A mai maradék Jugoszlávia gazdasági és politikai problémáinak elmélyülése nagyrészt az elmúlt néhány esztendő következménye. A kis-jugoszláv gazdaság növekedési ütemének lassulása, majd a gazdasági teljesítmény csökkenése azonban már a hajdani Jugoszlávia fennállása idején megkezdődött.
Jugoszláviában az éves gazdasági növekedés 1981 és 1985 között az 1976-1980 közötti 5,2 százalékos átlagról 0,7 százalékra esett vissza, majd 1985 és 1990 között évi 1,5 százalékos csökkenés következett. 1990-től a hanyatlás gyorsult, főleg amikor fegyveres konfliktus robbant ki a tagköztársaságok között, majd életbe léptek az ENSZ szankciói. Ebben az évben volt az első igen súlyos visszaesés a gazdaság kulcságazataiban. A mutatók a következő évek során tovább romlottak a kedvezőtlen körülmények hatására.
Hanyatló gazdaság
A gazdaság általános állapotát döntően befolyásoló ipar mutatói ugyancsak 1990-től kezdtek nagymértékben romlani. Az ipar teljesítményének visszaesése jelentősen érintette a gazdaság többi ágazatát is, mivel részesedése a GDP-ből a kilencvenes évek elején 43 százalék volt. Az iparban zajló alapvető tendenciák megfeleltek a gazdaság egészében tapasztalható folyamatoknak, bár az ipar visszaesése valamelyest elmaradt a teljes gazdaság visszaesésétől. (Az ipari kibocsátás 1992-ben megegyezett az 1975. évivel, míg az egész gazdaság teljesítménye az 1971-es színvonalon állapodott meg.)
A gazdasági szankciók nagymértékben csökkentették az ipar strukturális átalakulásának esélyeit. Ugyanakkor a gazdaságpolitikában még a szankciók bevezetése előtt sem lehetett felfedezni a gazdaság szerkezeti átalakításának szándékát. A privatizációt folyamatosan célként fogalmazták meg, ám a meghozott intézkedések (elsősorban a magánvállalkozások növekvő adóterhei) nem erre utaltak, az elfogadott privatizációs törvények végrehajtása pedig el sem kezdődött vagy felében-harmadában maradt. A veszteséges vállalatok száma tovább növekedett, ez is súlyosbította az ország amúgy is labilis pénzügyi helyzetét. Ennek ellenére elég nehéz lenne meghatározni, mekkora arányban járult hozzá a veszteségek növekedéséhez az átstrukturálódás hiánya, illetve a gazdasági szankciók súlyosbodása. A szankciók ugyan nem vetettek véget a háborúnak, de tönkretették a szerb gazdaság technológiai alapjait. A fejlesztések elmaradása miatt a legtöbb üzem képtelen arra, hogy jelentős külföldi segítség nélkül visszanyerje korábbi piaci pozícióit. A régi üzleti kapcsolatok megszakadása miatt a korábbi versenytársak elfoglalták az ország hagyományos piacait. Ez elsősorban a technológiaintenzív ágazatokban tűnik végzetesnek. A helyzetet súlyosbítja az értelmiség elvándorlása. Egyes becslések szerint az ország szellemi potenciáljának 20 százaléka választott új hazát magának, mások még ennél is kedvezőtlenebbnek látják a kivándorlást.
A mezőgazdasági termelés alakulását az embargó kevésbé érintette, ennek ellenére a korlátozások negatív hatása ebben az ágazatban is kimutatható. Emellett azonban egyre nehezebbé váltak a piaci feltételek, az időjárási hatások (túl jó termés, rossz termés), illetve az életszínvonal csökkenése és az export visszaesése miatt. Az agrárágazat helyzetét súlyosbítja, hogy a mezőgazdasági termékek árának növekedése messze elmaradt a gazdaság más szektoraiban bekövetkezett árnövekedéstől, így mára az agrárolló igen nagyra nyílt.
A gazdasági teljesítmény alakulását az embargó, a stabilizációt célul kitűző Avramovics-programok, illetve az embargó feloldása után tett gazdaságpolitikai lépések határozzák meg, továbbá az, hogy a külföldön befagyasztott jugoszláv betétekhez továbbra sem lehet hozzájutni, ezzel is szűkítve a gazdaság lehetséges forrásait. Probléma az is, hogy a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok rendezetlenek az EU-val és a különböző nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi szervezetekkel. Bár a daytoni megállapodás után az EU helyreállította a korábbi, kedvezményes kereskedelmi kapcsolatokat Jugoszláviával, azonban a koszovói helyzet miatt 1997 végén újra korlátozások léptek életbe. Ma tehát, mivel Jugoszlávia nem tagja egyetlen szabadkereskedelmi szervezetnek és a Világkereskedelmi Szervezetnek, a WTO-nak sem, az ország exportja nagy kereskedelmi akadályokkal szembesül a harmadik piacokon.
A gazdaság mozgásterét az imént említetteken kívül hosszú távon más tényezők is befolyásolják: továbbra is rendkívül magasak a háborúval kapcsolatos nyílt vagy burkolt költségek; szinte felbecsülhetetlenek az embargó okozta veszteségek; sehogy, vagy csak felemás módon haladnak előre a piaci reformok.
Az ipari termelés az embargó feloldása után növekedésnek indult. Ennek elsődleges oka azonban nem a javuló gazdasági struktúra, hanem a szankciók miatt korábban kihasználhatatlan kapacitások munkába állítása volt. Hasonlóak a trendek az export esetében is: a kivitel 1996 közepétől lényegében havi 180-200 millió dollár között stabilizálódott. Az exportnövekedésre épített termelésbővülés azonban kifulladt, mert az exportra termelő ágazatok és cégek elérkeztek kapacitásaik és forrásaik végső határához. Ráadásul az exportot számos tényező akadályozza. Az exportárak nem mindig fedezik a termelési költségeket, mivel a rossz termelési feltételek jelentősen csökkentik a termékek versenyképességét. Az exportlehetőségeket az is visszafogja, hogy a szankciók idején a jugoszláv termelési struktúra képtelen volt alkalmazkodni a változó világpiaci kereslethez. A világpiacon ugyanis jelentősen megnövekedett a magasabb feldolgozottságú termékek iránti igény, ám Jugoszláviának nem volt lehetősége modernizálásra, a megváltozott igények kielégítéséhez szükséges beruházások megvalósítására. Azokban az iparágakban pedig, ahol nem annyira a hatalmas tőkebefektetéseknek, mint inkább a humán erőforrásoknak van jelentősége, Jugoszlávia ugyancsak hátrányba került, hiszen legtehetségesebb szakemberei mára már külföldön dolgoznak. A külkereskedelmi deficit növekedésével, a politikai helyzet válságosabbra fordulásával egyre erősebbé vált az a kormányzati meggyőződés, hogy a külkereskedelmi hiányt olyan szintre kell leszorítani, amit a felgyorsuló külföldi tőkebeáramlás segítségével megbízhatóan lehet finanszírozni.
Egyszer fenn, egyszer lenn
A gazdaság teljesítményének periodikus mozgása már évek óta jelen van a gazdaságban. A termelés időszakos meglódulását mindig visszaesés követi, anélkül hogy a termelés lényegi feltételei kedvező irányban változnának. Ráadásul a fellendülési időszakok egyre rövidebbek, a válságos periódusok pedig mind mélyebb és mélyebb pályára lökik a gazdaságot.
Az Avramovics-program meghirdetése (1994 eleje) után az ipari termelés azonnal növekedésnek indult, havi 2,5 százalék körüli értéket ért el. A folyamat azonban 1994 végére kifulladt, mivel a monetáris politika az infláció csökkentése érdekében egyre szigorúbbá vált, így mind kevesebb pénz állt rendelkezésre.
Az 1994 novembere utáni egy évet a relatíve restriktív monetáris politika, másrészről a többes árfolyamrendszer működése jellemezte. A hivatalos árfolyam szerint 1 német márka 1 dinár volt, azonban ez a hivatalos rögzítés nem tudta megfékezni az inflációt (ami ekkor évi 120 százalék volt), viszont az exportot szinte megfosztotta nyereségtartalmától. Összességében ekkor egy év alatt az ipar teljesítménye 8,6 százalékkal csökkent.
1995 végén az ipari termelés ismét növekedésnek indult két tényező együttes hatására: Megkezdődött a második Avramovics-program végrehajtása, aminek részeként 1 német márka 3,3 dinárral lett egyenértékű, ugyanakkor részlegesen felfüggesztették a Jugoszlávia elleni szankciókat, ami lehetővé tette a külkereskedelmi forgalom növekedését. Mindezek eredményeként az ipari termelés 1995 novembere és 1996 novembere között 21 százalékkal bővült, de szintje ekkor is csak az 1989-es ipari termelés egyharmadát érte el.
Ezután azonban az ipar és a gazdaság teljesítménye stagnálni kezdett, ismét elsősorban a restriktív monetáris politika felerősödése és a tőkehiány miatt. Ez a periódus 1997 közepéig tartott, amikor a szerb Telekom eladásából származó tőke belföldi kereslet formájában megjelent a gazdaságban. Ennek hatására az ipar teljesítménye erőteljesen javulni kezdett, és év végéig éves szinten 33,5 százalékos növekedés valósult meg. 1998-ban a termelés ismét stagnál – az 1997-es átlagos ipari termelésnél 7,5 százalékkal magasabb szinten -, vagyis ugyanaz ismétlődik, mint a korábbi években.
Az idei év gazdasági folyamatait és a várható kilátásokat az első negyedévben bekövetkezett jelentős valutaleértékelés körülményeinek és következményeinek elemezése világíthatta meg a legjobban. A februári 45 százalékos leértékelés jelentősége rendkívül nagy, és elképzelhető (de nem valószínű), hogy a korábbi gazdaságpolitika megváltozásának az egyik első jele. A leértékelés nagysága ugyanis arra utal, hogy nem egyszerű piaci kiigazításról volt szó, hanem ez a lépés (talán) szakítás a korábbi, nem hatékony árfolyam-politikával, amely eltorzította az allokációs és a fiskális mechanizmusokat, többes árfolyamrendszerhez vezetett, és hozzájárult az export stagnálásához, az import gyors növekedéséhez. A leértékelés szükséges volt, hiszen lazult a monetáris politika a tavalyi jelentős külföldi befektetések következtében, bővült a pénzkínálat. Ezt a folyamatot nem lehetett visszaterelni a korábbi stabil viszonyok közé, ami óhatatlanul az infláció növekedéséhez vezetett, ez pedig a rögzített árfolyam mellett a külkereskedelmi mérleg drámai romlását okozta.
Kényszerpályán
A gazdaság lényegében megváltoztathatatlannak látszó ördögi körben mozog. Kiindulási pont a restriktív monetáris politika, aminek elsődleges célja az infláció kordában tartása, ami rögzített árfolyam-politikával párosul. A rögzített árfolyam és a gazdaságban keringő pénz limitálása azonban egy idő után mindig a termelés és a gazdasági kibocsátás stagnálásához vezet, hiszen nincs elegendő forrás sem a termelés feltételeinek javításához, sem a fogyasztói kereslet növeléséhez. A rögzített árfolyam mellett azonban felértékelődik a hazai valuta, a látens infláció pedig megugrik. Ezek hatására az export, ami szintén a termelés bővítésének egyik hajtóereje lehetne, versenyképtelenné válik a külpiacokon. Ekkor két lehetőség kínálkozik:
- Forrásokat teremtenek a belső kereslet növeléséhez – például a külföldi tőkebefektetések belföldi keresletté transzformálásával -, ami azonban azonnal inflációs nyomáshoz vezet.
- Leértékelik a valutát. Ez szintén inflációhoz vezet, ráadásul tartósítja a gazdaság szereplőinek azon várakozását, hogy egy idő után ugyanezek a folyamatok megismétlődnek. Vagyis a jelenlegi működési feltételek mellett a jugoszláv gazdaság számára nincs lehetőség a kedvezőtlen és már tartósnak tűnő folyamatokból való kitörésre.
Ami az 1998-ban várható folyamatokat illeti, az év eleji leértékelés elsődleges hatása az export versenyképességének javulása volt. Kérdés azonban, vajon ez elegendő lesz-e az export kívánt mértékű felfuttatásához? A kormányzat a leértékeléstől a kivitel legalább 30 százalékos bővülését várja. Az export nem ár típusú akadályai azonban továbbra is rendkívül jelentősek, ami megkérdőjelezi ennek az előirányzott értéknek a realitását. Azonban pusztán az árfolyam-politika nem kompenzálhatja azokat a negatív hatásokat, amelyek a jugoszláv gazdaság gyors alkalmazkodási képességének a hiányából erednek.
A leértékelésnek azonban komoly árhatásai vannak. A hazai termékek árait a magánfogyasztásban mind a termelők, mind a fogyasztók általában a megbízható német márkában szeretik kifejezni. Az áraknak dinárra fordítása pedig automatikusan hozzájárul az infláció gyorsulásához. Az infláció felfutása egyértelműen tetten érhető, hiszen az első negyedévi 7 százalékos infláció a második negyedévben már két számjegyűvé vált. Jelenleg tehát nem az a kérdés, van-e, lesz-e infláció Jugoszláviában, hanem az: megakadályozható-e a hiperinfláció kialakulása.
Tény az is, hogy a magas infláció vagy az alacsony likviditású gazdaság – ami az infláció alternatívája – Jugoszláviában egészen addig elkerülhetetlen, amíg a veszteségtermelő vállalatok továbbra is a jelenlegi módon tevékenykednek. Ezekben a szektorokban folyamatos a veszteségek újratermelése.
Az nyilvánvaló, milyen módon térhetne le a gazdaság a jelenlegi kedvezőtlen pályáról: a kvázi valutatanácsi rendszer fenntartásával párhuzamosan jelentősen növelni kellene a valutatartalékokat, vagyis ösztönözni kéne a külföldi tőke tartós beáramlását. Tehát nem az egyszeri nagy privatizációs bevételekre van szükség, amelyek ideig-óráig elodázzák a gazdaság ismételt összeomlását. Ezen túl rendezni kellene a kapcsolatokat a nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézményekkel. Ezt a jelenlegi belföldi viszonyok és a nemzetközi politikai kapcsolatok azonban egyáltalán nem teszik lehetővé. A kérdés megoldása nélkül felesleges bármilyen komolyabb elemzésbe belefogni a jugoszláv gazdaság jövőjével kapcsolatban. Egy elemzés ily módon csak arra szorítkozhatna, hogy megpróbálja kiszámítani, vajon a gazdaság még hány hónapig vagy évig képes a víz felett tartani magát. Ez pedig az elmúlt évek soha be nem teljesedett jóslatai alapján reménytelen vállalkozás.
Jugoszláviát 1991 óta elkerülik a befektetők. Előbb a háborús viszonyok, majd az országgal szemben bevezetett gazdasági és politikai szankciók teljesen eltávolították a külföldi befektetőket. A szocializmus idején Jugoszlávia vonzó célország volt a külföldi befektetők számára a viszonylag nyitottabb gazdaság és a nyugat-európai országokkal fenntartott intenzív kapcsolatok miatt. 1989-ig Szerbiába 2 milliárd német márkányi befektetés érkezett. A szankciók feloldása óta beérkezett működőtőke 1997 nyaráig 200 millió dollár alatt maradt. Ekkor került sor a szerb Telecom privatizációjára, ami 1 milliárd dolláros bevételt hozott az országnak. (A befektető az olasz Stet és a görög OTE konzorciuma volt.)
A befektetéseket leginkább vonzó célterület elvben az élelmiszeripar, a távközlés, a vegyipar, a gyógyszergyártás és a gépjárműipar lehetne. A külföldi befektetések növekedését segíthetné elő az is, ha az embargó idején külföldre települtek közül egyre többen térnének haza, befektetésekre konvertálva megtakarításaikat.
Kevés az esély
Gazdasági téren tehát Jugoszláviában a helyzet lényegében változatlan. A krónikus elzártság és a tőkehiány miatt remény sincs a kibontakozásra vagy a strukturális reformok végrehajtására. Csak arra van lehetőség, hogy késleltessék a gazdaság összeomlását újabb és újabb szükséglépésekkel (ilyen volt pl. a Telecom eladása). Látható azonban az is, hogy a periodikusan visszatérő gazdasági válságok egyre gyorsabb ütemben követik egymást, a stabilizációs lépések egyre rövidebb időre képesek konszolidálni a gazdaságot, a kitörő válságok pedig fokozatosan mélyebbé válnak. A közeli jövőben tehát arra számíthatunk, hogy a gazdaság válságjelei súlyosbodni fognak. A helyzet pedig csak akkor változhat meg, ha Jugoszlávia mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben visszatérhet a nemzetközi közösségbe. Erre azonban ma sokkal kisebb az esély, mint egy évvel ezelőtt volt.