Oroszország összeomlása

 

Békeidőben történelmileg példátlan Oroszország jelenlegi gazdasági visszaesése. Jóval súlyosabb örvénybe került, mint a kapitalizmus centrumországai az 1929-33-as válság idején. A kilencvenes évek első hét évében Oroszország GDP-je 40 százalékkal, ezen belül a mezőgazdaság kibocsátása ugyancsak 40 százalékkal, az ipari termelés pedig 50 százalékkal csökkent. Még a II. világháború pusztításai sem okoztak hasonló méretű zuhanást.

 

Mindig viszonylagos a statisztikai elemzések értéke. A számadatok csak nagy vonalakban tükrözik a valóságot, ami különösen érvényes Oroszországra, ahol a szürke- és feketegazdaság teljesítménye (az adózás elkerülése végett) jelentős mértékben megnőtt, s a regionális, partikuláris érdekek megerősödése a statisztikák hitelessége iránt is kételyeket ébreszt. Másrészt a statisztikák a felszínen jelentkező számszerűsíthető tendenciákat tükrözik, a folyamatok alakulását befolyásoló érdekeket, okokat csak közvetve jelenítik meg. Az orosz statisztikák, különösen a vállalatok pénzügyi-nyereségességi bevallásai, valószínűleg a nemzetközi átlagnál is bizonytalanabbak. Azonban bizonyos, hogy a valós folyamatokat tükrözik.

Oroszországban az ipari termelés 80-90 százaléka még ma is a tízezer főnél több embert foglalkoztató nagyvállalatokban koncentrálódik, így a számadatok többé-kevésbé megfelelően tükrözik az ipari termelés zömét adó óriáscégek, rajtuk keresztül az iparágak helyzetét. E cégekben még jelentős az állam tulajdonosi súlya, igazgatótanácsaikban jelen vannak az állam képviselői.

Szerkezeti torzulások

Az orosz ipar teljes termelési indexe 1997 szeptemberében 1990-hez képest 49 százalék volt. Ezen belül a kitermelőipar termelése csak mintegy harmadával esett vissza, a feldolgozóiparé több mint a felével. A feldolgozóiparon belül a legerősebben a végtermékeket előállító ágazatok kibocsátása zsugorodott. A legfejlettebb technikát képviselő gépipar 1996-ban az 1990. évinek csak az egyharmadát állította elő. A lakosság ellátásában alapvető élelmiszer-ipari termelés kevesebb mint felére zuhant, a könnyűipar pedig valósággal leépült (termelési indexe 1990-hez képest 90 százalékkal esett). 1997 első kilenc hónapjának átlagában az elektromosenergia-szektor termelése 23 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1990-ben, a fűtőanyagoké (kőolaj, földgáz, szén) 33, a vas- és színesfém-kohászaté 44-45, a vegyiparé 57, a gépiparé 63, a fa- és papíriparé 66, az építőanyag-iparé 69, az élelmiszeriparé 53, a könnyűiparé 87 százalékkal maradt el az 1990. évitől. Szinte összeomlottak az ipari termelés zömét adó olyan ágazatok, amelyekben a kisipar és még a közepes méretű cégek szerepe is technológiai okok miatt minimális, akár a kohászati késztermékek, akár a vegyipar, akár a gépgyártás adatait nézzük.

A gépipar válságát és azon belül az orosz hadiipar polgári célú átállását illetően sok az illúzió. A hadiüzemek termelésének majd' felét már a nyolcvanas évek végén a polgári célú fogyasztási cikkek előállítása tette ki, így onnan került ki például a fogyasztói elektronika 60-70 százaléka, a tehergépkocsik, a varrógépek vagy az órák jelentős hányada. A polgári termelés ebben az ágazatban is lényegében összeomlott. Az egész orosz iparon belül éppen a védelmi üzemek termelése csökkent a legjobban, 1996-ban az 1991-es szint egyötödére. A hadiipari termelés pedig a korábbinak már csak egytizede. A konverzió tehát legfeljebb annyiban történt meg, amennyiben a fogyasztási cikkek előállítása a hadiipari üzemekben valamivel kevésbé tragikusan csökkent, mint a katonai célúaké.

A fogyasztói elektronika termelése a személyi számítógépek kivételével 1992-1996 között az egytizedére, a termelőberendezések gyártása az ötödére esett vissza. A korábbiakhoz képest csak a töredékét állítják elő a híres, valaha exportképes óráknak, fényképezőgépeknek. Legjobban a közlekedési eszközök gyártása tartotta magát. A személyautók és az autóbuszok előállítása 1996-ban csak 10, illetve 20 százalékkal volt kevesebb, mint 1992-ben, a vasúti gördülőanyagoké már durván 55, a teherautóké 75, a traktoroké pedig 90 százalékkal. A kapacitáskihasználtság a fűtőanyagszektorban 70-80 százalékos, a vas- és acélöntésben 70 százalékos, a csőgyártásban már csak egyharmados, a vegyiparban 15-46 százalék közötti, a gépiparban 20 százalék (!) körüli – kivéve a személygépkocsi- és az autóbuszgyártást, ahol 50, illetve 70 százalékos –, az építőanyag-iparban 40 százalék körül, míg az élelmiszerek előállításában 15-45 százalék között mozog, a könnyűiparban pedig a megmaradt kapacitások 12-24 százalékát (!) hasznosítják.

Összességében 1993-1997 között a termelési eszközök termelése 55, a fogyasztási javaké 40, a nyers- és félkész termékeké 17 százalékkal csökkent. Mindez az ipar ágazati szerkezetében a kitermelőszektorok súlyának növekedésével, a feldolgozóipar visszaszorulásával járt. Az utóbbi súlya – változatlan árakon számítva – 1990 és 1995 között 89-ről 85 százalékra csökkent. Ugyanakkor a feldolgozóiparon belül az elsődleges nyersanyag-feldolgozás súlya nőtt, a jellemzően késztermékeket előállító ágazatoké – a gépiparé 23-ról 18 százalékra, a könnyűiparé 6-ról 2 százalékra – csökkent. A gépipari cégek 80 százaléka oly módon változtatott profilt, hogy a termelésében a primitívebb struktúra felé mozdult el.

Az orosz statisztikákban az ipartól teljesen elkülönülten szerepel az építőipar. Termelési értéke a hét év alatt (változatlan áron) körülbelül 40 százalékkal megcsappant. Mivel az ipar teljesítménye az átlagosnál jobban csökkent, súlya a GDP előállításában is visszaesett, mégpedig a korábbi körülbelül 50-55 százalékról durván 30 százalékra. Az építőipar súlya körülbelül 6-7 százalék maradt.

A hazai termelés összeomlásával egy időben az importtermékek aránya a (harmadával csökkent) kereskedelmi forgalomban az 1991. évi 15 százalékról 1995-re 54 százalékra (!) emelkedett. Az Oroszországban 1995-ben eladott gépek és berendezések 60 százaléka származott importból.

Az ipar és általában az ország nehéz nemzetközi pénzügyi helyzete (adósságszolgálat, tőkemenekülés) megnyilvánul az exportkényszerben és a kivitel áruszerkezetének módosulásában is. A termelés zuhanása ellenére, a hazai fogyasztás drasztikus visszafogása árán Oroszország áruexportja – a Független Államok Közössége (FÁK) országait nem számítva – az évtized eleji visszaesés után 1992-1996 között 42 milliárdról 71 milliárd dollárra nőtt. Ezen belül háromszorosára, 19 milliárd dollárra emelkedett a nemesfémek és a drágakövek kivitele, másfélszeresére, 33 milliárd dollárra az ásványi termékeké. Folyó dolláráron viszonylag jelentősen, 8 milliárdról 15 milliárdra nőtt a feldolgozott ipari termékek exportja is (ezen belül a gépeké, berendezéseké, közlekedési eszközöké 3,8-ról 5,4 milliárd dollárra). Összességében a nyerstermékek súlya 69-ről 73 százalékra emelkedett. A teljes kivitel körülbelül egytizede gépipari termék volt. A FÁK országaiba a kivitel értéke nem sokat változott, 1996-ban 16 milliárd dollárt tett ki. A kivitel fele ebben a relációban fém és drágakő volt, a gépipari termékek 17 százalékot tettek ki. Egyébként az orosz áruexport 95 százaléka ipari termék. A két nagy országcsoportot együttvéve a kivitel egytizedét teszik ki a gépipari termékek, ez az arány a szovjet exportban 1990-ben még 20 százalék volt. Ebben jelentős szerepe van a fegyverkivitel visszaesésének.

Az ország fizetési egyensúlyának (adósságtörlesztés) érdekében – főleg kezdetben – visszafogták az importot. Ennek következtében a "távoli külföldről" származó behozatal 1992-1996 között 37 milliárdról 31 milliárd dollárra csökkent, ugyanakkor azonban a FÁK országaiból származó behozatal (1994-től számítva 10-ről 14 milliárd dollárra) nőtt. A világpiaci importban tartósan 37 százalék körül van a különböző gépipari termékek és járművek aránya. Némileg emelkedett (16 százalékra) a vegyi termékek, a fémek és drágakövek, a fa- és papíráruk szerepe, jelentősebben (12-ről 4 százalékra) zuhant a textilipari termékek súlya. A FÁK országaiból egyötödére csökkent a gépbehozatal, nőtt az ásványi termékeké (18 százalékra). Az import negyede élelmiszer – mind a világpiacról, mind a FÁK térségéből.

Új tulajdonosok, kevesebb foglalkoztatott

A kilencvenes évek folyamán alapjaiban megváltozott az orosz ipar tulajdonosi struktúrája. A nagyvállalatokról számtalan kis privatizált részegység vált le és sok kisvállalkozás alakult. A nyilvántartott vállalkozások száma megsokszorozódott. A szocialista állami tulajdon helyét a tulajdonjegyes (vaucheres) privatizáció következtében sajátos átmeneti tulajdonosi szerkezet váltotta fel: a vállalatok túlnyomó többsége magántulajdonban van, de miután a legnagyobb cégekben az állam még részesedéssel (többnyire részvényekkel) rendelkezik, a termelésben és a foglalkoztatásban a legjelentősebb az állami-magán vegyes szektor.

A 200 főnél többet foglalkoztató ipari vállalkozások száma hat év alatt hatszorosára nőtt. Ezen belül a bányászatban és az energiaszektorban másfél-kétszeresére, a gépiparban tízszeresére – elsősorban a vállalatok osztódása következtében. 1996-ban a körülbelül 150 ezer vállalkozás harmada a gépiparban, mintegy 15-15 százaléka a könnyűiparban, az élelmiszeriparban, valamint a fa- és papíriparban működött. A hatalmas országban az energiaszolgáltató cégek száma 850-ről 1100-ra, a fűtőanyagszektorban tevékenykedőké 570-ről 1070-re, ugyanakkor a gépipariaké ötezerről ötvenezer fölé emelkedett. A 200 főnél kevesebbet foglalkoztató "kisvállalkozások" száma – ilyenek korábban legálisan nem nagyon léteztek – 1996 végén körülbelül 130 ezer volt, ezekben 1,4 millió fő dolgozott.

A vállalkozások számának növekedése ellenére a legtöbb iparágban megindult a termelés koncentrációja. A nyolc legnagyobb cég súlya 1993-1995 között az energiatermelésben 24,6-ról 29,6 százalékra, a kőolaj-kitermelésben 55,6-ról 59,6 százalékra, a kőolaj-feldolgozásban 59,8-ról 69 százalékra, a vaskohászatban 52,6-ról 57 százalékra, a színesfém-kohászatban egy százalékponttal, közel 50 százalékra, a fa- és papíriparban 12,8-ról 25,7 százalékra emelkedett. Lassú koncentráció zajlik a vegyiparban, ahol a nyolc vezető cég adja a termelés 22, a gépiparban 20, az építőanyag-iparban pedig 7 százalékát. Ellentétes folyamat megy végbe a könnyűiparban (8 százalék), illetve az élelmiszeriparban, ahol a nyolc legnagyobb termelő részesedése 7-ről 5 százalékra csökkent.

A 200 fő feletti cégek 1996 végén körülbelül 16 millió embert foglalkoztattak. Az ennél kisebb cégekben dolgozó 1,4 millióval együtt tehát az iparban 17,7 millió volt a nyilvántartott létszám, 3,3 millióval kevesebb, mint 1990-ben. Az alapanyag-ágazatokban nem volt létszámcsökkenés, az energiaszektorban pedig 40 százalékkal emelkedett a foglalkoztatottak száma. A gép- és a könnyűiparban a létszám a felére, a többi ágazatban általában egytizedével csökkent. Mindezt az alapanyagiparok termelésének egyharmados, a feldolgozóiparok közel kétharmados termeléscsökkenésével összevetve megállapítható: a létszámleépítés lényegesen elmaradt a termelés csökkenésétől, az ipari termelékenység vészesen – átlagosan felére – visszaesett. Egy vizsgálat szerint az ipari termelékenység tekintetében Oroszország az Egyesült Államokhoz képest a hatvanas évek szintjére csúszott vissza. A hatvanas években (a "szovjet") és a kilencvenes évek közepén az (orosz) ipari termelékenység az amerikainak 29 százaléka volt, s eközben – még a nyolcvanas években is lassan közelítve – 1990-ben már az 54 százalékát is elérte!

Kilencről 6,4 millióra csökkent az építőipari foglalkoztatottak száma, ami az iparág teljesítménycsökkenéséhez hasonló, 40 százalékos létszámleépülés. Ebben a szektorban tehát a termelékenység nagyjából azonos szinten maradt.

A privatizáció csúcspontja 1993-ban volt, amikor részben vagy egészen tizenkétezer cég került magánkézbe. 1993-1995 között a korábbi 27 ezer állami vállalatból húszezret privatizáltak. A privatizációs bevétel az érintett cégek eszközértékének durván 10 százalékát tette ki!

1996 végén az összes iparvállalat 88 százaléka volt magántulajdonban, de ezek az ipari termelésnek csak 22 százalékát adták, az összes ipari munkaerő 26 százalékát foglalkoztatták. Ugyanakkor a még részben állami tulajdonban levő cégek (a legnagyobb üzemek, egyben az összes ipari vállalkozásnak mindössze 6 százaléka) a termelésben 65, a létszámból 57 százalékkal részesedtek. Különösen magas (70-80 százalékos) e szektor részesedése az alapanyagiparokban (az elektromosenergia-termeléstől a vaskohászatig), s kisebb (40-50 százalékos) a feldolgozóiparban (a gépipartól az élelmiszeriparig). Teljesen állami tulajdonban csak a vállalatok 2,6 százaléka volt, ezek a termelésben 8, a létszámban 14 százalékkal részesedtek. Külföldi tulajdonban – jórészt vegyes vállalati formában – csupán a cégek 2,3 százaléka működött, ezek adták a termelés 4, a létszám 2 százalékát. Végül az önkormányzatok és a társadalmi szervezetek saját vállalkozásai a cégek számának, termelésének és létszámának durván egy százalékát tették ki.

Az orosz iparban eltörpül a külföldi tőke szerepe. 1996 végén az iparban 3424, az építőiparban 1182 külföldi tulajdonú, illetve külföldi-hazai vegyes vállalatot tartottak nyilván, ezek mintegy háromszázezer főt foglalkoztattak. Exportjuk 3,3 milliárd dollárt (a teljes árukivitel 3,8 százaléka), importjuk 2 milliárd dollárt (a teljes behozatal 4,4 százaléka) tett ki. 1995-ben a külföldi közvetlen ipari beruházásoknak több mint fele az energiaszektorban, 10 százaléka az építőiparban valósult meg, s csupán 5-5 százaléka volt papír- és gépipari jellegű.

Romló minőségi mutatók

A termelés csökkenése, a nagyobb hozzáadott értékű feldolgozóipar, azon belül a gépipar átlagot meghaladó leépülése, és ugyanakkor a kapacitások és a dolgozói létszám viszonylagos stabilitása szorosan összefügg a vállalatok pénzügyi helyzetével. Míg 1992-ben csak az iparvállalatok 7 százaléka volt veszteséges, 1996-ban arányuk 40, 1997-ben 47 százalékra emelkedett. Tehát e tekintetben a helyzet 1997 folyamán is gyorsan rosszabbodott! 1997-ben az állami vállalatok 40, a nem állami többségűek 48 százaléka mutatott ki veszteséget. Ennek a tényleges gazdálkodási eredmények mellett az állami dotáció és a magáncégek néhány könyvelési manővere is oka lehet. Mindenesetre a lényeg: nem állítható, hogy a magáncégek nyereségesebbek lennének, mint az államiak.

A veszteséges vállalatok aránya a kőolaj- és gázszektorban a legalacsonyabb, átlagon felüli a szénkitermelésben, a színesfémkohászatban, a fa- és papíriparban, az építőanyag-iparban, a könnyűiparban. Az építőiparban 1992-ben a veszteséges vállalkozások aránya 8, 1995-ben már 18 százalék volt. Nemzetgazdasági szinten 1996-ban 88 billió rubel nyereség képződött, ebből az iparban 57 billió, az építőiparban 10 billió. Ez utóbbi nettó értékek a veszteséges ipari cégek 31 billiós, az építőipariak 2,5 billiós hiányának levonásával keletkeztek. A legnagyobb hiányt a gépipar és a fémfeldolgozás (7 billió rubel), a vegyipar, a fa- és a papíripar halmozta fel. Az ipar vészes forráshiánnyal küszködik, hitelekhez rendkívül nehezen jut. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy nettó hitelezői pozícióban van. Az ipar teljes adóssága 1996 végén 408 billió rubel volt, ezzel szemben a követelései 629 billiót tettek ki. Az építőipar adósságai ugyanekkor 74, kinnlevőségei 83 billió rubelt értek el. A körbetartozások hatalmas méreteit, a banktartozások súlyát és az ágazat reménytelen pénzügyi helyzetét mutatja, ha ezeket az értékeket összevetjük az előbbi nyereségadatokkal.

A vállalatok nehéz pénzügyi helyzetének és a veszteséges vállalatok arányának ellentmondani látszik, hogy az ipar átlagos profitrátája nem alacsony: 1990-ben 12 százalék volt, 1992-re 38 százalékra (!) emelkedett, 1996-ig 9 százalékra csökkent, 1997 első felében 10 százalékot ért el. Az ellentmondás magyarázata főleg abban rejlik, hogy a profitráta annál magasabb volt, mennél gyorsabb volt az adott évben az infláció. A vállalatok, illetve tulajdonosaik az árak emelésével alapozták meg tevékenységük jövedelmezőségét, egyben saját zsebük megtömését (és ugyanakkor a termelés kényszerfinanszírozását). A profitráta az évek folyamán erősen ingadozott az egyes ágazatokban.

A világpiaci nyitásból következően az ipar egyes innovációs mutatói (új termék gyártása, szabadalom és licenc átvétele) javultak, mások (új technológiák alkalmazása, megbízás kutatás-fejlesztésre, know-how átvétel) romlottak. Bizonyosan vannak előremutató innovációk, de ezek nem változtatnak a termelőalapok leromlásának általános tendenciáján. Ezt tanúsítja többek között az állótőke-beruházások helyzete.

1990 óta nemzetgazdasági szinten, és azon belül az iparban is, egyharmadára esett vissza az állótőke-beruházások reálértéke – tehát még a termelésnél is jobban csökkent. Ráadásul az ipari beruházásokon belül jelentősen megnőtt az alapanyag-ipari invesztíciók aránya. A gépgyártásban, a könnyű- és az építőiparban 1991-1995 között 92-95 százalékkal csökkent a beruházások reálértéke, az energiaszektorban "csak" 53 százalékkal. A három tipikusan alapanyag-termelő ágazat (az elektromosenergia-termelés, a kőolaj- és gázkitermelés és a szénbányászat) súlya az ipari beruházásokban 1990-ben 39, 1996-ban már 63 százalék volt. A vegyipar szerepe 5 százalék körül maradt, a vaskohászaté 8-ról 6 százalékra csökkent. Az elvileg technikai húzóágazat, a gépipar és a fémfeldolgozás aránya 23-ról 8 százalékra esett! Ugyancsak csökkent némileg az élelmiszer- és a könnyűipar részesedése. (Az építőipar része a nemzetgazdasági állótőke-beruházásokban folyamatosan körülbelül 25 százalékot tesz ki.) Meg kell jegyezni, hogy 1996-ban és 1997-ben az ipari beruházások szintje is stabilizálódott. Az új állótőke értéke 1990-ben a teljes állótőke-állomány 6,9 százalékát tette ki, ugyanakkor a termelésből kivont állótőke aránya 1,8 százalék volt. A nettó állótőke-növekmény tehát 5,1 százalék volt.

A külföldi tőkeberuházások aránya az ipari invesztíciókban 1995-ben 5, az építőiparban – a lakásépítést nem számítva – 11 százalékot tett ki. Érdekes, hogy miközben a külföldi tőke ipari beruházásainak 29 százaléka irányult a fűtőanyag- és energiaszektorba, ezek súlya az ágazat beruházásaiban csak 2,5 százalék volt. Az összes állótőke-beruházások ötödét a külföldi tőke valósította meg a fa- és papír-, a könnyű- és az élelmiszeriparban.

Válság és gazdaságpolitika

Az orosz ipari termelés visszaesését és szerkezeti degradációját a szakértők egy része a rendszerváltozás szükségszerű következményének tekintette, amit az orosz ipar nemzetközi versenyképtelensége, elavult technikai színvonala, az elkerülhetetlen sokkterápia okozott. Mások szerint azonban – s egyre nagyobb teret nyer ez a magyarázat – a rendszerváltozás olyan megrázkódtatásokkal járt, a gazdasági környezet olyan gyorsan változott, a sokkterápia olyan drasztikus volt, a kormányok gazdaságpolitikája oly sok hibát halmozott fel, a világpiaci nyitás olyan sokkhatást okozott, amelyekhez az iparvállalatok már képtelenek voltak alkalmazkodni. Vegyük sorra az ipar helyzetét időrendben meghatározó gazdaságpolitikai eseményeket!

A piacgazdasági átmenetet a maga teljességében az Orosz Föderáció Jegor Gajdar vezette kormánya 1992 januárjában hirdette meg. Ez együtt járt a tervezés és a szigorú piacszabályozás, később pedig az állami ellátó rendszer – Goszsznab – megszüntetésével. Meghirdették a kerskedelem szabadságát, egyben a teljes importliberalizációt. 1992 első fél évében importvámot egyáltalán nem alkalmaztak, miközben exportvámok továbbra is léteztek! Ez szabályos gazdasági harakiri volt. Az első drasztikus lépések egyike az árliberalizáció és a még központi szabályozású energiaárak világpiaci színvonalhoz való közelítésének kísérlete volt – mégpedig néhány hónap alatt. Az energiaárak többszöröződése jelentős mértékben növelte a költségeket, és átrendezte a cégek közötti árarányokat, inflációs nyomást gyakorolt a gazdaságra. Ez önmagában is rendkívüli zavarokat okozott volna.

A bajt tovább tetézte, hogy (részben az árarány-változások inflációt gerjesztő hatásának ellensúlyozására) az IMF által javasolt gazdaságpolitikának megfelelően, a kormány intenciói alapján erősen restriktív volt a pénzpolitika. A gazdaságban rendkívüli pénzhiány keletkezett. Az árarányok hirtelen átrendezése és egy időben az erős pénzügyi szigor alkalmazása közgazdasági ellentmondás. Az ipari termelői árak a növekvő költségek nyomán (és nem kevésbé a profitéhség miatt) gyorsan emelkedtek, de ezen az áron már a termékek nagy része eladhatatlannak bizonyult.

Az ipari cégek nagy többsége egyik napról a másikra súlyos fizetési nehézségekkel találta szembe magát. Ekkor keletkezett a vállalati adósságok, körbetartozások hatalmas állománya, amely megakadályozta a termelés azonnali és teljes összeomlását, de még napjainkban is gúzsba köti az iparvállalatok túlnyomó többségét. Ekkortól vált jellemzővé a bérkifizetés elhalasztása, a banki tartozások felduzzadása, a költségvetési adóbefizetések elmaradása is.

A lakossági jövedelmek nagymértékű (összesen körülbelül 50 százalékos) csökkenése, a jövedelmek végletes polarizálódása, a vállalatok fizetőképességének megingása, az erősödő importverseny és a kormány restriktív költségvetési és monetáris politikája nyomán drasztikusan visszaesett a kereslet a hazai ipari termékek iránt. Rohamosan csökkentek az állami, különösen a katonai megrendelések. Az iparvállalatok azonban nem vették figyelembe a kereslet visszaesését, tovább folytatták a termelést, szállítottak egymásnak. (Becslés szerint a barterkereskedelem a vállalati ügyletek 40 százalékát teszi ki.) Ez hozzájárult az iparon belüli körbetartozások felduzzadásához. Mivel a végső fogyasztók vásárlásai visszaestek, a termelés viszont kevésbé csökkent, a működéshez szükséges nyersanyagok és félkész termékek iránti kereslet maradt tartósabb. Következésképpen megkezdődött és erősödő tendenciává lett az orosz ipar szerkezeti degradációja. Mint láthattuk, a viszonylag legfejlettebb, technikaigényes ágazatok (gépipar) és a lakossági fogyasztási cikkeket előállító iparágak (élelmiszer- és textilipar) termelésének csökkenése volt a leggyorsabb.

Az iparvállalatok futottak a pénzük után. Költségeik növekedése miatt, és megrészegedve a szabad árképzés lehetőségétől, gyorsan emelték áraikat. Végül 1992 első három hónapjában az ipari termelői árak gyorsabban (tizenkétszeresükre) emelkedtek, mint (a meghatszorozódott, de még államilag regulált) energiaárak. A kormány újabb energiaár-növeléssel válaszolt, és lazított a monetáris szigoron. Ezzel megalapozta a hiperinflációt.

Fizetési kötelezettségeik nem teljesítése és az áremelések folytán a vállalati profitok (a könyvek szerint) magasban szárnyaltak. A szinte kaotikus helyzetet kihasználva általánossá lett a vállalati vezetők, menedzserek és az új magántulajdonosok körében a saját zsebre dolgozás.

a cikk folytatása