Tapi bácsi, azaz Horváth tanár úr oroszt tanított nekem a kőszegi gimnáziumban. Mit mondjak, nem valami nagy hatásfokkal. A jó öreg mégis tűrt csendesen, soha nem akart még csak megbuktatni sem. De mert mindennek van határa, amikor képtelen volt elmagyarázni nekem, hogy az orosz nyelvben több igeragozási mód is van, mégiscsak fellázadt, a szigorú feddést ezzel a kinyilatkoztatással zárva: Pomogyi fiam, te vagy az evolúció zsákutcája!"
A nyilvánvalóan a szellemi, nem pedig a fiziológiai egyedfejlődésben betöltött szerepemre utaló mondat elhangzása óta eltelt húsz évben sokszor magam is eltűnődtem, hátha mégiscsak igaza volt az öregnek. Legutóbb az egymillió forintos jogszabály, a 224/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet bizonytalanított el. Tudják, amelyik kimondta, hogy egymillió forint feletti öszszeget nem lehet készpénzben kifizetni, illetve lehet, ám akkor nem lehet visszaigényelni a hozzá tapadó áfát. De mert ez még kijátszhatónak tűnt, belevették a regulába, hogy a tizenöt napon belüli kifizetéseket össze kell adni, amiként össze kell számítani a formailag több, tartalmában azonban egy szerződésben" szereplő tételeket is.
A hazai jogszabályok közt korosnak számít már ez a rendelet, de még mindig nem értem, hogy mi volt vele a jogalkotó célja. Állítólag a feketegazdaság visszaszorítása, csakhogy számomra nem pontosan tisztázott, kik tartoznak e sajátos gazdasági ágat művelők közé: az államnak milliárdos bevételkiesést okozó olajszőkítők, zárjegyhamisítók avagy a nyugtát, számlát nem adó bolti kiszolgálók. A két kategóriát ugyanis nem célszerű összemosni: teoretice azért nem, mert a feketegazdaság a világ valamennyi államában része a nemzetgazdaságnak, praktice meg azért nem, mert az olajszőkítőket (értsd: bűnözőket) teljesen hidegen hagyta a rendelet.
Ráadásul – polgárai nagy többségének egyöntetű véleménye szerint – az államnak nincs is morális alapja elítélni és lehetetlenné tenni a (szürkés)fekete gazdaságból élőket. (Valamelyik jó nevű filozófus írta valahol – és ezzel alighanem sokan egyetértenek –, hogy az állam és egy rablóbanda között nincsen lényegi különbség.) A következmény itt Közép-Európában cseppet sem szokatlan: az állam és polgárai ellenségként tekintenek egymásra. Az egyik nehezményezi, hogy lenyúzzák a bőrét, a másik pedig eleve csalónak hiszi az előbbit. S hogy e csalás lehetőségét kizárja, pitiáner szabályok tömegét hozza, amikkel az egész országot rákényszeríti arra, hogy – ugyanolyan pitiáner módon – ebédjegyekkel, munkaruha-számlákkal és tudom is én, még mivel manipuláljon. (Miközben – maradjunk ennél a példánál – az olajszőkítés zavartalanul folyik tovább, legfeljebb nagyobb tételekben és korszerűbb gyártási technológiát felhasználva.)
Mint jogásznak persze, az alkalmazott módszer fájt jobban. A jogszabály csúfot űz(ött) a szerződéskötési szabadság alapelvéből, jóllehet ez a princípium idestova kétszáz évesnél is idősebb, a Code Napoleonban már benne foglaltatik. Jogállamban illene betartani. Arról már nem is beszélve, hogy halbiológusból és pedagógusból lett adóellenőröknek kellett a honi sztárügyvédek által szerkesztett kontraktusokat egyetlen szerződésnek minősíteni. Nincsen nagyon jó véleményem az ezredvég szellemi közállapotairól, de még én sem állítom, hogy nálunk mindenki az egykori terelőjuhász színvonalán állna, aki némi áfa-visszaigénylés reményében olajfestményként veszi meg Leonardo Utolsó vacsoráját.
Más kérdés, hogy a próbálkozás nem hozott túl sok eredményt. Mert miközben igaz az, hogy a betöltött pozíció magasságával négyzetesen nő a reakcióidő, ennek az ellenkezője is bebizonyosodott: a pult két oldalán állók villámgyorsan kitalálták, hogyan lehet fiktív számlát adni-venni s közben a kormányrendelet kívánalmainak is megfelelni. A dolog kicsit macerás volt ugyan, mégis pompásan működött: akik évekig ebédjegyekkel voltak kénytelenek üzletelni, azok hamar ráálltak az új módira.
Az eddigiekből bizonyára kitalálták, nem sok okát láttam annak, hogy a kormányrendelet sokáig jogrendszerünk szerves része maradjon, s mivel közszájon forgott, hogy a miniszteri testület foglalkozni kíván vele, gondoltam, ad acta teszik majd. S lőn! A minapi kormányülésen 1,2 millióra emelték a limitet (hiába no, az infláció), a kiskereskedők nyomására a tizenöt napot leszállították nyolcra, az egy szerződés" fogalma pedig kikerült a jogszabályból.
Hogy ezek után mi értelme van ennek a rendeletnek? Gyakorlatilag semmi. Hogy miért tartották mégis hatályban? Nem tudom. De hát megmondta Tapi bácsi...