Japán tőke a nagyvilágban

 

Japán működőtőke-befektetései a nemzetközi szakmai és közfelfogással ellentétben már a II. világháború előtt is jelentősek voltak, miután az érdek-szférájába sorolt területeken befektetett. Néhány évtizeddel később a felkelő nap országa fokozatosan a világ harmadik legnagyobb működőtőke-exportőrévé vált.

 

Az I. világháború kitöréséig japán működőtőke-befektetés – mindenekelőtt Mandzsúriában és Kínában – 460 millió jen értékben halmozódott föl, ami 1932-re 1650 millió jenre nőtt. A Kínában beruházók rangsorában Japán a század eleji 0,1 százalékos részesedésével szemben 1931-re 35,1 százalékkal a második legjelentősebb külföldi befektetővé vált – fej-fej mellett Nagy-Britanniával (36,7 százalék), és jelentősen megelőzve az Egyesült Államokat (5,9 százalék), Németországot (5,1 százalék), valamint Franciaországot (2,7 százalék). Japán külföldi működőtőke-befektetéseinek állománya 1938-ban elérte a 2,8 milliárd dollárt – amiből Mandzsúria 950, Korea 885, Kína 350, Tajvan 275 millió dollárral (az Egyesült Államok 50, Dél-Amerika 100, Európa pedig alig 25 millió dollárral) részesedett.

A II. világháború után a győztes hatalmak és a tőkebefogadó országok gyakorlatilag Japán valamennyi külföldi befektetését elkobozták. Japán ugyanakkor – bizonyos kivételek mellett – egy ideig megtiltotta a működőtőke-exportot. A japán tőkekivitel az ötvenes években átlagosan mindössze évi 28 millió dollárt tett ki, amit a háborús újjáépítési igények mellett jórészt a japán kormánynak a külföldi befektetéseket korlátozó intézkedései magyaráztak. A hatvanas évek átlaga – évente 329 millió dollár – sem nevezhető számottevőnek. Ebben az időszakban a külföldi befektetés lidércnyomásnak tűnt a hatóságok szemében. A külföldi befektetéseket – a közvetlen és a portfólióbefektetéseket, a rövid és a hosszú távúakat, a ki- és a beáramlókat egyaránt – a nyolcvanas évek elejéig szabályozták. 1969-ig a külföldi beruházások megvalósításához devizahatósági engedélyre volt szükség, és a kérelmek nagyon szigorú ellenőrzési folyamaton mentek át. Ekkortól mind a külső, mind a befelé áramló befektetéseket több lépésben liberalizálták.

Az áttörés

A munkabérek emelkedése a hatvanas évek második felében kezdődött, a gyorsuló növekedés nyersanyagigénye folyamatosan nőtt, a japán exportoffenzíva ellen az importőrök egyre több korlátot emeltek – ezek a tényezők együttesen vezettek a tőkeexporttal kapcsolatos japán álláspont átértékeléséhez. Az ezt követő negyedszázad eredményei önmagukért beszélnek. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára – a felhalmozott befektetésállomány alapján – Japán a világ harmadik legnagyobb működőtőke-exportőrévé vált.

Az áttörést az 1972-es pénzügyi év hozta meg, amit Japánban beszédes módon gannennak, egy császár uralkodása első évének neveznek. Ekkortól 1977-ig évente 2-3 milliárd dollárnyi japán beruházást hajtottak végre az ország határain kívül. Az ugrásszerű növekedés alapvető oka a hatalmas fizetésimérleg-többlet, a reálbérek emelkedése és a jen erőteljes felértékelődése volt. Ennek következtében emelkedtek a hazai termelési költségek, míg a külföldi tulajdonszerzés jóval olcsóbbá vált. A folyó fizetési mérleg az I. világháború után először 1972-ben mutatott többletet, ugyanakkor a tokiói kormány támogatta és ösztönözte a devizaügyleteket, beleértve a külföldi működőtőke-beruházásokat is. A monetáris hatóságok politikája 1973 közepéig rendkívül laza volt, aminek következtében a japán vállalatok könnyűszerrel finanszírozhatták külföldi befektetéseiket.

A következő időszak 1980-ig tartott, amikor külhonban évente 4-5 milliárd dollárnyi japán működőtőke-beruházást hajtottak végre. Ekkor – kiváltképpen 1976-79 között – számos japán vállalat visszavonta befektetéseit a délkelet-ázsiai régióból. Japán ekkor még inkább csak ipari középhatalomnak volt tekinthető, fizetésimérleg-többlete az olajválság következtében – átmenetileg – elenyészett.

Új területek, új motivációk

A nyolcvanas évek új szakaszt nyitottak a japán tőkekiáramlás történetében: 1981-1983 között évi 7-8 milliárd dollár került külföldre, ami 1986-ban a további dinamikus bővülés eredményeként megkétszereződött és elérte a 22,32 milliárd dollárt. Ez az időszak a második nagy ugrásnak tekinthető: 1985-86-ban 34,5 milliárd dollár japán működőtőke jelent meg az ország határain kívül, csaknem ugyanannyi, mint 1952-1981 között (36,5 milliárd dollár). Átrendeződött a japán tőkekivitel ágazati szerkezete: háttérbe szorultak a kitermelőipari, és túlsúlyba kerültek a feldolgozóipari és szolgáltatási beruházások. Megváltozott a tőkekivitel földrajzi szerkezete is: a Japánból származó külföldi befektetések egyre nagyobb hányada realizálódott a fejlett ipari országokban. Észak-Amerika részesedése ekkor megközelíti az 50 százalékot, míg Európáé 12-ről 15-15,5 százalékra emelkedik. A szerkezeti átrendeződések hátterében öt fő ok húzódik meg:

1. pénzügyi dereguláció és integráció Japánban,
2. a folyó fizetési mérlegek egyensúlytalanságai: nagy hiányok az Egyesült Államokban és Európában, ugyanakkor folyamatos és egyre növekvő többlet Japánban,
3. kereskedelmi korlátok érvényesítése az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában,
4. a jen erőteljes fölértékelődése (az 1985. szeptemberi Plaza-megállapodásnak megfelelően),
5. számottevően romlott a beruházási klíma a fejlődő országokban.

A külföldi befektetések korai időszakában a japán befektetők elsősorban a bányászati és egyéb kitermelőipari projekteket preferálták, amit jól magyaráz a felkelő nap országának nyersanyagszegénysége, illetve a hatvanas évek általános befektetési klímája. A nyolcvanas évek eleje óta azonban ezek mindinkább háttérbe szorulnak – a fejlődő országoknak, amelyek a nyersanyagkincseik feletti szuverenitás megtartására törekszenek, ugyancsak jobban megfelel az újabb konstrukció. A japán befektetők projekthitelt folyósítanak, aminek fejében hosszú távon kedvezménnyel részesedhetnek a kitermelt nyersanyagból.

A hatvanas évek óta a feldolgozóipari ágazatokban végrehajtott befektetéseket jelentős mértékben motiválta a vám- és nem vámjellegű akadályok kikerülésére való törekvés. Akkoriban Japán közvetlen földrajzi környezetében – Délkelet-Ázsiában, valamint Ausztráliában és Óceánia egyéb országaiban – a formális és informális beviteli korlátozások kiterjedt és szövevényes rendszere létezett. A külföldi feldolgozóipari befektetéseknél fontos szempont volt a helyi beszállítási követelmény (local content requirements) teljesítése is. A japán befektetők hamar megtapasztalták, hogy a beruházási korlátozások még az Egyesült Államokban is fölöttébb elterjedtek, holott a nemzetközi fórumokon a legélesebben bírálta az ezeket érvényesítő fejlődő országokat.

A feldolgozóipari beruházások arányának növekedésével Japán számára is mind fontosabbá váltak azok az exportlehetőségek, amelyek az alacsonyabb bérű országokba való termeléskihelyezést tettek elérhetővé. Ebből a szempontból a japán befektetők a hatvanas-hetvenes években elsősorban Délkelet-Ázsia országait választották annak érdekében, hogy javuljanak exportpozícióik az Egyesült Államok és Nyugat-Európa piacain. Azért is érdemes volt az összeszerelést délkelet-ázsiai fejlődő országokba kitelepíteni, mert a vám- és nem vámjellegű akadályok kikerülésén túl élvezhettek bizonyos fejlődő országokat megillető beviteli kedvezményeket is.

Japán nagy kereskedelmi vállalatai (sogo shosha) mindig is a külföldi beruházások élharcosai voltak. Így nem meglepő, hogy a hetvenes években Japán külföldi működőtőke-befektetéseiből a nagy- és kiskereskedelem 83 százalékkal részesedett (míg a feldolgozóipar alig 14,5 százalékkal). A nagy iparvállalatok is előszeretettel létesítettek kereskedelmi leányvállalatokat külföldön (feldolgozó)ipari kivitelük előmozdítása érdekében.

A nyolcvanas évek eleje, de kiváltképpen 1985 óta egyre dinamikusabban bővülnek a japán befektetések a pénzügyi szektorban: a japán bankok, az értékpapír-kereskedelmi cégek és a biztosítótársaságok az elmúlt egy-másfél évtizedben elárasztották a világot leányvállalataikkal. Újabban a nem pénzügyi cégek is előszeretettel alapítanak pénzügyi tevékenységet folytató leányvállalatokat külföldön – elsősorban az Egyesült Államokban és olyan adóparadicsomokban mint a Kajmán-szigetek, a Bahamák és Panama. A kilencvenes évek óta a pénzügyi tevékenységet folytató leányvállalatok már nem feltétlenül a hazai (tehát japán) cégek külföldre való kísérésében jeleskednek, hanem az adott piacon kívánnak minden piaci szereplő számára elérhető szolgáltatásokat nyújtani – még az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is.

A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik meghatározó tendenciája Japán külföldi működőtőke-befektetéseiben az ingatlanbefektetések dinamikus növekedése. A japán cégek kedvelt ingatlanberuházási terepe az Egyesült Államok. A japán ingatlanfejlesztési cégek külföldi befektetései mellett a bankok és a feldolgozóipari cégek mind többen vettek külföldön székházat is. Sajátos jelenség volt a nyolcvanas években, hogy – portfólió-diverzifikálási célból – számos japán nyugdíjpénztár vett az Egyesült Államokban iroda- vagy lakóházat. A japán intézményes befektetők egyesült államokbeli ingatlanvásárlásainak egyik fontos forrását a korábban vásárolt amerikai állampapírok fölhalmozott hozama adta.

Ugyancsak az utóbbi évtized új jelensége – tükrözve nemcsak a világgazdasági viszonyok, de a japán mentalitás bizonyos változásait is – a japán hajózási társaságok viszonylag nagy tömegű külföldi befektetése, az úgynevezett megfelelő zászló alatti hajózás (flag-of-convenience shipment) jegyében. A valójában japán hajókat olyan országok – Hongkong, Panama, Libéria stb. – zászlaja alatt jegyeztetik be, ahol nem vagy csak alig kell adót fizetni a hajók és a hajózási teljesítmény – tehát a bevétel – után. Így állhatott elő az a furcsa helyzet, hogy 1951-1986 között az összes japán külföldi működőtőke-befektetés célországai terén az Egyesült Államok után Panama a második, a nyolcadik helyen álló Libéria pedig több japán működőtőkét vonzott, mint Dél-Korea, Tajvan vagy bármelyik nyugat-európai ország – Nagy-Britannia kivételével.

Kipukkadt buborék

Japán külföldi működőtőke-befektetései között a nyolcvanas évek közepe óta különleges helyet foglalnak el a kutatólaboratóriumok. Az elektronikában, a vegyi és gyógyszeriparban, a gumiiparban és egyes további feldolgozóipari ágazatokban elsősorban alapkutatási (kisebb részben fejlesztési) céllal hoztak létre laboratóriumokat az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és az NSZK-ban, ahol a fogadóország kutatóit foglalkoztatják. Egyes japán cégek kizárólag a kutatást telepítették külföldre, termelőtevékenységet nem is folytatnak.

A japán működőtőke-kivitel páratlanul dinamikus bővülése az 1980-as évek végéig töretlen maradt, a csúcsot 70 milliárd dolláros tőkekivitellel 1989-ben érték el. A '90-es évek legelején azonban a japán pénzügyi buborék kipukkadása (a fizetésimérleg-többlet mesterségesen magas szintje) és a nemzetközi konjunktúra romlása a japán tőkekivitel visszaeséséhez vezetett. A tendencia 1993 után megfordulni látszott, ám az 1997-1998-as recesszió ismét visszaesést hozott – annál is inkább, mert a délkelet-ázsiai pénzügyi válság Japán legjelentősebb regionális tőkeimportőreinek – Indonézia, Malajzia, Thaiföld, Dél-Korea – helyzetét ingatta meg. A jelenlegi japán gazdasági visszaesés nyilvánvalóan nem egyszerű dekonjunktúra: a pénzügyi rendszer egészének válságával állunk szemben, amit erősít a jen árfolyam-ingadozása. A perspektíva nem világos, és a japán gazdaság, azon belül a japán tőkekivitel jövője csak nagy körültekintéssel és sok-sok bizonytalansággal körvonalazható. A gyengülő jen inkább az árukivitel növekedésére hat, ugyanakkor a recesszió miatt minden bizonnyal tovább emelkedik az amúgy is nagyon magas megtakarítási ráta – Japán tehát külföldön kényszerbefektető lesz. Mivel hagyományos tőkeimportőrei elbizonytalanodtak – és a délkelet-ázsiai konjunktúra kilátásai 1999-2000-re is visszaesést valószínűsítenek -, egyáltalán nem kizárt, hogy egyes régiókba – például az európai uniós tagságra első körben esélyes közép-európai országokba – a korábbiaknál jóval több japán működőtőke áramlik.

Japán sajátosságok

Japán tőkeexportőrként és -importőrként egyaránt viszonylag későn vált a világgazdaság számottevő szereplőjévé. Ebből eredően – az Egyesült Államokhoz, Hollandiához, Nagy-Britanniához, Németországhoz stb. képest – a GDP-hez képest viszonylag alacsonyak a felhalmozott mindkét irányú működőtőke-beruházások. Ugyancsak relatíve alacsony a működőtőke-kiáramlás aránya a külföldi portfólióbefektetésekhez viszonyítva. A világgazdaság jelentős működőtőke-exportőrei – az Egyesült Államok, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország stb. – maguk is jelentős működőtőke-importőrök szemben Japánnal, amelynek világgazdasági szerepe működőtőke-importőrként teljességgel elhanyagolható. Nincs még egy fejlett ország, amelyben olyan csekély mértékű lenne a külföldi tőke, mint Japánban. A kevés külföldi befektetésnek ráadásul különösen alacsony kereskedelemteremtő hatása van. A japán befektetők külföldi befektetéseikben többségi tulajdonra törekednek, illetve – ahol csak lehet – a zöldmezős beruházásokat részesítik előnyben.

A külföldön működő japán tulajdonú leányvállalatok jóval nagyobb kereskedelmi forgalmat generálnak a világpiacon mint a hazai cégek, elsődleges szerepük az értékesítés. A japán tőkekivitel elsősorban piachódításra szolgál: a külföldön működő japán cégek értékesítési forgalmából 60 százalékkal részesedik a helyi piac, 15 százalékot szállítanak haza Japánba, s 25 százalék kerül harmadik országokba.

A nyolcvanas évek végéig a többi jelentős tőkeexportőrhöz képest viszonylag alacsony volt a feldolgozóipar részesedése az összes japán működőtőke-exportban. Ugyanakkor magas volt a fejlődő országoké és – sajátos módon – viszonylag magas a fejlődő országok – a délkelet-ázsiai térség – aránya az összes japán feldolgozóipari működőtőke-exportból. (Ez a tendencia élesen megváltozott a nyolcvanas évek második felében.) A kilencvenes években azután a feldolgozóipar aránya minden régióban, így a fejlett országokban is jelentősen emelkedett. Különösen az amerikai és a nagy-britanniai japán feldolgozóipari befektetések bővültek dinamikusan.

A nyolcvanas évek közepéig a japán külföldi működőtőke-befektetések profitabilitása alacsony volt: egy felmérés szerint így volt ez a hazai cégekhez viszonyítva, de akkor is, ha a japán tulajdonú amerikai cégek profitabilitását hasonlították a többi fejlett ország egyesült államokbeli cégeiéhez. Ez azzal is magyarázható, hogy az egyesült államokbeli japán befektetések – főként a feldolgozóiparban – még viszonylag újak voltak.

Japán sajátosság volt a tőkeexport első időszakában a kis- és középvállalatok nemzetközileg szokatlanul nagy külföldi aktivitása. (Japánban a háromszáz főnél – a nagykereskedelemben a száznál, a kiskereskedelemben az ötvennél – kevesebb főt foglalkoztató, illetve a 100 millió – nagykereskedelemben a 30, kiskereskedelemben a 10 millió – jennél kisebb alaptőkéjű cégeket, azaz a fenti kritérium közül legalább az egyiknek megfelelő cégeket tekintik kis- és középvállalatnak.) Ezek a cégek rendkívüli aktivitással törekedtek külföldre már a hetvenes években: akkoriban minden száz külföldi japán befektetésből 35-36 kis- és középvállalati beruházás volt. Ez az arány a nyolcvanas évek közepére húszra apadt, és azóta is csökken.

Mivel a jelentős japán külföldi működőtőke-befektetések, különösen a feldolgozóiparban 20-25 éves múltra tekintenek vissza, nem meglepő az az általános felfogás, amely szerint ezek sokkal kevésbé gyökeresedtek meg a tőkefogadó országok nemzetgazdaságában, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Hollandia stb. külföldi működőtőke-befektetései.

A japán termelési célú külföldi működőtőke-befektetések alapvetően két csoportba oszthatók:

1. A vámok és a nem vámjellegű akadályok kikerülése érdekében megvalósított külföldi beruházások általában nem nagyok – mindenképpen sokkal kisebbek a hazai termelési méreteknél -, és viszonylag alacsony a hazai beszállítások aránya. Ez az autóiparban, az elektronikai iparban, a háztartásigép-gyártásban, az irodatechnikai eszközök gyártásában, a szerszámgépgyártásban jellemző az Egyesült Államokban és részben Nyugat-Európában.
2. Elsősorban az újonnan iparosodott országokban realizálódtak azok a feldolgozóipari befektetések, amelyeket mindenekelőtt az alacsony bérköltségek motiváltak. Ezekben az esetekben a kevésbé szofisztikált tevékenységeket telepítették ki Japánból, de a tevékenység nem szükségszerűen sokkal kisebb, mint az anyavállalat hazai termelése. A K+F, a globális és regionális marketing ugyanakkor teljes egészében a Japánban működő anyacég kompetenciája marad.

A kilencvenes évek mindinkább globalizálódó világgazdaságában rohamosan változtak-változnak a komoly otthoni nehézségekkel küzdő japán gazdaság külföldi működőtőke-befektetései is.

Meghatározó a makrogazdaság

A nyolcvanas évek közepéig a japán eredetű külföldi működőtőke-befektetések célja a kereskedelmi forgalom fellendítése volt inkább kiegészítve, mintsem helyettesítve a belföldi felhalmozást. Ebben az időszakban folyamatosan bővült Japán világkereskedelmi részesedése. A nyolcvanas évtized második felében a távol-keleti ország a fejlődés magasabb fázisába jutott, tudniillik a stabilizáltan magas világkereskedelmi jelenlét mellett folyamatosan nőtt a részesedése a világban fölhalmozódott külföldi működőtőke-befektetésekből. A kilencvenes évek első felében megkezdte a harmadik fejlődési szakasz felé való elmozdulást: ekkor a külföldön befektetett japán tőke egyre inkább a globális termelés forrásává válik az ország számára, helyettesítve, nem pedig kiegészítve az exportot és a belső felhalmozást.

Japán nemzetközi kereskedelmi aktivitását és az onnan kiáramló működőtőke-befektetéseket a hetvenes évek közepe – az első olajválság – óta a Japán és legfontosabb kereskedelmi és befektetési partnerei közötti kül- és belgazdasági viszonyrendszer határozta meg.

A Bretton Woods-i rendszer fölbomlását követően a jen folyamatosan és erőteljesen felértékelődött. 1972-1979 között a dollár jenben kifejezett árfolyama 303-ról 220-ra zuhant. A nyolcvanas évek elején a trend megfordult: 1985-ben 1 dollár 260 jent ért. Noha a jen a nyolcvanas évek első felében több valutával szemben fölértékelődött, reálárfolyama összességében 4 százalékkal leértékelődött. A nyolcvanas évek első felében a japán export-boom együtt járt az Egyesült Államokba és Nyugat-Európába irányuló japán működőtőke-kivitel gyors növekedésével.

A világ legfejlettebb országait tömörítő Hetek csoportja (G-7) 1985 szeptemberében kötött megállapodása nyomán a dollár meggyengült a jennel szemben: az egyezmény megkötésekor 255 jent érő dollárért egy év múltán már csak 155 jent adtak. A Hetek 1987. februári újabb megállapodása, az úgynevezett Louvre-egyezmény az árfolyamok stabilizálását tűzte ki célul: 1985-1988 között a jen nominális effektív árfolyama 53 százalékkal nőtt, míg a reál effektív árfolyam 40 százalékkal emelkedett. Ennek ellenére drámaian csökkent a japán exportőrök profitja: a japán export 1986-ban csökkent, 1987-ben stagnált. Ezzel egyidejűleg 1987-ben valóságos befektetési boom tört ki Japánban. A japán export dinamikusan bővült, de ennél is fontosabb, hogy a nyolcvanas évtized végén a japán export alapvető szerkezeti változáson ment át. A munkaintenzív termékek exportjáról a hangsúly a technológiaintenzív termékek kivitelére tevődött át, ugyanakkor nőtt Nyugat-Európa súlya a japán exportpiacok sorában – jórészt az Egyesült Államok rovására.

Az 1987. októberi New York-i tőzsdekrach az amerikai monetáris politika megváltozásához vezetett, ugyanakkor Japánban enyhült a monetáris szigor, ami a masszív tőkekiáramlással együtt a dollár jennel szembeni erősödését hozta. Az amerikai valuta árfolyama az 1988-as 120 jenről 1990-re 145 jenre emelkedett. Az inflációtól való félelem a japán monetáris politika szigorodásához vezetett, éppen akkor – azaz 1990 első felében -, amikor recesszió vette kezdetét az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. A japán pénzügyi buborék kipukkadt: a tőzsdei árak zuhantak, az ingatlanpiac összeomlott, a vállalati csődök szaporodtak. A helyzetet tovább súlyosbította a jen 1992 végi erőteljes felértékelődése: 1992-1995 között 1 dollár 100 jent ért, s 1995 decemberében rövid időre létrejött a hihetetlen, 1 dollár = 79 jen árfolyam. Az adósságdeflációs folyamat a jen második nagy felértékelődésével párhuzamosan a japán gazdaság – második világháború óta páratlan – visszaeséséhez vezetett.

Óvatosság Kelet-Európában

Japán rendkívül óvatosan, általában csak kisebb zöldmezős befektetésekkel jelent meg a közép-kelet-európai átalakuló gazdaságokban. Sokáig Magyarország reprezentálta a régió japán működőtőke-befektetéseinek 90-95 százalékát a Suzuki 220-250 millió dolláros befektetése révén. A magyarországi, csaknem 500 millió dollárnyi japán befektetés továbbra is a legmagasabb a régió országai között. A Sony, a TDK, s legújabban a Denso 100 millió dolláros beruházása jelzi, Japán leküzdötte kezdeti tartózkodását. A hazánkban megtelepedett (háztartási) elektronikai cégek évről évre újabb és újabb, 5-10 millió dolláros beruházásokat valósítottak meg. Ebből a szempontból kérdéses, hogy mennyire veti vissza a japán válság a felkelő nap országának közép-európai, azon belül magyarországi befektetéseit.

A japán gazdaság hosszú, dinamikus fejlődés után a kilencvenes évek első felében elhúzódó stagnálásba került. Az 1991-1995 közötti átlagos éves növekedési ütem – reálértéken számolva – alig 1,3 százalék volt, de az 1991-es 4 százalék után 1992-1995 között a japán gazdaság egyetlenegy évben sem volt képes 1,1 százaléknál dinamikusabb növekedésre. A japán gazdaság alapvető strukturális reformokra szorul: a bankrendszer, a foglalkoztatási rendszer, az állami befolyásolás rendszere, a nagyvállalatok életfogytig tartó foglalkoztatási rendszere, a verseny kiterjedt korlátozása, az oktatási rendszer átalakítása mind-mind elengedhetetlen feltétele annak, hogy Japán megőrizze a hetvenes-nyolcvanas években kiharcolt világgazdasági pozícióit. Az 1997-1998-as folyamatok a válság súlyosságára utalnak. Az 1997-es pénzügyi évben a GDP 0,7 százalékkal csökkent – noha ezt egyes japán körök stagnálásként interpretálják -, s az 1998-as pénzügyi évre további csökkenés várható. Japán tehát pillanatnyilag – s az előttünk álló egy-két évben – nem tudja betölteni azt a regionális vezető szerepet, amelyre olyannyira rászorulnának Délkelet-Ázsia válság sújtotta nemzetgazdaságai.

A hatalmas megtakarítások persze nem enyésztek el, Japán minden bizonnyal továbbra is a világ egyik legnagyobb áru-, tőke- és hitelexportőre marad. A folyamatok konkrét alakulása azonban ezúttal sokkal inkább a japán gazdasági reformok hatékonyságán, mintsem a világgazdasági viszonyok változásain múlik. Ami pedig a Magyarországra irányuló további japán befektetések lehetőségét illeti, nem feltétlenül kell visszaesniük: hivatalos japán elemzők szerint a hagyományos délkelet-ázsiai befektetési piac tartósnak ígérkező recessziója következtében várható, hogy a Közép-Európába, s jelesül Magyarországra áramló japán működőtőke-befektetések növekedni fognak az előttünk álló években.