1994-ben még a legelszántabb Európa-párti szakemberek sem hittek a közös pénz jövőjében, a madridi csúcs (1995. december) után viszont fokozatosan létrejött az új pénz franciaországi adaptálását kidolgozni hivatott gépezet. Munkához látott a pénzügyi szektor minden intézménye, teljes sebességre kapcsolt a híres-hírhedt, de vitathatatlanul hatékony francia bürokrácia. Franciaországnak tudomásul kellett vennie, hogy az euro az európai német dominancia jegyében jön létre. A francia kereskedelmi bankok ennek ellenére teljes erőből készülnek az euro bevezetésére, amelyben kitüntetett, aktív szerepet kénytelenek vállalni. 1999. január 1-jétől, az euro létrejöttének első percétől élen fognak járni az új pénz alkalmazásában. A nemzeti pénznemek formális fennmaradása az átmeneti időszakban egyszerre ad könnyebbséget és hoz munka-, illetve költségtöbbletet.
A lakossági és vállalati kliensek zöme a bevezetés időpontjában még nem fogja használni az új közös pénzt. Így a bankoknak egyidejűleg közvetítő és kiegyenlítő szerepet is kell játszaniuk a két pénznem és a kezdetben jól elkülönülő felhasználói kör között. Megkettőződik a bankok belföldi tevékenysége, mert a kliensek választhatnak a nemzeti pénznemek között. A bankokra jelentős és bevételt nem hozó pluszköltségek hárulnak, ezért óhatatlanul veszteségeket szenvednek. Nemzetközi ügyleteiknél francia becslések szerint a jutalékbevételek felére csökkennek, elsősorban a kis rizikójú valuta/deviza konverziós műveletek drasztikus csökkenése miatt. Ugyanakkor horribilis beruházásokra kényszerülnek, ezek zömét a számítástechnikai és a képzési költségek teszik ki.
| Az euróra való áttérés becsült költségei a francia bankoknál (milliárd frank) |
||
|---|---|---|
| Teljes költség | Ebből informatika | |
| Crédit Agricole | 1,5 | 0,8 |
| Societé Générale | 2,5 | 1,1 |
| BNP | 1,5 | 0,39 |
| Crédit Lyonnais | 1,8 | 0,31 |
| Banques Populaires | 0,2 | – |
| CIC | 0,25 | – |
| CCF | 0,03 | – |
| BFCC | 0,04 | – |
Becslések szerint a francia bankoknak négy év alatt 20 milliárd frankot (700 milliárd forint) kellett befektetniük csupán azért, hogy az összeszűkülő piacon egyáltalán megmaradhassanak. A becsült költségek több mint felét a prognosztizált számítástechnikai kiadások, tizedét az alkalmazottak képzése, 15 százalékát az adminisztráció költségei, míg egynegyedét a kliensek tájékoztatására szolgáló marketingtevékenység emészti fel.
Egy bankár vicces megjegyzése szerint az euro olyan a bankoknak, mint a karácsony a pulykáknak. Sőt a helyzet még rosszabb is, hiszen a pulykáknak legalább nem kell önmaguknak reklámot csinálni a karácsonyi ünnepekhez. Az áttérés egyes francia bankok által becsült költségeit a 95. oldal táblázata tartalmazza.
Az eurót bevezető szabályozás kimondja ugyan a szerződések folyamatosságának elvét, ennek ellenére nem kétséges, hogy a pénzügyi szolgáltatások piacán ma még érvényesülő nemzeti specifikumok hamarosan háttérbe szorulnak. A bankok épp azoknál az ügyleteknél lesznek kénytelenek eltekinteni nemcsak a haszontól, hanem költségeik érvényesítésétől is, amelyek 1999-2002 között a leggyakoribbak lesznek. A frank és az euro közötti konverziót költségmentesen kell elvégezniük, így az uniós pénznemek zöme egymás között költségmentesen konvertálhatóvá válik. Olcsóbbak lesznek az eurót alkalmazó országokba irányuló átutalások is.
A francia bankközi elszámolási rendszer modernizációja már az euro nagy összegű fizetéseket elszámoló rendszerére, a TARGET-ra való átállást készíti elő. A Banque de France bevezette a TARGET-kompatíbilis reálidős bruttó elszámolási (al)rendszert (TBF), kezdetben értelemszerűen francia frankban. Ugyanakkor a bankközi fizetések korábbi nettó rendszere is fennmarad. A TBF és az egységes valuta bevezetése után is nemzeti rendszerként megmaradó SNP (Systeme Net Protegé – Védett Nettó Rendszer) egyaránt megfelel az úgynevezett Lámfalussy-normáknak:
- közvetlen bankközi kapcsolat,
- diszkriminációmentesség,
- egyértelmű belépési kritériumok,
- csak nagy (Franciaországban 5 millió frank feletti) ügyletekre,
- nagyobb végrehajtási biztonság,
- csatlakozó alrendszerek befogadása (kis összegű átutalások, csekkek, értékpapírok stb. elszámolási rendszere),
- szilárd jogi szabályozás,
- harmonizált banki normák,
- harmonizált tarifapolitika,
- egyeztetett nyitvatartási idők.
Az euróra való átállás időszakának ellentmondásosságát mutatja, hogy 1999-től, habár nem lesz kettős pénzrendszer, mert minden nemzeti pénz az euro nem kerek címleteként funkcionál, de fizetési eszközként mégiscsak elválik a közös pénz a nemzeti pénznemektől. A szabályozás szerint viszont a bankközi műveleteket 1999-től euróban kell lebonyolítani. Elsősorban a lakosság és a vele közvetlen kapcsolatban álló kereskedők és szolgáltatók miatt biztos, hogy a bankoknak nagy frankforgalma marad az euro bevezetését követő átmeneti években.
A francia kereskedelmi bankok tehát nem sokat nyernek az euróval. Hogy a francia gazdaság számára mit fog hozni, az sokban függ attól, mennyire lesz erős pénz az euro, illetve hogy milyen lesz a frank-euro záróárfolyam. A franciák gyenge eurót szeretnének, hiszen a korábbi nemzeti valutánál erősebb közös pénz de facto monetáris restrikcióval lenne egyenértékű. De már annak is örülnének, ha a záróárfolyam végleges megállapításakor a frankot kvázi leértékelnék.
Ha a megszűnő nemzeti valuták euróra való átváltási kulcsa a májusi árfolyam-megállapítás szerint alakulna, vagyis nagyjából megegyezne e valuták piaci ecu-árfolyamával, az euro tőzsdei dollárárfolyama látszólag logikátlanul meghaladná az ecu jelenlegi kurzusát. Az eltérés oka az euro és az ecu makrogazdasági és pénzpiaci hatásainak előrelátható különbsége. Az Európai Központi Banknak (például a jelenlegi francia monetáris politikánál) várhatóan jóval szigorúbb monetáris politikája erősebbé teszi ugyanis az eurót, mint a francia frankot is tartalmazó ecu (= valutakosár). Sőt az euro reménybeli megerősödését néhány további tényező is elősegítené: az ecu leggyengébb valutája, a görög drachma kimarad, az euro mögött álló gazdaságok egyesített mérete, mintegy skálahozadékként, korábban páratlan likviditást és rizikómentességet, következésképpen keresletet teremt az eurónak.
Ha viszont az euro, az EMU-ban rögzített árfolyamok alkalmazása esetén erősebb lesz az ecu-nél, akkor az euro és a nemzeti valuták közötti, a piacitól eltérő átváltási árfolyam nem ítéli eleve gyengeségre, leértékelődésre a megszülető közös pénzt. Ráadásul a franciák a maguk részéről az erős nemzeti valuta okozta gazdasági gondok szorításában azt sem tartanák feltétlen rossznak, ha az új pénz gyengébb lenne, mint ma az ecu.
Franciaország évek óta éppen a maastrichti határozatok végrehajtása érdekében az erős frank politikáját folytatja. A minden részeredmény ellenére csekély gazdasági növekedés és különösen a magas munkanélküliség sokak szerint régóta indokolná e politika módosítását.
A francia gazdaság számára az euro bevezetése még a korábbinál is szigorúbb restriktív monetáris politikához, hosszabb távon mindenképpen erősebb valutához vezet. Ezért igen valószínű, hogy az új pénzzel járó társadalmi terhek végül is igen magasak lesznek. Ezt egyebek mellett a Nobel-díjas amerikai (és értelemszerűen euro-ellendrukker) Milton Friedmann is megjósolta, a mediterrán országokat, elsősorban Franciaországot tartva az euro lehetséges nagy veszteseinek.
| Afroeuro? A második világháborút követően 14 volt afrikai francia gyarmat hozta létre az Afrikai Pénzügyi Közösséget (Communauté Financiere Africaine/ CFA). A résztvevők valutájukat a francia frankhoz kötik, valutatartalékaikat a Francia Nemzeti Banknál tartják, nemzetközi pénzügyi kapcsolataikat a francia intézmények (Banque de France, párizsi tőzsde) révén intézik. A frankövezet pénzügyminiszterei megállapodtak, hogy attól az időponttól kezdve, amikor az euro felváltja a francia frankot, a frank helyébe az együttműködésben is az euro lép. Az ún. CFA frankárfolyama euróban automatikusan adódik majd a CFA/FRF és az FRF/euro árfolyamokból. A közös afrikai pénz neve lehetne pl. afroeuro. |