A jelek szerint végéhez ért az orosz gazdaság hanyatlása. Növekedésnek indult a GDP, jelentősen mérséklődött az infláció, mind egészségesebb a gazdaság szerkezete, erősödött a rubel, hogy a stabilizáció néhány fontosabb momentumát említsük. S a folyamat nem állhat le a kormányfőváltás ellenére sem.
Oroszországban az elmúlt évtizedben – az ottani sajtó és az akadémiai tudományosság jó részét követve – csaknem általánossá vált az a megítélés is, hogy az orosz kormány minden újabb intézkedése csakis vagy főképp a nép életszínvonala elleni újabb támadás, az orosz ipar nemzeti érdekeinek kiárusítása, a nemzetközi szervezetek kiszolgálása, jobb esetben egyszerűen szakmai hiba. Ezzel szemben 1997-ben véget ért a GDP évtizedes csökkenése, 1998-ban pedig 2 százalék körüli növekedés valószínűsíthető az első hónapok adatai alapján. Ez nem pusztán konjunktúrapolitikai fordulat, ugyanis sem a költségvetés, sem a nemzetközi fizetési mérleg állapota nem olyan, hogy abból a növekedést megakasztó lépések következnének akár az idén, akár a belátható jövőben.
Az orosz gazdaság fordulata a valamennyi posztszocialista országban megfigyelhető pályaívet követve jött létre, vagyis nem a pénzügyi egyensúlyhiányt megelőzően, hanem fordítva, a pénzügyi stabilizációt követően, azzal oksági összefüggésben alakult ki. A Független Államok Közössége és a balti államok különösen jó terepei az effajta összefüggés szemléltetésének, hisz' mindnyájan a szovjet birodalmi örökség terhét cipelik, mindnyájan az egységes szovjet népgazdasági komplexum részeként, az össz-szövetségi tervek és költségvetések révén megvalósuló jövedelemátcsoportosítás alapján fejlődtek. S érdekes módon, az adottságaik miatt legsebezhetőbbnek tűnő balti államok már 1994-től a gazdasági növekedés útjára léptek, míg a nyersanyagokban gazdag és elvileg még bizonyos önellátásra is képes országok, mint Kazahsztán vagy a szovjet ipar/hadipotenciál fejlettebb részét öröklő Ukrajna és Fehéroroszország esetében a fellendülésre továbbra is várni kell. Igaz, az utóbbi országokban stabilizációs műtétekre nem, illetve csak nagy késéssel és elégtelen kivitelezésben került sor, míg a baltiak e feladatokat függetlenségük helyreállítását követően egy-két év alatt letudták.
Újra növekedés
Ha eltekintünk a belső és külső háborúság sújtotta posztszovjet államok – így Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán és Tadzsikisztán – fejleményeitől, s a gázkiviteli konjunktúra által despotikus rendszere mellett is növekedési pályára lépő Üzbegisztántól és Türkméniától, akkor szembetűnően nagy szerepet kell tulajdonítanunk a gazdaságpolitikai vonalvezetésnek. Jól látható, hogy mindaddig, amíg az inflációt meg nem zabolázták, vagy legalábbis 25 százalék alatti, elviselhető szintre nem vitték le, addig nem volt esélye a növekedés újraindításának. Ezzel szemben a pénzügyi stabilizációt követő egy-másfél évben a gazdaság újra növekedésnek indul, ahogy' ezt az átalakuló országok között először Lengyelországban tapasztalhattuk.
Ezért érthető, hogy Oroszországban a növekedés tartósságáról szóló vitákat – Magyarországhoz hasonlóan – a stabilizálás sikeréről, tartós vagy látszólagos eredményeiről, végeredményben fönntarthatóságáról szóló viták előzték meg. 1996-97-ben az elemzők jelentős része vélte úgy, hogy az orosz stabilizáció voltaképp több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ezért nem lesz fönntartható. Ez a hagyományos strukturalista megközelítés abból indult ki, hogy a hadigazdaság öröksége, az egyoldalú és egyenlőtlen fejlesztés eredményeként olyan nagy szerkezeti kiigazításra lenne szükség a piaci egyensúly kialakulásához, ami gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt elviselhetetlen lenne. Ez a megközelítés eltekintett attól, hogy 1991-96 között Oroszországban jórészt spontán módon már végbement az a szerkezeti átrendeződés, amit az idézett elméleti irány szerint a pénzügyi stabilizáció kényszerítene ki. A nehézipar leépülése, a szolgáltató ágazatok túlsúlyra jutása, s a külföldi tőkével való együttműködésre is építő kitermelőipar expanziója az orosz gazdaság makroszerkezetének alapvető átrendeződését eredményezte. A szolgáltató ágazatok részaránya a GDP előállításában már 1995-re elérte az 50 százalékot. A hagyományos – konzervatív és agrárius nacionalista irányzatok által növekedési, kitörési pontként láttatott mezőgazdaság 10, míg a hagyományosan túlsúlyban levő ipar csak 40 százalékát adta. Ez a – némelyek által kuvaitizálódásnak vagy szolganemzetté válásnak is gúnyolt – átalakulás megfordíthatatlan. A régi szerkezetű termelésre kereslet nincs sem külföldön, sem belföldön. A hadiipar oly kézenfekvő melléktermékei, mint az óra, a fényképezőgép vagy a hűtőgép és a tévékészülék is fokozatosan és föltartóztathatatlanul szorultak ki az orosz belpiacról. Az olcsóbb kategóriákban a távol-keleti, a minőségiekben az amerikai és nyugat-európai márkák vették át a helyüket. Ekkor pedig hiába is gerjesztené alternatív, aktivista állami politika a hagyományos cikkek termelését, megvételükre senki sem vállalkozna. Az ilyenkor szokásos piacvédelem kikényszerítésére viszont az elmúlt évek lassú, de föltartóztathatatlan eróziója és korrumpálódása nyomán az orosz államnak akkor sem lenne ereje/apparátusa, ha az ország nem a Kereskedelmi Világszervezetbe való belépéssel és a G8-beli aktivitásával próbálná kompenzálni a bipoláris világ megszűntekor meggyengült pozícióit a nemzetközi politika színpadán.
Az elmondottakból pedig az következik, hogy az orosz kormánynak nem is volt más választása, mint amit tett (márpedig először csak az elnöki hatalom 1996. júliusi megszilárdulását követően tehette), keményen stabilizálnia kellett a gazdaságot ahhoz, hogy az évtizedes visszaesés után a növekedés esélye megteremtődjék. A stabilizáció első szakaszában – az elnöki kampányban elhangzott ígéretek ellenében – az államháztartás kiegyensúlyozásának igen kemény, kíméletlen módja alakult ki: a kieső bevételek arányában csökkentették a kiadásokat is, méghozzá automatikusan és lineárisan. Ez a közszolgáltatások – a brezsnyevi korszak közepe óta tendenciózusan elhanyagolt – szférájában további lepusztulással járt, ugyanakkor a szigorúan korlátozó pénzpolitikához társulva letörte az inflációt. Az 1995. évi 200 százalékos pénzromlást 1996-ra 21,8 százalékos infláció váltotta fel, amit 1997-re ismét megfeleztek, 11 százalékos eredményt érve el. A rubel megerősödésének több jele is volt. Az orosz valuta árfolyama – több elemző várakozására rácáfolva – 1997 végéig a jegybank által meghatározott sávban maradt. Ez nem kis teljesítmény, kivált a kelet-ázsiai tőzsdeválság tükrében. Míg az abban érintett országok kivétel nélkül leértékelésre kényszerültek, a rubel elkerülte ezt a sorsot. A moszkvai tőzsde 1997-ben a feltörekvő piacok közül a leggyorsabban növekvőnek bizonyult. A tőzsdeindex több mint 90 százalékkal emelkedett, így az infláció kiküszöbölése után és a tranzakciós költségekre való tekintettel is az ide történt befektetés az egész világon a legjövedelmezőbb legális üzletek közé tartozott. Érdemes fölidézni, hogy a moszkvai tőzsde egykettőre kiheverte a januári újabb válságot, s az ott befektetett összeget nyugati szakértők 80-90 milliárd dollárra teszik. Vagyis az országban eleddig csökkenő beruházások irányzata is megfordul. A Rosznyefty eladása és más privatizációs ügyletek – a korábbi kuponos és zálogos módszerektől eltérően – új tőkét, új menedzsmentismeretet áramoltatnak az orosz gazdaságba. Maga az a tény, hogy a két egymást követő tőzsdeválság nem mérsékelte a nyugati – köztük a stratégiai – befektetők érdeklődését, arra utal, hogy nem pusztán a Világgazdasági Fórum 1998. évi davosi közgyűlésén fölszólaló üzletemberek vagy egyes megfigyelők, hanem a piac egésze optimista az orosz gazdaság kilátásait illetően. És végül, de korántsem utolsósorban, 1998 januárjában végrehajtották a rubel denominációját, amikor három nullát iktattak ki az árszintet kifejező pénzláb mértékéből. Ez a huszadik századi orosz gazdaságtörténet egyetlen olyan lépése volt, amikor a valutareformnak is nevezett pénzcsere nem járt együtt a kormányzat által kezdeményezett makro-jövedelemelosztási átrendeződéssel. Éppen mert az ilyen lépések – köztük legutóbb az 1991. évi, az 1993. éviek – a készpénzforgalom és a betétek reálértékének jelentős átrendezésével jártak. A kormány és a jegybank iránti bizalom különös jelének tekinthető, hogy a decemberi 0,6 százalékos árindex januárban csak 1,6-ra nőtt. Tegyük hozzá, hogy a magasabb árindex a termelés gyorsuló növekedésével is társult, így mértéke egyáltalán nem túlzott, nem ad okot annak előrejelzésére, hogy az infláció lassulása megtört volna. Igaz, a kormányzat – az IMF számmágiát követő – 5 százalékos tervcélja inkább csak pedagógiai értékűn ek tűnik, ámde ha 1998-ban is az 1997. évinél kisebb, 8 százalék körüli infláció alakulna ki, az a lélektani határ átlépése és a trend tartóssága miatt jelentős eredmény lenne. Erre jelenleg megvan az esély.
A denomináció korántsem lényegtelen melléktermékeként a lassú valutaleértékelés inflációs várakozásokat gerjesztő hatása jelentősen csökken, hiszen a harmadik tizedesjegyet az átlagember – a háztartás és a vállalkozó – már nemigen figyeli. Az árak emelkedése is inkább lassul, hiszen a nagyobb arányú – tervezett – termelői lépéseket a piac (vásárlóerő hiányában és az inflációs pszichózis elmúltával) egyszerűen nem akceptálja. Ez bizony a pénzstabilitás kialakulása felé vezető erényes kör példája. Az erős rubel az orosz gazdaság mindhárom meghatározó szintjén a korábbi magatartásformák átalakulását kényszeríti ki. E folyamatokat erősíthetik és intézményesíthetik az elmúlt 12-15 hónapban bejelentett, részben már törvényi formát öltött, részint hamarosan megvalósuló reformintézkedések.
A gazdasági rendszer szintjei
A gazdasági rendszer három alapszintje: a vállalatok, a hivatalok és a politika. A vállalati magatartás megváltozásáról több empirikus fölmérés is készült, mind Oroszországban, mind nemzetközi együttműködésben. E felmérések eredményei nem általánosíthatók minden további nélkül, mivel általában csupán egy-egy ágazat, terület vagy cégcsoport tevékenységét mutatják be. Mégis, néhány, a piac jellegét meghatározó fejlemény kirajzolódni látszik. Az első az egykori egységes szovjet piac szegmentálódása. Nem pusztán a közigazgatási, nemzetiségi és területi határokról van itt szó. Maga a piacgazdaság rendkívül egyenetlenül terjedt el az egyes vidékeken, ami az átalakulás nagyfokú spontaneitásának és az öröklött szerkezet eltéréseinek következménye. Utóbbi főleg abból a szempontból lényeges, hogy volt-e a területen működő cégeknek és a vállalkozásoknak lehetőségük arra, hogy a meglevő kapacitás és tudás jobb kamatoztatásával, esetleg külföldi üzletfelek bevonása révén többletvagyonra és -jövedelemre tegyenek szert az új ár- és értékviszonyok mellett. Erre a legnagyobb mértékben nyilván a kitermelőiparban és kisebb részben a hadiiparban volt mód, továbbá az ország pénzügyi központjának szerepét játszó moszkvai területen, ahol az 1997. végére Oroszországba áramlott 9 milliárd dollár külföldi működőtőkének jó kétharmadát fektették be. (Ebből az állományból 4 milliárd dollár fölötti összeget 1997-ben fektettek be, ami már egyértelmű trendváltásként értelmezhető).
A skála másik végén a közszolgáltatók, az állami kifizetésektől függők – könyvtárosok, nyugdíjasok, orvosi segédszemélyzet –, valamint a távoli területeken és az egy gyárra, hadiüzemre épült városok lakói, az idős nemzedék és a földet gazdálkodásra már használni nemigen képes vidéki népesség áll. Az említett rétegek vagyonát és megtakarításait a hiperinfláció, majd a nyomában kialakuló új arányok gyökeresen leértékelték, alternatív jövedelemszerzési lehetőségük nemigen maradt. Jelentős különbség forrása az is, hogy van-e módjuk bekapcsolódni a külkereskedelembe vagy nincs. A távol-keleti térségben a hadsereg és a helyi közigazgatás gondos ellenőrzése és részvétele mellett a központtól független, félig magán-külkereskedelmi tevékenységek révén küzdik le a hadiipar lepusztulása, a központi fejlesztések és támogatások elapadása miatt kialakuló transzformációs krízist. Más területeken – így Vorkuta vagy Kemerovo szénbányászati komplexumaiban – hasonló esélyek nem adódtak.
Orosz és külföldi felmérések emiatt külön is kiemelik, hogy az országban – a gyarmati viszonyokat idézően – eltérő árszínvonal alakult ki az azonos cikkekre is, a jelentősen eltérő vásárlóerő függvényében. Ugyanazon cikkek ára Moszkvában a háromszorosa is lehet egy-egy nem feketeföldi kisvárosban észlelt szintnek.
A hiperinfláció viszonyai közt jellemző módon nem volt elbocsátás. A béreket vagy kifizették vagy nem, annak a megélhetéshez vagy volt köze, vagy nem. Ez a szerkezetváltás kikényszerítésének viszonylag puha útja volt, amennyiben a nemfizetés az elbocsátás enyhébb formája volt. Az orosz viszonyok közt az állandó munkahely igazolásának van jelentősége: csak az alkotmánybíróság 1998. januári ítélete mondta ki azt, hogy az állandó munkahely hiánya nem jogosítja föl a helyi közigazgatás és a rendőrség vezetőit a "lézengő elemekkel szembeni fellépés" szovjet korszakot idéző gyakorlatára, azaz a "nemkívánatos elemek" deportálására. A rendészeti szervek rendszeres és a rasszizmus elemeit sem nélkülöző visszaélései az orosz tájékoztatási eszközökben visszatérő bírálat tárgyai. Így tehát az, hogy a fölöslegessé vált dolgozót nem húzták ki a fizetési listáról, a mai orosz viszonyok közt a szociális háló egyik elemének minősült.
Amint azonban kialakult az erős rubel, a vállalatok számára már nem volt közömbös, hányan vannak a fizetési listán. A tulajdoni változások előrehaladása is ebbe az irányba vitt. A stabil rubellel a nyílt munkanélküliség is megjelent. Ez annak a jele, hogy a puha átmenet időszakában a kialakuló szolgáltató és kereskedelmi szektor, valamint a második gazdaság csak elégtelen mértékben volt képes a hivatali és vállalati körből kikerülők újrafoglalkoztatására. A mára már 9-10 százalékot elért nyílt munkanélküliség magasabb a magyarországi értéknél (a KSH nemzetközi egyeztetés alapján készült kimutatása szerint '97 decemberében nálunk 8,7 százalék volt a munkanélküliségi ráta). Ezen a helyzeten a gazdasági növekedés megindulása, valamint a szerkezeti változások, elsősorban a szolgáltató szféra kiépülése, a piaci infrastruktúra fejlődése továbbvitele enyhített.
Csődtörvény, korszerű számvitel
A túlfoglalkozatás másik oka az volt, hogy Oroszországban vállalatot alapítani viszonylag könnyű volt, de cégeket megszüntetni és átalakítani nem lehetett. Az 1998 februárjában érvénybe lépett csődtörvény lehetővé teszi a veszteséges cégek fölszámolását. Ezek aránya az orosz iparban a Goszkomsztat szerint az 1992. évi 7,2 százalékról nem kevesebb, mint 47,5 százalékra nőtt. Ennél is fenyegetőbb a piacgazdaság egészére nézve a nemfizetések elterjedtsége, ami ellen a föntebb említett törvény rendelkezései hozhatnak majd gyógyírt. Igaz, a törvény – a nyugat-európai gyakorlatot követve – igen puha az adós vállalatok ellenében. Mégis, ha az eladósodott cég három hónapon belül nem készít a hitelezők által elfogadott pénzügyi konszolidációs tervet, illetve azt nem valósítja meg, a hitelezők közgyűlése leválthatja a menedzsmentet. A közép-európai gyakorlatból okulva, az orosz szabályozás erősíti a vagyonvédelmi elemeket a csődbe jutott, illetve a reorganizáció alatt álló cégeknél, keményen bünteti a csalárd csődöt, személyes anyagi és büntetőjogi felelősségi elemekkel szorítja a csődgondnokot és az átszervezőt a civilizált magatartásra.
Fontos újításként 1999. január 1-jétől általános jelleggel áttérnek a nyugati típusú számvitelre, s a bankszektorban e határidőtől kötelező lesz a külső auditálással hitelesített mérlegek elkészítése és közreadása. Az elméletileg már-már triviálisnak tűnő lépések mindegyike a korábbi puha gazdálkodási közeg szinte sokkterápiás megkeményítéséhez vezet. Közismert, hogy e lépések következetes érvényre jutása milyen nagyszabású, máig sem lezárt átalakulási folyamatokat indított el a magyar bankrendszerben is. Az orosz pénzintézeti rendszer pedig még a nem különösebben jó hírű cseh pénzügyi szektornál is kevésbé szabályozott. Mindkét esetben az ideológiai megfontolások, reformtaktikai hibák és a folyamat spontaneitása egyaránt azt eredményezte, hogy számos intézmény előbb kezdett el működni, mintsem megszülettek a reá vonatkozó szabályok. Az orosz bankrendszerben a prudenciális (gondossági), a bankbiztonsági, a betétvédelmi és a nyilvánossági követelményeknek sokszor még a minimuma sem érvényesült. Az 1996-ban még csaknem 2400 bankból mára 1700 maradt, s a bankfelügyeleti hatáskört is ellátó jegybank információja szerint 1998 során legalább további 250-300 pénzintézet megszűnése várható. Ennek formája nem a bankcsőd lesz, bár a vonatkozó törvénykezés továbbra is készül (a föntebb ismertetett általános csődtörvény a pénzintézeti szektorra nem terjed ki). A bankok megszűnésének fő útja a nagyobb pénzintézetekbe történő beolvadás lesz. Ez ugyan a betétesek szempontjából rövid távon megnyugtatóbb, a bankrendszer egészének szempontjából azonban nem. A hazai és a cseh-lengyel gyakorlatból egyaránt ismert módon a kétes követelések fölhalmozódása hosszú ideig folytatódhat, a reménytelen adósokkal szemben nem lépnek föl, s mire a kormányzat észbe kap, addigra már csak jelentős adófizetői pénzek árán lehet kiigazítani a téves üzleti döntések következményeit.
Ezért igen pozitív, hogy az orosz jegybank 1997 nyarán a bankalapítást és a működést szigorú feltételekhez kötötte. A nemzetközi mérce szerint készítendő mérlegeket nyilvánosságra kell hozni – eddig befektetői alapok és cégek egyaránt megtagadhatták ezt az információt, méghozzá nemcsak a sajtótól, hanem saját részvényeseiktől is. A tőkemegfelelési követelményeknek 1999-re el kell érniük a 11 százalékot, ami magasabb a BIS irányelvekben szereplőnél, de a fentiek fényében indokolt. Előírták a követésminősítést is. Mindezek hatására az orosz bankszektor erősődő koncentrációja várható. Ennek keretében a moszkvai bankok a korábbinál is nagyobb befolyásra tesznek majd szert. A bankbiztonság szempontjából ezért – is – érthető, hogy a jegybank fölhagyott az ország egésze szempontjából meghatározó két nagybank, a Szberbank és a Vnyestorgbank magánosítási tervével – rendszerstabilitási érvek alapján.
Modern szemlélettel
Az említett fejlemények miatt az orosz vállalati szektorban leértékelődik a korábbi készlethalmozó és a naturális kibocsátási mutatókra építő megközelítés, és előtérbe kerül a modern, pénzforgalmi szemléletű, a fizetési feltételeket az árral egyenértékűnek tekintő vállalatgazdasági felfogás. Ez a fordulat jelenik meg a hivatali magatartásban is. Korábban főleg egy-egy engedély megadása vagy megvonása, egy-egy külön alku lehetősége, egy-egy külön ellátási csatorna megteremtése volt a hivatal hatalmának fő eszköze, ám ez ma megváltozóban van. E hagyományos – és részben univerzális – csatornák jórészt a hivatalos külkereskedelem körére korlátozódnak. A külkereskedelem jelentős része azonban nemhivatalos csatornákon bonyolódik le. Ezek közül a batyuzó turizmus a szociális ellátórendszer egyik legfontosabb eleme (az állandó hatósági zaklatás ellenére). Egy másik része a tőkekivitel és -repatriálás útján kerül ki a hivatal látóköréből.
A folyamat tovább erősödhet a monopolszervezetek fölbontását előirányzó 1997. áprilisi kormányprogram megvalósulása mértékében. Ennek első lépéseként két monopolista – a telefontársaság és az áramszolgáltató – 1998-ban ármérséklésre kényszerült. A kormányképviselők megjelenése a természetes monopóliumok igazgatótanácsában mérsékli az e pozíció kínálta előnyöket, már csak az állandó politikai magyarázkodás kényszere és a könyvviteli trükkök nehezebbé válása miatt is. Ezekben az esetekben – csakúgy, mint az átszervezés alatt álló vasútnál – a hivatal mint szabályozó, tarifamegszabó, nem pedig mint a kiskapuk őre válik fontossá. Ez új szerepfölfogás, a hatalom újfajta megosztása.
Az előadottakból következően a tervgazdaság parancsnoki posztjai – így a jelenlegi gazdasági minisztérium néven működő tervhivatal, a hadügyminisztérium, a külgazdasági tárca, az ipari és az agrárminisztérium szerepe – a pénzügyek gazdáival szemben leértékelődtek, méghozzá tartósan. A bankfelügyeleti, szabályozói és piacvezetői szerepet egyszerre betöltő Centrobank valódi hatalmi központtá vált, amit az elmúlt évek rubelstabilizálási sikerei csak megerősítettek. Így inkább az említett átrendeződés, semmint az orosz sajtóban emlegetett tényezők – így az állítólagos monetarista egyoldalúság és az IMF – a ludas abban, hogy a pénzügyi megfontolások ellenében a tárcák elképzelései rendre papíron maradtak.
S végül természetesen a politikai erőviszonyokban is megjelent az erős rubel, ami erőteljesen fölértékelte a vele rendelkezők és érdekképviseleteik befolyását, és meggyengítette az ehhez nem férők, köztük a törvényhozás és a hadsereg szerepét. Az orosz hadsereget, amit a politika egy része nemzetfenntartóként tisztel, 1998 júliusától a kincstári rendszerbe kapcsolják, azaz pénzgazdálkodását az általános államháztartási keretek közé szorítják. Ez jelent meg az Anatolij Csubajsz vezette operatív kormánybizottság 1998. februári döntésében is, amiben a seregre nézve is kötelezőnek mondták ki az energetikai minisztérium normatíváinak betartását, s a szolgáltatás kikapcsolásával fenyegették meg az előírás alól – szokás szerint – felmentésért lobbyzó fegyveres testületeket is.
Újból földkérdés
A reformokat fölgyorsíthatja az elnök és a törvényhozás vezetői közt 1998 tavaszán született megegyezés a földtörvényről. A nacionalista-kommunista többségű törvényhozás 1993 nyara óta keményen ellenállt Viktor Csernomirgyin miniszterelnök lankadatlan törekvéseinek, amelyekkel minden évben kísérletet tett a földforgalom liberalizálását és a föld magántulajdonának elismerését kimondó törvények elfogadtatására. Miközben a törvényhozás többsége – hitvitázó lendülettel – állt ellen a miniszterelnök törekvéseinek, az ország több területén, így Szamarában, Nyizsnij Novgorodban és Tatárföldön máris bevett gyakorlat a föld piaci forgalma. Lassan, de föltartóztathatatlanul nő a paraszti magánbirtokok száma is, jelenleg a megművelhető földterület 12 százaléka van ilyen gazdaságok tulajdonában. Elnöki rendeletek és helyi kezdeményezések eredőjeként egy sor területen megvalósult a többek által lehetetlennek vélt lakásprivatizálás. Itt és az ipari üzemek esetében az ingatlanhoz tartozó telek máris magántulajdonban van, így pedig definíciószerűen piaci forgalomba is kerül.
Az elnök és a törvényhozás vezetői közti megegyezés természetesen nem teremtett szabadpiaci viszonyokat, vagyis a földforgalom és a jelzálog-hitelezés, valamint az építőipari hitelezés is számos patologikus vonással lesz terhes a jövőben is. A megállapodás szerint például a jelenlegi mezőgazdasági hasznosítású földeket csak/vagy főleg helybélieknek és hasonló célra lehet eladni, s ha mégis más venné meg, akkor is további öt évre művelési kötelezettséget írnak elő. Világos, ha egy területen akár természeti, akár személyi okból föl kellene hagyni a földműveléssel, és például idegenforgalmi vagy kereskedelmi hasznosításra kellene áttérni, az ilyesfajta megkötés csak visszaüthet. Mivel a feltételek a mezőgazdasági vállalatokra vonatkozó csődrendelkezésekben is szerepelnek, egy-egy eladósodott kolhoz vagyonának tőkeértéke hamar közel kerülhet a nullához, ami a kiláboláshoz vagy épp a szerkezetváltoztatáshoz megkívánt tőke előteremtését még hitelkonstrukcióban sem teszi lehetővé. A tőkehiányos és sokféle befektetést igénylő vidék fejlesztése aligha lesz viharos ütemű, ha a földre továbbra sem lehet jelzálogot bejegyeztetni.
Halasztások és mulasztások
Fontos feladat, ámde keveset haladt előre a részvényesek érdekérvényesítését megkönnyítő és előmozdító szabályozás kialakítása. Ez a külföldi tulajdon térnyerésének is egyik alapvető feltétele lenne. Természetesen meggyengítené a jelenleg mindenféle ellenőrzés alól kivont vállalatvezetők helyzetét, viszont külső ellenőrzést és késztetést hozhatna a termelési tényezők eredményesebb kombinációja érdekében. Az állam tulajdonosi jogosítványainak érvényesítését, csakúgy, mint az immár társasággá szervezett orosz vállalatok jobb tőkeellátását, csak e megoldás megerősödésétől indokolt várni. Az olyan vállalatóriások, mint a JUKSZI, a Rosznyefty vagy a Lukoil esetében az állami és magántulajdonosok közös érdeke lenne, hogy a jelenlegi informális és kézi vezérléses irányítást a modern nagyvállalati szervezetekben megszokott kifinomultabb módszerek és eszközök válthassák föl.
Az orosz piacgazdaság kiépülésének egyik legfontosabb intézménye lehetne a korszerű adókódex és az erre épülő civilizált adórendszer megteremtése. Ez tenné lehetővé azon régóta hangoztatott követelmény érvényesítését, hogy a fiskális hatóság hagyjon föl a prohibitív (tiltó) jellegű adókulcsok kivetésével, s az adórendszer elviselhetőbb – és a könnyebb befizetni, mint megkerülni kategóriájába sorolható – közterhek révén stabilabb és több állami bevételt garantáljon. Ez az egyébként, ami miatt az IMF-fel is minden negyedévben össze szoktak tűzni, ugyanis jelenleg ellenkező irányú gyakorlat érvényesül az irreális kulcsokra alapozott, s ezért rendre kimaradó bevételeket eredményező adóprés gyakorlata miatt.
A központ és a vállalatok közös érdeke közé az orosz politikai élet meghatározó súlyú középszintje ékelődik. A korábban sem csekély befolyású területi irányítás az 1993-1996 közti időszakban egyedi alkuk keretében kiváltságok egész sorát vívta ki az elnöki hatalom támogatásáért cserébe. Ez a korrumpáló gyakorlat ugyan elért jelentős eredményeket is, például a csecsenföldihez hasonló kísérletek elhaltak, s az elnök közismert ellenfelei, például az Anatolij Ruckoj által vezetett régiók sem lépnek ki a közösen elfogadott táncrend kereteiből. Ugyanakkor az oroszországi gyakorlat olyan messze van a nemzetközi irodalom által pártolt fiskális föderalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. A fiskális föderalizmus keretében ugyanis egységes és főként áttekinthető, egymással összehangolt kedvezményrendszerben jelennek meg a támogatások és a mentességek. Ezzel szemben az orosz régiók egyedi, össze nem hasonlítható feltételű, más-más időpontokról örökölt, s így más minőségű alkukban vívtak ki maguknak különféle kedvezményeket, amelyekről nem kívánnak lemondani. Nem is meglepő, hogy az adókódex valódi botrányköve az az előírás lenne, ami nyilvánossá tenné és kataszterbe foglalná mindazokat az elvonási címeket és mértékeket, amit a különféle rendű és rangú hatóságok a vállalkozásokra és a polgárokra nézve alkalmazhatnak.
A fiskális föderalizmus értelme éppen azon gyakorlat megváltoztatása lenne, hogy a gazdagabb régiók – az elszakadásról való lemondásért cserébe – kevesebb adót fizetnek a központnak, így pedig nemhogy a szegényebbek támogatására, hanem az országos infrastruktúra fönntartására sem futja. Mivel a fizikai – "nem termelő" – infrastruktúra elhanyagolása már a '70-es évek közepe óta megfigyelhető volt, a transzformációs válságban pedig fölerősödött, a következő években elkerülhetetlen lesz az e területen föltorlódott halasztások és mulasztások következményeinek robbanásszerű érvényre jutása. A vezetékrobbanásoktól az életveszélyessé vált kórházakig terjed ez a kör. A környezet elhanyagolása is több évtizede tart, kritikus mértéket ért el. Az Aral-tó kiszáradásától a kalinyingrádi terület sugármentesítéséig számos, nemzetközi érdeklődésre is számot tartó feszültségpont keletkezett. S végül a szociális kérdések helyi szintre telepítése sem igazán megnyugtató, hisz a leginkább depressziós mezőgazdasági és bányavidékek azok, ahol egyszerűen nem képződik elég saját forrás e célra. Ekkor pedig az elvándorlás és a bűnözés elterjedésének harmadik világból jól ismert folyamatai erősödnek föl.
Az említett folyamatok azt követelnék meg, hogy a jelenleg krónikusan alacsonnyá vált jövedelemközpontosítás némileg erősödjék. Ez nem az 1996-97-re kialakult 37 százalékos konszolidált adóterhelés emelésével egyenlő, hiszen ez nem sokkal marad el a nyugat-európai 40-43 százalékos szint mögött. Inkább annak kedvezőtlen elosztását – kétharmada a helyi, egyharmada a központi kasszáé – kellene megváltoztatni. Ilyen irányú átrendeződés csak igen lassan valósulhat majd meg, a közhasznú javak és a közös infrastruktúra fenntartásához kötődő közös érdek fölismerése arányában.
Befektetési lehetőségek
Az 1997. év kedvező fejleményei közé tartozik, hogy az élénkülés jeleként növekedésnek indult Oroszország bevitele is: a kereskedelmi mérleg az 1996. évi 42 milliárd után 1997-ben már "csak" 35 milliárd dollár többletet mutatott. Ennek leolvadása mellett az országba visszatérő – 120-180 milliárd dollár közti állományra becsült – tőke is vásárlóerőt gerjeszt, ami a korábban már 1,3 milliárd dollárra hízott magyar deficit 1997. évi mérséklődésében (1 milliárd dollár alá) is jelentkezett. Ha a viszonylati hiány megszűnésére számítani nem is érdemes, mérséklődésére van esély. A nagy nemzetközi vállalatok a maguk üzleteihez nemigen keresnek közvetítőket, de a számukra már vonal alattinak minősülő tételek a hazai szállítók számára még bizonyára nem azok. Így az általános beviteli lehetőségek növekedéséből a hazai szállítók számára is csurran-cseppen majd. Az orosz bankrendszer szolidabbá válása középtávon a tranzakciós költségek mérséklésére vezethet.
Érdemes fölidézni, hogy a hazai kiviteli lehetőségek nem elsősorban az érintettek által többször is sugalmazott és számon kért kormányzati sürgés-forgás, hanem az oroszországi konjunktúra fordulatának hatására nőttek meg. Ezért az igazi kérdés nem az, hogy melyik hivatal milyen segítséget adhat a magyar vállalkozónak, hanem az, hogy lehet-e az oroszországi piac fellendülésével tartósan számolni. A válasz igenlő. Az orosz reálbér 1997-ben tíz év óta először nőtt, igaz, csak 3,4 százalékos mértékben. Az országos beruházások 1998-ban bizonyára nőni fognak. Inflációs jellegű költekezésre, a rubel váratlan leértékelésére számítani nem kell.
Ugyanakkor érdemes felfigyelni a pénzügyi befektetések szétterítésén gondolkodó tárcaberuházónak arra, hogy az eurokötvény-piacokon megjelentek az orosz papírok. Ezek minősége igen eltérő. Míg a nagy cégek – legutóbb New Yorkban a Rosztelkom – igen népszerűek és joggal, a régiók által megkezdett eurokötvény-kibocsátásoktól az orosz pénzügyminisztérium illetékesei óvnak, sőt ezt korlátozó intézkedéseket terveznek. A moszkvai tőzsde pedig továbbra is a kalandkedvelők high risk-high profit jellegű üzletágaként virágzik majd tovább.