Csatlakozás és agrárgazdaság

A magyar mezőgazdaság nemzetgazdasági jelentősége (akár az exportteljesítmény, akár a foglalkoztatás tekintetében) jóval nagyobb, mint az EU-tagállamok többségében. A magyar agrárpotenciál pedig – ha agrárgazdaságunk az Unió jelenlegi feltételrendszerébe kerülhetne – akár jelentősen növekedhetne is. Az agrárgazdaság az Unió különlegesen érzékeny területe.

Beilleszkedés a Közös Agrárpolitikába

Az Unió eddigi kibővülései során a csatlakozás különösen fontos és bonyolult területe volt az EU Közös Agrárpolitikájába (CAP) való beilleszkedés. A teljes jogú tagságot hosszú, átmeneti felkészülési idő előzte meg. A legnagyobb feladatnak a közösségi szabályok és ezek alkalmazásához szükséges EU-konform nemzeti intézményrendszer átvétele, illetve kialakítása bizonyult.

A működés intézményrendszerét a hazai sajátosságoknak megfelelően – ám a közösségi jog elsőbbsége mellett – a tagországok hozzák létre. Így például Spanyolországban a gyümölcs- és zöldségpiaci intézmények kiépítése – az EU-szabályok szerinti termelői szervezetek kialakítása, az állami intervencióra alkalmas szerv felállítása, a reprezentatív piacokon napi árjegyzést végző hálózat kiépítése – előfeltétele volt a közös piacrend kiterjesztésének.

Az EU-tagországok és az új tagok között a csatlakozáskor azonnal – ám nem fokozatok nélkül – alkalmazni kellett a tagállamok között érvényes piaci rendtartást. Azaz az újonnan csatlakozók és az addigi EU-tagok között fokozatosan liberalizálták az agrár-külkereskedelmet. (Ehhez elsősorban a vámok leépítésére, a kontingensek megszüntetésére volt szükség.) Az átmeneti időszakban a csatlakozó ország lehetőséget kapott arra, hogy például hirtelen importnövekedés esetén importkorlátozást alkalmazzon. Az átmeneti szakaszban került sor az árak, a támogatások és az egyéb előírások összehangolására is.

Az egységes belső piac megteremtése alapvetően módosította a korábbi körülményeket. A nemzeti határellenőrzések megszüntetése (1993 januárjától) és a közösségi jog teljes átvétele lényegében kizárja, hogy az agrárpiaci rendtartások nemzeti szinten lényegesen eltérjenek egymástól. Ezért a négy EFTA-tagállam négy évvel ezelőtti csatlakozásakor teljesen elmaradt az átmeneti szabályozás. Az Unió új tagjainak azonnal (1995 első napjától) teljes mértékben át kellett venniük a közös agrárpiaci szervezeteket, azok külkereskedelmi, ár- és intervenciós szabályozási rendszerét, s egyidejűleg megnyílt előttük a CAP-reform kompenzációs rendszere. Kompromiszszumok eredményeként határozták meg a mennyiségi szabályozás sarokszámait, az új tagállamokra vonatkozó szántóföldi alapterületet, az A és B cukorkvóta, illetve a tejkvóta nagyságát. Az érintett országok bekapcsolódtak a közösség regionális programjaiba. Az alacsony népsűrűségű északi térségek számára bevezették a strukturális segély kategóriáját, széles körű nemzeti programok lehetőségét fogadták el. Évente csökkenő kiegyenlítő kifizetésekkel ellensúlyozták a közös piaci rendtartások hátrányos következményeit.

E tapasztalatok lényegesek a keleti kibővülés várható feltételeinek tekintetében is. Ám a kibővülés következő fordulója – amelynek keretében Magyarország csatlakozása is napirendre kerül – különösen bonyolult feltételek között megy majd végbe.

 

Meghatározó feltételek

A magyar mezőgazdaság teljesítménye évtizedünk első felében jelentősen csökkent az előző évekhez képest. Az EU-csatlakozás lehetséges hatásai alapvetően mások, ha a mezőgazdasági termelés megreked a jelenlegi színvonalon és termelési szerkezetben, illetve abban az esetben, ha megindul a regeneráció a következő években.

Nem közömbös, hogy a kibővülés kiterjed-e mind a hat kiemelt jelöltre, mivel az EU-tagság elérésével ezek az országok versenytársakká válnának az európai belső piacon. Megváltoznának gazdasági kapcsolataik is: egymás közti árucseréjük elmozdulna a jelenlegi alacsony szintről.

Magát az Uniót, s a magyar gazdasági felemelkedés feltételeit is érinti a közép- és kelet-európai térség, többek között a szovjet és a jugoszláv utódállamok gazdasági stabilizálódása, fizetőképes kereslete. E régió a magyar mezőgazdaság tömegtermékeinek potenciális piaca (főleg, ha a nyugat-európai cégekkel nagyjából azonos feltételek mellett lenne mód a kereskedelemre), amint az lehet a mezőgazdasági termelési technológiák és a szakértelem tekintetében is. Magyarország híd szerepet tölthet be az EU és a kelet-európai országok között a mezőgazdaság fejlesztése terén, aminek hatásai már túlmutatnak az agrárgazdaság keretein.

A CAP reformjának hatásai

A Közös Agrárpolitika 1992 májusában elfogadott reformja az ár- és a jövedelempolitika következetes szétválasztását hirdette meg. Csökkenteni kívánták az intézményi árakat, távlatban a világpiaci árszintre mérsékelve azokat, másrészt az árcsökkenések hatásait a termelők számára juttatott közvetlen kifizetések (kompenzációs támogatások) révén kívánták mérsékelni.

A reformot a gabona és a szántóföldi növénytermelés, továbbá a marhahús- és a juhhúspiaci rendtartás területén kezdték meg. 1996-ban megreformálták a zöldség-gyümölcs piacrendet. Patthelyzet alakult ki azonban a borpiaci reformjavaslatok terén. Ugyanakkor a tej- és a cukorpiaci rendtartás protekcionista rendszere csaknem változatlanul maradt fenn. A reform felgyorsítása, illetve egyes eddigi kedvezőtlen tapasztalatok nyomán szükségessé vált a CAP reformprogram újrafogalmazása. Egyebek mellett ezt tartalmazza a Bizottság 1997 júliusában közzétett Agenda 2000 című dokumentuma, illetve annak átdolgozott, s immár a konkrét jogszabálytervezeteket is tartalmazó 1998. márciusi javaslata. A CAP-reform új (2000-2006 közötti) szakaszának fő jellemzői:

• az intézményi árak további csökkenése (20 százalék a gabona, 15 százalék a tej, 30 százalék a marhahús esetében, utóbbinál ráadásul 2003-tól a közösségi intervenció már teljesen megszűnik, s annak helyét a magántárolás támogatása veszi át);
• részleges és degresszív kompenzáció (az árcsökkenés hatásait csak részben ellensúlyozzák a közvetlen támogatások növelésével, ugyanakkor a nagyobb üzemeknek e kifizetéseket degresszív módon határozzák meg);
• a mennyiségi korlátozások mérsékelése (az ugaroltatási kötelezettségeket gyakorlatilag eltörölnék, a tejkvóta pedig mérsékelten emelkedne);
• az agrárpolitikai intézkedések szabályozása szoros egységben a vidékpolitikával;
• a tagállamok szintjén a közvetlen kifizetések összekapcsolása meghatározott környezetvédelmi és foglalkoztatási kritériumokkal.

A CAP-reform újabb szakaszából az alábbi következtetések adódnak:

• a rendszer – "fontolva haladva" – tovább módosul: a belső árak csökkenése miatt az egyes piaci szereplők árbevétele tovább közeledik a világpiaci szinthez, ezért erősödnek a versenyképességi követelmények, a rendszer piacosabbá válik;
• a jövedelemképződésben átmenetileg még növekedhet is a kompenzációs támogatások súlya, azok megszerezhetősége vagy esetleges hiánya a lét vagy nemlét kérdése lehet a piaci szereplők számára, e támogatások feltételrendszere bonyolultabbá, s több tekintetben nehezen teljesíthetővé válhat;
• fokozatosan leépülnek a mennyiségi korlátozások.

A reform a magyar mezőgazdaságot – ha az ezredfordulót követően az Unió tagjává válna – legalább három szempontból érintheti:

• a tagországokban bekövetkező változások módosíthatják versenyképességét,
• a közös szabályozás meghatározó lesz a magyar mezőgazdaság ár- és jövedelemviszonyainak fokozatos átalakulására,
• a közös támogatási rendszer, az ahhoz való hozzájárulás lehetősége nagymértékben befolyásolhatja a hazai piaci szereplők jövedelmét, a belső piacon való versenyképességét.

Csatlakozási alku

A magyar mezőgazdaság pozícióját alapvetően érintik a csatlakozás konkrét feltételei. A csatlakozási alku agrárgazdasági kulcskérdései:

• A magyar agrártermelés bázisának meghatározása (szántóföldi terület, szarvasmarha- és juhállomány, tej- és cukortermelés, export). Az évtized elejétől végbement visszaesés miatt nagy veszélyeket rejt magában a mezőgazdaság teljesítményének korlátozása. Az az érdekünk, hogy az átmeneti időszak lecsökkent kibocsátása helyett a korábbi (az 1980-as évek végi) termelési színvonalat ismertessük el bázisként.
• Agrártámogatások. A teljes jogú tag számára a Közös Agrárpolitika piaci szervezetéből fakadó támogatások hozzáférhetővé válnak. Ugyanakkor a CAP reformja nyomán – mint arról már szó volt – ezek aránya mérséklődik, s nő a termeléstől leválasztott közvetlen jövedelemtámogatások szerepe. Egyre inkább érzékelhető azonban olyan törekvés is, hogy e támogatások finanszírozását – az újonnan belépő országok esetén – a nemzeti erőforrások körébe utalják. Ebben az esetben a magyar mezőgazdasági termelők rendkívül hátrányos helyzetbe kerülnének a gazdaságilag fejlettebb országok farmereivel szemben. Egyúttal az ország EU-transzfereinek egyenlege (azaz a befizetések, illetve a brüsszeli költségvetésből kapott finanszírozás aránya) jóval kedvezőtlenebbül alakulna annál, mint amire a magyar társadalom előzetesen számít.
• Strukturális programok. Az agrárgazdaság hatókörén messze túlmutató strukturális programok EU-támogatása azzal kecsegtet, hogy jelentős pótlólagos erőforrások válnának elérhetővé. Az EU szabályai miatt azonban csak a programok részleges finanszírozásáról lehet szó. Azaz a források megszerzéséhez jelentős nemzeti részfinanszírozást is vállalni kell. Kérdés, milyen feltételekkel fogadnák el a magyar csatlakozást az EU kevésbé fejlett s a strukturális alapokból profitáló tagországai?
• Átmeneti szabályozás. A magyar mezőgazdaság továbbra is hátrányos helyzetben marad, ha nem válik a belépéskor azonnal az egységes európai piac egyenrangú résztvevőjévé. Ha a Közös Agrárpolitika piaci rendtartásait egy lépésben kell átvennünk, az egyes ágazatokban váratlan és drasztikus hatásokkal is járhat.

Egységes piac vagy kivételek?

Az egységes belső piac kiterjesztése az agrárgazdaságra a tagság után azonnal, illetve későbbi időpontban is lehetséges. A hazai érdekeknek a jelenlegi ismeretek szerint egyértelműen az első lehetőség felelne meg. Ha elkerülhetetlen az átmenet, akkor lényeges, hogy az minél rövidebb ideig, illetve minél konkrétabb feltételekkel valósuljon meg. Az igazi veszélyt az elhúzódó, illetve nem egyértelmű feltételekhez kötött, így tartósan "másodosztályú" státus kialakulásával járó forgatókönyv jelentené.

Ugyanakkor a közös piaci rendtartások átvétele esetén is alkalmazhatóak az egyes területeken az átmeneti kivételek (derogációk). Az igények megfogalmazásánál két fő szempontot kell alapul venni: ahol egy lépcsőben megvalósíthatatlan a közösségi jog teljes átvétele, ott fontos a derogációk igénylése. Ugyanakkor, ha sok a kivétel, az nehezítené az integrációt, s erősíthetné az átmeneti mechanizmus alkalmazása melletti érveket.

A reálisan igényelhető derogációkat e két véglet között kell meghatározni. Azok alapját – egyebek mellett – az EU "állatjóléti" (animal welfare) szabályozásának szigorodó, egy lépcsőben nehezen teljesíthető előírásai képezhetik. Mérlegelni kell, hogy mennyire teljesíthetőek az Unió sertésférőhelyekkel, illetve a ketreces tojótyúktartással kapcsolatos követelményei. A sertéstartás esetében pl. nemcsak a testtömegtől függő minimális helyet, hanem a sertés igényeinek megfelelő hőmérsékletet és szellőztetést, gáz- és porkoncentrációt, világítást stb. is előírják. Az újabb (bővítő vagy rekonstrukciós) beruházásoknál már érvényesíteni kell ezeket a követelményeket. A rekonstrukciós fejlesztések a baromfigazdaságban ugyancsak nélkülözhetetlenek.

A szükséges derogációk között másfelől – éppen a fentebbiekkel összefüggésben – felmerül a beruházások támogatásának kérdése. Az EU-ban ugyanis a jelentős feleslegek miatt tiltják, hogy a baromfi-, illetve sertésférőhelyek bővítését vagy a gyümölcsültetvények telepítését nemzeti forrásokból is támogassák. E támogatások azonban nélkülözhetetlenek a hazai agrárgazdasági termelés visszaesése, illetve az EU-adaptáció követelményei miatt.

Mérlegelni kell, hogy meddig (lehetőleg minél rövidebb ideig) szükséges az EU-tól eltérő szabályozás fenntartása. Világosan látni kell azonban: e területeken csak átmeneti kivételeket igényelhetünk. Az agrárpiac alapvető tényezőit illető tartós, illetve nagyszámú derogációk igénye ellenkező módon is elsülhet: valószínűleg erősítené a számunkra hátrányos átmeneti időszak alkalmazására irányuló törekvéseket.

Mélyreható változások

Az uniós tagság alapvetően megváltoztatná az agrárgazdaság működési és fejlődési lehetőségeit, mivel módosulnának a nemzetgazdaság fejlődésének és a mezőgazdasági termelés és értékesítés feltételei, s alapvetően érintené a hazai agrárgazdasági vállalkozások működését.

Az Európai Unióban az agrárpiacok szabályozása a külkereskedelemre, illetve egyes termékek esetében a belső piaci árakra és mennyiségekre (a termelésre, illetve az értékesítésre) terjed ki. A taggá váló Magyarország a kívülálló országokból a közös szabályozás egységes feltételei szerint importálhatna agrártermékeket. A mérsékelt égövi agrártermékek esetében a jelenleginél előreláthatólag nagyobb védelem (magasabb vámegyenérték) várható. A trópusi termékeknél viszont – az EU preferenciális szerződéseinek megfelelően – a jelenleginél kisebb importterhelés érvényesülne.

Az EU tagországainak agrártermékei mennyiségi korlátozás és pénzbeni terhelés nélkül léphetnének a magyar piacra. (Természetesen az Unió exporttámogatását sem élveznék.) A tagországokból származó import versenyképessége termékenként eltérő lenne, az importált agrártermékek nagy része megdrágulna. Ennek mértékét azonban csökkentheti a Közös Agrárpolitika reformja.

A Közös Agrárpolitika reformja és a GATT-megállapodás előírásai szerint csökkenne a támogatás, de valószínűleg továbbra is jóval magasabb lenne a jelenleginél. Az Unión kívüli országokba irányuló export utáni visszatérítést elsősorban tenderekkel lehetne megszerezni. Ez segíthetné a kelet-európai országokba irányuló kivitelt, mivel Magyarországról kisebb a szállítási távolság és alacsonyabb a termelési költség. Mégis csak korlátozott EU-szubvenció remélhető. A közösségi támogatás túlnyomó részét a gabonafélék, a tejtermékek, a marhahús és a cukor exportjára fordítják, ám ezt egyaránt mérsékli a CAP-reform és a GATT-megállapodás. Ugyanakkor korlátozná a lehetséges magyar expotot az EU-n belül éppen e termékekre alkalmazott mennyiségi szabályozás (például tejkvóta), illetve a magyar termelés drasztikus visszaesése.

A tagsági státus alapján a magyar agrárexport döntő hányada feltételezhetően az Unión belül találna vevőre. (Az EU-tagországok agrárexportjuk több mint 70 százalékát a belső piacon realizálják.) A kialakult kereskedelmi kapcsolatok rendszerébe nem könnyű behatolni, ám ezt elősegítheti az agrármarketing-rendszer modernizációja. Az EU-n belüli agrár-külkereskedelem – különösen a búza, kukorica, napraforgómag, bor, marha-, sertés- és baromfihús, illetve tojás esetén – sokkal nagyobb volumenű, mint a kívülálló országokba irányuló eladás. Az importterhelés megszűnése mellett erősítené a versenyképességet a feltételezhetően tartósan mérsékeltebb magyar árszínvonal is.

A közösségi szabályozás a piaci kereslet-kínálat befolyásolásával közvetve hat az árak alakulására. A magyar mezőgazdaság számára előnyös, ha részt vehet azokban az uniós intervenciós akciókban, amelyek a piaci egyensúly átmeneti megbomlását ellensúlyozzák.

Ugyanakkor fékezi a hatékonyság javítását a termelés szabályozására hivatott kvótarendszer, a termelési színvonal befagyasztása, illetve csökkentése még azokban az országokban is, ahol a mezőgazdasági üzemek mérete, termelési struktúrája hosszú idő alatt, szerves fejlődés során jött létre, s elviselhetetlen lenne az átalakulóban lévő gazdaság számára. (Mindezt nemcsak a potenciális EU-kvóták, hanem az addig alkalmazni kívánt "autonóm" magyar rendtartás kiépítésénél is figyelembe kellene venni.)

Tartós árkülönbség

A közkeletű elképzelésekkel szemben az EU agrárpiaci rendszerében meghatározó a piaci koordináció. A beilleszkedés fő feltétele az agrárpiac széles körű intézményesítése, a piaci szereplők viszonylag kiegyensúlyozott alkuerejét biztosító intézmények és magatartási normák működése. Azaz az "agrárpiaci rend" szélesebb kategória annál, amit itthon piaci rendtartásnak neveznek. Az export-import és a belső piac ár- és intervenciós szabályozási rendszer mellett a piacrend körébe tartoznak az agrárpiaci tranzakciók lebonyolításához szükséges sajátos – a piaci partnerek önérdekein alapuló – intézmények (nagybani piacok, a csoportos értékesítés különböző formái stb.) is. Beilleszkedési zavarok leginkább e feltételek hiánya, illetve sérelme esetén mutatkoznak. Alapvető kérdés, vajon kiépülnek-e még ebben az évtizedben a hazai agrárpiac hiányzó intézményei? Hiányuk esetén ugyanis jelentős zavarokra és számottevő harmonizációs veszteségre kell számítani.

Ami a közösségi és a magyar mezőgazdasági termelői árakat illeti, összehasonlításuknál tekintetbe kell venni a következőket:

• A Közösség tagországaiban – a közös szabályozás ellenére – távolról sem azonos a mezőgazdasági termelői árak színvonala. Az árak az egyes országok különböző régióiban s az év különböző szakaszaiban erősen differenciáltak. Általában ott a legalacsonyabbak, ahol az adott termékből az önellátás foka meghaladja a 100 százalékot.
• Az EU intervenciós árak (a termelők számára végső esetben elérhető értékesítési lehetőség keretében) nem termelői, hanem nagykereskedelmi árak. Az intervenciós árak jóval alacsonyabbak, mint a kívánatosnak tekintett árszintet kifejező – ám intervenciós mechanizmus nélküli – irányárak. Tartalmazzák a tárolási költséget, a nagykereskedelmi árrést, a termékhez kötődő adókat. Ugyanakkor a deklarált irányárak és a tényleges termelői árak között is nagy – bár a CAP-reform nyomán csökkenő – a különbség.
• A mezőgazdasági reálárak az EU-ban folyamatosan csökkennek a reform következtében, miközben Magyarországon a következő években ezek növekedése várható. A tagság elérése után az eltérő árszínvonalak csak olyan ütemben közeledhetnek, ahogyan a belső piacon a magasabb árak érvényesíthetők.

Következésképpen EU-csatlakozás esetén csak az Unió által meghatározott úgynevezett intézményi árak (a már említett intervenciós árak, illetve a kívánatosnak minősülő – ám nem kötelező – irányárak) terjednek ki az új tagokra. Ha a csatlakozás átmeneti időszak közbeiktatásával történik, még ezek sem feltétlenül kötelezőek. Ám a tényleges piaci árakban jelentős eltérések maradhatnak fenn a csatlakozás után is. Az agrártöbblettel rendelkező s az EU-átlagnál szegényebb régiókban általában alacsonyabb, míg az agrártermékeket felvevő, gazdagabb térségekben magasabb piaci árak a jellemzőek egy-egy agrártermék EU-piacán.

Ezért a magyar agrártermelők sem számíthatnak arra, hogy a csatlakozás után a hazai piaci árak rövid idő alatt a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjére emelkednek. Valószínűleg tartósan fennmarad bizonyos árkülönbség, ám az a jelenleginél mérsékeltebb lesz. A magyar mezőgazdasági árszínvonal – a kiválasztott 12 legfontosabb termékcsoportban – 1995-ben mintegy 40 százalékkal volt alacsonyabb a franciánál. A CAP által leginkább védett termékek (cukor, tej, gabona, marhahús) esetében a különbség még ennél is nagyobb, míg egyes termékek (pl. a csirke- és a sertéshús) esetében jóval kisebb volt. A különbség azonban csökkenhet már a csatlakozásig is. Ennek fő tényezője az EU agrárpolitikai reformjának folytatása lehet: valószínűleg tovább mérséklődnek az EU mezőgazdasági reálárai a magyar csatlakozásig, azaz elvileg közeledhetnek egymáshoz. Ezért nagyon körültekintően kell értékelni az ár-összehasonlítások eredményeit.

A mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét alapvetően befolyásolják az input árak. Az EU-tagság elérése esetén valószínű a hazai mezőgazdasági-ipari árolló záródása.

A jövedelmezőségre hatnak az árviszonyokon kívül a pénzügyi terhek is. A leginkább meghatározó tényező azonban a termelékenység. Az Unió tagországaiban nagyon differenciált a mezőgazdasági jövedelmek színvonala, és nincs kiegyenlítődésre utaló jel. A hazai kilátások mérlegelésénél a termelési költségek (munkabér, földjáradék) esetleges növekedését is mérlegelni kell.

A tagországok egy része jóval nagyobb összeget fizet be a közös költségvetésbe, mint amennyit onnan visszakap, másoknál viszont fordított a helyzet. A mezőgazdasági támogatások terén pozitív volt az egyenleg például az évtized elején Írország, Görögország, Dánia és Hollandia esetében. Magyarország a többletbevételhez jutó országok között lenne.

Az agrártermékekhez kapcsolódó támogatásokból egységes szabályok szerint lehet részesedni. Ezek öszszege függ a termeléstől, az exporttól, a piaci intervenciót kiváltó tényezőktől. Strukturális, regionális fejlesztési programok részfinanszírozására is lehet számítani. (Ezek általában 50 százalékos, egyes esetekben pedig 75 százalékos EU-finanszírozással járnak.) A jelek szerint erre inkább lesz hajlandóság, mint a magyar mezőgazdasági termelők közvetlen jövedelemkiegészítő támogatására.

Magyarország EU-tagsága esetén valószínűleg gazdaságosabb lesz az agrárexport az EU-tagországokba, mint az azon kívüliekbe. A Tizenötök az elmúlt években a magyar export mintegy felét vették fel, ami elvileg akár másfélszeresére is növelhető. A délnémet és az északolasz régiókban reális piacra jutási esélyek mutatkoznak. E téren fontos kérdés, hogy a szomszédos országok tagjai lesznek-e az Uniónak, s az is, hogyan alakul gazdasági és mezőgazdasági fejlődésük.

Ha a termelési szerkezet alkalmazkodik az értékesítési lehetőségekhez, akkor az ezredforduló után a növekvő mennyiségű magyar agrárexport is értékesíthető lehet.

A belföldi piacokon viszont éleződik a verseny. A magyar mezőgazdaságnak ugyanis a versenyt nem az "átlagos" közösségi agrártermékekkel kell majd állnia, hanem az adott termék termelésében leghatékonyabb országok agrártermékeivel.

A fogyasztókért folyó verseny elsősorban nem a nyerstermékek, hanem a feldolgozott, a háztartási munkát megkönnyítő, a korszerű táplálkozási igényeknek megfelelő – magasabb hozzáadott értéket tartalmazó – késztermékek piacán zajlik. E tekintetben javíthatja a hazai termelés esélyeit a külföldi tőke behatolása a hazai élelmiszeriparba. E folyamat már a csatlakozást megelőzően érvényesül, s azt követően talán további területekre terjedhet ki. Az EU-ban ugyanis jellemző a multinacionális cégek térnyerése, a nemzetközi tőke összefonódása.

A multinacionális cégek tevékenysége előnyöket ígér az értékesítési piacok megszerzésében, de bizonyos veszélyeket is hordozhat a hazai piac egyes szereplőire nézve:

• növelheti a felvásárlók erőfölényét a mezőgazdasági termelőkkel szemben;
• e cégek a nyersanyagot onnan fogják beszerezni, ahol azt – a szállítási költségeket is beleértve – a legolcsóbban, a legbiztonságosabban és a legszervezettebben kapják meg. (E tekintetben nem lebecsülendő a szomszédos országok versenye.)

Figyelembe kell venni az agrárgazdaság nemzetgazdasági szerepét is. Figyelmet érdemel az agribusiness egésze, tehát a mezőgazdaságitermelőeszköz-gyártás, amint a mezőgazdaságnak teljesített szolgáltatások is. Magyarország EU-csatlakozása fellendítené e termelőeszközök, szolgáltatások keresletét, ami – hazai felkészülés hiányában – az EU-tagországok vállalkozásai számára kínálna értékesítési piacot. Valamennyi körülményt mérlegelve a kibővülés a hazai vállalkozások számára ígéretes kilátásokat, ám jelentős kihívásokat s bizonyos kockázatokat is hordoz. A valóságos mérleg mindenekelőtt az adaptációs képesség javításától, a piaci versenyben való helytállás képességétől függ. Ennek feltételrendszerét kedvezően befolyásolná, ha a csatlakozási tárgyalásokon érvényesíteni lehetne alapvető érdekeinket.

Lassú előrehaladás

A Közös Agrárpolitika szigorúan központosítja az import, az export és a piaci intervenciók szabályozását, a nemzeti agrárpolitikák hatókörét a közösségi határozathozatalban való részvételre korlátozza. A határozatok végrehajtása a Bizottság apparátusának kezében van, a konkrét döntéseket Brüsszelben hozzák meg. E rendszer a jelenlegi hazai agrárpiac-szabályozási gyakorlathoz képest a kiszámíthatóság, a nagyobb biztonság, a megalapozott pénzügyi háttér ígéretét tartalmazza.

Ugyanakkor eddig is nemzeti keretekben volt az agrárpolitika megvalósításának sok más eszköze. A pénzügyi feltételek között különböző az adóztatás, a társadalombiztosítás, az állami szolgáltatások, a finanszírozás. Az Európai Unió e tekintetben is az egységesítésre törekszik, ám nem lehet gyors előrehaladásra számítani.

A Közös Agrárpolitika átalakulásával a Közösség tagországaiban nő a nemzeti, regionális szervek hatásköre és felelőssége a termelési előírások betartásában, a jövedelemkiegészítő közvetlen támogatások elosztásában, a regionális és strukturális fejlesztési programok kidolgozásában és megvalósításában.

A jogrendszer és a pénzügyi rendszer harmonizálása és a négy szabadságjog (az áruk, a szolgáltatások, a tőkék és a munkaerő szabad áramlása) elvileg a nemzetközi kiegyenlítődés irányába visz, ám az előrehaladás csak lassú lehet. Amíg nemzeti kormányok működnek, nem mentesülhetnek a közösségi feltételek közé illesztett mezőgazdasági fejlesztési koncepció kidolgozásától és megvalósításától. A közösségi javaslatok megvitatásában, a határozatok meghozatalában is csak e koncepció alapján tudnak majd részt venni. Mindez kiemelten érvényes a csatlakozási szerződés előkészítésére. Átfogó – legalább nemzeti minimumot tartalmazó – hazai agrárprogram és széles körű, többéves felkészülés nélkül sem a magyar mezőgazdaság belső problémái, sem az európai integráció nem tűnik megoldhatónak.