Konjunktúrára várva

Egy évvel ezelőtt épp csak nem temették szakmájukat a bútorosok, az iparág képviselői egyfolytában az ágazat mély válságáról beszéltek. Akkortájt úgy vélték, már az is jó, ha az iparág a következő pár évben egy helyben topog, hisz' a termelés alig fél évtized alatt majdnem a felére esett vissza, a hazai piac, azaz a fizetőképes kereslet pedig folyamatosan szűkült. A hivatalos adatok szerint például 1996-ban a bútoripar mindössze 38 milliárd forint értéket állított elő, alig 60 százalékát az 1990-es évinek. Szakértők szerint az összeomlást valójában csak az új – elsősorban nyugat-európai, illetve tengerentúli – exportlehetőségek látványos bővülésével sikerült elkerülni.

Mentőöv a külpiacokról

Noha a gyógyulás jelei már mutatkoznak, a századelőn messze földön is elismert magyar bútorgyártás ma legfeljebb árnyéka önmagának. A sors fintora, hogy bár a gyártók egy része ismét képes a legkényesebb minőségi és esztétikai igények kielégítésére is, a Magyarországon gyártott, majd exportált bútorok jelentős része mégis márkanév nélkül kerül határainkon túlra, ahol azokra a külpiacokon ismertebb neves cégek nyomják rá emblémájukat. Arról, hogy a magyar bútoripar 47 százalékban exportra – német, skandináv és tengerentúli piacokra – gyártott termékeinek mekkora hányadát érinti az efféle márkátlanítás, nincs hivatalos adat. A szakma ugyanis – legalábbis egyelőre – annak is örül, hogy egyáltalán van kereslet termékei iránt. Felmérések szerint ugyanis a hazai bútoripart szinte kizárólag a külpiac mentette meg; a lakosság jelentős része több mint tíz éve nem költ otthona berendezésére. A keresetnövekedéssel, inflációval és még számos tényezővel korrigált számok önmagukért beszélnek: a 80-as évtizedben a magyar vevő éves átlagban jövedelmének 1,2 százalékát fordította lakása bebútorozására, a 90-es években pedig éppen a felét, 0,6 százaléknyit áldozott rá.
A magyar családok átlagban 10-12 évenként vásárolnak – legalább egy-egy helyiségnyi – bútort. Nyugat-Európában az otthonok kisebb felújítása, például festése is újrabútorozással jár. Ez pedig családonként 4-5 évenként új vevőt hoz a külhoni bútorgyártóknak.

Az átlag azonban óriási különbségeket takar: mind többen élnek ugyan Magyarországon olyanok, akik már emberöltő óta nem rendezték be újra otthonukat, de a másik oldalon növekszik a tehetősek tábora is. Bár hivatalos statisztikák még nincsenek, a belsőépítészek és lakberendezők máris köteteket írhatnának arról, hogy a jobb módúak több száz, néha 1000-1500 négyzetméteres otthonainak bútorai, berendezési tárgyai többe kerülnek, mint az átlagpolgár kényelmes, teljesen berendezett lakása.

Hazai vagy import?

Mindez jó hír is lehetne a honi bútorgyártók számára, ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy pénzesebb honfitársaink nem a magyar ipar termékeit választják. Összességében a legális bútorkereskedelem 52 százalékát teszik ki az importált lakberendezési tárgyak, de az arányt tovább rontják az ezenfelül behozott, általában használt bútorként bejelentett termékek.

Nézőpont kérdése persze, mit tekintünk hazainak, illetve importnak. Az ipari tárca összesítése ugyanis azt mutatja: a törzstőke alapján a magyar bútoripar legalább egyharmada külföldi kézben van. Ezt az arányt növeli a bútorgyártás szinte minden fázisára jellemző importfüggőség az alapanyagokon át a szerelvényekig.

Valóban hazai bútornak tehát általában a kis műhelyekben, garázsokban, sufnikban összeszerelt – nemritkán barkácsolt – bútorokat tekinthetnénk, ám azon túl, hogy ezek minőségi és esztétikai színvonala jobbára elmarad a kívánatostól, nemcsak a gyártásuk, de még az értékesítésük is sokszor feketén folyik. Az ily módon előállított-értékesített, az eredeti márkákhoz kísértetiesen hasonlító, de azoknál harmadával, negyedével olcsóbban árult – és jóval silányabb – bútorok iránt az utóbbi években megnövekedett a kereslet. (A vevők jó része viszont vélhetően csak egyszer esik bele a diszkontáron meghirdetett bútorvásárokba, ám akkor alaposan.)

Szabó Pál, a Bútorvállalkozók Országos Szakmai Szövetségének ügyvezető társelnöke legalábbis hisz abban, hogy az árudömping csak ideig-óráig téveszti meg a magyar vásárlókat. Állítja, hogy bár a bútoriparban fél évtizede megszűnt a minőségi követelményrendszer, a hazaiak még mindig a rendkívül szigorú szakmai követelmények, technológiai utasítások alapján gyártják termékeiket.

A nemegyszer tetszetős és a magyar bútorokkal versenyképes importáruk minőségével, tartósságával azonban sem az országba hozatal előtt, sem az után nem foglalkozik senki. Szabó tapasztalatai szerint még a jeles magyar bútoráruházakra is jellemző, hogy dömpingáron, nagy tételben vásárolnak külföldről már kifutóban levő, ott csak a raktárkészletet gyarapító bútorokat. Ráadásul a hazai vevő – nyilván még a régi, bútorhiányos idők miatt – jórészt felületesen vásárol, szemet huny az apróbbnak tűnő hibák felett, vagy elhiszi az akár nála is jóval kevésbé rutinos eladónak, hogy például néhány csavar meghúzásával tökéletes berendezési tárgyhoz juthat.

A hazai gyártók képtelenek lépést tartani az efféle diszkontárakkal, a kereskedők által diktált szabályokkal. Mi több, arra kényszerülnek, hogy hatalmas raktárbázisaik fenntartása mellett még saját bútoráruházakat is nyissanak. A magyar kereskedők ugyanis nem tudják, nem akarják raktárra rendelni az importbútorok mellé még az itthon gyártott bútorokat is. Minden jel arra vall, hogy kapacitásukat teljes mértékben leköti az importbútorok forgalmazása. Ám ha egy vevő mégiscsak magyar bútort szemel ki, majd a kereskedők által diktált feltételek ellenére is ragaszkodik hozzá, általában több hetet kell várnia arra, míg az üzlet megrendelése alapján a gyár előállítja és leszállítja az árut.

Megtérülő befektetések

Az amúgy is tőkeszegény iparágat tehát óriási kihívás elé állította az, hogy jobbára kicsúszott alóla a nagykereskedelem. A saját értékesítésbe invesztált jelentős összegek azonban lassacskán kezdenek visszacsordogálni a gyártókhoz. A bútorvállalkozók szövetségénél úgy látják, hogy az elmúlt évek során megszerzett közvetlen piacismeret, a fogyasztói – nemritkán speciális – igények szinte korlátlan kielégítése a hazai kereslet növekedésével járt. Pár év alatt kiderült, hogy a felülről vezérelt közbeszerzési metodika ugyancsak a magyar bútoripar malmára hajtja a vizet. Eleinte ugyan még sok közintézmény keresett és talált is kibúvót a magyar termékeket preferáló eljárás alól, ám ma már általában a hazai gyártók viszik el a megrendelések javát. A hagyományosan lakossági igényekre specializálódott bútorgyárak közül ugyanis több is átállt az egyre keresettebb irodabútorok gyártására, s mostanra a legkorszerűbb alapanyagok, jó technikai-technológiai megoldások révén eredménnyel veszi fel a versenyt a külhoni szállítókkal szemben. Persze azért időről időre felizzanak a kedélyek: a bútorvállalkozók szövetsége mind többször fúrja meg sikeresen a közbeszerzési eljárásra fittyet hányó intézmények bútorozási elképzeléseit. Szabó Pál például nemrégiben úgy döntött, hogy valamennyi önkormányzatnak egyenként megírja, mit, hogyan, mennyiért képes előállítani a hazai bútoripar.

Az ügyvezető társelnök most azon töri a fejét, mi módon lehetne lobbyzni az új kormánynál a minőségi standardok, a szabványok tisztelete érdekében, s hogyan lehetne gátat vetni a magyar piacot elárasztó tetszetős, ám silány minőségű, hosszabb távon a vásárlók érdekeit sértő bútorimportnak.

Az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztériumban ismerik ugyan a bútorosok importtal szembeni ellenérzéseit, ám a lobbyzásnak nem látják sok értelmét. Sczigel Róbert, a tárca bútoriparral foglalkozó osztályvezetője a rendszerváltozásig vezeti vissza a szakmai gondok okait. A 90-es évek elején ugyanis nemcsak az importbútorok behozatalának korlátozása szűnt meg, de a hazai kereslet is drasztikusan visszaesett – legalábbis a magyar bútorok iránt. A 6-8 éve tartó válság azonban a jelek szerint a végéhez közeledik. Új, nagy befektető két éve nem jelent meg a piacon, a régebbiek viszont nagy fejlesztéseket hajtottak végre, noha a jó közepes átlagú technikai színvonal még sok kívánnivalót mutat. A nagyjából 6000 magyar bútorgyártó – közülük 2890 a 20 főnél többet foglalkoztató üzem – száma lassan, de folyamatosan növekszik, ami talán már a feketevállalkozások legalizálódásának is köszönhető. További jó hír, hogy az idei év első három hónapjában jelentősen javultak a bútoripar helyzetét mutató adatok. 1997. I. negyedévéhez képest 124,9 százalékot ért el a termelés, 123,3 százalékot a belföldi és 125,5 százalékot a külpiaci értékesítés, illetve egyre többen szerzik meg az ISO 9000-9001-es tanúsítványt.

Sczigel Róbert úgy véli, ha a kereslet-kínálat egyensúlya helyreáll, igazából az jelenthet majd gondot a magyar bútorgyártóknak, hogy termelékenységük – a termelésszervezés-logisztika – még jócskán elmarad a kívánatostól. Ez azonban nem véletlen: bár a termelés 1990-1996 között 60 százalékára esett vissza, a szakmában foglalkoztatottak száma megközelítőleg sem csökkent ilyen arányban.