Bekerülni lehetetlen?

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. október 1.) vegye figyelembe!

Törökország és Ciprus EU-felvételének kérdései

Megjelent a Cégvezetés (archív) 8. számában (1998. október 1.)

 

Törökország három évtizednyi várakozás után, immár vámunióban az Európai Unióval, arra számított, hogy az idén a közép-kelet-európai országokkal együtt végre meghívást kap a csatlakozási tárgyalásokra. Erre az első körben mégsem került sor, s az sem lehetetlen, hogy a másodikban is hasonló lesz a helyzet.

 

Luxemburgban, az EU 1997 decemberében tartott csúcstalálkozóján döntöttek arról, hogy az Európai Unió első körben öt közép-kelet-európai országgal és Ciprussal kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat. További öt kelet-európai országgal az unió előzetes egyeztetéseket kezd, csatlakozásukról csak egy későbbi tárgyalási sorozatban lehet szó. Törökország csatlakozását ugyanakkor nem ítélték időszerűnek. A hivatalos elutasító dokumentumban az emberi jogi helyzetet, a Görögországhoz fűződő kapcsolatot, valamint a ciprusi kérdés megoldatlanságát nevezték meg. Török részről óriási felháborodás kísérte a döntést. Ankara nem fogadja el a Törökországnak felajánlott megoldást, amely az újonnan létrehozandó Európai Konferenciában való aktív részvételt ígérte, és azt sem, hogy Ciprussal - belső megosztottsága ellenére - már márciusban megkezdik a felvételt előkészítő tárgyalásokat.

A luxemburgi döntés hatása

Mesut Yilmaz török kormányfő a luxemburgi döntést megalapozó érveket egyszerűen politikai diktátumként értékelve kilátásba helyezte az EU-kapcsolatok befagyasztását és a vámunió felmondását. Törökország tüntetőleg távol maradt a tulajdonképpen számára kitalált londoni Európai Konferenciától, ugyanakkor felélénkítette kapcsolatait a kaukázusi, közép-ázsiai és arab államokkal, valamint Oroszországgal. A török hadsereg európai fegyverimportjának drasztikus csökkentésével fenyegetett, míg sokan az ez év tavaszán Európa felé megindult és elsősorban Olaszországban lecsapódó kurd menekülthullám eltűrését, sőt burkolt támogatását is a törökök EU-t büntető ellenlépéseinek számlájára írják.

Ankarában különösen élesen bírálták Németországot és személyesen Helmut Kohl kancellárt, amiért nem támogatta a törökök csatlakozását. Yilmaz - maga és országa csalódottságát is hangsúlyozva - a német bővítési politikát a korábbi terjeszkedési kísérletekhez hasonlította, amely Kelet-Európát hátországként használja fel. Nyilatkozatában szándékosan a Lebensraum (élettér) kifejezést használta, jóllehet ennek németországi fogadtatásával a Kölnben végzett és németül kitűnően beszélő török miniszterelnök nyilvánvalóan tisztában volt. A viszony a két ország között azóta is rendkívül hűvös.

A törökök a számukra kedvezőtlen luxemburgi döntést követően ismét azzal vádolták meg az EU-t, hogy iszlám voltuk miatt nem látnák szívesen őket az Unióban. - Vannak olyan körök Európában, amelyek keresztény klubként képzelik el a jövőt, mások viszont multikulturális közösségnek képzelik el azt, amely különböző vallásokat egyesít - nyilatkozta Yilmaz miniszterelnök, visszautalva az európai kereszténydemokrata pártok 1997 tavaszán lezajlott brüsszeli találkozójára, amelyen a hat jelenleg kormányon levő kereszténydemokrata miniszterelnök (a német, az olasz, a spanyol, az ír, a belga és a luxemburgi) is részt vett. A találkozón ugyanis kategorikusan elutasították az esetleges török csatlakozást, és Wilfred Martens korábbi belga kormányfő, a szervezet jelenlegi elnöke kijelentette: - Törökország nem jelölt az EU-tagságra sem rövid, sem hosszú távon.... Mi a lehető legszorosabb kapcsolatokat akarjuk, de mi egy európai uniót építünk.

Ankarát másfelől is pofon érte. A Teheránban ülésező Iszlám Konferencián súlyos vádakkal illették a török vezetést, amiért a választásokat megnyerő és kormánypozícióba kerülő iszlám pártot (a Refahot) lemondatták, majd be is tiltották, vezetőjét pedig eltiltották a politizálástól. Törökország tehát gyakorlatilag Európa és az iszlám világ között módfelett kedvezőtlen helyzetbe került.

Törökországnak az Európai Unióhoz való csatlakozás alapvetően identitási kérdés. Míg a norvégok számára az EU-tagság visszautasítása nem befolyásolja önértékelésüket, a közép- és kelet-európai országok esetében pedig európaiságukhoz nem fér kétség, Törökországnak mind földrajzi fekvése, mind iszlám gyökerei miatt meg kell küzdenie európai identitásáért. Kemal Atatürknek, a modern Törökország megalkotójának eszméjét a törökök európaiságáról és Nyugathoz tartozásáról felülről, olykor radikális eszközöktől sem visszariadva terjesztették el a török társadalomban. Ezért Törökországban bármilyen, az EU-val kapcsolatos fejlemény általában valódi jelentőségénél jóval kihegyezettebb fogadtatásra talál.

Török remények

A törökök reményeit táplálta 1987-ben benyújtott csatlakozási kérelmük fogadtatása is, amelyet Brüsszel ugyan elutasított, de nem véglegesen, mint Marokkóét, amely mint nem európai ország a Római Szerződés értelmében nem is számíthat felvételre. Törökország esetében elismerték a felvétel jogosultságát, csupán az időpontot nem tartották alkalmasnak az integráció elmélyítésének küszöbén, közvetlenül a spanyol és portugál felvétel után.

Az 1995-ös vámuniós megállapodás Ankara részéről az Európához tartozás, a csatlakozásra való érettség látványos demonstrálása volt. A hosszú évekig tartó (elsősorban a görög ellenkezés miatti) huzavonának köszönhetően a vámunió ténye is túldimenzionálva, mint a kulturális identitás alapja, az európai és az iszlám út közötti sorsdöntő választás jelent meg a török politikai életben. Hivatalosan óriási eufóriával fogadták az EU kedvező döntését, úgy vélve, hogy a következő lépés már a csatlakozás, a teljes jogú tagság megszerzése lesz. Gazdasági szempontból ugyanakkor a vámunió korántsem volt olyan előnyös a törököknek, hiszen annak kedvező hatásai egyértelműen csak hosszú távon érvényesülhetnek, hátrányai viszont már rövid távon éreztették hatásukat:

  • A török költségvetés a vámok leépítésével évente mintegy 2,6 milliárd dollár bevételtől esik el, ami a bevételek 16,7 százaléka. Pótlólagos bevételekhez ugyanakkor nehéz az adókból hozzájutni a virágzó feketegazdaság és a gyenge adózási fegyelem miatt. A finanszírozási nehézségek megkönnyítésére felajánlott uniós pénzügyi támogatást a görög ellenállás gyakorlatilag lehetetlenné tette. Ez 375 millió ecu közvetlen támogatás, illetve az Európai Beruházási és Fejlesztési Banktól 750 millió ecu kölcsön lett volna.
  • A konkurencia erősödése különösen az eddig erősen védett iparágakban, így az autóiparban, a gyógyszergyártásban, az acél-, a textil-, valamint az építőanyag-iparban okoz komoly bajokat.
  • Az olcsóbb import tovább rontotta a fizetési mérleg pozícióját is. A vámunió első évében, 1996-ban Törökország EU-ból származó importja 32,5 százalékkal (!) nőtt meg, míg az oda irányuló export mindöszsze 3,7 százalékkal növekedett. Mellesleg a török deficit legnagyobb része már eddig is az EU-val folytatott kereskedelemből adódott.

A vámunió azonban önmagában is probléma. Az EK/EU által kötött társulási szerződések közül egyedül a török társulási szerződésben jut a vámunió mint cél ilyen hangsúlyos szerephez, és Törökország az egyetlen ország, amely nem a csatlakozás után vagy annak belátható időn belüli megvalósulásának reményében lépett vámunióra az EU-val.

A vámunió az integráció esetében csak a tagsággal kapcsolatban értelmezhető, nem tagországok esetében meglehetősen furcsa állapot. Természeténél fogva nem lehet ugyanis cél, csak köztes állomás, hiszen politikailag instabil: a vámunióba belépő Törökország nem vesz részt a döntésekben, ugyanakkor azok következményei rá is vonatkoznak! Brüsszel döntéseinek mindegyikét alkalmaznia kell, még az átmenetieket is, mint amilyenek például a dömpingintézkedések. Mindez a szuverenitásról való, kompenzáció nélküli lemondás.

Kompenzációnak Ankara a teljes jogú tagság megvalósulását remélte, a vámunió negatívumainak elfogadását is a jövendő tagságért elviselendő teherként tüntette fel. A török vezetés minduntalan hangsúlyozta eltökéltségét a keleti kibővülést előkészítő 1996/97-es megbeszélések és elképzelések kapcsán is, mondván: úgy érzik, több mint három évtizedes várakozás után megérdemlik a teljes jogú tagságot. - Törökország kérelme a legrégibb, mégis tizenegy olyan új állam felvételéről folynak tárgyalások, amelyeknek gazdasági és politikai súlya sokkal kisebb. Ankara teljes jogú tagságra tart igényt, nem elégszik meg a speciális státussal - nyilatkozta Tansu Ciller akkori török külügyminiszter.

Uniós kifogások

A másik felet azonban ennél praktikusabb szempontok vezérelték. A második világháború utáni hidegháborús helyzetben Törökország geopolitikai súlyából és stratégiai helyzetéből adódóan kiemelt jelentőségűvé vált a nyugati szövetségi rendszer számára. Főként ennek köszönhető, hogy a viszonylag elmaradott, az európai hagyományoktól jelentősen különböző ország számos euroatlanti intézménybeli (OECD, NATO) tagság mellett 1963-ban az EK-nak is társult tagjává válhatott.

Az 1990-es évek fordulója, a hidegháború befejeződése és a Szovjetunió felbomlása megváltoztatta Törökország helyzetét is. Stratégiai szerepe a NATO-n belül megváltozott, ma új geopolitikai szempontok szerint - az iszlám világhoz való közelsége, balkáni, a transzkaukázusi és a közel-keleti szomszédsága okán - számít a katonai szervezet fontos oldalszárnyának.

Európa tisztában van ugyan a török kapcsolatok fontosságával - ennek is köszönhető, hogy az EU, bár egyelőre nem hajlandó Törökország felvételéről tárgyalni, továbbra is nyitva tartja kapuit, és a jószomszédi viszony mellett a szorosabb gazdasági kapcsolatok fenntartását is támogatja -, azonban a luxemburgi döntés több olyan érvet is felsorol, ami egyelőre a török csatlakozás útjában áll.

Az EU egyik fő kifogása Törökországgal szemben, hogy az országban nem hiánytalan a politikai demokrácia. Különösen az 1980-as török katonai puccs óta árnyékolják be különböző emberi jogi ügyek a török-európai kapcsolatokat. Az Európai Parlament és az emberi jogi szervezetek, mint például az Amnesty International a Törökországról készített jelentésekben számos alkalommal felhívta a figyelmet arra, hogy Törökországban jogi és adminisztratív módon korlátozzák a politikai tevékenységet és a szabad véleménynyilvánítást, háttérbe szorítják az ellenzéket és a terrorizmus (elsősorban a kurdok) ellen emberi jogokat sértő módszereket alkalmaznak. Mindeközben Törökország évtizedek óta tagja az Európa Tanácsnak, 1987-ben elfogadta az Európai Emberi Jogi Konvenció 25. cikkelyét a személyes panaszjogról, 1989-ben pedig részesévé vált az Európai Kínzásellenes Konvenciónak is.

Ciprusi helyzetkép Az angol fennhatóság alól 1954-ben felszabaduló, többségében görögök lakta Ciprust a görögök kezdetektől fogva egyesíteni akarták az anyaországgal, amit Törökország és a sziget északi részén élő török kisebbség is élesen ellenzett. A konfliktus kiéleződésének következményeként a török hadsereg 1974-ben partra szállt Cipruson. A szigeten élő két közösséget jelenleg is demarkációs vonal választja el, amelyet az ENSZ kéksisakosai felügyelnek. Az ország törökök lakta északi részén (a sziget területének mintegy egyharmadán) 1983-ban kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amit szuverén államként csupán Törökország ismert el. A válság megoldása érdekében jelenleg az ENSZ felügyelete alatt folynak tárgyalások.

A rendszer fogyatékosságai, illetve az emberi jogi kérdések problémái onnan erednek, hogy bárha a politikai felelősség teljes egészében a török kormányt és parlamentet terheli, a két intézmény nem rendelkezik mindenre kiterjedő hatáskörrel. Példa erre a kurd kérdés, amelynek megoldását a politikai hatalom csaknem teljes egészében a hadsereg vezérkarára ruházta át, követve azt az ideológiát, mely szerint a probléma alapja nem a kurd kisebbség (hivatalos megfogalmazásban a hegyi törökök) léte és életviszonyai, hanem a Kurd Munkapárt, a PKK terrorista tevékenysége. Ennek megfelelően a kérdésre nem politikai, hanem katonai megoldást kell találni. A hadsereg vezetése így a belbiztonság fenntartására hivatkozva gyakorlatilag bármilyen intézkedést foganatosíthat. Az alapjaiban antidemokratikus állapot alkotmányos keretét a Nemzeti Biztonság Tanácsa adja meg. Ebben az államelnök és a kormány négy vezető minisztere mellett a vezérkar öt legmagasabb rangú tagja foglal helyet, megalapozva ezzel a katonaság ellenőrzését a politikai élet szereplői fölött.

A különböző európai fórumok nyomására a török kormány többször is megpróbálkozott az alkotmány módosításával, ám azt az ingatag koalíciók nem tudták végrehajtani. A vámuniós tárgyalásokon a Társulási Tanács az Európai Parlament kívánságának megfelelően konkrét lépéseket szabott feltételül. A Ciller vezette kormánynak 1995 júniusában végül sikerült elfogadtatnia a parlamenttel erre vonatkozó indítványát. Ennek eredményeképpen megerősítették a szakszervezetek jogait, s az alaptörvény preambulumából kikerült a '80-as katonai puccsot népakaratnak tulajdonító passzus is. Szabadon engedtek több mint hetven politikai foglyot. Az intézkedések azonban messze elmaradtak a kívánalmaktól. Az alkotmányban maradt például a terrorizmusellenes törvény, amit a hatalom nem csak a kurd autonómiatörekvések visszaszorítására tud felhasználni, de lehetővé teszi az ellenzékiekkel és a polgári jogi aktivistákkal szembeni fellépést is.

A Görögországgal fennálló viszályt a luxemburgi döntés szintén csatlakozást hátráltató tényezőként említi. Görögország egyébként is mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozzon bármilyen közeledést az EU és Törökország között, illetve lehetetlenné tegyen bármilyen, törököknek szánt támogatást. Ennek oka a görög-török ellentét, amely évszázadokra nyúlik vissza. Az ellentét ma két téren csúcsosodik ki: az Égei-tengerrel kapcsolatos vitákban, illetve Ciprus kérdésében.

Ami az előbbit illeti, az 1982-es tengerjogi egyezmény lehetőséget teremt rá, hogy a tengerrel rendelkező országok hatról tizenkét mérföldre növeljék felségvizeik partoktól mért távolságát. Görögország ennek megfelelően több tucatszor kilátásba helyezte felségvizeinek kiterjesztését az Égei-tengeren, amire Törökország mindannyiszor katonai ellenakciót helyezett kilátásba. A heves török reagálás oka az, hogy amennyiben a Görögországhoz tartozó szigetekre alkalmaznák a fenti szabályozást, jelentősen lecsökkenne (a korábbi 56 százalékról mindössze 26,1 százalékra) az Égei-tenger szabad (nemzetközi) vízfelületének nagysága, miközben a görög felségvizek aránya 35-ről 63,9 százalékra nőne. Ilyen helyzet Törökország számára katonai-stratégiai szempontból elfogadhatatlan, hiszen akadályozná a török katonai légierő és flotta szabad mozgását, és megszűnne az anatóliai tengerszakasz szabad összeköttetése a nemzetközi vizekkel. A Égei-tenger ellenőrzéséért folyó rivalizálást - amely a két NATO-tagállam között regionális fegyverkezési verseny kialakulásához is vezetett - nem tudták feloldani a nemzetközi szervezetek közvetítési és rendezési kísérletei, és kudarcot vallott az égei-tengeri felségjogok, illetve a légtér ellenőrzésének megoldására tett összes kompromisszumos javaslat is.

A ciprusi kérdés

A másik konfliktuspont Görögországgal, amit a luxemburgi döntés külön is kiemelt Törökország kapcsán, a ciprusi probléma. A válság több mint három évtizede foglalkoztatja a nemzetközi közösséget és az érintetteket.

Néhány, a gazdaságra és az infrastruktúrára vonatkozó összehasonlító adat (1995)
  EU-átlag Görögország Ciprus Magyarország Románia Törökország
GDP/fő (vásárlóerő-paritáson, USD-ben) 18 796 11 650 11 652 6607 4328 5619
Infláció 3,1 9,3 2,6 28,2 32,2 96,3
Agrárfoglalkoztatottak (%) 6,3 20 11 8 34 48
Telefon /ezer fő 500 493 474 185 117 212
Gyermekhalandóság /ezer élveszületés 5,7 7,7 8,5 10,7 21,2 44,4
Út /száz km2 138 48 104 33 31 7
UN/ECE

Ciprus bevonása az EU kibővítési tárgyalásainak első fordulójába a közelmúltban vihart kavart. A görögöknek 1995-ben - a török vámunió bojkottálásának beszüntetéséért cserébe - sikerült elérniük, hogy a Miniszterek Tanácsa (eredeti elképzelésével ellentétben) beleegyezzen abba: még a sziget anyaországgal való újraegyesítése előtt csatlakozási tárgyalásokat kezd Ciprussal. A tanács a vámuniós szerződés megszületése után ugyan visszakozott volna, de a görögök nem engedtek: a felvételi tárgyalások megkezdésével abban reménykednek, hogy az Unió még inkább elkötelezi magát a válság megoldása érdekében. Elszántságukat alátámasztandó előrevetítették: végső esetben készek akár a teljes keleti bővítés blokkolására is.

Mindez gyakorlatilag a sziget kettészakítottságának legitimálása, hiszen ilyen tárgyalás értelemszerűen csak Ciprus déli, görögök lakta részére terjedhet ki. A luxemburgi döntést követően Rauf Denktas, a ciprusi törökök vezetője bejelentette, hogy az EU-döntés nyomán berekeszti az ENSZ felügyelete alatt folyó tárgyalásokat, hiszen a föderációs elképzelést többé már nem tartja kivitelezhetőnek. 1998 márciusának végén, a csatlakozási tárgyalások megkezdésével párhuzamosan Törökország és az Észak-ciprusi Török Köztársaság képviselői tárgyalásokat kezdtek kapcsolataik további erősítésére, végcélként a ciprusi közösség Törökországba integrálását sem tartva kizártnak.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az Európai Bíróság egy közelmúltbeli döntése gyakorlatilag megtiltja, hogy az EU tagállamai kereskedjenek az észak-ciprusi államalakulattal, amit a vámunió értelmében Törökországnak is tiszteletben kellene tartania. Törökország azonban, amely élénk kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn a csak általa elismert Észak-ciprusi Török Köztársasággal, gyakorlatilag az egyetlen és nélkülözhetetlen külső partnere a ciprusi törököknek. Elképzelhetetlen, hogy bármely török kormány túlélne bármilyen, a kereskedelmet korlátozó döntést, így áthidaló megoldást kell találni a vámunión belül is. Olyat, ami lehetővé teszi a kereskedelmet, ugyanakkor megakadályozza, hogy az észak-ciprusi áruk Törökországon keresztül akadálytalanul bejuthassanak az EU-ba.

A gazdasági racionalitás

Tisztán gazdasági szempontból vizsgálva Törökország és Ciprus esetleges EU-tagságának várható hatását, egyértelműen Ciprus lenne a kisebb probléma, nemcsak méreténél, de fejlettségénél fogva is. Gazdasági mutatóit tekintve a szigetország érett a felvételre: az egy főre vetített GDP - az öt csatlakozásra váró közép-kelet-európai országot jóval meghaladva - Görögországéval áll egy szinten. Dinamikus fejlődését adóparadicsom voltának és a Közel-Kelettel folytatott kereskedelemben játszott közvetítő szerepének köszönheti. Egyre erősebb pénzügyi központnak is számít a térségben, örökébe lépve a polgárháború következményeivel küszködő Libanonnak.

Törökország esetében már jóval árnyaltabb a kép. Jóllehet az ország 1948 óta tagja a legfejlettebb országokat magában foglaló OECD-nek, elmaradása a szervezet többi tagjától még ma is igen jelentős. Infrastruktúrája Kelet-Európáétól is sok tekintetben elmarad, bár nem olyan nagyon, hogy ez önmagában indokolhatná a - főként a második körben csatlakozási tárgyalást kezdő országoktól való - megkülönböztetését. Jelentősek a regionális különbségek is: az ország nyugati fele, ahol a gazdasági élet virágzik, a görög fejlettséghez közeli szintű, ugyanakkor a már évek óta polgárháborús állapotok között élő keleti tartományok rendkívül elmaradottak.

Gondot okoz a gazdaság fejletlen szerkezete is. Az aktív népesség csaknem fele még ma is a mezőgazdaságban dolgozik, amelynek termelékenysége alacsony. A mezőgazdasági termelés javarészt gépesítetlen kisbirtokokra épül, és a növénytermesztés túlsúlya jellemzi. Az 1987-es felvételi kérelem kapcsán készített számítások szerint Törökország csatlakozása esetén az EK mezőgazdaságilag hasznosított területe 54 százalékkal, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 93 százalékkal, míg a kibocsátás mindössze 10 százalékkal nőtt volna meg.

A gazdaságban meglehetősen magas az állami vállalatok aránya, nagy részük hatékonysága alacsony, ami rendkívül megterheli az állami költségvetést. Ennek deficitje tartósan 10 százalék körül van. A helyzet enyhítésére régóta tervezett átfogó privatizáció változatlanul késik. Állandósuló problémának tűnik a rendkívül magas infláció is, ami a '80-as évek óta 50 százalék fölött van, olykor az évi 120 százalékot is eléri. Bár szinte minden kormány programjában fontos elem az infláció drasztikus leszorítása (Yilmaz 2000-re 3 százalékos inflációt ígért), sikereket alig értek el ezen a téren.

A problémák ellenére a török gazdaság - egyes kelet-európai vetélytársaival szemben - sok tekintetben valószínűleg könnyebben állná a versenyt az uniós csatlakozás esetén, hiszen a vámunió tovább erősítette az eddig is meglehetősen aktív és exportképes török magánvállalatok versenyképességét.

A török-EU-kapcsolatok alakulásának lehetséges változatai:
  • Teljes jogú tagság az EU-ban - igen valószínűtlen a közeljövőben
  • Speciális kapcsolatok a társulási szerződés alapján, a teljes jogú tagság lehetősége nélkül - rövid távon erre van esély, kétséges azonban, hogy a törökök ezt elfogadják
  • Törökország felvétele egy újjáformált Európai Gazdasági Övezetbe - ez középtávon kívánatos, de nem várható.
  • Törökország felvétele egy többsebességű Európába - középtávon elképzelhető.

További lehetőségek

A megoldásra jelenleg az Európai Unió lehet képes. A németek a csatlakozás helyett a "vámunió és 3+" formula megvalósítását tartják kivitelezhetőnek. E szerint az EU a vámunió mellett

  • hosszú távú pénzügyi együttműködést ajánlana fel Törökországnak, ami a korábbi pénzügyi támogatásnál szélesebb körű lenne (igaz, a görög vétó miatt még ez sem teljesült),
  • lehetővé tenné a törökök korlátozott részesedését az EU-alapokból, és végül
  • a törököknek joguk lenne részt venni meghatározott miniszteri találkozókon is. Szóba került a "teljes tagság a munkaerő szabad mozgása nélkül" változat is, amibe a törökök is beleegyeznének: tagságukért cserébe hajlandók lennének húsz évre lemondani a török munkaerő szabad munkavállalásának jogáról.

A törökök bíznak benne, hogy az EU - belátva tévedését - megváltoztatja Luxemburgban hozott diszkriminatív döntését. Ankara jelenleg két adut is tart a kezében: a ciprusi csatlakozás ügyét (miután egyedül Törökország képes nyomást gyakorolni az észak-ciprusi törökökre, amivel lehetővé válhatna a csaknem három évtizede tartó szembenállás lezárása és Ciprus felvétele az EU-ba) és a NATO keleti bővítésének kérdését. Bár ez utóbbit Madridban Törökország is támogatta, az elmúlt két évben gyakran azzal fenyegetett: amennyiben az EU-felvételnél az unió előnyben részesíti a közép-európai országokat, akkor Törökország nem támogatja ezek NATO-csatlakozását.

 

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. október 1.) vegye figyelembe!