Zenepiaci áttörések

 

Magyarországon jószerivel csak akkor kezdtek bakelitlemezgyár építésbe, amikor már érezni lehetett a CD-k előretörését. A múlt évtizedben elkövetett baklövés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem lettünk hanghordozógyártó nagyhatalom. A könnyű és komolyzenei piac azonban ettől függetlenül is szép eredményeket ért el.

 

Magyarországon Dorog volt a bakelitlemezek őshazája. Ma Székesfehérvár a korszerű hanghordozók, a CD-k egyetlen kibocsátója. A multiknak mindig van annyi tőkéjük, hogy komplett gyárakat adjanak át, nálunk inkább csak eladnak, vagy másokkal gyártatnak. Kompakt lemezek természetesen nem csupán a Fejér megyei székhelyen, hanem irodákban, garázsokban és szobákban is készülnek, minthogy a cd-technika és a cd-írás is szélsebesen fejlődik. Mindemellett mostanában a már nem annyira csillogó, fekete lemezek is megint kelendőek: egyre több diszkóban hallani ezekről lejátszott zenét. Akkor is így van ez, ha sokan elismerik: már nem olyan sima a fekete korong karrierje, mint a hatvanas-hetvenes években volt. A CD-k fémes, sokak szerint művi hangzásával ellentétben a bakelitről élethűbbnek hangzik a muzsika, ezért egyes külföldi kiadók ismét megjelentetik a régi-új lemezeket.

A multikat nem érinti érzékenyen a technológiaváltás. A mindenkori legújabb technológia és technika nyomán keletkező nyereségük sokszorosa az elavult technológia és technika miatt fölöslegessé vált lemezhalmokból származó veszteségnek. Ugyanez érvényes a hanghordozókat megszólaltató technikákra is. Tíz évvel ezelőtt a Hungaroton egymaga árválkodott a magyar hanglemezkiadói és más hanghordozói piacon. Tarsolyában persze nemcsak a kiadói jogok, hanem a dorogi üzem tulajdonjoga is ott lapult. Az évtized végén ez a mamut és a környezete is alaposan átalakult. A Hungarotonon belül repedeztek a falak, megjelentek az úgynevezett lebelek, vagyis a nagy nemzetközi kiadók, mellettük pedig szárnyat bontottak a kisebb magántársaságok is.

A kilencvenes évek elején tűntek föl a multik, hátuk mögött a több évtizedes marketingtapasztalattal és az igen masszív bankokkal. Gyorsan fel is vásárolták az akkor még erejük teljében lévő kiadókat. Az EMI szemet vetett a Quintre, a Warner a Magneotonra, a Polygram pedig a Zebrára. Mindegyik célba ért. Érdekes a Sony és a BMG példája, ők ugyanis nem közösködtek, meggyőző és mozdítható tőkéjük révén maguk alapítottak itteni céget vagy képviseletet. A tőlünk nyugatabbra fekvő országoktól eltérően Magyarországon az öt nagyhoz nem tartozó, úgynevezett független kiadók is viszonylag jól és nyereségesen működnek. Tulajdonképpen idesorolható a Hungaroton is, a maga hatalmas archívumával. Ez a gyűjtemény nagy érték, különösen fontos például az egyedülálló klasszikus zenei részleg. Az összes Magyarországon kiadott CD és kazetta 12 százalékán a magyar klasszikusok illetve a külföldi klasszikusok, magyar zenekari felvételei hallhatók. Ez európai összehasonlításban is magas arány. Az állam is támogatja a magyar klasszikus szerzemények publikálását. Tavaly a Polygram központi forrásból kapott pénzt az új hazai klasszikus zenei fölvételekhez.

A függetlenek között kell említeni a Record Expresst, amely inkább a szórakoztató diszkó és techno irányába fordult, vagy a HMK kiadót, amely külföldi független cégek kiadványait hozza be Magyarországra. Jellemző a Rózsa Records pályafutása is. Ez sokban hasonlít a nyugati történetekhez. Ott az általános gyakorlat szerint létrejön egy kis kiadó, amelyiknek kezdetben sok energiája, ideje van arra, hogy felfedezze a tehetségeket és bejuttassa őket a piacra. Idővel azonban a multik is fölfigyelnek az illető énekesre vagy zenekarra, s az rövid időn belül kiköt a hálójukban. A Rózsa Records továbbra is önálló „előkészítő" tevékenységet folytat, de a kereskedői munkát már a Warner végzi.

A Hungaroton íve ugyancsak egyéni. A cég megsínylette a piacosodást, a privatizáció hullámai olykor átcsaptak a feje felett. Elhagyták a művészek, hosszú ideig szinte csak az archívumból élt, tulajdonosváltások és egyéb hátráltató tényezők miatt igencsak nehezen „kerekedett ki a gödörből". A magánosítás befejeztével sok művész visszatért és projekteket igyekeznek beindítani.

A hanghordozók piacán most jelen lévők zöme (kivéve persze a multikat) a nyolcvanas években kapaszkodott meg, amikor még nem kellett oly hatalmas összeg a vállalkozás elindításához. Ha ügyesen forgatták a pénzüket és jól eltalálták a kiadványokat, akkor igen komoly tőkét kovácsolhattak ebből. Muzinger Ágnes, a MAHASZ ügyvezető igazgatója szerint a multik térnyerése az úgynevezett magyar kiadás előnyére is szolgál, hiszen rengeteg hazai kiadvány jelenik meg a nagyok pénzén. Nálunk az összes kiadvány 30 százaléka magyar könnyű-és klasszikus zene, s ez nem lebecsülendő arány. Nyugat-Európában a saját zene ennél kisebb részt képvisel. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a jó eredményhez az ismeretlen piacra dobott magyar klasszikus zenei tár is jelentősen hozzájárult. Ezt leszámítva a hazai zenét tartalmazó lemezek legfeljebb 10-15 százalékban részesednek az összes kiadásból. Az ügyvezető igazgató szerint Magyarországon az európai tendenciák érvényesülése várható, sőt részben már most is ez figyelhető meg. A tőkeszegény kiadók előbb-utóbb közvetett vagy közvetlen módon az óriások ernyője alá kerülnek. Minthogy tőkét bevonni, hitelhez jutni még mindig igen kockázatos, nem is nagyon van más kiút a kicsik előtt, mint az alkalmazkodás a nagyok által diktált feltételekhez.

A MAHASZ 1990-ben alakult: most húsz tagja van, aki számít, mind csatlakozott. A szövetség eleinte az érdekvédelemre összpontosított. Ma azonban nemcsak pénznyelő, hanem pénztermelővé nőtte ki magát – állítja a vezető. Utóbbi „címet" a jogdíjak beszedésével érdemelte ki. Négy éve a hangfelvételek másodlagos felhasználása után (rádiók, televíziók, diszkók, éttermek stb.) gyűjti be a jogdíjakat. Ezenkívül a tévéműsorokhoz ad megbízást és a Szonda Ipsos által készített slágerlistára is ajánlja a popzenei számokat.

Igen kényes terület a rádiókkal-televíziókkal kötött szerződés. A kereskedelmi rádiók és tévék elburjánzásával új helyzet állt elő, és ezzel egyfajta gazdagabb jövőkép ígérkezett – legalábbis ezt lehetett hinni két-három évvel ezelőtt. A több rádió- és tévéadó-csatorna azonban nem hozott nagyságrendileg több jogdíjbevételt. A gazdaság ugyanis még nem lódult meg annyira, hogy a reklámkiadásokon ez érezhető lenne. Sőt. Inkább a torta továbbszeletéséről van szó, vagyis több helyről kell hozzávetőleg ugyanannyi pénzt beszedni.

A MAHASZ szerződést köt a rádiókkal-tévékkel. Ennek lényege, hogy az adott intézménynek az összes reklámbevétel egy bizonyos százalékát kell kifizetnie. Négy évvel ezelőtt ez két százalék volt. 2000-ig pedig négy százalékra kúszik föl. A nemzetközi gyakorlat nem egységes. Vannak olyan országok, ahol hozzánk hasonlóan a reklámbevételeket veszik alapul, van olyan is, ahol viszont percdíjat fizettetnek. Ez Magyarországon azért nehezen alkalmazható, mert a rádiók, beleértve a legnagyobbakat is, nem rendelkeznek olyan adatbázissal, hogy pontosan követni tudnák az egyes dalok hosszát. A számítógépes háttér megteremtése már elkezdődött, két-három éven belül ezen a téren is felzárkózás várható.

A kiadók és a rádiók kapcsolatából kiveszőben van a korábban elterjedt promóciós elem. Néhány éve a kísérletezés jegyében a kiadók ingyen adták át az új lemezek egy részét, ám ma már élesedett a rádiók küzdelme, s legtöbbjük csak a biztos sikerembereket és együtteseket részesíti előnyben.