A világ folyamatosan változik körülöttünk. Különösen így van ez a számítástechnikában és a vele kapcsolatos iparágakban. Az ágazatban óriási tőke koncentrálódik. Az ipar történetében először fordult elő, hogy a szokványok és szabványok önállósultak. Így ezen szabványok, vagy pontosabban szabványnak tekinthető szokványok nem köztulajdonban, hanem néhány cég tulajdonában vannak.
A főbb szabványok tulajdonosai az IBM, a Silicon Graphics, az Apple, az Intel, a Microsoft, a Novell és a Motorola. Emellett jönnek az utófejlesztő cégek, amelyek némi késéssel még megpróbálják megvenni a licenceket, és a törvény előtt védhető, de a szokványokkal részben vagy teljesen kompatíbilis megoldásokat dolgoznak ki.
Hasonló nehézségekkel küzd a halózatos ipar. Itt a Cisco felvásárlásai koncentrálják a piacot, bár a cég valamivel kevésbé érezhetően érvényesíti piaci túlsúlyát, mint a gépek építésében és az operációs rendszerekben érdekelt cégek. Itt is sajátos szabványosítás felé halad a világ.
A szerzői jog
A szerzői jog is rosszirányú fejlődési irányt vett fel. A korábbi világban igen erősen definiálták azokat a köröket, ahol a felhasználás szerzői jogtól függetlenül engedélyezett volt. A szabványok magánkézbe kerülésével azonban a szerzői jog is mintegy magánkézbe került. A szabályozás egy irányba mutat, a lehető legminimálisabbra – praktikusan nullára – akarja csökkenteni a szabad használat lehetőségét. Ugyanakkor e mellé olyan szankciókat állít – és vezet keresztül az egyes nemzeti jogrendszerekben –, amelyek a korábbiaknál jóval szogorúbban szankcionálják a választott iránytól eltérően viselkedőeket.
A számítástechnikára ezért kettősség nyomja rá a bélyegét. A nagyobb cégek rendszeresen alkalmazzák a rendőrileg segített eladási módszereket, ahol részben a törvény számukra kedvező előírásainak betartatásával növelik forgalmukat. A szoftverrazziák, nyakatekert licencfeltételek csak a dolognak egyik oldalát képezik. A másik oldalon viszont a szigorításokért semmit sem adnak cserébe: a licencfeltételek egyértelműen kizárnak mindennemű anyagi felelősséget, ami a program működésével volna kapcsolatos. Sőt, azt deklarálják, hogy mindezen dolgok ellentételeként a vevő csupán egy olvasható kódot kap az adathordozón, és a program körülbelül úgy működik, ahogy' azt leírták.
A szabványok magántulajdona más furcsa dolgokat is okoz. Például azt, hogy harmadik gyártót gyakorlatilag kizárnak a piacról, hiszen egyik vagy másik adatformátum belső felépítése adott gyártó ipari titka, amelynek eredményeként nem lehet azzal kompatíbilis alkalmazásokat készíteni.
Cégegyesülések, -felvásárlások
A véges számú szereplőjű számítástechnikai világ itt van a közelünkben. Erre utalnak a közelmúlt cégfelvásárlásai. Ezek közül az egyik legmegdöbbentőbb a Digital gyakorlatilag teljes felszámolása. Az Intel-vitával kezdődő ügyben először az Alpha processzor gyártása került ki a cég ellenőrzése alól, majd a céget fokozatosan feldarabolták, és ami megmaradt belőle, azt a Compaq felvásárolta.
Hasonló történt a Tandem Computerrel, amely szintén a Compaq része lett. A felvásárlás üzletileg nem volt indokolt. A Tandem biztos piaccal rendelkezett, hiszen olyan technológiát birtokolt, amilyet a versenytársai nem. Ugyanakkor a hosszú kifutású beruházások felemésztették tartalékait, s a cég így eladósorba kerülvén, a Compaq keretében folytathatja tevékenységét. Itt nem a termékvonal perspektivikus megszüntetése volt a cél, hanem egyszerűen az üzleti területek bővítése. Az így létrejött vállalkozás a piacon hatékonyabb, komplexebb megoldásokat tud kínálni. Ugyanakkor hatékonyabban irányíthatja is a saját érdekei szerint a piac működését.
A cégek körüli változások államérdekként is felfoghatók: a technológia minden anyagi racionalitáson túli birtoklási igénye. Ilyen típusú felvásárlás eleddig egy volt, de ez nagy visszhangot keltett a szakmában: a Cray szupercomputerből az igény kicsi volt, így a piac érthetően telítődött. Bővülése az amerikai exportkorlátozások miatt nem volt várható. Ugyanakkor a cég kiesése hosszú távon amerikai katonai érdekeket sértett volna. Az újjáalakult és megmentett Cray immár egy másik cég keretében továbbra is az amerikai katonai komplexum érdekeinek megfelelően képes fejleszteni és gyártani. Így jöhetett létre a világ második legnagyobb Cray-központja az amerikai National Security Agency Angliában létesült támaszpontján, ahol a berendezés Európa kommunikációját figyeli és elemzi.
A katonai érdekek azonban meg is akadályozhatják egy-egy cég karrierjét. Képességei alapján az első időben mindenképpen a Motorola-processzorok lehettek volna a jövendő szabvány alapjai. Azonban mivel túl jók voltak a polgári felhasználásra, nem sikerült belőlük olyan elterjedt gépet alkotni, mint az Intel processzoraiból.
Profitfilozófia
A számítástechnikai eszközök gyártásakor azonban nem minden részegység piacvezető cége amerikai. A memóriachipek gyártásában a japán cégek – elsősorban a Toshiba – és a koreai Samsung az első. Így a piac szabályozása itt eltérő elveken nyugszik, mint az Egyesült Államokban. A memóriachip-válság pár évvel ezelőtt megmutatta, hogy Amerika nem képes ezt a piacot kezelni, hiszen jóval drágábban, rosszabb hatékonysággal állítja elő a terméket. A távol-keleti filozófia más, mint az amerikai. Az amerikai a maximálisan szabályozott piac alatt azt érti, hogy egy egységre kihozza a lehetséges értékesítési ármaximumot. A távol-keleti filozófia pedig árbevételtömegre törekszik a számítástechnikai eszközök gyártásakor. Akár az egy darabra jutó ár csökkentése révén is a legyártott árutömeg árbevételének maximalizálására törekszik. Így történhetett, hogy a cégek a Távol-Keleten virágzanak, pedig a memóriachipek ára a korábbi évekhez képest mélypontra csökkent. Ugyanakkor a számítástechnika fejlődésében érezhető a technológiai haladás tudatos visszatartása is.
A tavaszi Cebit kiállításon a Seagte, ismert merevlemezgyártó képviselője azt állította: a hagyományos elektromechanikus technológiák kimerítették a rendelkezésükre álló tartalékot. Pontosabban a tesztelés alatt és a gyártás-előkészítésben álló modellekhez képest lényeges előrelépés sem sebességben, sem tárolókapacitásban nem várható. És lám, lassan, sőt – ha ez lehetséges – titokban a piacon megjelentek a korábban féltve őrzött, egyedi, a cégek által birtokolt szabványok. Például az ADAPTEC, a WD szabványai, illesztőfelületei árucikké váltak.
A tavaszi Cebiten bemutatták már – egyelőre láthatóan tudatosan drágán és kis kapacitással – azokat a félvezető tárolóeszközöket, amelyek a hagyományos merevlemez utódai lesznek a következendő két-három éves ciklus során. Ezek olyan nagy kapacitású, nem felejtő és sokszor – gyakorlatilag vég nélkül – újraírható, igen nagy kapacitású memóriachipek, amelyek minden további nélkül berakhatóak a hagyományos tárolóegységek helyére. A Sandisk egyelőre méregdrágán kínálja digitális fényképezőgépekbe ajánlott memóriáit, de az előzetes piackutatások és szakmai hírek jelzik, hogy a gigabájtos és viszonylag olcsó tárolók legkésőbb az ezredfordulón megjelennek ezzel az új technológiával.
Ezt a technológiát már viszonylag régen ismerték. A félvezetők régen nem csak a szokásos kétállapotú elemekkel megvalósíthatók, így a tárolófelület mérete és a lapka elemszáma csökkenthető. Csak éppen senkinek sem volt érdeke megzavarni a jól menő merevlemez-finommechanikai ipart. A múlt év vége már előre jelezte a technológia végnapjait, amikor a távol-keleti gyárakat sorra bezárták, illetve jelentős számú alkalmazottat bocsátottak el.
Amikor egy technológia kifutóban van, a cégek igyekeznek a gyártást olcsóbb munkaerőt kínáló országokba telepíteni – Magyarország még idesorolható –, hogy ott végezzék a munkaigényes folyamatokat. Ugyanakkor gondosan ügyelnek arra, hogy az ottaniak a technológiát ne birtokolhassák teljesen, erre semminemű műszaki fejlesztést ne tudjanak alapozni. Mindössze egyetlen dolog szükséges az olcsó munkaerő mellett: a jó munkafegyelem. Nem csoda, hogy a távol-keleti országok is tovább terjeszkednek: ők elsősorban Indiát, Ceylont vagy az óceániai szigetvilág országait, esetleg Brazíliát veszik célba.
Utánzók
A számítástechnikai piacot jelentősen befolyásolja a távol-keleti utángyártás. Ezt a licenceljárások csak részben akadályozzák. (A nagy cégek ez ellen a márkás termékek imázsának erősítésével próbálnak védekezni.) Ugyanakkor a felhasználó nem tudja, hogy a márkajelzés nélküli termékeket sokszor ugyanazok az üzemek gyártják, mint a márkás eszközöket, valahol Tajvanon vagy Szingapúrban.
A távol-keleti termékek mint konkurensek veszélyesek a hagyományos monpolcégekre, mert ott is kialakulnak olcsó, de a márkás termékek minden sajátosságával rendelkező termékvonalak. Ezek minősége kifogástalan, és lassan, de biztosan kezdik meghódítani a költségérzékeny felhasználókat. Az Asus, a Soltek, a Gigabyte, az Octec – hogy csak a legismertebb márkákat említsük – immár a márkás termékekkel azonos súlyt szereztek. Különösen azután, hogy ezek a cégek is felismerték a nyugati beruházók papírimádatát, és az ISO minőségbiztosítási szabvány szerint is auditáltatták cégüket.
A termékek életciklusa rövid, ami rányomja bélyegét a piacra. A márkás gyártók, mint például a Compaq, negyedévente tesznek új termékbejelentéseket, míg mások még gyakrabban. A távol-keleti gyártóknál pedig gyakori, hogy két egymást követő szállítmány nem azonos, hiszen közben átvezették a javításokat, módosítottak az eredeti konstrukción. A gépek használtan semmit sem érnek, bár több országban igyekeznek megteremteni a használt gépek piacát.
A Siemens használt eszközeit megvásárló és hasznosító hulladékfeldolgozó cég (Padernbon, Németország) képviselője szerint a számítógépek árára a következő szabály jellemző:
– Ha a megjelenéskori új árat vesszük akkor, amikor az ügyfél megrendeli, fizet 100 százalékot. Ha fél évvel később veszi meg, akkor ezt megúszhatja a márkás gépek esetében akár ennek a háromnegyedével. De amikor kivitte a gépet a boltból, annak értéke már csak ötven százalék. Egy év múlva a gép már nyugodtan szétbontható mint veszélyes hulladék. Ezért is érthetetlen az itthoni gyakorlat, ahol két, illetve három év a számítástechnikai eszközök leírási ideje.