A világgazdaság átváltozásai

 

Az elmúlt év világgazdasági folyamatai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A világ számos térségében elmaradt a várt kiegyensúlyozott növekedés, az év folyamán előbb helyi, majd mind szélesebb méreteket öltő válságok keletkeztek. Cikkünk a jelenségek hátterét és az 1999-es gazdasági kilátásokat mutatja be.

 

A világgazdasági konjunktúraciklusban 1998-ban alapvetően megváltoztak a rövid távú – elsősorban 1998-1999-re vonatkozó – várakozások. Az év eleji általános dinamikus növekedési kilátások (Egyesült Államok 2,6, EU 2,6-2,8, Japán 1-1,2, világtermelés 2,6-3, világkereskedelem 5-6 százalék) az év közepére kétségessé, mi több, kevéssé valószínűvé váltak.

Folytatódik a nyersanyagárak 1997 közepe óta tartó folyamatos esése: az OPEC-kőolaj december eleji, hordónként tíz dollár alatti ára azonos a hetvenes évek közepének árával, s ehhez alkalmazkodik a többi fűtőanyag – szén, földgáz – világpiaci ára is. 1998 szeptemberében a The Economist világkereskedelmi árindexe 30 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1997 júliusában. Az iparcikkek reálárai az 1930-as évek óta nem voltak olyan alacsonyak, mint manapság.

Hatalmas, a japán GDP nagyságának megfelelő veszteségek keletkeztek a világ tőkepiacain. Nem egyszerűen a – korábban nyilvánvalóan erősen túlértékelt – Wall Street árai estek; 1998 augusztusában-szeptemberében a világ részvényárakon mért gazdagsága 4000 milliárd (4 trillió!) dollárral csökkent.

Helyi válságok

Az általánosan alacsony infláció következtében az év elején készített prognózisok komoly árfolyamstabilitással számoltak. A délkelet-ázsiai – mindenekelőtt a japán – válság elhúzódása és mélysége következtében a leértékelések mértéke sokkal magasabb az év elején vélelmezettnél, s kérdéses, hogy a leértékelési hullám mennyire marad regionális jelenség. 1998 közepe óta mindenekelőtt Latin-Amerikában érvényesül folyamatosan erős leértékelési nyomás elsősorban a brazil, a venezuelai, az argentin és a mexikói valutára. 1998 novemberének végéig azonban Latin-Amerikában nem került sor számottevő leértékelésre-leértékelődésre, ami – beleszámítva a Brazíliának nyújtott és szervezett hatalmas IMF-hitel hatását – arra utal, hogy a pénzügyi válság Latin-Amerikára való átterjedésének esélye egyre kisebb.

Az 1997-98-as visszaesésnek s mindenekelőtt az 1998 közepe óta fenyegető általános recessziónak nincs fundamentális, a reálgazdasági folyamatokban gyökerező oka. A recessziós veszély legalább két tekintetben teljesen újszerűnek tekinthető. A pénzügyi szférában tört ki, onnan veszélyezteti a reálszférát, ugyanakkor a recesszió a világgazdaság perifériáján alakult ki. A kérdés éppen az, tovaterjed-e a fejlett centrumországokra, s ha igen, milyen mértékben. 1998 végén nagy biztonsággal ki lehetett jelenteni: sikerült keretek között tartani a fejleményeket, ezért csak lokális válságjelenségekről beszélhetünk.

1998 nyarától a világgazdaság egészében jelentős – a növekedés lassulásában kifejeződő – átmeneti megtorpanás volt tapasztalható. A növekedési várakozások világszerte csökkentek, a pénzügyi elemzők – s ennek következtében a pénzügyi élet szereplői – a növekedés lassulására számítanak. Ennek megfelelően már 1998-at illetően is csak 2,5-3 százalékos világgazdasági növekedésből célszerű kiindulni. 1999-re pedig 2-2,5 százalékos globális növekedés valószínűsíthető.

A világgazdasági viszonyok 1998 őszére különösen bizonytalanná váltak. Nem lehetett tudni:

• eléri-e a délkelet-ázsiai válság Kínát, s ha igen, hogyan?
• képes lesz-e Japán 2000-2001 között kilábalni jelenlegi súlyos, strukturális válságából, s mikor válik újból a délkelet-ázsiai országok növekedésének, fejlődésének motorjává?
• meddig tart az oroszországi gazdasági káosz, és milyen ütemű lesz a kibontakozás?
• mikor és milyen mélyen éri el a pénzügyi válság Latin-Amerika sebezhető gazdaságait?
• a magyar gazdaság számára vitathatatlanul az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire fogják vissza az Európai Unión belüli konjunktúrát Nyugat-Európa oroszországi veszteségei és a délkelet-ázsiai exportlehetőségek beszűkülése, mennyire szűkül ennek következtében az EU importpiaca, s hogyan hat mindez az EMU bevezetésére?

Bizonytalan befektetések

Részben mindezek eredőjeként bizonytalan befektetői magatartással kell szembenéznünk:

• lehetséges, hogy a nemzetközi tőkepiacokról jelentős mennyiségű tőke a közvetlen befektetésekbe áramlik, ám az is, hogy a Délkelet-Ázsiából kivont, Kelet-Európából kimenekült portfóliótőke az Egyesült Államok állampapírpiacára menekül;
• a délkelet-ázsiai országok versengő valutaleértékelései a – többé-kevésbé nyilvánvalóan megvalósuló – piacnyitás akár kétoldalú beruházási és exportboomhoz is vezethet;
• a válságtól legkevésbé sújtott két régió ma Nyugat-Európa és Észak-Amerika. E régiók hagyományosan nagymértékben saját belső piacaikra támaszkodnak. Ez már rövid távon is kedvező konjunkturális hatásokkal járhat. Nem túl biztató azonban, hogy az Egyesült Államokban gyakorlatilag nincs magánmegtakarítás (alig 0,6 százalékos), miközben a fogyasztás 1998-ban 6 százalékkal bővült. Ehhez járul a rendkívül alacsony ipari kapacitáskihasználtság – ami a közeljövőben aligha valószínűsít magas beruházási rátákat. Ilyen körülmények között a részvényárfolyamok további esése a fogyasztói bizalom teljes összeomlásával fenyegethet: az elmúlt két évtized tapasztalatai alapján a 40 százalékos részvényárfolyam-esés 4-5 százalékkal vetheti vissza a személyes fogyasztást. Mindebből következően kamatemelkedésre, s így megtakarításbővülésre aligha lehet számítani;
• a világban felhalmozott hatalmas befektetési források elhelyezésére kiemelt beruházási piac lehet Közép-Európa három, az EU-val csatlakozási tárgyalásokat kezdett országa. A magas nyugat-európai munkanélküliségi szint fennmaradása azonban ezzel diametrálisan ellenkező nyugat-európai befektetési magatartáshoz is vezethet.

Az EU új korszaka

Nyugat-Európa 1998-ban nem egyszerűen a világgazdaság egyik legkiegyensúlyozottabban, legharmonikusabban fejlődő régiója – amely 1999-ben is a stabilitás szigete marad -, de új korszakba is lép: 1998 májusában végső döntés született az európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) bevezetéséről 1999. január 1-jétől. Az EMU-hoz az EU 15 tagállama közül végül 11 ország csatlakozott. Gazdaságilag valójában csak Görögország volt alkalmatlan az EMU-tagságra, Nagy-Britannia, Dánia és Svédország politikai megfontolásokból utasította el az azonnali csatlakozást.

Az EMU-hoz csatlakozó 11 országban (közkeletű rövidítéssel: EU-11-ekben) 1998-ban 2,8 százalékos volt a növekedés (szemben a teljes EU 2,6 százalékos teljesítményével). Ez 1999-ben várhatóan fél százalékponttal csökken. A 15 tagország átlagos inflációs rátája jövőre is 2 százalék alatt marad, miközben a GDP-hez viszonyított államháztartási hiány az 1998-ra várt 1,8 százalékról 1999-re 1,5 százalék alá csökken. Valamelyest mérséklődik a GDP-hez viszonyított összes államadósság aránya is – 1999-ben várhatóan 69 százalék alá kerül. Az alacsony szinten harmonizálódó inflációs ráták hatására alacsony szinten harmonizálódnak a rövid és hosszú távú kamatlábak is. Az EMU bevezetésére való felkészülés tehát fölöttébb sikeres volt, az egyetlen tartós probléma a munkanélküliség változatlanul magas aránya. A foglalkoztatottak száma évtizedek óta sem a Tizenötök, sem a Tizenegyek átlagában nem nő évente egy százalékkal sem, ennek következtében a munkanélküliség 1991 óta folyamatosan két számjegyű (1997-ben 10,7 százalék volt, és 1998-ban is 10 százalék fölötti arány volt várható). A foglalkoztatási helyzetben látványos javulás annak ellenére sem várható, hogy a termékegységre jutó bérköltség reálértéke 1996-2000 között az EU-15-ökben évente átlagosan 0,7, az EU-11-ekben pedig 1,1 százalékkal csökken, s az egy foglalkoztatottra jutó GDP 1998-99-ben az EU-15-ökben 1,5 és 1,7, az EU-11-ekben pedig 1,6 és 1,8 százalékkal nő.

Kevés változás várható

Miután a jelenlegi recesszió a világgazdaság perifériájáról, s annak is a pénzügyi szektorából indult ki, csak igen nagy bizonytalansággal prognosztizálhatók a várható reálgazdasági folyamatok:

• 1998-ra és 1999-re az 1998. novemberi állapotok alapján összességében 2-3 százalékos globális növekedés várható. Észak-Amerikában és Közép-Európában valamivel átlag fölötti, Nyugat-Európában átlaghoz közeli, Délkelet-Ázsiában és Kelet-Európában az átlagtól jócskán elmaradó, esetenként negatív növekedés prognosztizálható;
• 1998 végén a világgazdasági egyensúlyt és a globális konjunktúra alakulását legközvetlenebbül veszélyeztető probléma a brazil nemzeti valutára, a reálra nehezedő leértékelési nyomás volt. Tartani lehetett attól, hogy a leértékelés 100 milliárd dollárnyi forró pénz azonnali kimeneküléséhez vezet, ami a brazil pénzügyi rendszer totális összeomlását vonná maga után, azonnal tovaterjedve Venezuelára, Argentínára és Mexikóra is;
• hasonlóan veszélyes lehet a világgazdaságra, ha a délkelet-ázsiai pénzügyi válság tovaterjed Hongkongra és Kínára. Már 1998 második felében rendkívül erősek voltak a kínai valuta leértékelésére vonatkozó várakozások. Kérdéses, hogy egy ilyen lépés milyen hatást gyakorol a Kínába irányuló közvetlen és portfólióbefektetésekre, illetve az utóbbi évtizedben különösen dinamikusan bővülő kínai importpiac helyzetére;
• a japán válság elhúzódása következtében Délkelet-Ázsia gazdaságai 1999-ben aligha lábalhatnak ki az 1997-ben kezdődött válságukból;
• Oroszországban várhatóan tovább tart a pénzügyi káosz, aminek okai nyilvánvalóan mélyen az orosz gazdaság reálszférájában gyökereznek. Nem látható, meddig tart a káosz, az azt követő kibontakozás azonban nyilvánvalóan rövidebb és hatékonyabb lesz az 1992-es kilábalásnál. Akkor, a Szovjetunió szétesése után Oroszország nem rendelkezett önálló intézményekkel, gazdaságpolitikával, pénzügyi közvetítő rendszerrel. Azóta megváltozott a helyzet: a megfelelő tőkeerejű befektetők és exportőrök nyilvánvalóan nem kívánnak kiszorulni erről a méretei és természeti kincsei következtében mindig vonzó ország piacáról;
• a jelenlegi válság egyik nagy – erkölcsi és szakmai – vesztese a Nemzetközi Valutaalap (IMF) lehet: tanácsai mind Délkelet-Ázsiában, mind pedig Oroszországban hatástalannak, mi több, károsnak bizonyultak. Manapság egyre erősebbek az Alapot kritizáló hangok – az olyan ismert szakértők, mint Paul Krugman és Jeffrey Sachs mellett Tony Blair brit miniszterelnök is szóvá tette az IMF működésének bizonytalanságait, és javasolta összevonását a Világbankkal. Mindenesetre erősen kérdéses, hogy az IMF képes-e a nemzetközi pénzügyi együttműködés megfelelő koordinálására. A Hetek ennek ellenére döntöttek a Valutaalap gazdaságpolitikai koordinációs szerepének kiterjesztéséről, illetve 90 milliárd dolláros intervenciós alap létrehozásáról intézkedtek. Az összeg felét azonnal Brazília rendelkezésére bocsátották.

Az egyre fenyegetőbb, globalizálódó recesszió – egyes régiókban válságjelenségek – hatására sok szakértő azt javasolja: korlátozzák a tőkeáramlásban jelentős részarányt képviselő, úgynevezett forró pénzek mozgását, s a nemzetközi szabályozás és összehangolás (voltaképpen az IMF) elégtelen hatékonysága miatt valamiféle visszatérést sürgetnek a keynesiánus gazdaságpolitikai gyakorlathoz mind nemzeti, mind nemzetközi keretekben. Mások a neoprotekcionizmust tartják a legnagyobb veszélynek, hivatkozva az 1929-33-as válság legnagyobb tanulságára, a "foszd ki a szomszédodat!" gyakorlatának kártékonyságára. A keynesizmus visszatérése – ha ugyan az valaha is kiszorult a nemzetközi gazdaságpolitika gyakorlatából – természetesen több mint kérdéses. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a bizonytalan világgazdasági helyzet jele, ha a szakértők paradigmaváltás szükségességéről vitatkoznak.

Közép-európai kilátások

Közép-Európa 1998-ban történelmileg páratlan helyzetbe került, ami 1999-ben is jellemző marad: a régió együttes növekedési dinamikája a világgazdaságban várható legmagasabb regionális értéket éri el. A térség élenjáró reformországai – azok, amelyek megkezdhették tárgyalásaikat az Európai Unióhoz való csatlakozásról – a lassuló, de stabil nyugat-európai konjunktúrára támaszkodva, annál jóval dinamikusabb növekedési teljesítményt nyújthatnak az előttünk álló években.

Lengyelország már 1992 végén kilábalt az 1980 óta tartó stagnálásból-visszaesésből, s 1994 óta tartósan robusztus gazdasági növekedést mutat. Sikerrel oldotta meg a konvertibilitásra való áttérést, Németország közelsége és az alacsony munkaerőköltségek pedig kedveznek az exportbővülésnek, és vonzzák a külföldi közvetlen befektetéseket. A vállalatok helyzete a magas belső tőkeképződés miatt jónak mondható a térség többi államához képest. Folyamatos az ipar szerkezetváltása, ez azonban nem mondható el a lengyel mezőgazdaságról: a sok, viszonylag kisméretű parasztgazdaságot csak jelentős szubvenciókkal lehet felszínen tartani. Ez az uniós csatlakozás egyik alapvető problémája. Súlyosak és mindjobban felhalmozódnak az infrastrukturális elmaradások. A gazdasági fellendülés motorja változatlanul a központi költségvetés, amin belül egyre nő az államháztartási deficit. Emellett gyors ütemben nyílik az export-import olló is, ami elkerülhetetlenné teszi a zloty leértékelődését (s ezen keresztül magasabb inflációt von maga után). Lengyelországban azonban minden visszahúzó erőt kiegyenlít a nagy belső piac, a kvalifikált munkaerő, a különleges geostratégiai elhelyezkedés, így középtávon 4-5 százalékos növekedés várható.

Csehország pozíciója Csehszlovákia szétválása után, 1992-94 között látványosan javult. Fennmaradt a politikai stabilitás, alacsony (bár enyhén növekvő) maradt a munkanélküliségi ráta, a cseh áruk viszonylag könnyen megtalálták helyüket a nyugati piacokon. A költségvetés folyamatosan kiegyensúlyozott volt, esetenként többlettel is zárt. Mindezek miatt voltak, akik cseh gazdasági csodáról beszéltek, példaképül állítva az országot a régió többi átalakuló gazdasága elé. Ugyanakkor a cseh gazdaságban nem hajtottak végre érdemi szerkezetváltást. Nem történt meg a valódi privatizáció a nagyvállalati szektorban, hiszen a vállalati részvények a befektetési alapokon keresztül állami tulajdonban levő bankokhoz kerültek. Ennek megfelelően nem volt vállalati reorganizáció sem. A külföldi működőtőke-beáramlás lassú, mind hangsúlyosabb szerephez jutott a spekulációs tőke. A bankcsődök megszaporodtak, s újabbakkal is számolni kell a vállalati körbetartozások rendezetlensége miatt. Az állami adós- és bankkonszolidáció nem nyíltan, hanem rejtetten zajlik. A külkereskedelmi mérleg hiánya az 1995-ös 3,8 milliárd dollár után 1996-ban 5 milliárd dollárra duzzadt, 1997-ben elérte a 6,5 milliárd dollárt, 1998-ban pedig a folyó fizetési mérleg deficitje meghaladja a kritikusnak tekinthető 4 milliárd dollárt. A cseh parlamenti választások után a politikai helyzet képlékenyebb, mint korábban volt. A szigorító gazdaságpolitikának kicsi a valószínűsége, miközben a stabil koronaárfolyam miatt tovább romolhat az export-import szaldó. Erőteljesen mérséklődik a gazdasági növekedés üteme is – a gazdaság 1997-ben stagnált, 1998-ban 1-2 százalékos visszaesést vártak, amit 1999-ben ismét legfeljebb stagnálás követhet -, miközben két számjegyűvé válik az infláció, és megkétszereződik a munkanélküliség.

Szlovákiában a látszólagos belpolitikai stabilitás mellett 1994-95-ben jelentősnek látszó gazdasági növekedés indult el. A masszív költségvetési támogatásoknak köszönhetően talpon maradtak az állami vállalatok, de jelentős mértékű a körbetartozás, és a bankok helyzete sem szilárd. A szlovák versenyelőny gyorsan olvad, a külkereskedelmi mérleg deficitje drámaian nő, ami a költségvetés pozícióit is rontja. A rejtett hiányok (például az egészségügyi utófinanszírozás) ideig-óráig leplezni tudják a növekvő feszültségeket, de már 1998-ra nyilvánvalóvá vált: valamit tenni kell. A cseh gazdasági visszaesés nyomán erőteljesen, s 1999-ben várhatóan drasztikusan lelassul a szlovák növekedés is. Az új kormány politikája eredményeként hosszabb távon kétségkívül javulhatnak Szlovákia euroatlanti integrációs esélyei, rövid távon azonban nehéz küzdelmet kell vívni a Meciar-kormányzás lesújtó örökségével.

A magyar gazdaságban 1998-ban is folytatódott az 1997-ben kialakult folyamat: dinamikus növekedés valósult meg számottevően csökkenő infláció mellett. Egyidejűleg csökkentek az ország külső adósságai, s folytatódott a közvetlen külfölditőke-beáramlás is. A növekedés fenntartható, mivel az változatlanul dinamikus (1998-ban előzetes adatok szerint 24 százalékos) exportbővülésen és jelentős (1998-ban előreláthatólag 12 százalékos) beruházásnövekedésen alapul.

A világgazdaság 1998-as viharai nem hagyták érintetlenül a magyar gazdaságot sem, azonnali negatív hatást gyakoroltak a hazai pénz- és tőkepiaci folyamatokra. A Budapesti Értéktőzsde árfolyama drasztikusan esett, a külföldi befektetők (a tőzsdéről és az állampapírpiacokról) legalább 2 milliárd dollárt vontak ki. A befektetők jelentős veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni, a forint árfolyama pedig rövid idő alatt 4 százalékponttal gyengült. A világgazdasági változások bizonytalanná tették a jövő évi külgazdasági kilátásokat. A világgazdaság legszilárdabb régióiban, Észak-Amerikában és az Európai Unióban is számottevően mérséklődik a növekedés üteme. Ez jelentősen csökkenti a magyar nemzetgazdaság rövid távú növekedési potenciálját, amenynyiben kisebb lesz a kivitel bővülése, és vélhetőleg a közvetlen tőkebeáramlás valamelyest elmarad a várakozástól.