A Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés (MVAE) közelmúltban elkészült tanulmánya az ágazat szereplőinek uniós csatlakozási teendőit, a képviselendő feladatokat veszi számba. Az egyesülés tagvállalatainak többsége úgy látja, hogy kellően érettek a csatlakozásra, mert már régóta az EU piacain vannak, így várhatóan megfelelnek a követelményeknek. Ugyanakkor a hazai vaskohászati társaságok arra törekednek, hogy ne érje őket további piacvesztés belföldön.
Magyarország sohasem tartozott Európa jelentős acéliparral rendelkező országai közé. A jelenlegi 1,7-1,8 millió tonnás éves acéltermelés Közép-Kelet-Európában a legkisebb. A szóban forgó régió nyersacéltermelésének kevesebb mint 4 százalékát adja, az EU acéltermeléséhez képest pedig teljesítményünk mindössze 1 százaléknyi. Acélfelhasználásunk nagysága 1,4 millió tonnára tehető, a 140 kilogrammos egy főre jutó felhasználás pedig kevesebb mint a fele az EU 300 kilogrammos mutatójának. Évi 5 százalékos GDP-növekedést alapul véve a magyar gazdaság késztermékben mért acélfelhasználása 2005-2010 között elérheti a 2 millió tonnát. Mindezekből látszik, hogy a magyar acélipar igen kis szerepet játszhat Európa acélkereskedelmében. Mivel a hazai termelés lényegében évek óta stagnál, az acélfelhasználás viszont növekszik, egyre csökken a nettó export. Tavaly az ágazat export-import különbözete nullszaldós volt, de ha a jelenlegi tendenciák továbbra is szabadon érvényesülnek, akkor az ország a közeljövőben nettó acélimportőrré válik. Emiatt sem vehetők komolyan azok a külföldön megfogalmazott aggodalmak, miszerint a magyar vaskohászat érdemleges zavart keltene az Unió acélkereskedelmében.
Lehetőség a növekedésre
A magyar acélipar fő feladata most és a közeli jövőben a hazai piac kiszolgálása lesz. Jelenleg az építőipar mintegy 30, az acélszerkezet-gyártás 5, a gépipar 28, a járműipar pedig 12 százalékkal részesedik a felhasználásból. A magyar acélipar termékválasztéka már csak a termelés méretei miatt sem felelhet meg hiánytalanul a felhasználók igényeinek. Az úgynevezett lapostermékek és továbbfeldolgozott változataik kínálata egyelőre meghaladja a hazai igényeket. Az MVAE sajnálatosnak tartja, hogy a nemes- és ötvözött acélok gyártása Diósgyőrben a '90-es évek elejére teljesen visszaszorult. A vállalat új vezetőinek egyik legfontosabb feladata lehet, hogy a vállalatot ismét a hazai nemesacélgyártás központjává tegyék és korábbi vásárlóikat visszaszerezzék.
A vaskohászat bruttó termelésének aránya az iparon belül évek óta 2,2 százalék, jelentősen elmarad a húzóágazatnak számító közútijármű-gyártás 9,9 százalékos arányától. Mivel az acélipari késztermékeknek csak mintegy 12 százaléka kerül a járműgyártásba, ezért a vaskohászat nemigen tudja kihasználni a járműgyártás dinamikus növekedésének előnyeit. A kohászat a hazai acéligények 65 százalékát tudja jó minőségben és elfogadható áron kielégíteni. Ezen belül különösen az úgynevezett lapostermékek belföldi piaci helyzete jó. Melegen hengerelt acéllemezből a belföldi ellátás szintje 87, a hidegen hengerelt lemezekből 70 százalékos. Piacot vesztettek viszont az úgynevezett hosszútermékek gyártói. Jelenleg a felhasznált, melegen hengerelt rúd-idom termékek 57 százaléka, a hidegen húzott acélhuzalok 51 százaléka származik hazai gyárakból. A vaskohászatban tehát a kapacitások megfelelő kihasználásához elengedhetetlen az exportpiacok megtartása.
Az acéltermékek exportja évek óta meghaladja a 900 ezer tonnát, a kivitel értéke mintegy 400 millió dollár. Az Európai Unióba irányuló export évek óta növekszik, tavaly a kivitel 74 százaléka ebbe a régióba irányult.
A felhasználó ágazatok prognózisai alapján a járműipar termelésének növekedése leginkább a melegen hengerelt rúdacélok, valamint a lemeztermékek felhasználását növelheti, bár igen erős az importverseny. Az általános gépipar a durvalemez, a melegen hengerelt finomlemez és a hidegen húzott rúdacélok iránt támaszt mérsékelten növekvő igényt.
A kapacitások kihasználása a lapostermékek gyártásában kielégítő (95 százalék), a hosszútermékeknél és a továbbfeldolgozott termékeknél átlagosan nem éri el az 50 százalékot. Az acéltermékek áruösszetételében a nagyobb hozzáadott értékű termékek részarányának növelése a cél, bár éppen az ebbe a kategóriába tartozó termékek – rudak, huzalok – termelése mérséklődött 1998 első felében, s ennek oka a keleti import konkurenciája itthon és külföldön.
A vaskohászat összesített nettó árbevétele folyó áron 1997-ben 163 milliárd forint volt, amelyből 70 százalék jutott a Dunaferr Rt. társaságaira. Az ágazat 1997. évi negatív, -8,5 milliárd forintos eredményéből 1,7 milliárd forint volt a nyereség és 10,2 milliárd forint a veszteség. A veszteség 70 százaléka a Diósgyőri Acélművek (DAM) Rt.-nél keletkezett. A társaságok 1998. I. félévében 3 milliárd forint nyereséget és 2,6 milliárd forintos veszteséget könyvelhettek el, a veszteségből 2,4 milliárd forint Diósgyőrben keletkezett.
Ma a magyar vaskohászat húzóvállalatai a Dunaferr-csoportban tevékenykednek. Hatékonyan gazdálkodó és magas szintű jövedelmet hozó cég még a Csavar- és Húzottáru Rt., s még mindig problémákkal terhelt a DAM Rt., valamint az ózdi társaságok helyzete.
Acélos mutatók | ||||
---|---|---|---|---|
Régió | 1996 | 1997 | ||
millió tonna | % | millió tonna | % | |
Európa | 193,8 | 100 | 210,2 | 100 |
Európai Unió | 146,9 | 75,8 | 159,9 | 76,1 |
Ausztria | 4,4 | 2,3 | 5,2 | 2,5 |
Szlovákia | 3,6 | 1,8 | 3,8 | 1,8 |
Magyarország | 1,9 | 1,0 | 1,7 | 0,8 |
Forrás: IISI közlemények |
Menekülés előre
Mint az eddigiekből kitűnt, a három nagy magyar acélipari centrum közül Dunaújváros helyzete a legjobb. Termelési teljesítménye jóval nagyobb, mint például Diósgyőré. Persze a Dunaferr útja sem volt buktatóktól mentes, de a céget mégsem sújtotta olyan mértékben a kilencvenes évek eleji piacvesztés, mint a másik két nagy hagyományú társaságot.
Az acéllemezpiacon erőteljesen érdekelt vállalat idejében ismerte fel, hogy technológiai korszerűsítés nélkül nem juthat előrébb. Állami garanciával, koreai vállalkozó segítségével újították fel a dunaújvárosi kohókat. A drága (milliárdos kiadással járó) beruházás javított a cég eredményességén. A Dunaferr Rt.-t két éve vette vagyonkezelésbe az elnök-vezérigazgató Horváth István vezette, a menedzsment tagjainak részvételével életre hívott konzorcium. (Az ÁPV Rt. vezetői ezt a tranzakciót a majdani privatizáció első állomásának tekintették.)
Vaskohászatikésztermék-export | ||||
---|---|---|---|---|
Termékcsoport | 1996 (ezer tonna) |
1997 (ezer tonna) |
EU-részarány (%) | |
1996 | 1997 | |||
Lapostermékek | 742 | 746 | 61,0 | 72,8 |
Hosszútermékek | 86 | 80 | 70,0 | 78,9 |
Acélcsövek | 88 | 98 | 77,5 | 86,3 |
Összesen | 916 | 924 | 63,4 | 74,3 |
Forrás: Kopint-Datorg adatok |
A Dunaferr – felkészülvén az Európai Unióhoz való csatlakozásra – az utóbbi időben az európai acéllemezpiacon igyekszik teret nyerni. Az acéliparban tapasztalható áresést Dunaújvárosban azzal igyekeznek kivédeni, hogy növelik a magasabb kikészítettségi fokú és ezáltal jobb áron értékesíthető termékek részarányát.
A társaság térnyerését mutatja az is, hogy a Dunaferr Rt. vezetői a nyár végén Dunaújvárosban találkoztak az acéllemezpiacon földrajzilag legközelebbi konkurenciával, a kassai Kelet-szlovákiai Vasmű első emberével, Julius Rezessel. Évekkel ezelőtt fordított helyzetű lett volna egy ilyen találkozó, ám ma a Dunaferr felfelé ívelő pályán van, míg a VSz Kos ice eredménye folyamatosan csökken, adóssága nő. Piacaiból is vesztett, elfordult például a szlovák cégtől a korábbi nagy lemezmegrendelő, a csehországi S koda-gyár is. A dunaújvárosi találkozón a kassaiak biztosították a Dunaferr vezetőit, hogy a Diósgyőri Acélművek (DAM Rt.) privatizációjával nem akarnak hazai konkurenciát teremteni számukra. A két cég vezetői megegyeztek abban is, hogy az együttműködés lehetőségeit feltáró munkabizottságot hoznak létre.
Belföldi értékesítés acéltermék-szükségletben | ||||
---|---|---|---|---|
Termékcsoport | 1996 | 1997 | ||
ezer tonna | % | ezer tonna | % | |
Lapostermékek | 417 | 66,7 | 505 | 68,0 |
Hosszútermékek | 289 | 69,8 | 253 | 55,7 |
Acélcsövek | 116 | 69,5 | 122 | 65,6 |
Összesen | 822 | 68,2 | 880 | 63,6 |
Forrás: Vaskohászati Ipargazdasági Tár |
Elolvadt milliárdok
A borsodi vaskohászat nyolcvanas évek vége óta húzódó és egyre mélyülő válságának megoldását az Antall-, illetve a Boross-kormány az 1994-ben megkezdett borsodi acélipari reorganizációs programtól remélte. (Ezt megelőzte két balul sikerült privatizációs kísérlet.) Azt már 1990-ben felismerték a privatizáció állami irányítói, hogy az egykori Lenin Kohászati Művek jogutódjaként működő és történetünk idején mintegy ötven korlátolt felelősségű és részvénytársaságot magában foglaló Dimag Rt. gondját legegyszerűbben úgy lehetne megoldani, ha túladnak rajta. Akkoriban privatizációs törvény és magánosítási gyakorlat hiányában az Állami Vagyonügynökség még megtehette, hogy a céget lényegében pályázaton kívül, és a mai napig tisztázatlan körülmények között, titkos szerződéssel értékesítse a Nuevometal-Szojuzruda osztrák-orosz konzorciumnak. A felek évekig folytattak még vitát arról, hogy melyikük, mely pontját nem teljesítette az adásvételi megállapodásnak. Az ügyben még a gazdasági kamara mellett működő választottbíróságnak is véleményt kellett nyilvánítania.
Mindenesetre a privatizációt követő két éven belül előbb a Dimag Rt., majd a termelési tevékenységet átvevő Diósgyőri Nemesacélművek Kft. esetében mondták ki a fizetésképtelenséget. Ez sem volt azonban egyszerű, mert az ügy a Legfelsőbb Bíróságot is megjárta. A diósgyőri kohászat a felszámolás megkezdése után kapta az első milliárdokat, hogy ne álljon le a nagyolvasztó (a leállással ugyanis az újraindítás esélye minimálisra csökken), és ne kelljen utcára küldeni a mintegy ötezer kohászt. Megjegyzendő, hogy a dolgozói létszám csökkenése így is folyamatos volt, hiszen a nyolcvanas évek végén még tízezernél is többen dolgoztak a vállalatkomplexumban.
A borsodi acélipari reorganizációs program keretében Diósgyőrbe juttatott pénzösszeg több tíz milliárdos. Az egy dolgozóra jutó állami támogatás több millió forintra rúg.
Három éve létrehozták a borsodi acélipari reorganizációért felelős kormánybiztosi posztot, amelyet elsőként és utolsóként – államtitkári rangban – dr. Szabó Zsolt töltött be. A kormánybiztos tavaly év elejére készítette el beszámolóját, amelyben úgy vélekedett, hogy a borsodi acélipar reorganizációja befejezettnek tekinthető, ezért javasolta a kormánybiztosi poszt megszüntetését is. 1997 februárjában a kormány elfogadta a beszámolót, és a maga részéről befejezettnek vélte a diósgyőri kohászat állami támogatását, mondván: a DAM Rt. hamarosan saját lábán, nyereségesen fog működni, és megérett a privatizációra is.
Ebben az időben még csak a bennfentesek tudták, hogy a DAM Rt. gazdálkodása és működése körül nincs minden rendben. Az 1997-es üzleti tervben a tervezett éves veszteség 1-1,5 milliárd forint volt. Ám már az első negyedév adatai alapján tudni lehetett, hogy ez nem tartható, hiszen a veszteség az év első három hónapjában 3 milliárd forintra rúgott. Mindezek ismeretében nem lehetett nagyon meglepő, hogy az év végére a kiadások 7 milliárd forinttal meghaladták a bevételeket. Nem csoda hát, hogy az 1997-ben meghirdetett három privatizációs pályázat mindegyike eredménytelenül zárult. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. 1997 májusában írta ki a DAM első privatizációs pályázatát. Az információs memorandumot hat érdeklődő vásárolta meg, a július 15-i határidőre azonban csak négy pályázat érkezett a vagyonkezelőhöz, ám mindegyik érvénytelen volt, mert nem fizették be a pályázati kiírásban meghatározott 300 millió forint bánatpénzt. A pályázat egyébként a DAM Rt. mintegy 8 milliárd forintnyi részvénycsomagjára keresett új tulajdonost.
A kudarcot követően augusztus 27-i beadási határidővel új pályázatot írtak ki. Módosítottak a pályázati feltételeken – 100 millióra csökkentették a bánatpénzt és 4-ről 3 milliárdra a kötelező tőkeemelés mértékét. A határidőre ismét négy pályázat érkezett, ám csak a Kelet-szlovákiai Vasműé volt értékelhető, bár pályázott az első fordulóban is jelentkező német Georgsmarienhütte GmbH, illetve az ugyancsak német – akkor már az Ózdi Acélművek Kft.-t is tulajdonló – Max Aicher GmbH. A szlovákok egyébként már ekkor 1 dollárt ajánlottak a DAM-részvényekért.
Az ÁPV Rt. hosszas huzavona után nemet mondott a szlovák vételi ajánlatra, és egy kormányhatározatot követően harmadszor is pályázatot, ezúttal azonban meghívásos tendert hirdettek 1997. december 3-i határidővel. Öt céget hívtak meg, ám csak hárman jelentkeztek, a Georgsmarienhütte, az Aicher és a kassai vasmű. A későbbi nyertes Kassa a DAM Rt. részvényeiért és az ÁPV Rt.-vel szembeni tartozásaiért ugyan továbbra is mindössze 1-1 dollárt ajánlott, de vállalta a cég alaptőkéjének 4,5 milliárd forintos megemelését. Ebből 2 milliárd forintot a szerződés életbelépésével egy időben, míg 1 milliárdot 180 napon, további 1,5 milliárdot pedig 15 hónapon belül kellett teljesítenie. Ugyanekkora tőkeemelést vállalt az ÁPV Rt. is. Ennek nyomán a Diósgyőri Acélművek idén januártól szlovák többségi tulajdonban van.
Az ÁPV Rt. és a Kelet-szlovákiai Vasmű által kínkeservesen összehozott privatizációs szerződés szerint a kassaiak a Diósgyőri Acélművek Rt.-től ebben az évben a dolgozók 25 százalékát bocsáthatják el, jövőre, illetve 2000-ben 15-15 százalékos mértékű lehet a létszámleépítés. A szlovákok már előkészítették az idei 600 fős létszámcsökkentést – megvizsgáltak valamennyi munkakört, és azt követően döntöttek megtartásáról vagy megszüntetéséről. A végleges döntés csak tél elején születik meg, mert még bizonytalan néhány üzem – például a durvahengermű gerendasor – sorsa. A DAM élére kinevezett vezérigazgató, Julius Bacsó tárgyalásokba kezdett több sínfelhasználóval, köztük a Magyar Államvasutakkal is, hiszen a diósgyőri kohászat generációkra visszanyúló síngyártási kultúrával rendelkezik, s ez rejthet magában üzleti lehetőségeket.
Az idei üzleti tervben 335 ezer tonna acéltermék értékesítése mellett 3,3 milliárd forintos veszteség szerepel. Az is a tervhez tartozik, hogy mintegy 200 ezer tonna terméket a hazai piacokon értékesítenek, 135 ezer tonnányit pedig exportálnak. Az idei veszteségterv tarthatónak látszik, hiszen folyamatosan javul a társaság havi eredménye. Amíg január-februárban még havi 700-800 millió forint volt a mínusz, addig áprilisra a veszteséget már sikerült leszorítani 234 millió forintra. Ez a mérlegeredmény a vezérigazgató szerint már jónak tekinthető, és ezt tartani kell az év végéig.
A szlovák szakemberek egyébként évről évre fokozatosan csökkenő veszteséggel számolnak, és elképzeléseik szerint 2001-ben már nyereséges lehet a nagy múltú cég. Ha minden a terv szerint megy, akkor 1999-re 1,6 milliárdra csökken a mínusz, 2000-re pedig már minimális, 200 millió forint alatti veszteség a cél. Az első nyereséges esztendő 2001 lesz, amikor 100 millió forint fölötti a tervezett nyereség.
Állami támogatások a diósgyőri kohászatnak | |
---|---|
1994: | 1,3 milliárd forint veszteségpótlásra, a kohó részleges felújítására. |
1995: | 8,5 milliárd forint a vagyon felszámolásból való kivásárlására, 2,8 milliárd forint a veszteségpótlásra, 140 millió forint a kohó felújítására, 1,7 milliárd forint veszteségpótlásra. |
1996: | 2,5 milliárd forint veszteségpótlásra, 1,2 milliárd forint létszámleépítésre, 720 millió forint korengedményes nyugdíjaztatásra, 1 milliárd forint a hengermű korszerűsítésére, 1,2 milliárd forint az alapanyagkészletre. |
1997: | 900 millió forint forgóalap-feltöltésre, 3-400 millió forint veszteségpótlásra. |
1998: | 5 milliárd forint a DAM Rt. tőkeemelésére. |
Kulcs az ózdi miniacélmű
Csaknem 300 millió forint egyedi állami támogatást igényelne Ózd városa az egykori kohászat megszűnése okozta hátrányok idei pótlására. A gyár területén egykoron tízezernél is többen dolgoztak, ma a különböző kis társaságok és az Ózdi Acélmű (ÓAM) Kft. dolgozóinak létszáma alig pár ezer. Az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) felszámolása befejeződött, a terület hasznosítására pályázat útján eddig ketten jelentkeztek.
Az Ózdi Kohászati Üzemek leépülése a nyolcvanas években kezdődött. A kormány már 1987-88-ban hangsúlyozta az ózdi szerkezetváltás szükségességét. Ennek első koncepcióját a svéd Indevo cég készítette el 20 millió forintért, a projektet az Állami Tervhivatal finanszírozta. Megjegyzendő, hogy a szerkezetátalakítási koncepció általános elméleti tételeket és közgazdasági közhelyeket tartalmazott, a megoldás konkrét módja nélkül. Tovább rontotta a helyzetet a sikertelen privatizáció, amelynek kudarca után újra az államnak kellett (volna) megoldást találni.
A kilencvenes évek eleje óta tizenhat kormányhatározat született az észak-magyarországi régió és ezen belül Ózd problémájának rendezésére. Akadt néhány konkrét határozat is, például az új fűtőmű megépítéséről, más infrastrukturális beruházásokról szóló döntésekről. Végleges megoldás azonban nem született. Az éppen hivatalban levő kormány rendszerint a helyi ötleteket és kezdeményezéseket hiányolta, Ózdon viszont a befektetéseket ösztönző, a munkahelyteremtést segítő gazdasági háttér megteremtését várták. A kormányzati támogatások a meglevő munkahelyek megtartását akarták elérni: 1990 és 1995 között 3,9 milliárd forintot korengedményes nyugdíjaztatásra, illetve végkielégítésre, 2,7 milliárd forintot pedig munkahelymegőrzésre költöttek. Jelentős összeget, 4 milliárd forintot tett ki a Német Metallgesellschaft-portfólió megvásárlása és a többi vagyonvásárlás.
Még nem bizonyos, hogy az ÓAM Kft.-t birtokló német Max Aicher Corporation valóban megépíti az ígért miniacélművet, hiszen kiderült: sem a német, sem a magyar állam nem ígéri a beruházás finanszírozását.
Az Ózdi Acélművek Kft. tavaly mintegy 100 ezer tonna betonacélt, illetve hengerhuzalt állított elő. A Max Aicher GmbH megjelenését követően, júniusban és júliusban visszafogott volt a termelés, havi 4 ezer tonna termék hagyta el a gyárat. Ezt november végére havi 11 ezer tonnára sikerült felfuttatni, idén pedig sikerült elérni a 18 ezer tonnát. A további felfutás legfőbb akadálya, hogy az alapanyagot ma csak német, illetve lengyel szállítóktól tudják megvásárolni. Az ÓAM Kft. a tavalyi 100 ezer tonnás termelés 90 százalékát hazai piacokon értékesítette. A társaság növelhetné a termelést, hiszen a teljes magyar betonacél- és hengerhuzaligény 250-300 ezer tonna, és az Ózdi Acélművek az ágazat egyedüli hazai szállítója.
Szomszédolás A Kelet-szlovákiai Vasmű, Szlovákia legnagyobb gyára a vaskohászat időszakos válsága ellenére még mindig húszezer embert foglalkoztat. A kassaiak szerint szó sincs szociális megfontolásokról, ennyi ember munkája szükséges a komplexum, a kokszoló, a három kohó, a hideg- és a meleghengermű, a folyamatos öntőművek, a konverterek üzemeltetéséhez. A kassai vasmű előnye egyébként – csakúgy, mint a dunaújvárosié –, hogy olyan lemezeket gyárt, amelyeknek a kohászati dekonjunktúra ellenére is van piaca. Fontos megjegyezni, hogy miközben a magyar kohászat megpróbált a piaci körülmények mellett működni, addig a szlovák vaskohászati termékeket még mindig dotálta az állam. A vasmű 1996-ban 1,2 milliárd dollárt meghaladó árbevétel mellett 1,2 milliárd koronás adózás utáni nyereséget produkált. A három kohó, a konverterek több mint hárommillió tonna acélt adnak, ennek meghatározó részéből hengerelt áru készül. A termékeknek mindössze 15 százaléka talál Szlovákiában piacra, 26 százalékát Csehország vásárolja meg, ugyanennyi jut az Európai Unió országaiba, a többi a kelet- és közép-európai országokba kerül. A cég különben soha nem volt konkurense sem a diósgyőri, sem pedig az ózdi kohászatnak, ugyanis amíg a borsodi kohászati társaságoknál idomacélokat, addig itt melegen és hidegen hengerelt lemezeket, lemezradiátorokat, hegesztett acélcsöveket, gépipari gyártmányokhoz alapanyagokat gyártottak és gyártanak. A Diósgyőri Acélművek Rt. megvételével a kassai termékválaszték egészült ki. A kassai vasmű amúgy a kilencvenes évek elején alakult át százszázalékos állami tulajdonú részvénytársasággá, a sajátos szlovákiai privatizálást követően pedig az állam kisebbségbe került, a menedzsment, a dolgozók, a szakszervezet bírja a többségi tulajdont. Külföldi működőtőke eddig alig került a gyárba. A 16 milliárd korona értékű részvényeket bevezették a szlovák tőzsdére. Az eredményesség csökkenésének első jelei azonban már tavaly mutatkoztak. 1997 első felében – 1996 hasonló időszakával összevetve – a nyereség a felére esett vissza. A nyereség csökkenését akkor mindenekelőtt a dollár és a márka árfolyamváltozásaiból eredő veszteségekkel magyarázták. |