Köztartozások

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. október 1.) vegye figyelembe!

Menekülés a felszámolásba

Megjelent a Cégvezetés (archív) 8. számában (1998. október 1.)

 

Ma a gazdaságban mintegy 850 milliárd forint köz- és magántartozás mutatható ki. Pedig a körbetartozások már megszűntek. Az ilyen típusú kinnlevőségeket 1991-ben mintegy 200 milliárd forintra becsülték, ma viszont a társadalombiztosítás egymagában is ennél nagyobb összegű adósságot tart nyilván. A hazai fizetési morál tehát továbbra sem kifogástalan, de okai mások.

 

Az adórendszer megteremtésének évében, 1988-ban kiderült: a gazdálkodók értékesítési gondokkal kényszerülnek szembenézni, és jelentős nagyvállalatok, egész iparcsoportok (például a kohászat, szénbányászat) jövedelmezősége alacsony vagy egyenesen veszteséges. Az érintett cégek a piaci problémákra reagálva, valódi megoldások helyett úgy "finanszírozták" magukat, hogy nem fizettek szállítóiknak és hitelezőiknek. Azok a cégek pedig, amelyek emiatt nem jutottak pénzükhöz, kénytelen-kelletlen tovább növelték a kinnlevőségeket.

A körbetartozásnak elnevezett jelenségről az első hivatalos kimutatások 1989-ben kerültek nyilvánosságra. Az akkori nyilvántartás szerint a 25 millió forintnál nagyobb fedezetlen adósságok összege egy év alatt a háromszorosára nőtt, így 45,5 milliárd forintot tett ki. A nem fizető vállalatok számát pedig 227-ben állapították meg. Az évek múlásával azután az adatok egyre bizonytalanabbá váltak, az összegek pedig növekedtek. 1991-ben a 25 millió forint feletti tartozásokat a szaktárcánál 100-120 milliárd, a körbetartozás teljes összegét pedig 200 milliárd forintra becsülték. Hangsúlyozták azonban, hogy adatszolgáltatási hiányosságok miatt sem a tartozásokért felelős - akkor már csupán száz körüli - vállalati kör, sem a kinnlévőségek pontosabb összege nem határozható meg.

Az adós eltűnt, adóssága maradt

Körbetartozások azonban ma már nincsenek. A csődtörvény alapján lefolytatott eljárások ugyanis teljes egészében felszámolták ezt a jelenséget. Legalábbis az akkori adósok eltűntek. A tartozásokkal nem egészen ez a helyzet. A néhány éve még meghökkentő mértékűnek talált összegek azóta csak növekedtek. Pedig az állam a bankok és adósok, az egész gazdaság konszolidálására eddig legalább 400 milliárd forintot költött.

Szakértők egy része úgy véli, hogy a jelenleg közzétett adatok legfeljebb számháborúként értékelhetők. A nyilvántartott kinnlévőségek jelentős hányada ugyanis olyan összeg, amelyet legfeljebb leírni lehet, behajtani nem. A cégek azokat a követeléseket, amelyek megtérülésére semmi esély sincs (minthogy az adóst már felszámolták), régen leírták. A köztartozások között azonban ezeket az összegeket a mai napig valós kinnlévőségként kezelik.

Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnál (APEH) az idén májusra a kinnlevőségek viszonylag jelentősen, 56 milliárd forinttal nőttek, s mára megközelítik a 456 milliárdot. Ebből azonban 186 milliárd forintot csupán a pótlékok tesznek ki. Az újabb tartozások pedig szinte kizárólag a frissen megkezdett felszámolási eljárások nyomán született tartozásokból adódnak. A felszámolás alatt levő adósok tartozása 294 milliárd forint, további 42,8 milliárd forint pedig egyelőre behajthatatlan, például azért, mert a bíróság felfüggesztette az eljárást. A felszámolások során a tartozások behajtási aránya évről évre csökken. Tavalyelőtt az APEH ilyen esetekben kinnlevőségének 5-7 százalékához juthatott hozzá, tavaly már mindössze 3,2 százaléknyihoz. A megtérülés az idén várhatóan - még az adóhivatal szakemberei szerint is - tovább romlik.

Lassan ledolgozható lemaradás

Becslések szerint a behajtható tartozások összege április végén 116 milliárd forint volt. Az adóhivatal (a tavalyi év során végrehajtással beszedett 51,4 milliárd forinthoz képest) eddig már 23 milliárd forinttal gazdagította a költségvetést. A terv szerint 1998-ban mintegy 60 milliárd forintot kell így beszedniük. A tapasztalatok szerint egyébként az adóhivatalnak ma már sikerül több pénzt behajtania, mint amennyivel a tartozások nőnek.

Bár a vámosoknál is jelentős a csőddel, felszámolással, végelszámolással érintett befagyott követelés, itt látványos volt a kinnlevőség csökkenése. A Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának (VPOP) nyilvántartása szerint a tartozások két éve még 90 milliárd forintot tettek ki, ám mára ez az összeg 50-52 milliárd forint körül állandósult. Ebből több mint 35 milliárd forint tekinthető csőddel, felszámolással, végelszámolással érintett befagyott pénznek. A többi mintegy húszmilliárddal működő vállalkozások tartoznak a VPOP-nak.

A kinnlevőségek mérséklődését a vámosok a jogszabályok változásával magyarázzák. Ma ugyanis már csak azok a cégek kapnak jövedéki, halasztott vámfizetési, valamint vámraktár-létesítési engedélyt, amelyek nem tartoznak a vámhatóságnak, és vámszempontból megbízhatóak. Így az adósok érdekévé is tették a fizetést.

Szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy a kinnlevőségek egészének mérsékléséhez a jövőben kiemelten kellene foglalkozni azokkal a vállalkozókkal, akik cégeiket a köztartozások hátrahagyásával felszámoltatják. Megoldást hozhatna például a teljes körű anyagi felelősség kiterjesztése rájuk is. Az így keletkező adósságok jelentős része mögött ugyanis még ma sem a tényleges fizetésképtelenség, hanem a vagyongyarapítás szándéka áll - e sajátos technikával.

Egyesek szerint azok a vállalkozók, akik régebben a bankokkal és a hitelekkel bűvészkedtek, ügyeskedésük terepét most a köztartozások szférájára helyezték át. Adószakértők szerint erre sikeres sémák alakultak ki. Az egyik megoldás szerint néhány céget már eleve ilyen visszaélésekre hoznak létre. A vállalkozást például elfekvőben vagy zárt osztályon levő beteg, vagy akár lecsúszott, alkoholista egzisztencia személyi igazolványával alapítják. Mire az adóhivatal elkezdené a vizsgálatot, a cég már meg is szűnik.

Kedvelt módszer az is, amikor az eredetileg valóságos gazdasági tevékenységet végző, majd valamilyen okból alaposan eladósodó társaságot (többnyire persze inkább társaságokat) tüntetik el. Az adótanácsadók több olyan úgynevezett szakembert is ismernek, akihez a vállalkozók bátran fordulhatnak ilyen ügyekben. A "sírásó" először maga vásárolja meg a kiürült cégeket, majd az alapításnál a már említett körből választja ki a későbbi vevőt. Durvább (bár éppúgy célravezető) megoldás, amikor ezt az ügyletet lopott személyi igazolvánnyal vagy útlevéllel hajtják végre.

Tb-kinnlevőségek

A legnagyobb adósságok a tb-alapoknál halmozódtak fel. A társadalombiztosítás ugyanis erélytelen követelő volt. Kinnlevőségei határozott intézkedések, például felszámolási eljárás kezdeményezése nélkül egyre gyűltek. Akadnak, akik ezt azzal magyarázzák, hogy a tb szociálpolitikai típusú szervezet maradt, amely szem előtt tartotta, hogy az érintett cégek felszámolása a munkanélküliség növekedéséhez vezethet.

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) nyilvántartásában szereplő cégek és gazdasági társaságok mintegy 230 milliárd forinttal tartoznak. Ebből 80 milliárd forintot a kamatok tesznek ki, a járuléktartozás 27 százaléka pedig felszámolás alatti cégektől származik. A teljes kinnlevőségből 5 milliárd körüli a költségvetési intézmények hátraléka. A teljes adósságtömegből tehát csupán 134 milliárddal tartoznak a jelenleg is működő vállalkozások. Ennek a tartozástömegnek egyharmadát pedig a késedelmi pótlékok teszik ki. Az egészségpénztár nyilvántartásában 450 jelentős hátralékkal, azaz 50 millió forintot meghaladó tb-tartozással rendelkező cégről tudnak, közülük 190 áll felszámolás alatt.

Öt év alatt közel 130 milliárd forint gyarapította a tb-kasszát az elmaradt járulékok beszedéséből. Tavaly 36,5 milliárd forint folyt be az egészségbiztosítási alapba a járulékok és a késedelmi kamatok beszedése után. Az idén azonban 52 milliárd szerepel a költségvetési előirányzatban, amiről az OEP apparátusa határozottan állította, hogy a gazdálkodó szervek romló fizetési lehetőségei mellett ezt egyszerűen nem tudja teljesíteni. Kérdés, ha végrehajtják a tb- és az adórendszer integrálását, akkor az milyen azonnali hatással járhat a behajtásoknál. Akadnak azonban, akik úgy vélik: a társadalombiztosítási behajtási tevékenység alacsony hatékonyságú működése nem az apparátus hibája, hanem a rendezetlen jogszabályi háttér következménye. Az APEH tehát - amennyiben a szabályozás változik - már önmagában emiatt jobb eredményeket mutathat fel. Mások viszont attól tartanak, hogy a tervezett integráció az adóhivatal hatékonyságát is rontja, legalábbis ideiglenesen. Tény, hogy az intézkedés jelentős terheket ró majd az adóhivatalra, és óriási kapacitásokat köt le.

Járulék átváltozása adóvá

A társadalombiztosítási járulék adóként való beszedésének ötlete nem új keletű. A legnagyobb gondot ezzel az elképzeléssel kapcsolatban az okozta, hogy a járulékoknál - az adóval ellentétben - a fizetendő teher szoros kapcsolatban áll a szolgáltatásokkal (egészségügyi ellátás, nyugdíj). A társadalombiztosítási önkormányzatok megszüntetése egyébként ezt az ellentmondást csak részben oldja fel. A tb-alapok önállósága ugyanis - legalábbis a kormányzat jelenlegi ígéretei szerint - megmarad, vagyongazdálkodásuk elkülönült lesz. A járulékot így egyszerűen nem lehet adónak nevezni. Az eddig nyilvánossá vált tervek alapján elképzelhető, hogy az adóhivatal ebben az esetben csak valamiféle ügynökként tevékenykedik (nyilvántartja és behajtja a tb-kinnlevőségeket, a pénzt a tb-alapoknak utalva át).

A felszámolási eljárás alatti cégek egyébként együttesen majd' 65 milliárd forint járulékkal és késedelmi pótlékkal tartoznak az egészség- és nyugdíjbiztosítónak. A csődtörvény megengedi, hogy a tb - még az eljárás folyamatában - értékesítse a köztartozásokat. Szakértők szerint mintegy két éve sikertelen a felszámolás alatti cégek járuléktartozásának értékesítési terve. A biztosító értesüléseink szerint a 65 milliárd körüli adósságállomány legalább 10 százalékát már beszedhette volna, a nagyobb adósok tartozására ugyanis több vételi ajánlat érkezett.

Rossz struktúra

Szakértők szerint a 230 milliárdos járulék-kinnlevőség - mivel ennek jelentős része behajthatatlan követelés - mai piaci értéke csupán 50-60 milliárd forint. Az OEP ugyanis a tőketartozást és azok késedelmi kamatait adatbázisában nem különíti el. Rossz a társadalombiztosítás nyilvántartási rendszere, s rendezetlen a járulék-folyószámla nyilvántartása is. Nem megfelelő sorrendben történik a tartozás kiegyenlítése sem. Ha az adós utólag törleszti tartozását, előbb a késedelmi kamat csökken, s a járuléktartozást csak a kamatok leszámítása után egyenlítik ki.

A kinnlevőségeken kívül évről évre jelentős gondot okoz a tb-alapok hiánya is. A deficit jelentős része minden évben az alultervezésből fakad. Ezeknél a bevételeknél egyáltalán nem veszik például figyelembe, hogy hatékony intézkedések híján a fizetési fegyelem laza. Erre utal például az egészségügyi hozzájárulás (1800 forintot szinte kivétel nélkül minden munkavállaló után kellene fizetni, tekintet nélkül a foglalkoztatás módjára és az alkalmazó cégformájára) tervezettől rendre elmaradó összege. Az első fél évben ez a hiány meghaladta az ötmilliárd forintot.

A kinnlevőségek egyre nagyobb növekedése azonban nemcsak ilyen tényezőkből adódik. A tb-kasszák ugyanis, szakértők által sokat bírált módon, minden követelésüket kamatos kamattal növelt értékben tartják nyilván. A behajtásból befolyó pénz pedig ezt természetesen képtelen követni. A tb ugyanis a legjobb esetben is csak a tőkéhez juthat hozzá, a művi módon (bár egyébként jogosan) felhizlalt követelést szinte mindig kénytelen elengedni.

A hiány legnagyobb része azonban még így sem a bevételkiesés, hanem a rosszul kiszámított kiadások miatt áll elő. A nyugdíjpénztárnál például alaposan tévedtek annak megítélésében, hogy az idén mennyi átlépő várható a magánpénztárakba. Az egészségbiztosításnál pedig a gyógyszertámogatás tervezésénél feledkeztek meg az inflációról.

Háztartások adóssága

A nyilvántartásokban gyülekező tartozásállományt növelik a közüzemi tartozások is. A villamosenergia-, a gáz-, illetve a távhőszolgáltatók évente mintegy 219 milliárd forintnyi fogyasztást számláznak ki. Ennek csupán négy és fél százaléka - mintegy 10 milliárd forint - a díjhátralék. Becslések szerint 750-800 ezer háztartás tartozik valamelyik vagy akár több szolgáltatónak. A hátralékok zöme azonban (mintegy 4,6 milliárd forint) 1-3 hónapos tartozás. Ez körülbelül félmillió családot érint.

Az igazi problémát a 6-12 hónapos, illetve az ezt meghaladó hátralékok okozzák, ezekben az esetekben ugyanis feltételezhető, hogy az érintettek (170-180 ezer háztartás) a mintegy 3,8 milliárdos elmaradást csak külső segítséggel képesek rendezni. A legrosszabb a helyzet a távhőszolgáltatásban. Itt a 640 ezer fogyasztó 21 százaléka nem fizet. Ez a legkritikusabb terület, ahol mind az adósság tömege, mind az adósok száma folyamatosan nő. A régebbi tartozások jelentős része is (3,1 milliárd) ezen a területen halmozódott fel.

Az mindenesetre biztató, hogy a tartozások az 1992-es adatokhoz képest reálértéken nem emelkedtek, legalábbis a gáz és a villamos energia esetében. Ráadásul az összes hátralék jelentős része, mintegy 5 milliárd forint a fővárosi háztartások számlájára írható. A magánszemélyek fizetési fegyelme azonban általános vélekedés szerint sokkal jobb, mint a vállalkozásoké. Ezt támasztja alá az is, hogy a polgárok a Díjbeszedő Rt. felszólításai, illetve a peres eljárások megindításának hatására a tartozások több mint 90 százalékát befizetik.

Az évekkel ezelőtt összegyűlt közüzemi hátralék és az az összeg, amelyet az úgynevezett régi feltételű lakáshiteleknél (amelyet az adósok annak idején még háromszázalékos kamattal vettek fel) az adósok ma már képtelenek törleszteni, előbb-utóbb eltűnhet az adatbázisokból. Az önkormányzatokkal együttműködve ugyanis az állam ezt valószínűleg rendezi majd. Persze adósságok ezután is képződnek majd, de nagyságrendjük talán már kisebb lesz.

Bankválogatás

A bankoknál mindenesetre igen látványos javulás következett be az előző években. A pénzintézetek kihelyezései ugyanis 1997-re az előző évhez képest 48 százalékkal nőttek. Jelentősen (az 1996. évi 87,2 százalékról 91,4 százalékra) növekedett ugyanakkor a kedvező minősítésű állomány aránya. A kétes és a rossz kihelyezések egyébként az előző évben összegszerűen is csökkentek. Tavaly év végén 118,5 milliárd forintot tettek ki. A pénzintézeteknél tapasztalható fejlődés elsősorban a körültekintőbb hitelbírálat, adósminősítés eredménye. A bankok persze ilyen szempontból könynyebb helyzetben vannak, hiszen ők megválogathatják, kinek adnak pénzt.

A bankoknak nem fizetők lehetőségeinek korlátozásaira egyébként a pénzintézeti törvénybe már az 1993. évi módosítás során bekerült: a hitelező bankoknak csatlakozniuk kell az adósokat nyilvántartó információs rendszerhez. Nyolc hazai bank összefogásával 1994 elején meg is alakult a Bankközi Informatikai Szolgáltató Rt. (BISZ), amely elkezdte a Bankközi Adós- és Hitelinformációs Rendszer (BAR) kidolgozását. A bankok közül néhányan kezdetben - a törvény előírása ellenére - vonakodtak csatlakozni, de végül év végére minden hazai pénzintézettel (és a Takarékbankon keresztül a takarékszövetkezetekkel is) sikerült megkötni az együttműködési szerződést. A pénzintézetek a BAR segítségével megtudhatják, hogy ügyfelük mikor, mennyi, milyen típusú, összegű és futamidejű szerződést kötött. A szerződések érinthetik a hitelek mellett a bankgaranciákat, a pénzügyi lízinget, a faktoringot, a leszámítolt váltót és az akkreditívet is. A rendszer zárt, az adatokhoz csak a bankok juthatnak hozzá saját termináljuk segítségével. A kölcsönök minősítése (késedelmes vagy egyáltalán nem fizetés), illetve a folyósító bank neve viszont mindenki előtt rejtve marad.

A gazdálkodó szervezetek adósságait nyilvántartó rendszer kiépítésével azóta többen is megpróbálkoztak, de a kezdeményezések eddig igen kevés sikerrel jártak. A kudarc oka az lehet, hogy a pénzintézeteket - amelyeknél a legtöbb ilyen információ koncentrálódik - köti a banktitok. A cégek pedig nem szívesen szolgáltatnak ezzel kapcsolatos adatokat.

A fizetések halogatása persze nem magyar sajátosság. Nemzetközi összehasonlítás szerint a piac szereplői szinte a világ minden országában négyszer annyi idő alatt rendezik tartozásaikat, mint amennyi a hivatalosan megállapított, kötelező fizetési idő. A fejlettebb országokban azonban az a megrendelő, aki egyáltalán nem fizet, a továbbiakban nem jut áruhoz. Hazánkban viszont - sommás megállapítás szerint - még mindig akadnak cégek, amelyek töretlenül tartják kapcsolataikat a notórius adósokkal is, mert attól tartanak (valós vagy képzelt okból), hogy áruikat másnak képtelenek eladni. A hitelezők pedig attól függően (vagy olyan gyorsasággal) juthatnak pénzükhöz, hogy mennyire határozottan lépnek fel beszedése érdekében.

Magánnyugdíj-(nem)fizetések

Alighanem ezt támasztja alá, hogy ma már több nagy (mint ismert, nemrég alakult) magánnyugdíjpénztárnál is 10-20 százalék azon munkáltatók aránya, amelyek nem utalják át dolgozójuk után a tőlük levont magánnyugdíj-járulékot.

A társadalombiztosítás rendszerével szemben - ahol a munkaadó nemfizetése esetén is garantált az állami nyugdíj - a magánkasszáknál nincs központi biztosíték arra az esetre, ha a pénztártag cége - úgymond - elfeledkezne a dolgozójától levont járulék átutalásáról. Az egész magánpénztári szférát megingathatja, ha kiderül: hosszú távon itt sem jobb a fizetési fegyelem.

A nem fizető vállalatok ezzel nem csak saját munkavállalóik későbbi nyugdíját teszik kockára. A pénztárak ugyanis zárt rendszerként a befolyó tagdíjakból (és a befektetések hasznából) fizetik a hamarabb nyugdíjsorba kerülő más pénztártagok öregségi járadékát. Az összesítések alapján 1998. május végéig a felügyelethez 7,1 milliárd forint magánpénztári befizetésről érkezett adat, míg a bevallások alapján mindössze 5,5 milliárd forint útja követhető nyomon.

A pénztártagok korlátozottan léphetnek föl saját nem fizető munkaadójukkal szemben. Ha ugyanis ők tennének följelentést mulasztó cégük ellen, könnyen elveszthetik az állásukat. Az Állami Pénztárfelügyelet (ÁPF) a magánkasszáktól várja: dolgozzanak ki pénzbehajtási stratégiát. A piac 80 százalékát ellenőrző nagy pénztárak (ÁB-Aegon, N-N, Hungária, Winterthur, OTP, Aranykor-ABN Amro) szövetsége előterjesztést is készít arról: a tagdíjfizetés elmulasztását a jövőben számítsák sikkasztásnak.

Szakértők szerint azonban aligha várható el a pénztáraktól, hogy a velük kapcsolatban álló cégek ellen hozzanak intézkedéseket. Akad olyan kassza is, amelynél úgy vélik: az egész szféra a kezdeteknél tart, így korai lenne szándékos mulasztókról beszélni. Sok cég inkább egyszerűen információhiánnyal küszködik a befizetés módját illetően.

Az ÁPF-nek nincs pontos információja arról, hány munkáltató nem fizet a magánkasszákba belépett alkalmazottai után járulékot. A központi nyilvántartási rendszer szerint a pénztárak (más adatokkal szemben) ugyanis nem kötelesek közölni az ÁPF-fel a hozzájuk belépett tagok munkáltatóinak nevét-címét. Igaz, a cégeknek jelenteniük kell, ki vált a vállalatnál pénztártaggá. E kötelezettségüknek azonban nem mindig tesznek eleget.

Az ÁPF-nek egyébként jelenleg még abban az esetben sincs ellenőrzési, pénzbehajtási jogköre, ha tudomására jut: valahol elmaradt a járulékfizetés. A törvény szerint a pénztárak e feladatra az illetékes megyei egészségbiztosítási pénztárat kérhetik föl. Nincs hír arról, hogy ezek az állami intézmények kezdeményeztek-e már behajtást.

Az ÁPF szakértője szerint viszont a felügyelet a későbbiekben, ha rendeződik a nyilvántartás helyzete, mégis intézkedik a pénztártagok érdekében. Ennek végső formája büntetőfeljelentés lehet a nem fizetők ellen. A beadványok tárgya pedig (amennyiben a törvényt időközben sikerült módosíttatni): társadalombiztosítási csalás minősített esete.

 

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. október 1.) vegye figyelembe!