődéséről beszél. Drimál István szerint a nagyvállalatok jó része már felismerte, hogy lényegesen célravezetőbb, hatékonyabb lehet, ha nem minden területre, vagy nem mindenáron akar kész embereket felvenni, hanem inkább cégen belül, saját igényei szerint trenírozza, képezi tovább alkalmazottait. Ráadásul leáldozóban van az afféle yuppie-felfogás is, amely szerint 3-5 évenként váltani kell – új munkahelyet, új munkakört, új karriert kell keresni, illetve befutni.

Főként ez utóbbiaknak köszönhető, hogy mind több cégnél igénylik a szakképzettséget ugyan nem adó, ám készséget, képességet fejlesztő képzéseket, az úgynevezett tréningeket. E területen ma nagyjából 200 kisebb-nagyobb cég – közöttük a Concordia, az Omegaglen, a Hay Group International, az Easy Learning Hungary, az Ad Sidera, a Mercuri International, a McMillan & Baneth – és számos más vállalkozás mellett mintegy 400 magánzó kínálja szolgáltatásait. A kereslet ugyan folyamatosan nő az efféle továbbképzések és tréningek iránt, a gazdaság nagyjából 2-2,5 milliárd forintos, e célra fordítható kerete viszont évek óta stagnál. A nevesebb, magas színvonalon okító cégek azonban még mindig remekül megélnek a piacon.

Más a helyzet, s több a probléma a klasszikusnak mondható továbbképzés területén. Valójában itt sem a mennyiségi kínálattal, mint inkább a minőséggel, illetve a szinte átláthatatlan káosszal van a baj. Mivel a jószerivel tőke nélkül elkezdhető oktatás sokakat – kiegészítő jövedelemre számító pedagógust, kötetlen munkára vágyó értelmiségit s számtalan szerencselovagot – csábított erre a területre, szinte átláthatatlan a különböző rendű-rangú képzőhelyek választéka.

A tanítani, illetve tanulni kényszerülők vagy éppenséggel arra vágyók nagy száma viszonylagos forrásgazdagsággal (számos címen megpályázható, állami és nemzetközi szervezetektől, például a Világbanktól és az Európai Unió PHARE-programjától származó milliókkal, sőt, milliárdokkal) párosul. Így alakult ki az a helyzet, hogy a felnőttképzési piacon érdekelt, becslések szerint 4-6 ezer cég jelentős részben az állami pénzek megszerzéséért harcol.

A képzésben ma egyaránt részt vesznek – a mintegy 950 szakmát tartalmazó Országos Képzési Jegyzékben felsorolt, hivatalosan elfogadott szakmákat oktató – vállalkozások, a szervező cégként emlegetett magánvállalkozások, az egykori minisztériumi háttérintézmények társasággá alakult utódai, az egyetemek és azok továbbképző központjai, s a szakmai kamarák éppúgy, mint például a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vagy az állami szakmunkásképző és szakközépiskolák. Amiért azonban érdemes fizetni, mert hatékonyan javítja az elhelyezkedés esélyeit, az – a szakértők szerint – a számítógépes ismereteket, az idegennyelv-ismeretet, a kereskedelmi és pénzügyi ismereteket adó tanfolyam. Az Országos Képzési Jegyzékben felsorolt képesítéseknek is mintegy 40 százaléka e körbe tartozik. A listára kerülés persze önmagában nem bizonyítja a munkaadók érdeklődését, hiszen a jegyzékben számtalan, már csak hagyományőrzőnek számító mesterség is helyet kapott.

Elméleti síkon

Ez is a magyarázata lehet annak, hogy a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara egy nemrégiben készített szakértői anyaga a szakképző iskolák és a gyakorlati képzésnek helyet adó vállalkozások közötti, az eddiginél sokkal szorosabb kapcsolat szükségességét hangoztatja. Csak a szorosabb kapcsolat révén lehetne ugyanis garantálni az oktatás megfelelő színvonalát. A kamarai szakértők egyebek mellett azt tapasztalták, hogy a gazdálkodó szervezeteknél a képzésért felelős vezetők egy része csak felületesen ismeri a követelményrendszert és a szakképzési rendszer új szabályait.

Tolnay Lajos, a kamara elnöke az iméntiek mellett úgy véli, hogy a képzések tartalma sok esetben nem is elég korszerű, az oktatott anyag túlzottan elméleti. Komoly probléma, hogy a képzés alatt kevés hallgató kerül kapcsolatba a munkáltatókkal, munkatapasztalatok nélkül fejezi be például a felsőoktatási tanulmányait, ez pedig ellentétes a nemzetközi tendenciákkal.

A felsőoktatásból kikerülő fiataloknak nemritkán hosszabb-rövidebb munkahelyi továbbképzésre van szükségük, hogy munkájukat el tudják végezni. E probléma mögött az áll, állítja az elnök, hogy a gazdaság szereplői nem kapcsolódnak be a képzések tartalmának kialakításába, illetve kevés a munkahelyeken szerzett gyakorlat.

Tolnay Lajos szerint a gazdálkodók és az intézmények közvetlen kapcsolatának erősítése mellett szükség lenne egy országos stratégiai testület létrehozására is, ahol a gazdaság és az oktatás együttműködése, a gazdaság képzéssel szembeni igényei, az oktatási rendszer stratégiai fejlesztésének kérdései (tartalom, finanszírozás, szervezeti háttér) kerülnének napirendre.

Az oktatási piacon egyébként évek óta töretlenül vonzóak a szakmai átképzések. Jelenleg csaknem 2000 cég kínálja szolgáltatásait különböző szakmákban, különböző színvonalon. Az OKJ-szakmát oktató cégek számára várhatóan kötelezővé teszik majd valamely, a Nemzeti Szakképzési Intézet által meghatározott eurokonform minőségbiztosítási rendszer alkalmazását. A tanfolyamok árait kizárólag a piac szabályozza, az állam csak a vizsgáztatás díját szabja meg. A tarifa általában azon múlik, hogy ki szervezi a tanfolyamot – az iskolák és az ugyancsak sok tanfolyamot indító munkaügyi központok árai általában alacsonyabbak.

Milliós karrieriskolák

A felnőttképzés – a hallgatók élethelyzetéből adódóan – egészen másfajta igényeket támaszt a képzés szervezőivel szemben, mint a hagyományos szakképzés, vagy akár a munkanélküliek átképzése. Ezen a területen vezető szerep juthat az úgynevezett nyitott képzésnek. Ennek lényege, hogy a képzésben részt vevőkhöz időben és térben jelentős megkötöttségek nélkül jussanak el a tananyagok, és az elsajátításukra vonatkozó útmutatások által, illetve hasonló módon legyen lehetőség a megszerzett tudás ellenőrzésére is.

Valamivel egységesebb képet ad, illetve új szín a hazai szakképzésben az akkreditált rendszerű felsőfokú szakképzés. Ez olyan rövid ciklusú – általában kétéves, gyakorlatorientált – képzés, amelyet felsőoktatási intézmény, illetve a vele megállapodást kötő szakközépiskola folytathat. Az efféle képzés keretében tanult tárgyakra a diákok kreditpontokat kapnak, amelyeket a képzést szervező intézménnyel megállapodást kötő felsőoktatási intézményeknek aztán el kell fogadniuk, vagyis a diák szinte automatikusan tovább tanulhat ott.

A felnőttképzés, illetve továbbképzés netovábbja pedig (az elméleti anyagot és az általában milliós anyagi hozzájárulást illetően is) az üzleti tudományokat okító tanodák kínálata. Az efféle ismeretekre, pontosabban a Master of Business Administration (MBA) fokozatra vágyók ma már 10-12 hazai egyetem, illetve intézet kínálatából választhatnak. A tematikát, az oktatás módszerét, a tandíjat, a diploma nemzetközi érvényességét tekintve vegyes kínálatból ki-ki korábbi tanulmányai, ráfordítható ideje, munkáltatójának támogatása vagy saját anyagi lehetőségei szerint válogathat. Hírek szerint az utóbbi megoldás mind nagyobb teret nyer az üzleti ismeretek oktatásában: bízva a befektetés gyors megtérülésében, egyre több hallgató saját maga vállalja az oktatással, a tankönyvekkel, a tréningekkel, az esetleges külföldi utakkal kapcsolatos kiadásokat.

Nyelvében él A nemzetközi nagyvállalatoknál az alkalmazás alapfeltétele az idegennyelv-, elsősorban az angolnyelv-tudás, amely a speciális szaknyelvek megalapozott ismeretét is magában foglalja. Az idősebb generáció számára nem marad más lehetőség, mint intenzív és kevésbé intenzív, általában költséges nyelvtanfolyamokon megszerezni azt a tudást, amit korábbi tanulmányaik során elmulasztottak. A külföldi, illetve vegyes tulajdonú cégek úgynevezett türelmi időt szabnak alkalmazottaik számára, amelyen belül el kell sajátítaniuk a kívánt nyelvet. A tanfolyamokat nyelviskolákkal kötött szerződések alapján általában a vállalatoknál tartják. A taníttatás költségei többnyire a munkaadókat terhelik. A nyelvtanfolyamok kezdetben szinte mindenütt munkaidőben voltak, ám ez nem bizonyult jó megoldásnak, inkább lazsálásra, mint gyors előmenetelre ösztönözte a hallgatókat. Ezért a cégek manapság jobbára már a munkaidő utáni (kötelező) nyelvtanulást preferálják. Arra is akad példa, hogy az óradíjakat maguk az alkalmazottak fizetik, hiszen ez végső soron számukra (is) megtérülő befektetés. A nyelvtanulás legtöbbször kis létszámú csoportokban zajlik, de nem ritka, hogy a vezető beosztású dolgozókhoz a cég magántanárt fogad a mielőbbi siker érdekében. Egy-egy nyelvóra díja néhány száz forinttól több ezer forintig terjed. Az összeg többek között a nyelv kuriozitásától, a már elért tudásszinttől, a szakterületből fakadó nyelvi specialitásoktól, a tanítás intenzitásától függ. A nagy cégek egy-egy pozicionált emberük szakmai és szaknyelvi képzésére százezreket, sőt milliós nagyságrendű összegeket fordítanak. A számonkérés a vállalkozások egyéni szokásai szerint házon belül vagy külső minősítő szervezetek bevonásával történik. Az idegen nyelveken belül a banki, külkereskedelmi, jogi, menedzseri, számítástechnikai szaknyelv iránt érdeklődnek legtöbben. L. H. K.