A jegybank elnöke, a gazdasági és a pénzügyminiszter együtt léptek a nyilvánosság elé. Mondandójuk lényege az volt, hogy a gazdaságpolitikában nem lesznek lényegi változások, és ebben teljességgel egyetértenek. A sajtó, valamint a gazdasági élet szereplői megnyugvással fogadták a bejelentést. Nem a választási ígéretek, hanem a realitások határozzák meg tehát az Orbán-kormány tevékenységét. Ugyancsak jó hírként könyvelhette el a közvélemény az Európai Unió prominens képviselőinek biztató szavait, melyek szerint csatlakozásunk menetrendje változatlan, még az ősszel megkezdődnek a tárgyalások, talán már 2002-re teljes jogú taggá válhatunk.
Ugyanekkor, nem előzmények nélkül, de azért némi nyugtalanságot keltve, ránk szakadt a gabonaválság. Jelképes indítása a battonyai búzaégetés, bár korántsem az volt a kezdet. Hónapok óta panaszkodtak a gazdák a piac összeomlása miatt. Zuhanó árakról érkeztek a jelentések, az illetékes tárca távozó és új vezetői vívtak számháborút az állami beavatkozás költségeiről. Torgyán József nyugtatta a gazdákat, majd megszületett a döntés a garantált áron történő felvásárlásra, kinyíltak a magtárak. A MOSZ viszont az Alkotmánybírósághoz fordult, merthogy az alaptörvénybe ütközőnek tekintette a termelők birtoknagyság szerinti megkülönböztetését – egyéb aggályaiktól ezúttal tekintsünk el. (Ami nem mellékesen arra utal, hogy a gabonatermesztők is megosztottak, s kiváltképp nem beszélhetünk egységes, azonos érdekektől vezérelt parasztságról.) E sorok írásakor az intervenció hatása és költsége még kiszámíthatatlan, hasonlóképpen az alkotmánybírák állásfoglalása is. De bármi legyen az eredmény, a válság tüneti kezelése nem orvosolja a gabonatermesztők és általában a magyar mezőgazdaság bajait. A miniszter szerint el kell érni, hogy a mezőgazdaság jövedelmező tevékenység legyen.
Az óhajjal vélhetőleg minden érintett egyetért. A megoldás mikéntje kérdéses. A kisgazdaságoknak nyilván az kedvezne, ha a megélhetésükhöz elegendő haszonnal adhatnák el terményeiket. Ha nincs más megélhetési forrásuk, mihez kezdhetnek? Sorjáznak a nyugati példák, hogy itt is, ott is ráébredtek a kisparaszti gazdaságok fontosságára. Felszívják az egyébként felesleges munkaerőt, meggátolják a települések elnéptelenedését, mindez megéri az állami támogatást, ha úgy tetszik, a kivételes bánásmódot. Másrészt a törpebirtokosok aligha képesek a minőségi gabonatermesztésre. De nem csak a gabonáról van szó. A kisszámú állattartás nem alkalmas az exportigényeket is kielégítő húsárutermelésre. Egyébként a húspiac is telített. Bármelyik szüret után kirobbanhat a borválság. Az igazán jó – és ezért drága – borok iránt még nem elegendő a hazai kereslet, a külpiac újrahódítása éppen csak megkezdődött. A fogyasztók jelentős része beéri a kannás borral, sőt a pancsolt készítményekkel. Szőlősgazdák szerint a mai árak mellett közepes bort sem lehet haszonnal előállítani. Túltermelés sújtja a cukoripart, a répáért kínált ár a termelők szerint nem fedezi a költségeket. A baromfisok is küszködnek, rájuk férne egy kis állami segedelem. Bármelyik ágazatot megemlíthetjük. Meg kell-e, meg lehet-e védeni bármi áron a kistermelőket, elfogadva a gyengébb minőséget, korlátozva a piac többi szereplőjét? Mekkora állami támogatás elégséges hozzá? A mostani feszültségek nem az EU-szabályozás miatt alakultak ki. Megoldásuk sem halasztható még évekig.
A mezőgazdaság tulajdonosi és termékszerkezetének átalakulása, úgy tetszik, hosszabb időt igényel. Más megközelítéssel: az iparban, a szolgáltatásban jóval drasztikusabban zajlottak le a folyamatok. Teljes iparágak mentek tönkre, mert termékeik elavultak, keleti piacaik, miként a mezőgazdaságnak is, bezárultak. Az állam egy-egy régióban megkísérelte a lehetetlent, milliárdok mentek veszendőbe, a piac törvényei erősebbnek bizonyultak a politikai akaratnál. Késleltetni lehetett a bányák, kohászati üzemek bezárását, de megmenteni őket nem sikerült. Az ipar kezd magához térni, de korántsem foglalkoztat annyi embert, mint korábban. Egy részük éppen a szövetkezetesítéskor elhagyott földhöz tért vissza. Munkaerőt szívott fel a szolgáltatás, a kereskedelem. Ám nem fejeződött be a szolgáltatás, a kereskedelem átrendeződése sem. Épülnek az üzletházak, tiltakoznak a megélhetésüket féltő kiskereskedők. Hogy egzisztenciájukat megtarthassák, előbb-utóbb állami támogatást kérnek vagy a konkurencia állami kiszorítását. Képes-e, akar-e a mindenkori kormányzat ilyen mélységben beavatkozni?
Mások kényszervállalkozásba fogtak, holott a szó klasszikus értelmében semmi közük a vállalkozáshoz. Mindössze számlaképesen adják el munkaerejüket. Az óvatosabbak – szerencsésebbek? – minimálbérrel alkalmazottak és mellékfoglalkozású vállalkozók. A statisztika megtévesztő. Azok az osztrákok, akik szívesen késleltetnék a magyar EU-csatlakozást, előszeretettel riogatnak a magyar munkavállalók majdani rohamával, egyebek között az itteni alacsony bérekre hivatkozva. Amiben természetesen benne van a sok-sok minimálbér, ami esetenként töredéke a tényleges fizetésnek. Százezrek maradtak munka nélkül. Százezreket foglalkoztat a fekete- és a szürkegazdaság. A változatlan gazdaságpolitikában sem maradhat mindez érintetlenül. A csatlakozási tárgyalásoktól függetlenül sem.
Az uniós csatlakozás legkeményebb vitái várhatóan a mezőgazdaság körül bontakoznak majd ki. Erősödnek-e pozícióink a lényegében szociális indíttatású állami támogatások által? Vagy a támogatások révén valóban versenyképessé válik a kistermelő? Mennyi lesz a változatlanban a változó?