A monetáris és gazdasági unió (EMU) gondolata több évtizede foglalkoztatja a szakembereket az EU (korábban Európai Közösségek [EK]) országaiban. Az EK-ban már a rögzített árfolyamrendszer (a Bretton Woods-i megállapodás) széthullásával egyidejűleg szóba került a nemzeti valuták árfolyamának rögzítése, és később, erre építve, egy közös pénz esetleges létrehozatala. A hetvenes évektől kezdődően a valutakígyó, majd az Európai Monetáris Rendszer (EMS) és az ecu létrejötte jelzi a monetáris integráció fejlődését.
A közösség tagországainak piaci integrációját felgyorsította és lényeges folyamataiban be is fejezte az egységes belső piac kiépítésének hétéves programja (1985-1992). A monetáris unió végső fokon az egységes belső piac megkoronázása. Több EU-szakértő hangsúlyozta, hogy az egységes piacon 14 különböző nemzeti valuta léte anakronizmus.
A csomagterv
1991 végén a hollandiai Maastrichtban megrendezett EK-csúcson fogadták el azt az intézkedéscsomagot, amely legkésőbb 1999-ig monetáris unió létrehozását tűzte ki célul. A csomagtervben elfogadták a megvalósítás menetrendjét és az úgynevezett konvergenciakritériumokat, valamint Nagy-Britannia számára olyan klauzulát, ami lehetővé teszi, hogy saját elhatározása alapján csatlakozhasson az EMU-hoz.
A maastrichti csomagterv nemzeti ratifikálása hoszszú és viharos folyamat volt. Dániában leszavazták az EMU-t, és azt az újbóli népszavazás is csak úgy fogadta el, hogy Dánia ugyanolyan tartalmú különklauzulát kapott, mint Nagy-Britannia. Franciaországban alig pár százalékkal szavaztak többen az EMU-ra, mint a lakosság fele. Németországban a parlament alkotmánybírósági vizsgálat után ratifikálta a csomagtervet.
A monetáris unióval kapcsolatban a kilencvenes évtized egészét átfogta a szakemberek kételye és a nem múló vita a fiskális politika oldaláról való felkészülés megítélését illetően. Az egész problémát az okozta, hogy a csomagterv mellékletet tartalmaz arról, mi tekinthető elegendő konvergenciának valamely ország részéről az EMU-ban való részvételhez. Négy számszerű kritériumot fogalmaztak meg. Ezek közül kettő monetáris, kettő pedig fiskális jellegű. A három legalacsonyabb inflációjú ország inflációs átlagából számított referenciaérték alapján határozták meg a tagországok alkalmasságát inflációs oldalról. Ugyanezen három ország hosszú lejáratú kamatszintjéből számított átlag alapján, a kamatok alakulásának oldaláról lehetett megállapítani egy-egy EU-tagország monetáris felkészültségét. A két fiskális mutató a költségvetés folyó deficitjére és az államadósság arányára határozott meg referenciaértékeket. A költségvetés folyó tételeinek deficitje nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát, az államadósság pedig a GDP 60 százalékát.
Már a maastrichti csúcson nyilvánvaló volt a szakértők számára, hogy az EU néhány országa az államadósságra vonatkozó konvergenciakritériumot nagy valószínűséggel nem képes teljesíteni (ugyanis a belga, az olasz és a görög mutató több mint kétszerese volt a referenciaértéknek). Feltehetően minden szakértő egyetértett abban, hogy az EMU-ból Belgiumot kihagyni nem lehet. Valószínűleg ez is nagy súllyal esett a latba, amikor végül valamennyi résztvevő elfogadta a csomagterv kiegészítését. E szerint a tagországokban akkor is teljesítettnek lehet tekinteni a költségvetési deficitre és az államadósságra vonatkozó konvergenciakritériumot, ha 3 százalékot, illetve 60 százalékot meghaladó mértékű a költségvetési deficit, illetve államadósság szintje, de a hiány tendenciájában közelíti a referenciaértékben meghatározott szintet, és arányában nem nagyon tér el attól. Arról, hogy egy ország teljesíti-e az így megfogalmazott feltételeket, az Európai Tanács dönt.
| Az EMU elemei A maastrichti szerződésben vállaltak szerint a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) tagországainak össze kell hangolniuk gazdaságpolitikájukat, elsősorban a monetáris és fiskális politikájukat. A monetáris politikát 1999. január 1-jétől minden más nemzeti vagy EU-szintű gazdaságpolitikai és politikai döntéshozó szinttől teljesen független rendszer alakítja majd: az 1998. július 1-jén megalapított Európai Központi Bank (ECB) és az EMU-tagországok központi bankjai, a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER). A közös monetáris politika legfontosabb irányító szervezete az ECB tanácsa, amelyben az igazgatóság hat tagja mellett az EMU-tagországok központi bankjainak elnökei vesznek részt. A monetáris politika meghatározása és végrehajtása mellett a rendszer feladata a valutapiaci műveletek végrehajtása, az EMU-tagországok nemzetközi valutatartalékainak kezelése, a nemzetközi fizetések garantálása és a pénzügyi rendszer felügyelete. A monetáris unió területén az ECB kizárólagos joga az eurobankjegy kibocsátása. u A monetáris politika végrehajtásához a központi bank nyílt piaci műveleteket és hitelügyleteket végezhet, és előírhat minimális tartalékolási kötelezettséget is a bankok számára. A valutapiacokon árfolyam-intervenciókat hajthat végre az euro árfolyamának más valutákhoz viszonyított esetleges rögzítése vagy kívánt szinten tartása érdekében. A Gazdasági és Pénzügyi Unióban a monetáris politika szempontjából lényeges nagyságú átutalások a tagországok között az úgynevezett TARGET-rendszeren (Trans-European Automated Real-Time Gross Settlement Express Transfer System) keresztül zajlanak majd le, amit a központi bank felügyel, és amelyen keresztül szükség esetén be is avatkozik a pénzpiacokon. A maastrichti követelmények folyományaként az EMU tagországaiban a költségvetési deficit nagysága korlátozott, az ettől való eltérést a stabilitási csomag szankcionálja. Ha egy tagország költségvetési deficitje (bizonyos kedvezőtlen körülményektől eltekintve) meghaladja a maximális 3 százalékos szintet, akkor az eltérés nagyságától függően kiszámított összeget előbb csak ideiglenesen, letétként vonják el, ha pedig a korrekció sikertelennek bizonyul, akkor ez büntetésként véglegessé válik. Az EMU-n kívüli EU-tagországok valutái és az euro közötti kapcsolat új árfolyam-politikai rendszerben ölt testet. Az ebben való részvétel önkéntes, de egyben el is várt az integráció érdekében. A Gazdasági és Pénzügyi Unióból kimaradt országoknak törekedniük kell arra, hogy teljesítsék a konvergencakritériumokat. Az árfolyam-ingadozási sáv viszonylag széles marad, egyedi megállapodások lehetségesek, az árfolyam védelme érdekében megvalósuló intervenciós kötelezettség csak egyoldalú. Az Unió központi bankja csak addig fogja a még nem EMU-tagország valutáját támogatni, amíg az nem veszélyezteti az elsődleges célt, az EMU-n belüli árstabilitást. D. K. |
Alapvető változások
A monetáris politika az EMU létrejötte után szupranacionális szintre emelkedik. Létrejön a közös jegybank és a nemzeti valutákat felváltja a közös valuta. Így a monetáris politika nemzeti szinten értelmét veszti, nem lévén eszköze a végrehajtásnak. Más a helyzet azonban a fiskális politikában. A nemzeti költségvetések a nemzeti parlamentek döntésével emelkednek törvényerőre, és a költségvetések teljesítéséről is a nemzeti parlamenteknek kell beszámolni. Így a 3 százalék, illetve a 60 százalék betartása nemigen befolyásolható szupranacionális eszközökkel. Az EU-ban a felpuhított konvergenciakritérium mellett a költségvetések nemzeti hatáskörben maradása hozta a legnagyobb szakmai és politikai vitát az időszak egészében.
Németország nehéz és ellentmondásos helyzetbe került az EMU előkészítése kapcsán, hiszen 1997 őszéig valamennyi német politikus következetesen hangsúlyozta, hogy az EMU-ba csak az az ország kerülhet be, amelyik teljesíti a költségvetési hiányra vonatkozó eredeti kritériumot. A tagországokban azonban olyan gazdasági feltételek alakultak ki a viszonylag alacsony növekedés és a viszonylag magas, tartós munkanélküliség miatt, hogy a 3 százalékos hiányt a legtöbb ország a legtöbb évben nem tudta produkálni. Mellesleg közéjük került Németország is.
Feltehetően ez a helyzet vezetett oda, hogy az 1999-es végső határidőre az EMU bevezetése érdekében a közösség pénzügyminiszterei és jegybankjainak elnökei az 1995-ben megtartott, úgynevezett Ecofin találkozón úgy döntöttek: a konvergenciakritériumok teljesítését az EMU-ba való belépés szempontjából egyetlen év teljesítménye alapján fogják megállapítani, és ez 1997 lesz. Ezzel párhuzamosan ezen a találkozón arról is megállapodtak, hogy az EMU bevezetésekor hároméves átmeneti időszak kezdődik, amikor fizetőeszközként a nemzeti valuták az euróval párhuzamosan forgalomban maradnak.
Németország a nemzeti fiskális politika közösségi szintű befolyásolhatósága érdekében több kísérletet tett. Az időszak elején szóvá tette: a monetáris unió sikere akkor alapozható meg, ha bevezetését megelőzően vagy azzal párhuzamosan a politikai unió is létrejön. Ez a megoldás tökéletes biztosítékot adott volna arra, hogy a nemzeti költségvetések ne inflálják majd a közös pénzt. A politikai uniót elsősorban a franciák tekintették elfogadhatatlannak, de a többi tagország sem támogatta ezt. Így történt, hogy Németország valami mással próbálkozott: 1996-ban kidolgozták a német pénzügyminiszter, Theo Waigel nevével fémjelzett úgynevezett növekedési és stabilitási paktumot. Ebben javasolták, hogy az EMU bevezetése után a 3 százalékot meghaladó költségvetési deficitet automatikusan pénzbírsággal büntessék. A többi tagország pénzügyi szakértői ezzel nem értettek egyet. Végül az 1997 júniusában Amszterdamban megtartott EU-csúcson elfogadták a Növekedési és stabilitási paktumot, némileg enyhített formában. E szerint a 3 százalékot meghaladó költségvetési hiány büntethető, de nem automatikusan. A német politika a paktum elfogadását sikerként könyvelte el.
1994-ben Wolfgang Schäuble, a német CDU parlamenti frakcióvezetője egy rövid írásában megjelölte a monetáris unió lehetséges tagjait. A Schäuble-papír híressé, sőt hírhedtté vált. Elsősorban az alapító tagok közül kihagyott Olaszország vélte úgy, hogy ez az írás is az újraegyesített Németország hegemonista törekvéseit mutatja. Ettől kezdve politikai presztízskérdéssé vált, hogy az EU-tagországok az EMU alapító országai is lehessenek. Az pedig, hogy egyetlen év teljesítménye alapján lehetett bekerülni az EMU-ba, utat nyitott a politikai presztízsszempontok érvényesülésének. Az EU költségvetési politikához értő szakértői különösebb erőfeszítés nélkül átlátták, hogy egy évre a 3 százalékos hiány kimutatása némi kreatív könyvelés mellett semmiféle nehézséget nem okoz. Így azután nem véletlen, hogy az 1998 májusában Brüszszelben megtartott rendkívüli EU-csúcson az Európai Tanács úgy határozott, hogy a monetáris unió 1999. január 1-jével 11 taggal alakul meg. A konvergenciakritériumok nem teljesítése alapján az EMU-ból egyetlen tagállam, Görögország marad ki. Nagy-Britannia és Dánia, élve a külön klauzula teremtette lehetőséggel, saját akaratából nem válik taggá. Az Unió tizenötödik tagja, Svédország, amely nem csatlakozott az EMS-hez – ami pedig a maastrichti csomagtervben meghatározó feltétele volt az EMU-ban való részvételnek –, külön klauzula nélkül, de saját akaratából döntött úgy, hogy nem lesz alapító tagja a monetáris uniónak.
A közös jegybank, az Európai Központi Bank (ECB) létrejöttével megalakul a nemzeti jegybankok hálózata is, ezek együttese alkotja az EMU monetáris politikájáért felelős intézményt. A pénzkibocsátás az ECB feladata. A legutóbbi brüsszeli EU-csúcson döntöttek a bank első elnökének személyéről: a bank elnöke a holland Wim Duisenberg lett. A maastrichti csomagterv rendelkezik arról, hogy az EMU bevezetését megelőző fél évben kezdi meg működését a közös jegybank, s első elnöke hét évig marad a helyén.
A frankfurti székhelyű Európai Központi Bankkal kapcsolatban Franciaországnak több problémája és javaslata volt. Még 1997-ben javasolta: az EMU-zóna tagországainak pénzügyminisztereiből tanácsot kellene létrehozni, ami felügyelné az Unió közös bankját. Erre erős német tiltakozás volt a válasz, hiszen alkotmánybíróság írta elő a német parlamentnek, hogy az ECB-nek olyan függetlennek kell lennie, mint a Bundesbanknak. A francia elnök azzal is megpróbálkozott, hogy a francia jegybank elnöke, Trichet legyen a központi bank első elnöke. Végül a brüsszeli csúcson olyan szóbeli kompromisszum született, hogy Duisenberg – korára való tekintettel – 2002-ben, az átmeneti időszak befejeződésével lemond.
| Kimaradók kilátásai A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) 1999. január 1-jével tizenegy EU-tagállam részvételével kezdi meg működését. Görögországot az úgynevezett konvergenciakritériumok nem teljesítése miatt az Európai Tanács éretlennek ítélte az EMU-ban való részvételre. A másik három ország (Nagy-Britannia, Dánia és Svédország) saját elhatározása alapján marad ki az induló tagok sorából, ám deklarálták: nem zárják ki az EMU-ba való belépést, ha az sikeres lesz. Görögország nem akar végleg kívül maradni az EMU-n, ezért konszolidációs programba kezdett és célja a 2001-ben történő belépés. Ezzel szemben az EMU-hoz némi szkepszissel viszonyuló másik három ország nem tett olyan konkrét lépéseket, ami arra utalna, hogy közeledni, illetve belépni akarnának a gazdasági és pénzügyi unióba. Meghatározó szerepe Nagy-Britanniának van. A mindenkori brit politika EMU-hoz való viszonya minden valószínűség szerint példaértékű lesz a másik két ország számára is. A britek távolmaradásukat több okkal indokolták. a) A konjunktúraciklus Nagy-Britanniában eltér a kontinens EU-tagjainak konjunktúraciklusától. Ez akadályozza, hogy az Európai Központi Bank a britek számára is előnyös kamatpolitikát folytathasson. Ezért a konjunktúraciklusok harmonizációjának valamilyen mértékben létre kell jönnie a brit csatlakozás előtt. Brit kutatók véleménye szerint a ciklusok eltérésének hosszú távon ható strukturális okai is vannak. b) A britek belépése az EMU-ba csak akkor képzelhető el, ha ezzel bizonyíthatóan új növekedési és foglalkoztatási lehetőségek teremtődnek. A pénzügyminiszter szerint költség-haszon vizsgálatot kellene végezni arról, hogy az EMU előnyös-e a brit gazdaság számára. c) Nagy-Britanniában az EMU-tagság legalább annyira politikai, mint gazdasági kérdés. Az önálló valutáról és monetáris politikáról való lemondást a brit politika vezetői és a lakosság nagy része elutasítja. Ezért a belépést népszavazásnak kell megelőznie, aminek pozitív kimeneteléhez a kormánynak komoly kampányt kell(ene) folytatnia. d) A Bank of England gyakorlati önállóságán mindenképpen változtatni kell a brit EMU-tagság előtt, s a brit pénzpiacok működése is sok tekintetben eltér a kontinentális EU-tagokétól. A különbségek miatt a monetáris és a fiskális politika tartalma ugyancsak eltér a kontinens EU-tagjaiétól. Vagyis Nagy-Britanniának nemcsak az euro stabilitásához szükséges négy konvergenciakritériumot kell teljesítenie, de alapvető intézményi változásokat is végre kellene hajtania. További probléma, hogy a brit nemzeti valutát a pénzügyi kormányzat nem akarja az EMS-be visszaléptetni, ami nélkül az ország nem lehet EMU-tag. Így aztán számos szakember Európában nem számol azzal, hogy 2003 előtt – vagyis még ebben a választási periódusban – valószínű lenne Nagy-Britannia belépése az EMU-ba. A lakosság szkeptikus hozzáállásával szemben viszont számos brit nagyvállalat és a londoni City, a pénzvilág központja is mielőbb jónak látná a brit belépést az EMU-ba. Dánia a konvergenciakritériumok teljesítése szempontjából már ma is alkalmas lenne az EMU-tagságra. Szemben az EMU-tagokkal, a költségvetési egyensúlyt és az államadósság mértékét tekintve Dániának nincsenek problémái, és a dán infláció is alacsony. A dán nemzeti valuta stabilnak bizonyult, és a továbbiakban is gazdaságpolitikai cél az euróhoz viszonyított árfolyam stabilitása. Így nyugodtan állítható, hogy az EMU-tagsághoz Dániában a politikai előfeltételek hiányoznak. Svédország a konvergenciakritériumok szempontjából nem mutat olyan egyértelmű képet, mint Dánia. Bár inflációs rátája 1996 óta a legalacsonyabbak közé tartozik az EU-ban, ez nem járt együtt a svéd valuta árfolyamának stabilitásával. A folyó költségvetési hiány aránya megfelelő, az államadósság szintje viszont magasabb a megkívántnál, ám a változás kedvező irányú. Svédországban a legnagyobb problémát szintén a politikai előfeltételek hiánya okozza. Úgy tűnik, a három országban a politikai szempontok játsszák a döntő szerepet az EMU-csatlakozást illetően. Kifogásaikban a szupranacionális fejlődéstől való idegenkedés éppúgy szerepet játszik, mint a rövid és középtávon bekövetkező esetleges válságjelenségektől való távolmaradás igénye. Az aggályok csak az EMU sikeres startja esetén mérséklődhetnek – az euro stabilitását, a tagországok gazdasági növekedését és foglalkoztatáspolitikáját tekintve egyaránt. Nem zárható ki, hogy az átmeneti időszak (1999-2002) végéig a konszolidációs politika sikere esetén csak Görögország lép be a monetáris unióba, a hármak viszont még egy darabig kivárnak. Persze lehetséges az is, hogy az "Euroland"-beli kedvező gazdasági növekedés megváltoztatja a politikai közhangulatot Nagy-Britanniában, Dániában és Svédországban. Bizonyos azonban, hogy az EMS-II. e három ország szándékai alapján az átmeneti időszakban nemigen fog létrejönni. Monetáris politikájukat valóban függetlennek akarják tudni az elkövetkezendő 3-4 évben, még akkor is, ha törekszenek nemzeti valutájuk euróhoz viszonyított árfolyamának stabilitására. R. M. |
Nyitott kérdések
A közös jegybank működésével kapcsolatban számos kérdés még nyitott. Az egyik legfontosabb feladat eldönteni, hogy az ECB milyen monetáris politikát folytasson. A német Bundesbank úgynevezett pénztömeg-szabályozással igyekezett védeni a márka stabilitását. A pénztömeg-szabályozás a kilencvenes években többször alkalmatlannak bizonyult a folyamatok előrejelzésére. Számos fejlett országban a jegybank úgynevezett komplex inflációmegfigyelést végez. Az ECB fokozatosan valószínűleg e módszert is felveszi majd fegyvertárába.
1999. január 1-jével rögzülnek az EMU-tagországok nemzeti valutáinak árfolyamai az euróhoz és egymáshoz képest is. Külső árfolyama csak az eurónak lesz. A rögzített árfolyamrendszer eredményeként az eurozóna egyetlen tagjának sem lesz módja arra, hogy az euro árfolyammozgásától eltérő nemzeti valutaárfolyamot alakítson ki. Monetáris értelemben tehát jövő év januárjában valóban megszületik a közös valuta, és a monetáris politika visszafordíthatatlanul szupranacionálissá válik. Nyitott kérdés maradt, hogy milyen kapcsolatba kerülnek az EMU-val a britek, a dánok és a svédek az egységes belső piacon. Sem a brit, sem a svéd nemzeti valuta nem tagja az EMS-nek. Görögország 1998-ban kezdett szigorú konszolidációs programot, a drachmát beléptette az EMS-be, és deklarálta, hogy 2001-ben EMU-tag szeretne lenni.
| Változóban a vállalati marketing Az euro bevezetése jelentős hatással lesz a vállalati marketingre, azon belül különösen az ár- és termékpolitikára. A közös pénz bevezetése nyomán elhárulnak a több országbeli közvetlen értékesítés valutáris akadályai. A valutakorlátok eltűnésével új, valutáris és országhatárokhoz nem kötődő piaci szegmentációs kritériumokat (például nyelv vagy kulturális hasonlóság) lehet alkalmazni. A közös pénz bevezetése után a hirdetési kampányok és a katalógusok egyszerre több ország piacára készíthetők el. Az euro bevezetése lehetővé teszi a külső piaci értékesítési szervezet racionalizálását. Ebből esetenként ki lehet iktatni a közvetítőket, mód nyílik továbbá a közvetlen eladás és az új elosztási formák arányának a növelésére (direkt marketing, elektronikus értékesítés, multimédia, szövetségek stb.). Az új piacokon való megjelenés előtt a vállalatoknak fel kell mérniük, hogy nem kell-e a termékeiket (minőség, szabványok, csomagolás) új, nem megszokott vásárlói igényekhez igazítani. Az euro bevezetése nyomán erősödik a verseny, ami nyomás alá helyezi az árakat, különösen a standardizált termékek árait. A vállalatok néhány terméket kénytelenek lesznek átalakítani, hogy kereskedelmi szempontból elfogadható árszinten tudják kínálni azokat, illetve fel tudják venni a versenyt a riválisaikkal szemben. Korábban egyes vállalatok profitáltak az árdiszkriminációból, azaz abból, hogy ugyanannak a terméknek az ára az egyes felvevőpiacokon különböző volt. Az euro bevezetésével az árak közvetlenül összehasonlíthatóak lesznek az EMU-t alkotó országokban, sőt bizonyos mértékű közeledés is várható. Ezáltal ez az árpolitika ha teljesen nem is válik lehetetlenné, de alkalmazhatósága számottevő korlátokba ütközik majd. E tényezők hatására a hangsúly várhatóan az árról a termékekhez kapcsolódó szolgáltatásokra és a vevők elégedettségének javítására tevődik át. |