Még a 90-es évek elején nagy port vert fel egy büntetőügy. Az egyik kft. által üzemeltetett balatoni szórakozóhelyre s az azzal egy épületben lévő lakásba sorozatosan betörtek, a bűncselekmények tettesei azonban rendre ismeretlenek maradtak. A tulajdonosok véletlenül (?) tudomást szereztek egy készülő újabb betörésről, néhány ismerősükkel elbújtak tehát a bárban, ahol is hajnalban tetten érték a csekély zsákmánnyal távozni készülő két betörőt. A behatolókat megmotozták, és fegyverrel arra kényszerítették, hogy vetkőzzenek meztelenre, feküdjenek a földre. Ezután összekötözték, és egy baseballütővel, valamint egy biliárddákóval ütlegelni kezdték őket, később szivarvéggel égették a testüket, miközben az iránt érdeklődtek, hogy hova rejtették a korábbi betörésekből származó zsákmányt. Mintegy másfél órán keresztül kínozták a betörőket, rugdosták és ütlegelték a fejüket is, a fegyver csövét többször a szájukba dugva, illetve a halántékukra szorítva fenyegették őket, végül a hátrakötözött kezű, ruhátlan embereket azzal, hogy "a Balatonban fogják megúsztatni őket", a közeli parkon keresztül a víz felé kísérték. Ekkor a behatolók egyikének sikerült kereket oldania, társa – akit emiatt a parton magára hagytak – sokkos állapotban került kórházba.
A Legfelsőbb Bíróság – súlyosbítva a megyei bíróság ítéletét – különös kegyetlenséggel elkövetett súlyos testi sértés, személyes szabadság megsértése és más bűncselekmények miatt másfél és három év közötti, többségüknél végrehajtandó börtönbüntetésre ítélte az "igazságosztó" polgárokat. Az ítéletet azzal indokolták, hogy miközben az elszaporodó vagyon elleni bűncselekmények és a velük szembeni hatósági fellépés eredménytelensége jogosan váltja ki a közvélemény felháborodását, mégsem engedhető meg, hogy a vagyoni jogaikban sértett károsultak önbíráskodásra vetemedjenek, főleg ha ez utóbbi brutális kínzással is párosul.
Igen ám, de ha ezt nem, akkor mit lehet tenni? Hol húzódik a jogos önsegély és a jogtalan önbíráskodás határa? Mit tehet a tulajdonos vagy a személyében megsértett, veszélyeztetett állampolgár saját személye vagy birtoka védelmében?
Birtokvédelem
Elöljáróban indokolt megemlíteni azt a többé-kevésbé közismert tényt, hogy a birtok nem azonos a tulajdonnal. Míg a birtoklás a birtokolt dolog tényleges helyzetét veszi figyelembe, a tulajdon mindig valamely jogcímen alapul. Ha a birtokost a birtoklásban zavarják – korlátozzák, vagy elvonják azt a lehetőségét, hogy a birtokosi jogait gyakorolja –, "tilos önhatalomra" hivatkozva igénybe veheti a birtokvédelem eszközeit. A birtokvédelemnek több formája is van: leginkább a hatósági (idetartozik az igazgatási, illetve a bírósági úton történő védelem) és a személyes birtokvédelmet célszerű megkülönböztetni.
Ami ez utóbbit illeti, a személyes birtokvédelem alkalmazását szigorú feltételek korlátozzák. A Polgári Törvénykönyv 190. §-ának (1) bekezdése szerint a birtokos a birtoka ellen irányuló támadást – a birtok megvédéséhez szükséges mértékben – önhatalommal is elháríthatja. A (2) bekezdés értelmében az elveszett birtok visszaszerzése érdekében önhatalmúlag csak akkor lehet fellépni, ha más birtokvédelmi eszközök igénybevételével járó időveszteség a birtokvédelmet meghiúsítaná.
Az elsődleges feltétel, hogy a birtokot külső támadás érje. Önhatalmú fellépésre a birtoklást zavaró, korlátozó körülmény esetén nem kerülhet sor, csak akkor, ha valaki olyan magatartást tanúsít, amely a kifejezetten a dolog megszerzését, elvonását célozza. A másik feltétel az arányosság követelményét juttatja kifejezésre: az önhatalmú birtokvédelem csak a megvédéshez szükséges mértékig terjedhet. Ez azt jelenti, hogy az ingatlanra történő erőszakos behatolási kísérlet hasonló mérvű – a távoltartást eredményező – erőszak útján elhárítható, ám a bejutás megakadályozására alkalmas tevékenységen túlmenően vagy az eredményes birtokvédelem után további erőszak (megfélemlítés vagy bosszú céljából) nem alkalmazható. A puszta birtoksértés leküzdésére vagy elhárítására nem alkalmazható dologrongálás vagy sérülés okozásával járó bántalmazás sem.
Az egyik konkrét ügyben egy munkaügyi vita kapcsán a gazdasági társaság vezetője kitiltotta a munkatársát a társaság telephelyéről, aki jelenlétével kívánt tüntetni a szerinte igazságtalan döntés ellen. Megjelent tehát volt munkahelyén, ahonnan a biztonsági őrök többszöri eredménytelen felszólítás után kitoloncolták. A sértett ellenszegülése a keze hátracsavarásában és a kivezetésében testet öltő erőszakot még esetleg indokolttá tehette volna, ám az ennek során okozott több sérülés már meghaladta a jogos önsegély határait.
Egy másik ügyben viszont jogosnak minősítette a Legfelsőbb Bíróság annak a vádlottnak a cselekményét, aki az általa kárpótlás címén birtokolt földterületen erőszakkal, illetve fenyegetéssel akadályozta meg, hogy ott a szövetkezet folytassa a megkezdett aratást. A vádlott megütötte ugyan az egyik birtoksértőt – aki az ütést felemelt kezével elhárította, így sérülés sem keletkezett –, másokat kalapáccsal kergetett, ám a bíróság szerint ez a magatartás még belefért a birtok megvédéséhez szükséges mértékbe.
Mindazonáltal kérdéses, vajon ugyanígy értékelték volna a vádlott cselekményét, ha történetesen többeknek sérülést is okozott volna. Valószínűleg nem, ami arra figyelmeztet, hogy felettébb könynyű átlépni a jogtalanságot a jogszerűségtől elválasztó keskeny mezsgyét.
|
Önbíráskodás – jogszociológiai helyzetkép
Az önbíráskodás miatt indult ügyek számának alakulását a következő táblázat szemlélteti:
Jól látható, hogy mind az önbíráskodás miatt indult eljárások száma, mind pedig az ilyen tettek összbűnözésen belüli aránya évről évre folyamatosan, szinte egyenletesen nőtt. Noha a Btk. 273. §-ába ütköző tettek abszolút száma – figyelembe véve az évente ismertté váló mintegy félmillió bűncselekményt – talán nem feltétlenül aggasztó, a folyamat mindenképpen az, s az még inkább, hogy hat év alatt az önbíráskodások száma közel háromszorosára nőtt. Ez a tendencia egyébként már korábban észlelhető volt, s ezúttal a jogalkotó sem késlekedett sokat a konzekvenciák levonásával: a Btk. 1979-es hatálybalépésekor az önbíráskodás még legfeljebb egy évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett vétség volt, később a kiszabható büntetést három évre emelték, 1973 óta pedig a bűncselekmény elkövetője bűntett miatt akár ötévi szabadságvesztésre is számíthat. Annál inkább elgondolkodtató, hogy a folyamatos szigorítás – a jelek szerint – nem járt eredménnyel. |
AZ ÖNBÍRÁSKODÁS BŰNCSELEKMÉNYE
Tényállás és indokok
A jogviták önhatalommal történő eldöntésében ma kétségtelenül az önbíráskodás bűncselekménye nyomán indult eljárások a legjellemzőbbek, amelyek száma és jelentősége markánsan jellemzi átmeneti gazdasági viszonyaink sajátosságait is. A hatályos előírások szerint (Btk. 273. §) önbíráskodás miatt felel, aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igényének érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.
Figyelemre méltó tehát, hogy a Büntető Törvénykönyv még a jogosnak tartott (valójában azonban jogtalan), sőt a valóban jogos igények "privát", önhatalommal történő érvényesítését sem tolerálja, ha azokhoz erőszak vagy fenyegetés társul. S ez az elv független attól, hogy miként, milyen eredményességgel vagy gyorsasággal alakul a jogos igények hatósági érvényesítése, vagy hogy mennyire igazságos a kritikai hang a tartozások törvényes behajtásának anomáliáit illetően.
A dolog ugyanis minden jogállamban vagy jogállammá válni kívánó országban úgy áll, hogy a rend hívei előbb-utóbb belátják: fontosabb igény fűződik ahhoz, hogy az esetleg lassabb, körülményesebb (sőt, az akár kevesebb eredménnyel kecsegtető) törvényes úton járjunk, mint ahhoz, hogy belenyugodjunk a törvénysértések tucatjával kikövezett, ámde kétségkívül gyors, rugalmas és – legalábbis a hitelező szemszögéből – eredményes kerülőutak használatába. Ha ugyanis az utóbbi módszer mellett voksolunk, akkor azzal kell szembesülnünk: az az "igazság", amit legalizált vagy hallgatólagosan elfogadott erőszakkal, fenyegetéssel lehet kikényszeríteni, nem biztos, hogy valóban igazság, ám biztos, hogy nem legitim.
Adj, király, katonát!
Nézzünk néhány ma is divatos, jellemző formát az önbíráskodásra. Jóformán nem múlik el hét, hogy ne olvashatnánk a lapokban valamely valós vagy vélt igény fejében üzemek, műhelyek, telephelyek rajtaütésszerű elfoglalásáról és megszállva tartásáról: némely gazdasági társaságok (is) előszeretettel rendezik le imigyen ügyeiket.
Az egyik bank például szabályos megbízási szerződést kötött egy vagyonvédelmi és szolgáltató kft.-vel egy vitás tulajdoni helyzetű, szerintük őket illető gyártelep megszállására. A megbízott vagyonőr kft. részletes akciótervet készített, pontosan meghatározva, hogy melyik hajnalon hány kutyás és hány fegyveres őrrel hatol be az ellenérdekű kft. által működtetett gyár területére, miként távolítja el a portásokat, majd hogyan őrzi a telepet, megakadályozva a dolgozók munkába állását.
Az önbíráskodás és a személyi szabadság megsértése miatt indult ügyben komoly jogi viták után végül is felmentő ítélet született, azzal az érveléssel, hogy az elfoglalt telephelyen önmagában a szájkosár nélkül elengedett német dog és rottweiler kutyák jelenléte, s a munkába jövő dolgozók ezekkel való távol tartása nem tekinthető olyan fenyegetésnek, amely az önbíráskodás bűncselekményét megalapozza (PKKB B. IX. 21358/ 1994).
Nem született elmarasztaló ítélet egy másik ügyben sem, ahol – ugyancsak elszámolási vita kapcsán – a megbízott vagyonvédelmi kft. munkatársai közölték a vitatott tulajdonú telephely portásával, hogy adja át nekik az üzem kulcsait és távozzon, mert megbízójuk jogos, de addig el nem ismert igényére tekintettel immár ők jogosultak a belépők személyét megválogatni (Budapesti X., XVII. Kerületi Ügyészség B. X. 1562/1996).
Mielőtt hajlanánk arra a feltevésre, hogy – az ismertetett döntések szerint is – talán mégiscsak érdemes vállalni a személyes "jogérvényesítéssel" járó kockázatot, hiszen a jelek szerint a bíróság sokszor elnéző vagy legalábbis visszafogott a hasonló fellépések bűncselekménnyé nyilvánítását illetően, szükségesnek látom az olvasót óvatosságra inteni. Talán érzékelhető volt, hogy az ügyek megítélése mindkét ügyben borotvaélen táncolt. Az elmarasztaláshoz elegendő lett volna egyetlen konkrét fenyegető kijelentés (például annak tanúk által igazolt kilátásba helyezése, hogy a kutyákat a portásokra vagy a dolgozók valamelyikére uszítják), s ekkor jogilag már csak azt kellett volna eldönteni, melyik "gyárfoglaló" felel tettesként, s melyikük – a puszta jelenlétéből adódóan – bűnsegédként. Természetesen ekkor annak a cégvezetőnek a (felbujtói) felelőssége is felmerült volna, aki utasítást adott az akcióra.
Nem biztos tehát, hogy az a – sérelmének orvoslását saját kezébe vevő – gazdasági vezető jár helyes úton, aki bízik az általa felbérelt személyek önmérsékletében, s abban, hogy képesek lesznek feladataikat büntetőjogilag közömbös módon is ellátni. Tanulságos lehet ezért a harmadik ügy, amelyben e sorok írásakor ugyan még nem született jogerős ítélet, ám – számos hasonlósága ellenére – némileg különbözik az előzőekben ismertetett másik két esettől. Itt ugyanis a gyártelepet elfoglaló őrző-védő kft. tagjai az őrt nem csupán puszta jelenlétükkel és vicsorgó kutyáikkal kívánták megfélemlíteni, hanem a bejönni szándékozókkal szemben határozott szóbeli fenyegetésüknek is hangot adtak (PKKB B. 21.065/1996). Okkal hangsúlyozta tehát az ügyben benyújtott ügyészi fellebbezés egyebek mellett, hogy az a tény, miszerint az elfoglalást végző társaság tagjai heten(!), kutyával jelentek meg a bárban, körülállták és nyomatékosan távozásra szólították fel a megjelenésük miatt tiltakozó egyetlen őrt, önmagában olyan erődemonstrációnak, fenyegetésnek minősíthető, ami az esetleges jogos fellépést sem legalizálhatja. Előre tervbe vett, jól szervezett, azonos cél érdekében kifejtett tevékenységüket még inkább igazolta az, hogy eközben megakadályozták, hogy a véletlenül ekkor odaérkező s az őrt támogatásáról biztosító személy bejöjjön a helyiségbe.
| A személyi szabadság jogellenes megsértésének következményei A személyi szabadság szándékos, jogellenes megsértése – ha hivatalos személy követi azt el – a Btk. 228. §-ába ütköző jogellenes fogva tartás bűntettének minősülhet. E bűncselekményt nem csupán az eleve jogellenes lépés, hanem a fogva tartás törvényi határidejének túllépése is megalapozhatja. Ha állampolgár foszt meg valakit személyi szabadságától, avagy lépi át a jogos önsegély határait, általában a Btk. 175. §-ába ütköző tettért felel. Ebben a szakaszban pedig az olvasható, hogy aki mást személyi szabadságától megfoszt, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Súlyosabb a fenyegetettség, tehát a büntetés is, ha e cselekményt a tettes aljas indokból vagy célból, hivatalos eljárás színlelésével, a sértett sanyargatásával, avagy jelentős érdeksérelmet okozva követi el. Vannak a szabadságelvonásnak súlyosabb formái is, e bűncselekményeknél azonban a fogva tartás már nem cél, hanem eszköz: valamely jogellenes követelés alapja. Attól függően, hogy a személyi szabadságtól való megfosztás milyen módon történik, illetve hogy a szabadon bocsátásra irányuló követelés címzettje valamely állami szerv-e vagy például a sértett hozzátartozója, az elkövetett cselekmény emberrablásnak (Btk. 175/A §) vagy terrorcselekménynek minősül (Btk. 261. §). Sajnos az utóbb említett súlyos tettek – amelyek büntetése egyébként alkalmasint életfogytig tartó szabadságvesztés lehet – manapság már nem ritkák nálunk sem. Míg tíz évvel ezelőtt az emberrablás a magyar Btk.-ban nem is szerepelt, az utóbbi néhány évben szinte havonta történt idehaza is túszszedés váltságdíj vagy éppen adósságtörlesztés érdekében. A sztorikat felesleges megemlíteni, bárki elolvashatta őket az újságokban. |
Fenyegető viselkedés
Nem árt végiggondolni, hogy bizonyos ügyekben nemcsak az erőviszonyok, hanem a tett önmagában is alkalmas lehet az igény fenyegetéssel történő érvényesítésének – s így az önbíráskodásnak – a megállapítására. Előfordult, hogy a vádlottak azért hatoltak be erőszakkal egy magánlakásba, mert egy korábbi szerződési passzus alapján felhatalmazva érezték magukat a zár feltörésére, s aztán az ajtó leemelésére is. A hat férfi a zár feltörésével fenyegette meg a lakásban egyedül tartózkodó, 72 éves, beteg asszonyt, majd először a lakás előtti zárt folyosórészre nyomultak be, ott hosszasan dörömböltek és ordítoztak, majd az ajtó eltávolításához fogtak. A sértett ekkor félelmében az egyik belső szobába menekült, aminek ajtaját hasztalan torlaszolta el, a behatolók némelyike oda is követte.
Az ügy megítélését csupán színezi, hogy mind a lakás igénybevételét lehetővé tevő eredeti szerződés, mind pedig annak utólagos kiegészítése (az erőszak lehetőségét tartalmazó szerződési kitétel) a polgári jog szabályai szerint semmisnek volt tekintendő. A vádlottak ennek okán legfeljebb tévedésre hivatkozhattak volna, ám az talán többé-kevésbé közismertnek tekinthető, hogy jogellenes lépésre szerződés sem adhat felhatalmazást.
Végül indokolt még egy ítéletet megemlíteni, mert jól példázza: olykor a bíróság a fenyegetés fogalmának értelmezése során az iméntieknél jóval alacsonyabbra teszi a mércét. Az ominózus ügyben elmarasztaló ítélet született a pénzbehajtó vádlottak ellen, holott az adósokat csak azzal "fenyegették meg", hogy ha nem fizetnek, elviszik a boltjuk árukészletét, s szavaiknak egy, véletlenül az utcában parkoló szállító teherautón várakozó rakodómunkások megmutatásával adtak nyomatékot (Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság B. XVIII. 829/1994).
Zsarolás
Valamennyi eddig ismertetett ügyben az önsegélyhez folyamodó fél a saját lépését legalábbis jogosnak vélte (más kérdés, hogy mi volt erről az eljáró bíróságok véleménye). Ha viszont az erőszak vagy fenyegetés egyértelműen jogtalan haszonszerzés érdekében történik, a tettes nem önbíráskodásért, hanem a Btk. 323. §-a alapján – súlyosabb esetben akár nyolcéves szabadságvesztéssel is büntethető – zsarolásért felel.
Ez történt például abban az ügyben, amelyben a vádlott találkozót kért az egyik közismerten vagyonos gazdasági társaság vezetőjétől, ahol is úgy próbált tőle pénzt kicsikarni, hogy testőreit demonstratív módon felvonultatva arra utalt: csak tőle függ a megzsarolt személy családjának biztonsága, sőt az is, hogy egyáltalán épségben eltávozhat-e a találkáról. A Fővárosi Bíróság az ügy kapcsán kifejtette, hogy a súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás akár indirekt módon is megvalósítható, akár úgy is, hogy a vádlott csupán hosszan beszél az általa alkalmazni nem(!) kívánt erőszak különböző módjairól, arról, hogy mi mindent tehetne meg céljai elérése érdekében akár a sértettel, akár annak családtagjaival, de ő persze nem híve az erőszaknak (Fővárosi Bíróság Bf. 5348/1996).
A JOGOS ÖNHATALOM BŰNTETŐJOGI FORMÁI
Btermészetesen az elsődleges eszköz a bűnüldöző hatóságok – elsősorban a űncselekmény elkövetésének észlelésekor rendőrség – értesítése, tehát feljelentés vagy bejelentés megtétele. Ámde a hatósági út nem jár mindig sikerrel, fel kell tehát hatalmazni az állampolgárt arra, hogy olykor, meghatározott feltételek mellett, maga védje meg magát. Így került minden, a reális viszonyokból kiinduló korszerű törvénybe az "elfogás" vagy "visszatartás" jogának elismerése, továbbá a "jogos védelem" intézménye.
Elfogás, visszatartás
A büntetőeljárási törvény 91. §-ának (5) bekezdése értelmében a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja; köteles azonban őt haladéktalanul a rendőrségnek vagy az ügyésznek átadni, ha pedig erre nincs módja, ezek valamelyikét értesíteni.
Ez a jog bárkit, így természetesen a bűncselekmény sértettjét is megilleti. A gyakorlat "tettenérésen" nem csupán azt érti, amikor valaki a tettest az elkövetés közben lepi meg, "kapja rajta", hanem azt is, ha például folyamatos üldözés után a bűncselekmény elkövetési helyétől távolabb fogja el.
Noha a törvény nem írja, az elfogás felvet arányossági követelményeket is, hiszen csupán a személyi szabadság indokolt mértékű korlátozását – a tettes bezárását, megkötözését, mások személyes őrzésében hagyását – jelentheti. Az elfogás kifejezést egyébként a bírói gyakorlat is úgy értelmezi, hogy az feljogosítja az állampolgárokat a tetten ért személlyel szemben az esetleges ellenállás leküzdéséhez, vagy a menekülés megakadályozásához szükséges és elégséges erőszak alkalmazására is.
Az egyik ügyben például felmentették a személyi szabadság megsértésének vádja alól azt a terheltet, aki egy bűncselekményt elkövető személyt oly módon tartott vissza a rendőrség megérkezéséig, hogy őt a földre szorította, onnan felhúzta, és a hajánál fogva a folyosókorláthoz nyomta, lábait terpeszben szétfeszítette, a karját pedig a derekához hátracsavarta. Noha az elfogott személy kisebb sérüléseket is szenvedett, visszatartója javára nyilván azt is figyelembe vették, hogy csak e viszonylag durva módon tudta megakadályozni az elkövető folyamatos szabadulási, menekülési törekvéseit (BH 1990/326).
Liberalizálódó joggyakorlat
Az újabb keletű döntések (meglehet, egy kissé talán az önsegély kereteinek tágítását szorgalmazó közvélemény nyomásának is engedve) szintén a korábbi évtizedekben megszokottnál engedékenyebben foglalnak állást az elfogás érdekében alkalmazható erőszak mértékéről. A Legfelsőbb Bíróság az egyik ügy kapcsán például arra az álláspontra helyezkedett, hogy a lopáson tetten ért, és gépkocsijával menekülni próbáló tolvajjal szemben a gépkocsi szélvédőjének betörése az eltávozás megakadályozása érdekében nem jogellenes. A rongálás természete és mértéke ebben az esetben valóban az elfogást szolgálta, s nem volt ezen túlmenő, megtorló jellege (BH 1995/622).
Az idézett döntések azonban nem változtatnak azon az alapvető tényen, hogy az erőszak csak a szabad eltávozás vagy a szabad mozgás szükséges korlátozására terjedhet ki, arra például már nem, hogy a tetten ért betörőt bántalmazzák, a száját betömjék, gúzsba kössék stb.
Igen lényeges az időbeli korlát is: az elfogás vagy visszatartás kizárólag a gyanúsítottnak a hatóságnak való – egyébként haladéktalan – átadásáig vagy a hatóság azonnali értesítéséig és megérkezéséig tarthat. Ez a jelenlegi bírói gyakorlat szerint nappal kb. 4, éjszaka legfeljebb 8 óráig terjedhet.
Végül fontos, hogy e jog csak a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személlyel szemben érvényesül. Kölcsönös közlekedési vita vagy sérüléssel nem járó baleset érintettjei között – lévén, hogy bűncselekmény ekkor nem történt, legfeljebb szabálysértés, s a felelősség kérdése sincs tisztázva – megengedhetetlen, hogy az egyik fél erőszakkal tartsa vissza a másikat.
A JOGOS VÉDELEM EGYES KÉRDÉSEI
A jogos védelem elve jogrendszertől, politikai berendezkedéstől függetlenül minden mai büntető törvénykönyvben megtalálható. A jogos védelem büntethetőséget kizáró ok, amely legálissá, megengedetté teszi valamely bűncselekmény tényállásának megvalósítását, mégpedig abból a meggondolásból, hogy a jogtalan támadások ellen társadalmilag is igazolható a jogos önsegély. A megtámadott személyek ugyanis egy-egy váratlan helyzetben egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy a védekezés más formáját, módját vehessék igénybe. Az állampolgár eszerint akár valamely bűncselekmény tárgyi elemeit megvalósító magatartás árán is védekezhet az őt ért támadások ellen (akár ölhet is!), de e jog csakis a támadás elleni védekezésre terjed ki; elégtételt senki nem vehet az őt ért sérelmek miatt, és igazságszolgáltatást sem gyakorolhat.
Jogos védelemben – a Btk. 29. §-a alapján – a magyar törvény előírása szerint az cselekszik, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.
A fogalmat vizsgálva világos, hogy a jogos védelem adott esetben más személyes szabadságának korlátozását is jelentheti (ez történik például, ha a védekező személy menekülés közben támadójára zárja az ajtót). Az sem kétséges, hogy a támadás, ami ellen a védekezés irányul, sohasem lehet jogos, ám már az is közömbös, hogy a kérdéses támadás bűncselekmény vagy csak szabálysértés elkövetését célozza-e (BH 1996/70). Ugyanakkor a védekezés is csak a támadás befejezéséig jogszerű. Ez a támadó szabad mozgástól való megfosztására nem vonatkozik ugyan, de például az a személy, aki akkor lép fel korábbi támadójával szemben, amikor annak további támadásától már nem kell tartania, nem hivatkozhat jogos védelemre.
Általában nem mentesül tehát a felelősségre vonás alól, aki a szóbeli vita során kapott pofonra újabb pofonnal válaszol, mert az ilyen jellegű, pillanatnyi indulat szülte nézeteltérések természetéből adódóan az őt megütő személy részéről a támadás folytatásától aligha kell tartania. Kizárták a jogos védelmet abban az ügyben is, amelyben a terhelt erőszakkal elvette támadója fegyverét, azzal elhárította a támadást, utána azonban ő támadott, és megölte a sértettet (BH 1993/654).
Mértékek
Az elhárító cselekménnyel szemben azt a követelményt szokták támasztani – a figyelmes olvasónak ez már ismerősen fog hangzani –, hogy az ilyen tett céljának eléréséhez szükséges és elegendő legyen, de annak mértékét ne is lépje túl. Az arányosság megítélésénél nem csupán a támadó által alkalmazott eszközt kell figyelembe venni, hanem a támadó és a védekező nemét, korát, adottságait stb. is.
A bírói gyakorlat számos döntés közzétételével segítette már az említettek értelmezését. Kiindulóelvként leszögezték például, hogy a támadó lefogása, bezárása mindig megengedett (noha ez formálisan a személyi szabadsághoz való jog megszegésének minősíthető), ám a támadó megölésére csak életveszéllyel fenyegető támadás adhat alapot. Ugyanakkor a testi épség ellen irányuló támadás akár életveszélyt okozó testi sértés árán is elhárítható (BH 1996/405). Azonos erőviszonyok esetén a puszta kézzel történő támadás ellen késsel védekezve sem lehet jogos védelemre hivatkozni, a támadó általi ölési szándék kinyilvánítása és késsel történő támadás azonban akár lőfegyverrel való védekezést is jogossá tehet.
Egyáltalán nincs viszont helye jogos védelemnek elmebetegek, gyermekek, súlyosan ittas (tudatzavaros állapotban lévő) személyek vagy közeli hozzátartozók támadása esetén, az ilyen támadások elől ki kell térni. Ilyen személyeket tehát még jogos védelemre hivatkozva sem szabad még szabadságuktól sem megfosztani. Ezzel szemben a támadó láthatóan gyengébb fizikuma vagy érzékelhető ittassága nem ok a kitérésre (BH 1997/428).
Előfordulhat tudatzavar a jogos védelemre hivatkozó oldalán is, példának okáért, ha ijedségből vagy menthető felindulásból túllépi a védekezés szükséges mértékét. Ha e tudatzavar foka a védekezőt mérlegelésre képtelenné tette, büntetlen marad, ha csupán korlátozta a védekezés szükséges mértékének felismerésében, büntetése korlátlanul enyhíthető.
| Vészhelyzet A végszükség A jogos védelmi helyzeten kívül létezik még egy esetkör, ahol jogszerűnek tekinthető az egyébként bűncselekménynek minősülő magatartás. A Büntető Törvénykönyv szerint nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve hogy a veszély előidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett. Ez a végszükség, amelynek idézett törvényi definíciójából is kitűnik, hogy csak a feltételek együttes teljesülése biztosít büntetlenséget. Azt, hogy valaki végszükségben cselekedett-e, mindig csak a konkrét eset összes körülményeinek mérlegelésével lehet eldönteni. A pillanatnyi veszélyhelyzetben persze erre nemigen van mód, így általában mindenki csupán utólag lehet okos annak megítélésében, hogy vajon valóban nem volt-e más lehetőség, mint amit a vészhelyzetben választott. E nehézség miatt rendelkezik úgy a törvény, hogy nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát. A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az ijedség vagy a menthető felindulás korlátozza az elkövetőt a sérelem nagyságának felismerésében. A veszély igen tág fogalom, sok minden belefér, ám nem jelenthet jogtalan támadást, hiszen akkor nem végszükségről, hanem jogos védelmi helyzetről van szó. Fontos követelmény, hogy a veszély közvetlen, konkrét legyen; a veszély lehetősége, illetve az általában vett veszélyeztetettség nem elegendő. Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek hivatásánál fogva kötelessége a veszély vállalása. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a veszélyes munkát végzők soha nem lehetnek végszükségben. A korlátozás csupán a hivatással kapcsolatos veszélyhelyzetekre terjed ki. Szükséghelyzet A végszükség polgári jogi párja a szükséghelyzet, amely jogszerűvé teszi az amúgy jogellenes károkozást. A Polgári Törvénykönyv szerint a másnak életét, testi épségét vagy vagyonát közvetlenül fenyegető és más módon el nem hárítható veszély (szükséghelyzet) esetében a tulajdonos köteles tűrni, hogy a szükséghelyzet megszüntetése végett a szükséges mértékben igénybe vegyék, felhasználják a dolgát, illetőleg hogy abban kárt okozzanak. A vagyont fenyegető szükséghelyzetnél ez a kötelezettség csak akkor terheli a tulajdonost, ha a fenyegető kár előreláthatóan jelentős mértékben meghaladja azt, amely a tulajdonost a behatás következtében érheti. A szükséghelyzet tehát feljogosít minket arra, hogy kárt okozzunk másnak. Ez azonban nem jelenti, hogy a kárt a tulajdonosnak kellene viselnie. A károsult ugyanis kártalanítást követelhet a szükséghelyzetbe került személytől. A törvény a kártalanítás kifejezéssel azt jelzi, hogy itt – szemben a kártérítéssel – jogszerűen okozott kár megtérítéséről van szó. Fontos, hogy nem feltétlenül a kárt okozónak kell megfizetnie a kártalanítást, hiszen nem feltétlenül esik egybe a károkozó és a szükséghelyzetbe került személye. A kártalanítás mindig azt terheli, akinek az érdekében okozták a kárt. Ez a szabály érvényesül akkor is, ha egyes veszélyeztetett tárgyak feláldozásával hárítják el a több személy életét vagy vagyonát fenyegető veszélyt. Az ebből eredő kárt, amennyiben e tárgyak feláldozása szükséges volt, veszélyeztetett érdekeik arányában valamennyien viselik. Ugyanez vonatkozik a veszély elhárítására fordított szükséges költségek megosztására is. A szükséghelyzetbeli károkozással kapcsolatban is érvényesül az arányosság követelménye. Ha valaki indokolatlanul nagy kárt okozott a szükséghelyzet megszüntetése során, köteles kártérítést fizetni. Ez már valóban kártérítés, s nem kártalanítás, hiszen itt jogellenes károkozásról van szó. Ez a felelősség azonban mindig csak a tényleges károkozót terheli. Az, akinek az érdekében okozták a kárt, nem felel az aránytalanul nagy károkozásért. |
Igazodás a korszellemhez
Noha összességében kiforrott a bírói gyakorlat a jogos védelem alapvető kérdéseit illetően, egy-egy erőszakhullám időről időre feleleveníti az immár évszázados vitákat: helyes-e a megengedett, az elismert védekezés köre, nem kellene-e több lehetőséget, szélesebb mentelmi jogot nyújtani a személy- vagy vagyonvédelem körében fellépők számára. (Közismert, hogy az USA szövetségi államainak többségében akár figyelmeztetés nélkül is lelőhetik a más magánterületére jogtalanul behatoló személyeket, az arányosság kérdése tehát a jogtalan támadás egyértelmű megállapíthatósága esetén szóba sem kerül.) Az mindenesetre jól érzékelhető, hogy a bíróságok – döntéseiken keresztül – óvatosan és lassan ugyan, de mégiscsak szélesítik a jogosnak elismerhető magatartások körét.
Jól példázza ezt egy friss döntés is: jogos védelem menthető okból történő túllépése címén mentették fel azt a személy, aki a házába éjszaka fenyegető módon behatoló három személy közül az egyiket – szóbeli figyelmeztetés, illetve figyelmeztető lövés leadása után – lelőtte (BH 1997/428).
Igen tanulságosak az ítélet következő sorai: "A Legfelsőbb Bíróság szükségesnek látja előrebocsátani, hogy a jelenlegi ítélkezési gyakorlat a korábbinál szélesebb körben fogadja el a jogos védelmi cselekmény szükségességét, és szűkebb körben helyezkedik a túllépés megállapítására. Az említett gyakorlat kialakítását a jelenlegi életviszonyok tették indokolttá, amikor egyre több a személyek és javaik elleni jogtalan támadás, egyre gyakoribbak az olyan bűncselekmények, amikor egyedülálló vagy idős embert támadnak meg a saját lakásában, számolnak le vele, illetve fosztanak ki." Noha a kérdéses ügy hátterét nem lehetett pontosan kideríteni, valószínűsíthető, hogy ebben az ügyben is leszámolás vagy legalábbis felelősségre vonás (pénzbehajtás?) céljából jelentek meg a fegyverviselési engedéllyel természetesen nem rendelkező személy korábban titokban tartott bérelt lakásán a volt "üzlettársai", köztük egy testőr-kft. tagjai. Egyikük már nem a saját lábán távozott...
Őrzés-védés
Célszerű megemlíteni egy néhány évvel ezelőtti bírói döntés indokolását. Ebben a Legfelsőbb Bíróság szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy "a magánlakás zavartalan használatához fűződő érdek védelmében a bűnelkövetés megelőzését, illetőleg annak megnehezítését szolgáló megoldások és műszaki berendezések alkalmazása – az arányosság követelményére tekintettel – csak abban az esetben biztosítja a jogos védelem körébe tartozó büntetlenséget, ha azok mások életét, testi épségét vagy egészségét nem veszélyeztetik" (BH 1995/685).
S végül még egy megjegyzés. Láttuk, hogy a jogos védelem lehetősége nem csupán a megtámadottat magát, hanem bárki mást is megillethet, aki a megtámadott segítségére siet. Többek közt ezen az elven szerveződnek a különböző személyvédő vagy testőrcégek. Azt azonban talán hangsúlyozni is felesleges, hogy pusztán azon az alapon, hogy az ilyen társaságok tagjai hivatásszerűen foglalkoznak védelemmel, e tevékenységük során semmivel több jog nem illeti meg őket másoknál. A "profik" cselekményének megítélésénél sem szabad tehát eltekinteni a védekezés szükségességének és arányosságának vizsgálatától.