Régi dohányosok még emlékeznek arra az időre, amikor a Fecske, a Szimfónia és más cigaretták szerelmesei a trafikokban a gyári jelzéseket böngészték a cigarettásdobozokon. Szerintük ugyanis korántsem volt mindegy, hogy az azonos márkájú cigaretták a magyar dohányipar debreceni, egri, pécsi vagy sátoraljaújhelyi fellegvárából kerültek ki.
Amerikai túlsúly
A dohányipar rendszerváltozást követő privatizációjának köszönhetően a ma dohányosai már nem szorulnak arra, hogy a cigarettásdobozok apró betűs feliratai alapján döntsenek vásárlásaikról. A magyar piacon valamennyi fontos, a dohányiparban érdekelt multinacionális cég megjelent, felosztva egymás között a magyar dohánypiacot és dohányipari kapacitást. A pécsi dohánygyár a British-American Tobacco (BAT), az egri a Philip Morris, a debreceni a Reemtsma, a sátoraljaújhelyi pedig a Reynolds kezébe került. A magyarországi dohányiparban ezzel körülbelül kialakult az a helyzet, ami a világ dohánygyártását is jellemzi. A legnagyobb szeletet az amerikai vállalkozások szerezték meg. A pécsi dohánygyár 93 százalékban, az egri és a sátoraljaújhelyi 100 százalékban lett amerikai multinacionális társaságok tulajdona. Ebben a körben sajátos színfolt a debreceni üzem, amely a német Reemtsma 100 százalékos érdekeltségévé vált.
A magyar dohányipar egészének eladását a kilencvenes évek elején sok vita övezte. A nézeteltérésekben a gazdasági fejlesztés stratégiai elképzelései, különféle ideológiai felfogások, nemegyszer politikai nézetek tükröződtek. Tény azonban, hogy a magyar dohányipar mindennek következtében alapvető átalakuláson ment át. Megjelentek, tömegessé váltak és az "egyszerű dohányos" számára is elérhetők lettek a nemzetközileg is ismert, korábban drága, nálunk különleges csemegének számító cigarettamárkák.
Mára egyértelműen kiderült, hogy a magyar dohányipar eladása miatti félelmek egy része indokolatlan volt. A nemzetközi cigarettamárkák térhódítása alig szorította háttérbe a hagyományos hazaiakat. Csak a legnépszerűbbeket említve: a Szimfónia megtartotta 20 százalékos, a Sopianae a 37 százalékos, a Helikon a 7 százalékos, a Kossuth az 1 százalékos részesedését az eladott cigaretták piacán. Eközben a Multifilter 14, a Pall Mall 1, a Marlboro 7 százalékos részesedést szerzett. Megszűnt ugyanakkor a sátoraljaújhelyi, pécsi, egri, debreceni Szimfónia közötti (de más márkáknál is tapasztalható) említett, akár egzotikusnak is tekinthető, végső soron azonban a minőségi kiegyensúlyozatlanságból fakadó különbség. Tetszetősebb, jobb lett a hazai cigaretták csomagolása is, s új hazai márkák is megjelentek, mutatva, hogy a betelepült multinacionális cégek a helyben népszerű termékek fejlesztését sem hanyagolják el.
Meglepetések nélkül
Az ismert hazai cigarettamárkák mellesleg ma már egyértelműen az egyik vagy a másik nagy dohányipari társasághoz tartoznak. Ez annak köszönhető, hogy a korábban egységesnek számító magyar dohányipar különböző gyárai egymással konkuráló társaságok tulajdonába kerültek. Ezek felosztották egymás között a korábban kevés kivételével mindenütt gyártott régi magyar cigarettamárkákat. A Szimfónia így a Reemtsma debreceni gyárának, a Helikon a Philip Morris egri, a Kossuth a Reynolds sátoraljaújhelyi üzemének termékévé vált. A Sopianae maradt Pécsett, s lett a British-American Tobacco egyik továbbra is népszerű márkája.
Az éves hazai dohányforgalom meghaladja a 40 milliárd forintot. A négy nagy multinacionális cég ezen a piacon az eladott cigaretták alapján – egyetlen kivétellel – többé-kevésbé arányosan osztozik. A BAT Pécsi Dohánygyár Kft. 1996-ban 40 százalékos, a Philip Morris Magyarország Kft. (Eger) 31 százalékos, a Reemtsma Debreceni Dohánygyár Kft. 25 százalékos részesedést szakított ki magának. Mellettük eltörpül a sátoraljaújhelyi gyárat birtokló Reynolds Tobacco Magyarország Kft. a maga 3,3 százalékával.
A dohányiparnak is meg kell küzdenie a feketepiaci árusok konkurenciájával. Magyarországon a dohánytermékek árának fogyasztásiadó-tartalma (43 százalék) ugyan alacsonyabb, mint az Európai Unió országaiban (átlag 60 százalék), de ez sem kevés. A jugoszláv, bolgár és albán csempészáru erős versenytárs. Emellett nem kis mennyiségben elkelnek az ismert cigarettamárkák silány hamisítványai.
Mindezen a zárjegy bevezetése is alig segített. Egyrészt azt is hamisítják, másrészt a feketepiacon vásárló számára nem visszatartó erő a zárjegy hiánya. Rémtörténetek keringenek az ellopott, illetve a gyárból még legális szállítmányként kigördült, s útközben feketén eladott, kamionnyi mennyiségű cigarettákról is. Nyilvánvalóan így bukkanhatott fel a hazai piacokon például ukrán zárjeggyel ellátott cigaretta, amely egyébként szakértők szerint vélhetőleg hamisítvány volt. A csempészet, a hamisítás, a lopás miatt a legális dohánygyárak kieső bevételét, illetve a költségvetésbe be nem fizetett adót becsülni is csak bizonytalanul merik a szakemberek. A feketepiac adja a forgalom vélhetőleg 30 százalékát.
A feketepiaci konkurencia mellett a dohányiparnak az egészségkultusz – amúgy vitathatatlanul indokolt – megerősödésével s ennek kapcsán a reklámozás korlátozásával is meg kell küzdenie. A reklámtörvény előkészítése idején a dohánylobby erőteljes tevékenységet folytatott, hogy a hirdetések előtt minél kevesebb akadály legyen. Az eredménnyel a dohányzás ellenzői és a dohányipar képviselői egyaránt elégedetlenek. Az erről folytatott vitákban néhány öv alatti ütés is érte a dohányipart, ám a politikusok, parlamenti képviselők sem vitték el szárazon. A szakemberek azonban a nemrég elfogadott magyar reklámtörvényt végső soron liberálisnak tartják. A jogszabály meghatározza, hogy a dohánytermékek reklámozására milyen médiumokban van lehetőség. Térbeli korlátokat is állít, a kórházak és az iskolák kétszáz méteres körzetében egyértelműen tiltja a dohányreklámok elhelyezését. Egy dohányipari szakember szerint a 30 ezer magyarországi közterületi reklámhely több mint felén nem szabad dohányzásra buzdító hirdetéseket elhelyezni.
Mindez azonban csupán a kezdet. Az Európai Unió tagállamaiban ugyanis 2006-tól tilossá válik a dohánytermékek reklámozása. Az erről szóló jogszabályt a strasbourgi Európa Parlament az év elején fogadta el. E szerint a hirdetőtáblákon három év múlva, a sajtóban négy év múlva válik tilossá a dohánytermékek hirdetése. A különféle sport- és kulturális rendezvények szponzorai hat év múltán nem helyezhetik el tábláikat a színpadokon és a sportpályák mentén, nem nyomtathatják rá nevüket a belépőjegyekre. Tilossá válik majd az is, hogy más termékeket – sportcikkeket, ruhadarabokat, csecsebecséket – áruljanak a dohányzásra utaló feliratokkal, márkajelzésekkel vagy azokkal azonos elnevezéssel.
| Bagó, tubák, cigaretta A dohányt a közép-amerikai indiánok szabadították rá az emberiségre. Kolumbusz Hispaniolán partra szálló embereit, Cortes és Pizarro katonáit persze nem a tábortűz melletti füstölnivalóval kínálták, hanem szárítatlan, rágcsálni való, frissen szedett dohánylevelekkel. Maga a dohánycserje egyébként alighanem már az első visszatérő hajók egyikével átkerült Európába. Azt azonban nem lehet tudni, hogy kiszárításának, apróra törésének és elégetésének ötlete honnan származik. Mindenesetre már a XVII. századi források megemlítik a dohány elfüstölésének szokását a tengerparttól távol eső Magyarországon is. A pipa után nem sokkal terjedt el a dohánylevelek összecsavarásával készült szivar is, majd a múlt század végén kezdték az apróra vágott dohányt vékony papírba csavarni, illetve abból készült hüvelybe tölteni. A dohány azonban – lényegében egészen a múlt század végéig – nem csak parázsló formájában szerepelt az élvezeti cikkek között. Bizonyos értelemben a rágógumi elődjének is tekinthetők a kis dohánygolyócskák, amiket az emberek bagó néven rágcsáltak, tubáknak pedig az egészen apró, porrá tört dohányt nevezték, amit apró, míves szelencékben tároltak és az orrukba szippantottak fel. Mellesleg ez volt az egyetlen formája a dohány élvezetének, ami – néha – a hölgyek számára is megengedhető volt. Mind a füstölés, mind a bagó rágása csak a férfiak szokása maradt. A demonstratív módon szivarozó szüfrazsetteket leszámítva, a nők kezébe csak a tízes-húszas években kerülhetett cigaretta. Ám tisztességes polgárnő távol tartotta magát ettől a szenvedélytől, egészen az ötvenes-hatvanas évekig. Furcsa módon – egyenjogúság ide vagy oda – a gyengébb nem azóta is csak a cigarettára kapott "engedélyt". A pipázó vagy szivarozó nő a legtöbb helyen még ma is megütközést kelt. A dohányipar nagy bánatára az egészséges életmód kultusza a hetvenes-nyolcvanas években véget vetett a dohányzás addig szinte folyamatos terjedésének. Az Egyesült Államokban a határozott dohányzásellenes kampány nyomán a nyolcvanas években 40 százalékkal csökkent a dohányzók száma. A reklámozást, az árusítást korlátozták (hasonló, egyre határozottabb lépéseket tervez az Európai Unió is), s ma az amerikai középosztálybeli felfogás szerint csak az számít megbízható embernek, aki nem dohányzik, vagy képes leszokni róla. |