Magyarország uniós felvételének alighanem legnehezebb leckéje a környezetvédelmi felzárkózás lesz. Olyannyira így van ez, hogy várhatóan halasztást kell kérnünk, mert a környezetvédelmi beruházások terén több évtizedes mulasztást kellene viszonylag rövid idő alatt pótolni. Az EU bizottságának becslései szerint Magyarországnak mintegy 15 milliárd dollárt kellene a környezetvédelemre fordítania ahhoz, hogy megfeleljünk az Unió követelményeinek. Az 1998 tavaszán nyilvánosságra hozott számítások szerint az EU az összeg 20 százaléka erejéig vállalhat részt a felzárkóztatásban, a 80 százaléknyi hányad előteremtése a magyar kormány feladata. Ez a 12 milliárd dollár éppen a negyvenszerese a hazánkban egy év alatt a környezetvédelem céljaira szánt forrásoknak.
Az ecure átszámolva 13,7 milliárdos számlát először a Magyarországról készült országtanulmányhoz mellékelték. Az 1997-ben napvilágot látott dokumentumban szereplő részösszegek alapján a vízminőségi normák teljesítése kerül a legtöbbe – erre 6,6 milliárd ecut irányoztak elő –, a hulladékkezelés "európaizálása" 4,4, a levegő megtisztítása 2,7 milliárdot kóstál. Ha ezeket az igényeket összevetjük a hozzájuk tartozó statisztikai adatokkal, nagyjából ki is derül, hogy mi kerül olyan sokba az európai környezetvédelemben.
Hazánkban a szennyvíztisztítókkal kiszolgált lakosság aránya 46 százalék, az EU-átlag 70 és 80 százalék között van (igaz, meglehetősen nagyok a különbségek: a csúcstartó Dánia 98 százalékkal, Portugália ugyanakkor csak 21 százalékot tud felmutatni). Az egy lakosra jutó hulladéktermelés évi 400 kilogrammos értéke alig több a 370 kilogrammra tehető európai átlagnál, ám a kommunális hulladéknak csupán 10 százaléka kerül valamilyen, Európában is elfogadható színvonalú lerakóba, a veszélyes hulladékok terén pedig – főleg a felhalmozott anyag miatt – még rosszabb a helyzet. Szelektív hulladékgyűjtésnek – ami az uniós országokban a szemétfeldolgozási probléma leghatékonyabb megoldásának bizonyult – országos mértékben se híre, se hamva.
A levegőminőséget jelző mutatók első látásra nem túl riasztóak – az egy főre jutó nitrogén-oxid- és szén-dioxid-kibocsátásban alulról közelítjük a kontinens átlagát, s az összképet csupán a kén-dioxid-kibocsátás fejenként 73 kilogrammos, az EU-átlag kétszeresére rúgó értéke árnyalja némileg. A pőre számok mögé tekintve azonban kiderül, hogy a hazai lakosság majd' 50 százaléka szennyezett vagy erősen szennyezett levegőjű környezetben él, a légúti megbetegedések gyakorisága évről évre növekszik, a viszonylag kedvező országos kibocsátási adatsor pedig leginkább az ipari termelés – csak átmeneti – visszaesésének volt tulajdonítható.
Közműolló
A teendőket, illetve az előbb-utóbb elkerülhetetlen beruházásokat számba véve célszerű a várható kiadások nagyságának sorrendjében haladni. A "vízügyek" rendbetétele során minden bizonnyal a felszíni és a felszín alatti vízbázisok megóvására, az óriásira nyílt közműolló bezárására kell a legtöbbet költeni. A magyar háztartások 94 százaléka kapcsolódik a vezetékes ivóvízellátó rendszerhez, a csatornázott lakások aránya viszont csupán 46 százalék. Ráadásul még a csatornahálózatba kerülő szennyvíznek is kevesebb mint a fele esik át valamilyen tisztítási eljáráson. A megyei jogú városok többségének szennyvíztisztítása teljesen megoldatlan, az ország szennyvíztermelésének majdnem feléért felelős fővárosban pedig csupán a csatornák tartalmának egyötödét tisztítják.
Budapestnek saját csatornázási és szennyvíztisztítási programja van, a 2004-ig szóló tervek szerint 20 kilométernyi csatorna és két szivattyútelep épül, s 2002-ig a főváros mindkét szennyvíztisztítóját felújítják és kibővítik. Ezzel mintegy 50 százalékosra növelhető a tisztított szennyvíz aránya. Az ezredforduló után két újabb tisztító is épül Csepelen, illetve Nagytétényben, s ezek 2010 körüli belépése után várhatóan a fővárosi szennyvíz 100 százaléka biológiai tisztítás után kerül a Dunába. Ha Budapest teljesíteni akarja azt az uniós elvárást, hogy csak olyan szennyvizet enged a szabadba, ami nem rontja a befogadó vízfolyásban az élővíz minőségét, mai áron 180 milliárd forintot kell a víztisztításba invesztálnia.
A vízügyi és a környezetvédelmi tárca együttműködésének gyümölcseként két esztendeje elfogadott országos víztisztítási program 15 év alatt 67,5 százalékra emelné a csatornázott területek arányát. A program becsült költségigénye 600 milliárd forint, ám ennek felhasználásáról még akkor születtek meg a tervek, mielőtt a területfejlesztés – a zöld tárca költségvetésének egyharmadával együtt – az egykori KTM-ből az agrártárcához költözött.
Az EU-normák szerint egyébként a 15 ezernél nagyobb lélekszámú településeken az ezredfordulóig, a 2 ezer főnél népesebb településeken pedig 2005-ig meg kell oldani az összes keletkező szennyvíz csatornás elvezetését, élővízbe pedig az adott időpontok után csak biológiailag tisztított szennyvizet szabad engedni. Mindebből az is kiderül, hogy ezen a téren nagy valószínűséggel derogációra – az előírások teljesítése alóli átmeneti felmentésre – szorulunk.
A hulladékok elhelyezése
A hulladékfronton leginkább a szelektív gyűjtőrendszerek bevezetésével, illetve a települések tucatjait kiszolgáló biztonságos hulladéklerakók építésével lehetne áttörést elérni. Magyarországon évente mintegy 110 millió tonna hulladék keletkezik, aminek 3 százaléka veszélyes hulladék. Az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltató ágazatokban évi 90 millió tonna képződik, a lakosság pedig 20 millió tonna folyékony vagy szilárd szemetet termel minden esztendőben.
Az évente és fejenként mintegy 400 kilogramm települési szilárd hulladék európai összehasonlításban nem számít még kiemelkedőnek, ám a "fejadag" esztendőről esztendőre növekszik. A háztartási hulladék mintegy 65-70 százalékát szervezett gyűjtéssel szedik össze, ám ez a kedvezőnek látszó arány leginkább a hazai településszerkezet sajátosságaiból adódik. A hazai lakosság több mint kétharmada városokban él, s őket nyilvánvalóan könnyebb elérni a szervezett hulladékgyűjtési szolgáltatásokkal. Ijesztő ugyanakkor, hogy a 3200 hazai településből 2700 saját lerakóval rendelkezik (ami az esetek többségében egy felhagyott bányagödör vagy egyéb, hulladéktárolásra alkalmatlan terület), viszont a lakott helyek kétharmadán semmilyen hulladékgyűjtés nincs, vagyis ki-ki maga szórja a szemetet a környezetbe.
A szelektív gyűjtés eredményeként mindössze a lakossági hulladék 2-3 százaléka hasznosul valamilyen formában. Az EU ajánlásai szerint a szelektív gyűjtés arányának el kellene érnie a háztartási hulladék összmennyiségének 60 százalékát – igaz, ehhez hasonló eredményt eddig csak a skandináv országok, illetve Németország produkált évtizedes nevelés, illetve a nem szelektált hulladékmennyiség elszállítási díjának drasztikus emelése árán.
A hulladékkezeléssel kapcsolatos első számú (anyagi) gond a regionális – akár 10-20 települést kiszolgáló – lerakók hiánya. Magyarországon – főként a Központi Környezetvédelmi Alap (KKA) korábbi, elhibázott támogatási rendszere miatt – egy időben majdnem minden település létrehozott valamilyen lerakót. Az európai elvárásoknak megfelelő, bekerített, szigetelt, éjjel-nappal őrzött lerakókból elég lenne 50 kilométerenként egyet építeni, ám a KKA irányelvei alapján már egymástól 20 kilométerre is épülhetnek lerakók állami támogatással. A tarthatatlan helyzet rendezését a szakértők a várhatóan jövőre megszülető hulladékgazdálkodási törvénytől várják. Hogy a jogszabály nem hoz gyors megváltást, az több mint valószínű: a regionális lerakók hálózatának kiépítéséhez mintegy 200 milliárd forintra lenne szükség, a szaktárcának viszont még a Nemzeti Környezetvédelmi Programban előírt, a meglévő hulladékdepókat és a jövőbeni tárolók építésére alkalmas területeket tartalmazó hulladékkataszter összeállításához szükséges tízmilliók előteremtése is gondot okoz. A Nemzeti Környezetvédelmi Programban előirányzott tervek teljesítéséhez évente legalább 10 regionális lerakót kellene átadni, ám az elmúlt három év alatt összesen csak 18 ilyen létesítmény készült el (közülük három is Tatabánya közvetlen közelében található, ami azt bizonyítja, hogy a források elosztását bőségesen lehetne még ésszerűsíteni).
| Zöldebb TVK A közép-európai petrolkémiai kapacitás ötödét adó Tiszai Vegyi Kombinát Rt. (TVK) etilént és propilént, valamint polipropilén műanyag alapanyagokat gyárt, amelyekből késztermékeket is előállít. Olyan termékeket, amelyek ellen egyes környezetvédők vehemensen tiltakozni szoktak. A gyár termelésében a korábban meghatározó jelentőségű műtrágyagyártás szerepe a nagyüzemi mezőgazdaság hanyatlásával, tehát a rendszerváltozást követő években fokozatosan háttérbe szorult, így a cég már ettől is kevésbé szennyezővé vált. A privatizált vállalat azonban nem csak a gazdasági környezet kedvező változása miatt lett "zöldebb". A cégvezetés tudatosan törekszik a környezetszennyezés csökkentésére. Láthatóan sikerrel, mivel a TVK az ISO 14001 nemzetközi szabvány előírásainak megfelelően kiépítette és 1997 decemberében tanúsította – a hazai vegyipari vállalatok közül elsőként – a cég egész tevékenységére kiterjedő Környezetközpontú Irányítási Rendszert. A vegyipari cégnél a szennyezések elsősorban a levegőn és a szennyvízen keresztül távozhatnak. A TVK-ban a szennyvizek tisztítására a kezdetektől ügyeltek. Két évtizeddel ezelőtt a korábbi csepegtetőtestes biológiai tisztítókat hatékonyabb, eleveniszapos biológiai oxidációs rendszerrel váltották fel, amelynek kapacitása napi 8500 köbméterre bővült. Szintén abban az időben a műtrágyagyár technológiai korszerűsítésével a hulladékvizek nitrogénszennyezését a határérték alá csökkentették. Ugyancsak csökkent a fajlagos energia- és vízfelhasználás is. A friss víz iránti igény 1981-ben 45 millió köbméter volt, ez az érték tavaly 10 millió köbméter alá csökkent. A látványos megtakarítást alapvetően a hűtővizek vegyszeres kondicionálásával és a recirkulációs hűtés általánossá tételével érték el. A só- és ionmentes vizet előállító, ioncserés eljárással működő központi vízkezelő üzemet bővítették és korszerűsítették. A legutóbbi beavatkozás eredményeként a kapacitás 20 százalékkal nőtt, a fajlagos vegyszerfelhasználás és a kibocsátott hulladékvizeket befogadó Sajó-csatorna sóterhelése viszont 60 százalékkal csökkent. Szintén a környezetszennyezés csökkentését szolgálta, hogy az 1983-ban üzembe helyezett, de a jelenlegi szigorú követelményeket már nem teljesítő hulladékégető helyére 1996-ban a hazai és a nemzetközi előírásoknak megfelelő berendezés épült. Egy vegyi üzemben az is a természet érdekeit szolgálja, ha leállítják a korszerűtlen berendezéseket. A TVK 1978-ban a karbamidüzemet és az öntödét, 1991-ben a műtrágyagyár ammóniaüzemét, egy évvel később a polipropilén I. üzemet, 1995-ben pedig a salétromsav- és a műtrágyaüzemeket állította le. A gyárvezetés környezetpolitikájának része, hogy valamennyi termelő és szolgáltató tevékenységet úgy kell megtervezni és elvégezni, hogy az a legkisebb környezetterhelést idézze elő, illetve kizárja a környezetkárosítást. Az is érdekes, hogy az esetleges környezetszennyezések felszámolásának költségeit – beleértve a környezetvédelmi bírságokat is – azok viselik, akik előidézték azt. 1994 elején az ÁVÜ megbízásából felmérték a TVK környezetvédelmi helyzetét, amelyből kiderült, hogy más közép- és kelet-európai vállalatokkal összehasonlítva a vállalat szennyezőanyag-kibocsátási szintjei kedvezőek, a nyugat-európai vállalatokkal összehasonlítva pedig elfogadhatónak minősültek. Időközben azonban az is világossá vált, hogy korábban jelentős gondok voltak a működéssel. Saját kezdeményezés tárta fel, hogy a kombinát telephelyének környékén jelentős mennyiségű szénhidrogén került a talajba. Az 1995-ben megkezdett kármentesítés eredményeként eddig több mint 600 tonna szénhidrogént termeltek ki a talajból. A kármentesítést 2002-re be akarják fejezni. (A szerves anyag döntő hányadát az 1969-73 között működött etilénüzem hulladékvizei okozták.) A gyár az utóbbi években milliárdos nagyságrendű környezetvédelmi beruházásokat fejezett be. Az óránként 850 kilogramm hulladék megsemmisítésére alkalmas égetőt 1996-ban, a légszennyezést okozó oldószergőzöket ártalmatlanító rendszert pedig egy évvel később adták át. A szénhidrogén-frakciók tárolására alkalmas tartályok korszerűsítésével évente 300 tonnával kevesebb anyag párolog el. Emellett új salaklerakó épült, 1999-ben pedig a 80 méter magas, olefingyári technológiai fáklyát korommentesítővel akarják ellátni. Ö. Z. |
A levegő állapota
A légszennyezés kérdését a rendszerváltozás részben megoldotta, illetve a közeljövőben megoldja. Az ipari monstrumok többsége tönkrement és befejezte a környezetrongálást, a maradék privatizált hányada pedig – nem utolsósorban a növekvő energiaárak miatt – olyan korszerűsítésekbe kezdett, amelyek révén az egységnyi termékre jutó energiafogyasztás és légszennyezés meredeken csökken. A folyamatok ellentmondásosságát jelzi, hogy miközben a korábban erősen szennyezett légterű északkelet-magyarországi ipari települések fellélegeznek, a növekvő forgalmú fővárosi agglomeráció és az autópályák, autóutak térségében, illetve a gyorsan magára talált észak-dunántúli ipari övezetben ismét fokozódik a levegő szennyezettsége. Az országban egyedül a főváros levegőminőségét ellenőrzik folyamatosan, fővárosunk a mért adatok alapján a közlekedési szennyezők terén a kontinentális középmezőnyhöz, a szálló por értékeit nézve viszont az élbolyhoz tartozik. Az önbevallásos módszerrel előállított adatokból kirajzolódó országos szennyezéstérkép azt mutatja, hogy jelenleg csak az ország területének egynyolcada számít szennyezett levegőjűnek – igaz, ezen a területen él a lakosság 48 százaléka.
A légszennyezés gyors visszaszorításában reménykedőket bizonyára nem tölti el optimizmussal, hogy a közelmúltban a két legnagyobb ilyen célú állami beruházás is elakadt. A központi költségvetésbe olvadó KKA körüli csetepaték egyik következményeként a szaktárca felfüggesztette a Fővárosi Hulladékhasznosító 9 milliárd forintba kerülő füstgázmosó-építésének és a Mátrai Hőerőmű 3 milliárdos füstgáztisztító-beszerzésének támogatását.
Fizetnek a szennyezők
A levegő megtisztítása szerencsére elsősorban nem állami forrásokat, hanem magántőkét igényel. Az EU-ban szokásos kibocsátási határértékek betartása leginkább a vállalkozásokra ró új feladatokat. Az új beruházásoknál a várhatóan 8 éves türelmi idő letelte után Magyarországon is alkalmazni kell azt az uniós elvet, hogy a kibocsátási határértékek a piacon kapható legjobb technológiával elérhető szinthez igazodnak. Tehát aki beruház, az vagy megveszi a legkorszerűbb technikát, vagy fizeti a büntetést a határértékek túllépése miatt. Mindez leginkább az energiaszektor nagy cégeinek pénztárcáját könnyítheti meg (becslések szerint) 150-200 milliárd forinttal.
A költségek persze minden bizonnyal áthárulnának a fogyasztókra is, mint ahogy a fűtőkészülékek – még az EU-ban is csak a tervek közé tartozó – kötelező ellenőrzésének és igazolásának terheit is a lakosság fizeti majd.
Ami a hamarosan mindenképpen megkezdődő beruházások forrásait illeti, ebből legalább 80 százaléknyit, azaz 12 milliárd dollárra tehető hányadot Magyarországnak kell állnia. Jelenleg a hazai GDP alig fél százalékát fordítjuk környezetvédelemre, s ezt az arányt az előző kormány a csatlakozás remélt időpontjáig, 2002-ig deklaráltan 2 százalékosra kívánta növelni (az új kabinet ilyen irányú terveiről egyelőre nincs elegendő információ).
A korántsem kimeríthetetlen zöld kassza, a januártól költségvetési célelőirányzatként működő KKA 1999-ben várhatóan 28 milliárd forinttal gazdálkodhat, ugyanakkor Várhelyi Tibor, a szaktárca időközben távozott helyettes államtitkára szerint keresztet vethet arra a 18 milliárdra, amelyet az alap korábbi években el nem költött pénzeiből a Pénzügyminisztérium zárolt. A KKA pénzeszközeinek háromnegyede egyébként már le van kötve, vagyis új beruházások finanszírozására 1999-ben nemigen használható. A termékdíjrendszer átalakítása (a díjas termékek körének bővülése, illetve a díjak emelkedése), valamint a környezetterhelési díjak 2000-ben várható bevezetése azonban 2001-re minden bizonnyal feltölti az alapot, s akkortól évi 30-40 milliárd juthat fejlesztésekre.
A csatlakozásra váró országok EU-támogatását jelenleg elsősorban a PHARE-pénzek szolgálják, amelyekből 1998-ban mintegy 14 millió ecu érkezett Magyarországra környezetvédelmi céllal. 2000-től megnyílik egy új forrás, az ISPA elnevezésű "előstrukturális alap", amely 2-3 milliárd ecut oszt szét a 10 társult tagország között. Ha a csatlakozás – az optimista vélekedések szerint 2002-ben – bekövetkezik, az EU strukturális és kohéziós alapjai is hozzájárulhatnak a környezeti hátrányok lefaragásához. Igaz, a pénzosztás elsősorban a regionalitás és nem a környezetvédelmi szempontok alapján zajlik: amelyik régió a 8-10 elemű kritériumrendszer alapján támogatásra szorul – vagyis fejlettsége elmarad az átlagtól –, az számíthat az EU-pénzekre. A strukturális alapból elsősorban szerkezetátalakítási programokat finanszíroznak, a hátrányok ledolgozására inkább a kohéziós alap szolgál. Ha a jelenlegi játékszabályok maradnak érvényben, az felérhet egy környezetvédelmi főnyereménnyel, az uniós paraméterek szerint ugyanis az ország teljes területe támogatandó térségnek minősül.
| Próbálkozó Perion A Perion Rt. idáig nem tudta megépíteni évek óta dédelgetett álmát, le kellett mondani a monoki akkumulátorfeldolgozó tervéről. Most úgy tűnik, hogy egy másik Borsod-Abaúj-Zemplén megyei település, Aszaló befogadja az ötmilliárdosra tervezett beruházást. A Perion Rt. három évvel ezelőtt talált Monokra. A nagy munkanélküliséggel küzdő kicsiny borsodi településnek kapóra jött a nagyvállalat ajánlata, hogy felépít egy korszerű akkumulátorfeldolgozó üzemet. Azonban a Tokaj környéki gazdák, illetve a vidéken megtelepedett kereskedők úgy látták, hogy a tervezett beruházás tönkreteszi a történelmi borvidék jó hírét. Háromévi előkészítés után végül, ha átmenetileg is, de megbukott az ország első akkufeldolgozójának a terve. A Perion által tervezett üzem évente 25 ezer tonna elhasznált akkumulátor feldolgozására lett volna alkalmas. A technológia eredményeként évente 12 ezer tonna újrahasznosítható ólom keletkezne. A cég remélte, hogy ezzel a vállalkozásával hosszú távra megoldja a súlyos környezeti problémákat okozó, kimúlt áramforrások hasznosítását. Telephelyként értelemszerűen a cég tulajdonában lévő monoki bázist szemelték ki. A beruházást a Központi Környezetvédelmi Alap 627 millió forinttal támogatta – a szerződést egyébként nem írhatta volna alá Baja Ferenc akkori környezetvédelmi miniszter, mivel a cég nem rendelkezett érvényes építési és környezetvédelmi engedéllyel. Utóbb derült ki, hogy ez az összeg csak akkor használható fel, ha a cég beszerzi az összes szükséges hatósági engedélyt. Többek között az előzetes és részletes környezeti hatástanulmányt. A környezetvédelmi felügyelőség április elején jelentette be, hogy megadta az engedélyt. Vizsgálataik szerint ugyanis a feldolgozóüzemben tervezett zárt technológia nem szennyezi a környezetet, az ólom levegőbe vagy talajba való kijutásakor az ellenőrző műszerek jelzései alapján azonnal leáll az üzem. A tizenhat, minőségi bort forgalmazó céget tömörítő Tokaj Reneszánsz Egyesület képviselője azonnal bejelentette, nem fogadják el a döntést, és megtámadják a felügyelőség határozatát. A Környezetvédelmi Főfelügyelőség júliusban végül is megsemmisítette az engedélyt. Kiderült az is, hogy a területileg illetékes felügyelőség új engedélyezési eljárásra kötelezte a céget. Szeptember elején a Környezetvédelmi Minisztérium helyettes államtitkára úgy nyilatkozott, meg kell vizsgálni, mi a gazdaságosabb: új üzemet építeni, vagy külföldi feldolgozókba szállítani a veszélyes hulladékot. Ha a Perion valamennyi szükséges engedélyt beszerzi, akkor másik, megfelelő helyen megépítheti a feldolgozót. Ha nem, akkor elesik a 627 millió forintos támogatástól. Kéri József, a Perion vezetője belátta, hogy le kell mondania Monokról, azt azonban tévedésnek mondta, hogy az új helyszín miatt újra meg kellene pályázni a beígért 627 milliót. A minisztérium vezetősége olyan dokumentumot juttatott el hozzá, amely szerint új telephely esetén módosítják a pályázatot. Ez szerinte kizárólag a helyszínre vonatkozhat. A monoki távozás egyébként súlyos anyagi veszteséget okozott a vállalatnak, mivel az előkészületekre közel félmilliárdot fektettek be. Aszalón, egy hét éve üresen álló honvédségi laktanyában minden újra kezdődik. Felmérések, szakvélemények, hatásvizsgálatok készülnek, majd ismét engedélyt kérnek az elsőfokú környezetvédelmi hatóságtól. Azért esett a választás Aszalóra, mert kilométeres körzetben nincs lakóépület, nincs az alatta lévő talajban vízbázis, és erdős övezet veszi körül. Az üzem első egysége optimális esetben 2000 júliusában már működhet. A kétmilliárdosnak indult beruházás egyébként időközben ötmilliárdra hízott. A zárt technológiájú akkumulátorbontás és az új áramforrásokat előállító üzem terve kiegészült egy svéd-norvég befektetővel közösen megálmodott plazmatechnológiás hulladékmegsemmisítővel. Ö. Z. |