A beruházások és a gazdaságpolitika

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. január 1.) vegye figyelembe!

A felhalmozások alakulása, szerkezete

Megjelent a Cégvezetés (archív) 10. számában (1999. január 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A gazdaság hosszú távú fejlődéséhez elengedhetetlenek a ma megkezdett és a jövő igényeit kielégítő beruházások. A tervezést és a megvalósítást nagymértékben befolyásolják a gazdaságpolitikai döntések. Szerzőink e kérdésben keresnek összefüggéseket, és elemzik az elmúlt évtized beruházási tapasztalatait.

 

A hetvenes évtized eladósodás terhére folytatott növekedésének kifulladása után elkerülhetetlenné vált restrikció mindenekelőtt a beruházásokat érintette. A nyolcvanas évek legvégén a hatalmas állami kiadásokkal járó építkezések lekerültek a napirendről (például Bős-Nagymaros, eocén- és liászprogram, vegyipari fejlesztések). Csak kevés cégnek volt ereje arra, hogy saját forrásból fejlesszen. A kilencvenes évtized elején felpörgő infláció hatására a beruházási hitelek kamatai is felszöktek: a reálkamat akár 10-15 százalék is lehetett. A belföldi tőkeszerzés egyéb forrásai a magas költségek miatt szintén bedugultak. A vállalati kötvények kibocsátása szűk keretek közé szorult (leginkább a lízingcégek éltek ezzel a lehetőséggel), a részvénykibocsátásra, alaptőke-emelésre szintén csak kevesek gondolhattak. Állami dotációk, beruházási támogatások ugyan voltak, de csak szűk körre terjedtek ki.

Hullámzás a piacon

A gazdaságpolitikai irányváltások beruházásokra gyakorolt hatása nyilvánvaló. Ahogy' az 1985-ös gyorsítás után a beruházási volumen megugrott, úgy 1992-t követően is hasonló folyamat játszódott le. Az 1987-es visszaesésnek az 1994-es felel meg, az 1988-tól kezdődő fellendüléshez pedig az 1997-es tartozik. Mindez két fő okra vezethető vissza: egyrészt az állami szerepvállalás hullámzásaira, másrészt a kormányzati gazdaságpolitikára reagáló vállalati magatartásra. Az optimista kormányzati előrejelzések hatására sok vállalat kezdett termelésbővítő felhalmozásba, amit a restrikciós időszakokban a kereslet csökkenésének hatására félbehagytak, késleltettek.

Az 1996-os stagnálás, az 1997-es élénkülés a költségvetési beruházások, valamint a vállalati reakciók kivételes együtt mozgásának köszönhető. Az 1995-ös Bokros-csomag megállította a makrogazdasági egyensúlyi mutatók romlását, de cserébe visszafogta a gazdasági növekedést és a lakossági fogyasztást. A lakossági piacra termelő vállalkozások visszafogták beruházásaikat. Ezt a hatást csak mérsékelni tudta az 1996-os, reálértéken növekvő költségvetési beruházási keret. 1997-ben már látszottak a stabilizációs politika egyértelmű eredményei, amelyek a felhalmozásra is pozitív hatással voltak. A költségvetési és az önkormányzati beruházások is (reálértékben is) növekedtek. További serkentő hatással voltak/vannak a beruházásokra az új külföldi befektetők, akiknek értékelése szerint növeli országunk vonzerejét az EU-hoz való (mielőbbi) csatlakozás javuló esélye. A beruházások volumene előzetes számítások szerint 1998-ban mindöszszesen további 13 százalékkal nőtt.

A jelzett folyamatok hatása az állóeszköz-felhalmozás GDP-hez mért arányának a hullámzásaiban is érzékelhető volt. A ráta 1990-97 között 19 és 21 százalék között ingadozott, ami nem érdemi változás (vagy más szavakkal: a beruházási volumen jórészt követte a GDP volumenváltozását). Ugyanakkor az összes felhalmozás az 1990-es csúcspontról gyorsan esett, 1996-ban azonban már meghaladta az 1990-es értéket. Az összes felhalmozás ilyen gyors bővülése a készletállomány jelentős növekedésének köszönhető.

Helyezés a régióban

A magyar beruházások értéke 1990-96 között a GDP-hez viszonyítva 20 százalék körül volt. Ez a régióban nem kirívóan alacsony. A cseh és szlovák érték kezdetben a 30 százalékhoz volt közelebb, de később, csakúgy, mint a lengyelországi érték, szintén 20 százalék körül alakult. Figyelembe kell venni azonban azt, hogy a többi visegrádi ország 1995-ig jobban meg tudta őrizni a GDP termelése és felhasználása közötti összhangot. Magyarországon a fogyasztás aránya a GDP-ből az 1990. évi 72 százalékról 1993-ra 88 százalék körüli értékre emelkedett, 1995-ben 80 százalék alá került, majd 1996-ban 77 százalék körüli szintre csökkent. Ugyanakkor a többi visegrádi országban a végső fogyasztás aránya 1995-ig végig 80 százalék alatt maradt, s átlagosan 75 százalék körül alakult. A fogyasztás aránya Magyarországon 1997-ben 76 százalék, 1998-ban 72 százalék körül alakult a GDP-hez viszonyítva, miközben az egyéni fogyasztás aránya 65, illetve 62 százalék.

Hosszabb időtávon még jobban láthatók az eltérések az egyes országok között. Magyarország és Csehország GDP-je 1997-ben 7-10 százalékkal haladja meg az 1980-ast, miközben a beruházási szint hazánk esetében 0,4 százalékkal kisebb, Csehország esetében 45 százalékkal magasabb, mint 1980-ban volt. A lengyel GDP (az 1980-as alacsony szinthez képest) 1997-re 18 százalékkal nőtt, míg a beruházások 83 százalékkal bővültek. Magyarország számára tehát a kisebb beruházásnövekmény is elegendő volt a cseh GDP-növekedési ütem eléréséhez, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Csehországban az alapvető (építésigényes) infrastruktúra kiépítése hátrább tartott, mint nálunk, de utalhatunk e helyütt arra is, hogy a kormányzati beruházások jelentős része Csehországban presztízsjellegűnek minősíthető (például a prágai belváros szükséges, de költséges felújítása). Az 1997-es adatok az 1980-ashoz viszonyítva, éves átlagban Lengyelországban 0,9 százalékos, Csehországban 0,4 százalékos, Magyarországon 0,4 százalékos növekedést mutatnak a GDP-ben, miközben a beruházásokban rendre 3,7 százalék, 2,2 százalék, illetve 0 százalék adódott. Vagyis ismét csak azt látjuk, hogy Magyarországon azonos dinamikához kisebb beruházásnövekmény kellett.

Alátámasztani látszik a fenti megállapításokat az is, hogy még 1980-97 között Lengyelországban a GDP volumene évente átlagosan az 1980-as érték 97 százalékán, Csehországban 106 százalékán, Magyarországon 108 százalékán mozgott, addig a beruházásnál az arányok rendre 105; 106 és 90 százalék voltak.

Forrásszerkezetek
  1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
A leértékelés átlagos üteme (előző év = 100) 116,4 116,4 117,9 110,8 115,6 126,9 115,8 114,0
Az ipar termelői árindexe (előző év = 100) 122,0 132,6 111,5 110,8 111,3 128,9 121,8 119,5
A hitelek „reálár-indexe" (%)* -4,8 -13,9 5,4 0,0 3,7 -1,6 -5,2 -4,8
Tényleges reál devizahitel-költség** (%) 4,7 -5,3 15,9 10,0 14,1 8,2 2,1 3,0
* Termelői árindex/leértékelési ütem (a negatív jel a hitelterhek csökkenését jelenti).
** 1990-95 között 10 százalék, 1996-97-ben 8 százalék kamattal számítva, forintban kifejezve (a táblázatbeli érték azt mutatja meg, hogy a devizahitel kamat- és leértékelési terhe hány százalék forintkamatnak felel meg).
Forrás: A táblázat első két sora MNB. Az utolsó két sor saját számítás.

A beruházások forrásszerkezete

A beruházások egyik jelentős forrása 1990-96 között a devizahitel lett. A reálfelértékelő árfolyam-politika miatt a devizahitelek terhe időben előre haladva egyre kisebbé vált, így megfelelő feltételek (például hitelképesség) esetén a vállalatok ehhez a forráshoz fordultak.

A hazai, jól prosperáló vállalkozásoknak érdekében állt devizahitelt felvenni. A tényleges hitelteher-mutató például 1991-ben azt eredményezte, hogy gyakorlatilag negatív kamatláb mellett lehetett ilyen hitelhez jutni. 1997-ben nem következett be gyökeres fordulat, hiszen az ipari termelői árindex 19,5 százalék lett, miközben a leértékelés átlagosan csak 14 százalékot ért el, vagyis a valutakosár összetételében felvett hitelek értéke 4,3 százalékkal csökkent, miközben a kedvezőbb országbesorolás miatt a kamatteher is mérséklődött (6,5-6,7 százalékra). 1998 első felében még jelentős hitelkamat-mérséklődést figyelhettünk meg (a legjobb adósok 18 százalékon is hitelhez juthattak). A kormányváltást követő bizonytalanság miatt azonban a kamatok újra emelkedtek (de legalábbis stagnáltak).

A vállalati devizahitel-állomány 1993 végén 2,4 milliárd dollárt, 1994 végén 3,7 milliárd dollárt tett ki. Az állomány 1995 végére 5,6 milliárd dollárt, 1996 végén 6,1 milliárd dollárt ért el. A tendencia 1997-ben megfordult, a vállalkozások devizahitel-állománya (külföldi és belföldi devizahitelek összege) 5 milliárd dollárra csökkent.

Az infláció mérséklődésével a forinthitelkamatok is esni kezdtek, ami a devizahitel iránti érdeklődést tovább csökkentette. Ennek hatása az 1996-os lassú állománygyarapodásban (majd az 1997-es visszaesésben) már megfigyelhető.

A beruházási hitelek állománya (milliárd Ft)
  1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
A beruházási hitelek állománya 146,1 144,4 136,9 134,9 169,9 138,5 146,5 196,0
A beruházási hitelek reál-állománya* 146,1 108,9 92,6 82,3 93,2 58,9 51,2 57,3
* termelői árindexszel deflálva, 1990-es árakon.
Forrás: MNB

Banki hitelek

A nagy intézményi hitelek (Világbank, EBRD, német szénsegély, Phare) pótlólagos forrásokat teremtettek a gazdasági modernizáció számára. Egy részük az induló kisvállalkozások számára nyílt meg, más részük a koncessziós pályázatokhoz kapcsolódott. Ugyanakkor jellegükből adódóan nem voltak képesek a nagyvállalatok forgóeszközhiányát megszüntetni, márpedig a vállalati veszteségek egyik fő forrása éppen a drága forgóeszközhitelekből adódott.

Az 1992-es hitelintézeti törvény előtt a hazai tulajdonú kereskedelmi bankok meglehetősen laza hitelezési tevékenységet folytattak. A papíron magas nyereség kimutatásában érdekelt banki menedzsment a köztudottan is nehézségekkel küzdő vállalkozásokat újabb hitelekkel tartotta életben. A hitelezési tevékenységben nem érvényesültek a hitelelbírálás szigorú kritériumai. Ezért az állami tulajdonú bankszférában jelentős mennyiségű rossz hitel halmozódott fel. A törvény hatására megszigorodtak a hitelnyújtás feltételei. Kiderült, hogy hiányosak a céltartalékok, ezért erőltetett ütemű tartalékolás kezdődött.

A kereskedelmi bankok magas minősített hitelállománya, csekély szavatoló tőkéje és alapvetően rövid lejáratú forrásai, valamint a költségvetés nagy hiteligénye közepette a vállalkozók csak magas kamatra tudtak forinthitelt szerezni. Az 1995. márciusi kormányintézkedések elvben azt a célt is szolgálták, hogy az állami forrásigény jelentős mérséklésével csökkenjen a költségvetés forráselszívása a pénzpiacon, s ezáltal csökkenhessenek a kamatlábak. Az 1995-97 közötti események részben alátámasztották a várakozásokat. A kezdeti kamatláb-emelkedést (amit a felpörgő infláció okozott) először lassabb, majd gyorsuló kamatlábcsökkenés váltotta fel, 1997 elejére pedig a kamatok nagyjából stabilizálódtak. A kamatlábak mérséklődése a hitelpiacra is kihatott, csökkent a prime rate, igaz, a különböző egyéb díjak súlya emelkedett (szerződéskötési díj, hitelelbírálási díj stb.). Összességében azonban a hitelkamatok esetében is a csökkenő tendencia érvényesült. A kamatok mérséklődése versenyt is kiváltott, hiszen a kamatmarzs (a betéti és hitelkamatok közti különbség) zsugorodott. A bankok költségei általában az infláció szintje alatti mértékben növekedtek, de a csökkenő kamatmarzshoz képest már ez az emelkedés is nehezen volt tartható. A bankok a jó ügyfelekért közelharcot folytatnak, s a hitelfelvevőket akár veszteségek árán is megtartják. Pozitív fejlemény volt a Hitelgarancia Rt. létrehozása is, hiszen a banki kockázatok csökkentése a céltartalékolási igényeket is mérsékli, ami a kihelyezhető pénzmennyiséget növeli.

Élénkülő kereslet

A hitelkamatok csökkenése megélénkítette a hitelpiacot. Az 1997. évi adatok szerint csaknem 50 milliárd forinttal (34 százalékkal) bővült az éven túli hitelek állománya, ami erőteljes beruházási tevékenységre utal. Az első negyedévben még csak 3,7 százalékkal, a másodikban csaknem 10 százalékkal, a harmadikban újabb 3,8 százalékkal, míg a negyedik negyedévben 13 százalékkal bővült a hitelállomány az előző időszakhoz képest. Ebből az adatsorból is látható, hogy reálértéken a második és a negyedik negyedévben gyarapodott az állomány (a másik két negyedévben valószínűleg a kamatjóváírások növelték csak az állományt).

Fontos kérdés, hogy létezik-e összefüggés a beruházások és a reálkamat között. Az 1990-97 közötti időszak erre nem ad egyértelmű választ. Az biztos, hogy amikor a hitelreálkamat magas volt, akkor a beruházási hitelek volumene erőteljesen mérséklődött (de ez összefüggésben lehet az általánosan kedvezőtlen makrogazdasági helyzettel is). Az 1993-94-es kamatcsökkenés hatására a hosszú lejáratú hitelpiac nem élénkült meg, igaz, a kötvénykibocsátás némileg fellendült. Az 1995-től megindult kamatcsökkenés jótékonyan hatott a gazdasági szereplőkre: nőtt a hiteligény, s erősödött a verseny a bankok között is. A kedvező kilátásokkal rendelkező vállalkozások számára hitelbőség volt; belföldön és külföldön is forrásokhoz juthattak. Ez felülről behatárolta a forinthitelkamatokat, hiszen azok nem lehetnek nagyobbak, mint a leértékelés üteme és a külföldi források költségének szorzata (1997-ben 22-23 százalék). Megfigyelhető volt azonban olyan öngyilkos banki magatartás is (ahogy' arra már utaltunk), hogy egyes nagyobb vállalkozásokat veszteséggel is hiteleztek, egyrészt a konkurencia kiszorítása, másrészt az ügyfél számlakezelésén elérhető profit érdekében. Mindez arra utal, hogy a reálhitelkamatok csökkenése kiváltotta a hiteligények bővülését.

A hiányzó kapcsolat

Ennél empirikusabb válaszokat adhatunk a GKI Rt. vállalkozói felmérésének eredményei alapján. A félévente ismétlődő megkérdezésben rendszeresen érdeklődünk a válaszadók beruházási várakozásairól, illetve arról, hogy egyebek mellett milyen hitelkamatokra számít a következő időszakban. A hitelkamat-várakozások és a beruházói szándékok összevetése segíthet a beruházói motivációk feltárásában, illetve ez esetben konkrétabban: hogyan reagálnak a beruházók a hitelkamatok változásaira vagy a kapacitásproblémák megjelenésére.

Logikus feltételezésnek az tűnik, hogy ha a vállalkozók a hitelkamatok emelkedését valószínűsítik, akkor a beruházási szándékokat viszszafogják. Másik jogos feltevés, hogy minél gyakoribbak a kapacitásproblémák, annál erőteljesebbek a beruházási szándékok.

Úgy tűnik, hogy a beruházási várakozások és a hitelekre vonatkozó előrejelzések között nincs egyértelmű kapcsolat. Ez nagyrészt abból származhat, hogy hitelből csak a beruházási kiadások elenyésző részét fedezik. A kapacitásproblémák erősödése általában kiváltja a beruházási szándékok javulását, de ezeket a szándékokat a gazdaságpolitikai irányváltozások erőteljesen eltéríthetik.

A megvalósult beruházásokat is összevethetjük a hitelfelvételi várakozásokkal. A hitelegyenleg 1993-95 között fél év késleltetéssel viszonylag jól együtt mozgott a beruházásokkal. 1997-ben ugyan a hitelegyenleg stagnált (ami ellentmond az MNB beruházásihitel-statisztikájának). Ez arra utal, hogy a beruházások növekedése vagy csak minimális mennyiségű hitelből valósult meg, vagy a beruházásokon belül erősödött a nem vállalkozói szféra felhalmozási tevékenysége. Mint később látni fogjuk, ez utóbbi igaz, hiszen a beruházási volumen 1996-ban visszaesett, 1997-ben emelkedett, miközben a költségvetésből finanszírozott beruházások nagysága növekedett, vagyis a vállalkozói szféra súlya 1996-ban valóban mérséklődött, s 1997-ben növekedett. A látszólagos ellentmondás abból adódhat, hogy 1997-ben került sor néhány nagy összegű beruházási hitel felvételére (Matáv, Pannon GSM stb.), ami az MNB statisztikáiban erőteljes növekedést mutatott, de összességében (a teljes vállalkozói körre nézve) kevés hatást gyakorolt (a hitelegyenlegben pedig a vállalkozások reprezentatív mintája szerepel).

Beruházások a zöld mezőn

A beruházások fontos elemei a zöldmezős beruházások. Ezek révén többek között hazai személygépkocsi- és korszerű alkatrészgyártás született. A beruházók új kereskedelmi létesítményeket, irodaépületeket, szállodákat hoztak létre. Ezek gyakran újabb beruházásokat is vonzottak (kisegítő létesítmények, alkatrészgyártók megjelenése, infrastruktúra bővítése). Ugyanakkor ezekhez a fejlesztésekhez gyakran állami szerepvállalás is járult az alapinfrastruktúra kiépítésében. A privatizáció általában akkor eredményezett fejlesztést is, amikor a befektető kellően tőkeerős volt. Ezért a vezetői-dolgozói kivásárlásokat is nemegyszer tőkeerős cégek bevonása követte.

A Privatizációs Kutatóintézet (ma már Növekedéskutató Intézet) vizsgálatai szerint az ipari termelés növekedésének 80 százaléka köszönhető a zöldmezős beruházásoknak, amelyek értékét 1996 végéig 3 milliárd dollár körüli összegre becsülték. Ez 220 létesítményben testesült meg. A beruházott összeg fele hét befektetőtől származott (közülük 4 az autógyártásban közvetlenül is érdekelt, 2 elektronikai cég). A zöldmezős beruházások 70 százaléka Észak-Dunántúlra került, miközben az összes külföldi befektetés fele a fővárosban és Pest megye területén hozott létre új kapacitásokat. A beruházások 68 százaléka (körülbelül 2 milliárd dollár) a gépiparba áramlott, majd az élelmiszeripar (340 millió dollár) és a vegyipar (250 millió dollár) következik.

A versenyképesség növelése

Szintén a beruházások forrásait növeli a felhalmozott eredmény mint a saját tőke része. Erre a profitráta van közvetlen hatással, hiszen minél nyereségesebb a cég, annál több forrása képződik. A profitráta növekedésének egyértelműen pozitív hatása van a beruházási tevékenységre. A magas profitráta azt mutatja, hogy az ágazat, illetve a vállalat versenyképes (vagy hogy a termelő monopolhelyzetben van), ami ösztönzőleg hat a termelés bővítésére. A magas profitráta megfelelő tőkét is teremt a terjeszkedéshez. Ezt a vállalkozások külföldi/hazai tevékenységének bővülése is jelzi (részvétel a privatizációban, új üzemek létrehozása, azonos profilú vállalkozások felvásárlása).

A saját források másik összetevője az amortizáció. Gyakran elhangzott, hogy az amortizációs szabályok miatt a hazai termelőknek nem képződik elég forrása az új beruházásokra, hiszen magas infláció esetén a könyv szerinti érték után elszámolt amortizáció folyamatosan veszít az értékéből, s a beruházások forrása helyett mindinkább csak egy költségelemmé fokozódik le.

Az adatokból kitűnik: a primer ágazatok (mezőgazdaság, halászat, bányászat) beruházásai csak 1994-95-re érték el az értékcsökkenés nagyságát, tehát addig vagyonfelélés történt az ágazatban. A szekunder ágazatok esetében valamivel kedvezőbb a kép, de átlagosan ez csak arra volt elegendő, hogy a felhalmozott vagyon ne csökkenjen. Ezen ágazatokon belül azonban szélsőséges eltérések is megfigyelhetők: például a villamosenergia-ipar 1990-95 között vagyonfelélő volt, amit az alacsony (és az igényektől elmaradó) fejlesztések okoztak, ugyanakkor a gépiparban jelentős fejlesztések történtek (például kialakult az addig nem létező személygépkocsi-gyártás). A legnagyobb fejlődést a tercier vállalkozási ágazatok (kereskedelem, posta-távközlés, szállítás, pénzügyi szolgáltatások stb.) érték el, s ez meglátszott azon is, hogy az értékcsökkenésnél nagyságrendileg nagyobb összegeket ruháztak be. A későbbiekben az arány várhatóan kiegyenlítődik a többi ágazattal (hiszen az új beruházások amortizációja is megkezdődik). A társadalmi szolgáltatásokat (oktatás, egészségügy stb.) végző gazdálkodók is vagyonbővítést folytattak az 1992-95 közötti időszakban. Az ő esetükben a vállalkozói alapú szolgáltatások fejletlensége oda vezetett, hogy főleg új épületeket emeltek, új berendezéseket szereztek be, s emiatt az amortizáció időben elnyúlva jelentkezik. Ez már a ráta 1994-95-ös csökkenésén is látható. 1996-ban valamennyi fő szektorról elmondható, hogy a beruházás meghaladta az elszámolt amortizációt.

A KSH 1996-ra vonatkozó adatai szerint a költségvetési szervezetek összes beruházása 154,5 milliárd forintot tett ki, ami a teljes beruházási teljesítmények 12,8 százaléka volt. 1997-ben a költségvetési szervek 199 milliárd forintot, az összes beruházás 11,6 százalékát fordították fejlesztésekre.

A külföldi érdekeltségű vállalkozások beruházási tevékenysége (milliárd Ft)
  1992 1993 1994 1995 1996
Kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozások 12,7 27,8 57,1 116,9 171,5
Külföldi többségi tulajdonú vállalkozások 62,0 55,9 55,7 131,8 177,6
Belföldi többségi tulajdonú vállalkozások 31,8 98,3 149,6 153,6 138,8
Külföldi érdekeltségű vállalkozások összesen 106,6 182,0 262,5 402,3 487,9
Összes beruházás 555,6 638,3 842,7 1038,8 1337,6
A külföldi érdekeltségű vállalkozások részesedése az összes beruházásból (%) 19,2 28,5 31,1 38,7 36,4
A külföldi érdekeltségű vállalkozások részesedése a vállalkozói szféra beruházásaiból (%) 23,9 47,2 50,0 59,6 55,1
Forrás: KSH

A beruházások tulajdonosai

A külföldi érdekeltségű szervezetek súlya az összes beruházási tevékenységből a KSH adatai szerint folyamatosan növekszik. Ezt két tényező okozza: egyrészt a privatizáció következtében nő a külföldi tulajdon súlya a gazdaságban, másrészt a már megtelepült külföldi cégek új beruházásokba kezdenek.

Az adatokból az is kiderül, hogy a teljesen vagy többségében külföldi tulajdonú cégek részesedése 1992-94 között gyakorlatilag változatlan maradt (12,2-13,4 százalék között mozgott), vagyis a részesedés növekedése elsősorban a hazai többségi tulajdonú szervezetek beruházási tevékenységének volt köszönhető. 1995-96-ban a privatizáció hatására a külföldi részarány erőteljes növekedésnek indult (24-26 százalék). Ha nem az összes beruházáshoz, hanem a vállalkozói szféra felhalmozásához viszonyítjuk a külföldi érdekeltségű vállalkozások beruházásait, akkor a növekedés folyamatos, az arány öt év alatt 23,9 százalékról 55,1 százalékra nőtt.

A magyar többségi vagy kizárólagosan magyar tulajdonban levő vállalkozások súlya a beruházásokban 1992 és 1994 között viszonylag stabil volt. A magyar érdekeltségű vállalkozások (amelyekben van magyar tulajdon) részesedése azonban 1992-1994 között 98 százalékról 93 százalékra csökkent, majd 1995-96-ban újabb mérséklődés következett be. A külföldi érdekeltségűek eközben a beruházások egyre nagyobb részét valósították meg: 1992 és 1996 között arányuk 19-ről 36 százalékra nőtt.

Az egymást átfedő kategóriákon belül azonban olyan változások történtek, amelyek ezeket, az első látásra ellentmondásos folyamatokat okozták. A kizárólag külföldi tulajdonú cégek beruházásai 1992-96 között 2 százalékról csaknem 13 százalékra nőttek, míg a hazai többségi tulajdonban levők súlya enyhén bővült.

A hazai irányítású cégek közül a kizárólag hazai tulajdonban levők részesedése csökkent a beruházásokból, míg a külföldi irányításúak közül a kizárólag külföldi tulajdonban levők részesedése növekedett.

Ezek a változások több tényező eredőjeként következtek be. Ezek közül a legfontosabb a privatizáció, hiszen ebben az időszakban jelentős külföldi részvétellel került magánkézbe állami tulajdonban levő vagyon. Így a beruházásokból a külföldi részesedés automatikusan nőhetett a hazai rovására. A külföldiek beruházási aktivitásának értékelése már nehezebb kérdés, hiszen a hazai vállalatfelvásárlások egy része (feltehetően kisebbik része) azzal a céllal történt, hogy a külföldi befektető kikapcsolja a magyar versenytársát.

Ágazati különbségek

A primer szektor beruházásaiban jóval magasabb a hazai tőke részesedése (90 százalék körüli), mint a nemzetgazdaság egészében. Azonban 1992 és 1996 között az idetartozó ágazatokban (mezőgazdaság, erdőgazdaság, halászat, bányászat) is megfigyelhető volt a külföldi részvétel erősödése. Amíg 1992-ben a külföldi tulajdonban levő cégek beruházásai még a fél százalékot sem tették ki a primer szektor beruházásaiban, addig 1996-ra elérték az 1,6 százalékot. A külföldi többségi tulajdonban levő vállalkozások részesedése ennél nagyobb arányú volt, és hasonló ütemben bővült.

A szekunder szektor ágazatainak (feldolgozóipar, villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás, építőipar) beruházásában már 1992-ben is a legmagasabb volt a külföldi tőke részesedése. 1992-ben a külföldi irányítás alatt levő (kizárólagosan vagy többségben külföldi tulajdonban levő) vállalkozások súlya majd' 30 százalékos volt a beruházásokból. Ez az arány azonban gyakorlatilag nem változott 1994-ig. Minimális növekedés történt 1993-ban, amikor a külföldiek súlya az összes beruházásban 32 százalékra emelkedett, azonban 1994-re ez visszaállt 31 százalékra. 1996-ra pedig arányuk 46,7 százalékra emelkedett. A kizárólag magyar tulajdonú vállalkozások részesedése viszont gyorsuló ütemben csökkent, 1996-ban már alig haladta meg a 30 százalékot. Ez nyilvánvalóan a privatizáció következménye, hiszen külföldi befektetők kisebbségi részesedéssel is nagyon sok cégbe szálltak be. Ezt sok esetben azonnal beruházás is követte, mivel az egyébként versenyképes vállalkozásnak hiányoztak a forrásai az állóeszközök fejlesztéséhez.

A tercier ágazatok

A tercier szektor vállalkozói ágazatai a piaci szolgáltatásokat (kereskedelem, javítás, karbantartás, szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás, pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai, ingatlanügyletek, bérbeadás, gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatás) tartalmazzák. Ezek részben kisvállalkozásokra épülő, jellegzetesen a helyi igényeket kiszolgáló, helyi sajátosságokkal létrejövő szolgáltatások (például javítás, karbantartás, bérbeadás). Más részük jelentős tőkével működő fejlett szolgáltatásokat foglal magában (pénzügyi tevékenység, szálláshely-szolgáltatás). A harmadik típus pedig a jellemzően országos hálózatokat működtető, monopolhelyzetű szolgáltatás (posta, hírközlés, szállítás). A privatizáció ezeket az ágazatokat eltérő mértékben érintette. A nagy lekötött dologi tőkével működő, tehát nagy beruházást igénylő ágazatokban is eltérő volt a privatizáció aránya: viszonylag jelentős volt például a szállodaiparban, valamint a távközlésben. A pénzügyi szférában is jelentős a külföldi tőke, valamint a beruházás is, bár itt az össztőkéhez képest a dologi tőke aránya nem nagy. A hazai és a külföldi kézben levő vállalkozások aránya a beruházásokban a piaci szolgáltatásokban sem változott. A magyar többségi (vagy teljes) tulajdonban levő cégek a beruházások 91-93 százalékát teljesítették, s a kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozásokra csak 1-5 százalék jutott. Ezek az arányok csak alig érzékelhetően ingadoztak 1992 és 1994 között. A privatizáció hatása azonban itt is megfigyelhető volt: a külföldi kézben levő vállalkozások beruházásainak aránya folyamatosan nőtt. 1995-től a vegyes tulajdonú cégek beruházásain belül a külföldi többségi tulajdonban levők vették át a vezető szerepet. 1992 és 1996 között a külföldi többségű vállalkozások beruházási teljesítménye 5 százalékról 15 százalékra növekedett a szektor beruházásain belül, miközben a 100 százalékban külföldi kézben levő cégek részesedése is több mint kétszeresére emelkedett.

Hasonlóan alakult a hazai kézben levő vállalkozások beruházásainak megoszlása. 1993-ban jelentősen emelkedett a külföldi kisebbségi tulajdonnal működő cégek aránya a beruházásokból: ezek 1992-ben még csak az összes beruházás 6 százalékát végezték el, 1993-ban már 25 százalékát, 1994-ben pedig 23 százalékát. 1995-96-ban azonban az arányuk először 10 százalékra, majd 6 százalékra esett vissza. A külföldi tőke szerepe tehát a tercier szektor vállalkozói ágazataiban is a privatizáció hatására növekedett, azonban a külföldi kézben levő vállalkozások 1992-94 között nem növelték részesedésüket a beruházásokból. Ezt követően a külföldi részvétel számottevően erősödött.

A tercier szektor társadalmi szolgáltatásokat végző ágazataiban 1992 és 1996 között gyakorlatilag alig működött külföldi vállalkozó. Bár a vizsgált öt év alatt mind a négy, tulajdonos szerinti vállalatcsoportban végeztek beruházást, a kizárólag hazai tulajdonnal működő szervezetek a beruházások 98-99 százalékát teljesítették. Az idetartozó ágazatokban (kötelező társadalombiztosítás, oktatás, egészségügy, közigazgatás stb.) igen kevés, a működtetett tőkét tekintve pedig elenyésző súlyú külföldi részvétellel működő szervezet van (ilyenek például a külföldiek oktatási intézményei, néhány magánklinika, illetve orvosi rendelő). Ennek oka részben a tevékenység állami finanszírozása, valamint a törvényekben lefektetett kizárólagosság. Ebben a szektorban is nőtt a teljesen külföldi tulajdonban levő szervezetek beruházásainak aránya, azonban ez egyelőre még nem jelentős.

A feldolgozóiparban 1992-1994 között kissé emelkedett a külföldi kézben levő vállalkozások részesedése a beruházások teljesítményértékéből, majd 1995- 96-ban jelentős növekedés történt (főleg a zöldmezős beruházások miatt). 1992-ben a külföldi többségi, vagy kizárólagos tulajdonban levő cégek az ágazat beruházásainak 41 százalékát, majd 1993-ban 47 százalékát, s 1994-ben 46 százalékát végezték el. Ezt követően 1995-ben 59 százalék, 1996-ban 54 százalék volt a megfelelő arány. Ezen belül is nőtt a kizárólag külföldi tulajdonban levő vállalkozások részesedése. Beruházásaik aránya 1992 és 1994 között közel megnégyszereződött: 1992-ben 6 százalék volt, 1993-ban 13 százalékra emelkedett, majd 1994-ben elérte a 22 százalékot, 1995-ben viszont már 39 százalék volt az arány, s ezen a szinten maradt 1996-ban is.

Eközben a magyar kézben levő vállalkozások a beruházások egyre kisebb hányadát teljesítették: 1992-ben 59 százalékot, 1993-ban 52 százalékot, s 1994-ben 53 százalékot, majd 1995-ben 42 százalékot értek el. 1996-ban újból növekedésnek indult a részesedésük (46 százalék). A kizárólag magyar tulajdonban levő cégek részesedése ennél is gyorsabban csökkent (49 százalékról 24 százalékra 1992-94 között, majd az 1995-ös 7 százalékos mélypont után 1996-ban 25 százalékra tornászták vissza magukat).

A feldolgozóiparban is megfigyelhető volt a külföldiek tulajdonszerzésének hatása, valamint az a jelenség, hogy azokban a vállalkozásokban, ahol többségi tulajdont szereztek, törekedtek a hazai magyar tulajdon teljes megszerzésére. Ugyanakkor egyre több hazai cégben szereztek kisebbségi tulajdont, ami feltehetően hozzájárult a beruházások élénkítéséhez ezekben a vállalkozásokban. A külföldi kézben levő vállalkozások szerepe azonban csak kismértékben erősödött a beruházásokban. Nem hagyható figyelmen kívül a zöldmezős beruházások hatása sem, amely főleg a gépiparban jellemző. Ennek nagyságrendje - mint már jeleztük - 1990-96 között 400-500 milliárd forintot tett ki.

1992-1994 között a gépiparban volt a legalacsonyabb a hazai kézben levő vállalkozások beruházásának aránya (30 százalék alatti), a külföldi kézben levő vállalkozások a beruházások háromnegyedét teljesítették, majd 1996-ban 80 százalékra nőtt ez az arány. A külföldiek beruházásai tehát az ágazat fejlesztésében meghatározóak. A külföldiek részesedése előbb csökkent, majd jelentősen emelkedett. Ezen belül a kizárólag külföldi tulajdonnal működő cégek beruházása egyre jelentősebbé vált. A 100 százalékban külföldi tulajdonnal működő vállalkozások 1996-ban már az ágazat beruházásainak 72 százalékát tették ki. Ennek az a magyarázata, hogy a gépiparban sok új üzem létesült zöldmezős beruházásként, teljesen külföldi tulajdonban (gépkocsialkatrész-gyártás, gépkocsi-összeszerelés, szórakoztatóelektronikai ipar stb., hogy csak a legismertebbeket említsük). Ugyanakkor itt is szerepet játszott a külföldiek már említett törekvése a kisebbségi hazai részesedés megszerzésére és saját részesedésük kizárólagossá tételére.

A beruházások szektorális szerkezete

A beruházások szektorális szerkezete 1992-96 között viszonylag stabil volt. A primer szektorban az összes beruházás 3-5 százalékát teljesítették, a szekunder szektorban 30-35 százalékát, míg a tercier szektorban összesen 60-65 százalékát. Tendenciózus változás alig következett be, aminek egyik oka az lehet, hogy a vizsgált időszak közepén törés jellegű váltás történt a gazdaságpolitikában.

Az 1990-96 közötti periódusban a feldolgozóipar és a távközlés beruházásai mutattak számottevő növekedést. A társadalmi szolgáltatások (oktatás, egészségügy, védelem stb.) beruházásai egészen 1994-ig stabilak maradtak, kifejezve a kormány eltökéltségét a stabilitás iránt, illetve amiatt, hogy ebben az időszakban jelentős mértékű decentralizációra (például községi iskolák) és központi fejlesztésekre (önkormányzati célhitelek, tornaterem-építési program stb.) is sor került. A társadalmi szolgáltatások területén végrehajtott beruházások 1995-ben nagymértékben csökkentek a költségvetési szigorítások miatt. A beruházási volumen növekedés helyett csökkenésbe fordult. Ez a magas állami beruházási részarány miatt (1994-ben körülbelül az összes beruházás 1/3-a valósult meg költségvetési forrásból vagy állami többségű vállalkozásoknál) várható volt, de az már kevésbé, hogy a magánszféra is visszafogja a fejlesztéseket. Ennek visszahatásaként 1996-ban ugyan már reálértéken is bővültek a költségvetési beruházások (ez is csak mérsékelni tudta a gazdálkodó szervezetek beruházásainak visszaesését), de ezzel együtt is ezek az ágak már csak az összes beruházás 10,7 százalékát valósították meg, szemben az 1994-es 15,4 százalékkal (amit az is okoz, hogy a költségvetési beruházásokban a terület hátrább sorolódott a termelői infrastruktúrát fejlesztő beruházásokhoz képest).

Az anyagi-műszaki összetétel

A beruházások közül elsősorban a gépberuházások azok, amelyek a modern technikai színvonal elterjesztését szolgálják. Az import liberalizációját követően gyakorlatilag bárki hozzájuthatott a legmodernebb termelőeszközökhöz is, csak a megfelelő fedezetre volt szüksége. Ennek hatására a gépimport meglódult. A folyamatot jelentékeny mértékben támogatta az is, hogy a hazánkban megjelenő, külföldi többségű vagy kizárólag külföldi tulajdonban levő cégek üzemeikben erőteljes modernizációt hajtottak végre. Ez egyrészt a régi berendezések lecserélésével járt, de sok új, nagy volumenű zöldmezős beruházás is megvalósult - különösen a számítástechnikai iparban és az autógyártásban. A telefónia gyors fejlesztése is importnövelő hatással járt, hiszen a központok nagy része külföldről származott (bár egy idő után a hazai beszállítási arány növekedni kezdett).

Az importgépek iránti megnövekedett kereslet elsősorban a hazai gépipar lehetőségeit szűkítette, ami abban is kifejezésre jutott, hogy a hazaigép-beruházások volumenének visszaesése az átlagos volumencsökkenésnél nagyobb volt. Ugyanakkor az épületberuházások aránya a teljes beruházáson belül lényegileg nem változott az utóbbi évtizedben. Ez egyrészt a zöldmezős beruházásoknak, másrészt az infrastruktúra kiépülésének köszönhető.

Az utóbbi 2 évben általában emelkedett az építési beruházások aránya. Az importgépbeszerzések súlya a kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozásoknál volt nagy. A külföldi többségű cégek esetében a hazai gépek beszerzésének aránya örvendetesen emelkedik, ami a hazai gyártási bázis modernizálódását mutatja.

A beruházásokra nemcsak a tények, tényleges folyamatok, hanem a várakozások is hatnak. Sőt, bizonyos gazdaságpolitikai lépések nem önmagukban, hanem a várakozásokon keresztül érvényesülnek.

A beruházások anyagi-műszaki összetétele tulajdonosok szerint (1995-96. évek átlaga)
Tulajdonosi kategóriák Építés Gép Egyéb Összesen
importgép hazai gép
Kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozások 35 43 14 8 100,0
Külföldi többségi tulajdonú vállalkozások 37 30 25 8 100,0
Belföldi többségi tulajdonú vállalkozások 35 31 25 9 100,0
Külföldi érdekeltségű vállalkozások összesen 36 34 21 8 100,0
Összes beruházás 52 24 16 8 100,0
Forrás: KSH

A beruházások és a várakozások

Ha a kormány expanzív gazdaságpolitikát kíván folytatni, akkor az adó- és kedvezményrendszeren keresztül többletforrásokat teremthet a vállalkozásoknak, amelyek ennek egy részéből felhalmozhatnak, növekedhetnek. Ha ellenben megszigorító gazdaságpolitika érvényesül, akkor a lakossági fogyasztáson, a megemelt adókulcsokon keresztül éri a vállalkozásokat közvetlenül és közvetve hatás. Erre természetes reakcióként vagy gyorsított ütemben befejezik a már megkezdett beruházásokat, vagy ha erre mód nyílik, elhalasztják a befejezést, esetleg az újabb beruházások tervét ejtik. Ugyanakkor a gazdaságpolitika önmagában egyre kevésbé hat a beruházásokra. Ennek egyik oka az exportkereslet ugrásszerű növekedésében rejlik (sok olyan vállalkozás van, amely szinte csak külföldre termel), így a hazai gazdaságban bekövetkező fejleményektől részben függetleníteni tudják magukat. Másik, az előzővel szorosan összefüggő ok a multinacionális vállalatok térhódítása a magyar gazdaságban.

Sokak megítélése szerint ezek sziget- vagy zárványszerűen helyezkednek el a gazdaság vérkeringésében, kevés szállal kapcsolódnak a hazai gazdasági szektorokhoz, s kiemelt támogatásaiknak köszönhetően sokkal kevésbé hatnak rájuk a belpiaci események, mint a többi vállalkozásra (hiszen például a belső kereskedelmük nagyobb, mint a hazai piacon eladott mennyiségek). Másrészt kellően tőkeerősek ahhoz, hogy a konjunktúra hatásait kivédjék, így hoszszabb távon is képesek tervezni. Ezért még dekonjunktúra idején is fejlesztenek, készülve a jobb időkre.

A vállalati méretstruktúra hatása is fontos szempont a várakozások alakulásában. A nagyobb vállalkozások általában többfajta (különböző igényű) piacra is termelnek (külföldre, belföldre, lakosság vagy más vállalkozás számára stb.), ezért a konjunktúra hatásaira jobban felkészülhetnek (például azért is, mert az információszerzésben tapasztaltabbak és eredményesebbek). A kisebb vállalkozások főleg hazai piacra termelnek, ezért a konjunktúra ingadozásai őket jobban megviselik.

Az 50 fő alatti vállalkozások, illetve az 50-300 fő közöttiek várakozásai kiegyensúlyozottabbak voltak, mint a nagyvállalatoké. Kisebb növekedési lehetőségeket vártak, így a visszaesés mértéke is kisebb lett. Az 1994-es felfokozott várakozások részben az objektív tényeken alapultak, részben a választásokkal kapcsolatos reakcióknak voltak köszönhetőek. A stabilizációs program hatására a várakozásokban az érdemi különbségek megszűntek méret szerint.

A gazdasági helyzetre vonatkozó várakozások és a beruházások kapcsolatát is ábra mutatja be. Jól látható, hogy amikor a cégek a gazdasági helyzet javulására számítottak, akkor a beruházási várakozások is javultak, s vice versa egészen 1995 tavaszáig. Ezután a várakozások elszakadtak egymástól: a gazdasági helyzet további javulását már nem kötötték össze a felhalmozási tevékenység élénkülésével, sőt 1996 végén kissé romló gazdasági várakozások mellett már enyhén javuló beruházási teljesítményt vártak.

A vállalatok inkább a gazdasági helyzet romlására szavaztak (bár még mindig többen számítottak javulásra, mint romlásra, hiszen az egyenlegmutató a pozitív tartományban maradt). 1997-ben gyors ütemben javultak a gazdasági kilátások, miközben a beruházási tervek ennél mérsékeltebb dinamizmust mutattak.

Szóba kerülhet az a kérdés is, hogy mennyire megbízhatóak a várakozások a beruházási volumen előrejelzésére, lehet-e ezekből az adatokból megbízható következtetésekre jutni, vagy ez is csak egy (nem túl jellemző) hangulatmutató. A tények és az előrejelzések összevetése inkább azt sugallja, hogy a várakozások tendenciájukban megfelelően jelzik a várható beruházásokat, volumenükben azonban a vállalkozások rendszeresen túlbecsülik a tényleges értékeket. Igazán nagy hiba 1994 őszén következett be, amikor a vállalkozások erőteljes beruházásivolumen-emelkedést vártak, de ebből alig valósult meg valami. (A várakozások a következő évre szólnak év végén, s az adott évre év elején).

Grafikonok:

  • Az állóeszköz-felhalmozás volumenének alakulása 1980-1997 között
  • Az állóeszköz-felhalmozási és az összes felhalmozási ráta alakulása
  • A GDP és a beruházás alakulása a "visegrádi" országokban
  • A beruházások, a hitelfelvételi várakozások és a kapacitásproblémák gyakorisága
  • A hitelfelvételi várakozások és a beruházások kapcsolata
  • A kettős könyvvitelű üzleti szféra beruházásának alakulása az értékcsökkenés százalékában főbb szektorok szerint 1992-96
  • A beruházások teljesítményértékének megoszlása a beruházó tulajdoni formája szerint Nemzetgazdasági beruházások összesen
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. január 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére