A füst felszállt, kiválasztatott az az öt szerencsés közép-kelet-európai ország, amellyel az EU a csatlakozási tárgyalásokat megkezdi. Kérdés, hogy ezek az országok hogyan tudják majd érdekeiket érvényesíteni. Megpróbálnak egymással együttműködni, vagy a gyorsabb csatlakozás reményében inkább nagyobb engedményeket tesznek? Mi a célravezetőbb stratégia? Miképpen hathat a csatlakozásra a külső körülmények esetleg kedvezőtlenné válása? Csupa olyan kérdés, amellyel csak a tárgyalások során szembesülhetnek az érintett felek.
Sem a csatlakozási tárgyalások, sem a kibővülési folyamat nem ragadható meg csak az egyik résztvevő oldaláról. Az Európai Unió eddigi fejlődése, valamint jelenlegi gazdasági és intézményi problémái alapvetően behatárolják a folyamat jellegét és körülbelüli ütemezését. A csatlakozási tárgyalásokhoz ülő felek néhány kártyájukat már kiterítették, némelyekre többé-kevésbé világos utalásokat tettek, másokat logikusan ki lehet következtetni.
Halogató taktika
Az Európai Unió taktikájában a központi elem egyfajta halogatás, ami az évtized elejétől végigkövethető. Például mind a tíz közép-európai társult országot tárgyalóasztalhoz ültetik, bár egyelőre csak öttel tárgyalnak a csatlakozásról. A formálisan a kelet- és közép-európai tagállamoknak nyújtott amúgy is csekélynek mondható (Phare-) támogatások során pedig mintha gondosan ügyelnének arra, hogy véletlenül se segítsenek olyan vállalkozásokat, amelyek javíthatnák a csatlakozni kívánó országok versenyképességét. Sok jel mutat arra, hogy az Európai Unió sem a tárgyalások folyamán, sem a csatlakozást követően nem lesz annyira sem engedékeny és nagylelkű, mint amilyen a mediterrán államok csatlakozásánál volt. A nyáron közzétett Agenda 2000 című dokumentum ezredforduló utáni pénzügyi terveiből közvetetten az olvasható ki, hogy az uniós pénzek javát kiosztó közös agrárpolitika áldásaiból ki kívánják hagyni az új csatlakozókat, mivel jelentős előkészületek történtek a jelenlegi rendszer szinte teljes felszámolására.
Az Európai Unióhoz való csatlakozással kapcsolatban még ma is számos megoldatlan kérdés, homályos feltételezés teszi nehézzé az integráció körülményeinek és feltételeinek előrejelzését. Egyrészt az integrációelmélet a mostani feladatokkal kapcsolatban eddig nem tudott kidolgozni meggyőző stratégiát, aminek alapján a bővítés előre meghatározott menetrend és logika szerint lebonyolódhatna. Nem tisztázottak az EU tagállamainak az érdekei, igazából ők sem tudják, mit kellene csinálni a sok jelentkezővel. Egy dologban biztosak: nem szeretnének sokat fizetni a bővítésért, és aligha viselnék el, hogy a szegény közép-kelet-európaiak miatt a saját életszínvonaluk csökkenjen. Valójában a "miért kéne befogadnunk az átalakuló országokat az EU-ba?" kérdéssel szemben csak a dacos "miért ne fogadnátok be?" válasz állítható, arra hivatkozva, hogy az alapító atyák által megfogalmazott egyesült Európa feltételei teljesüljenek. Mivel a társult országoknak az EU-hoz való csatlakozás során a legfontosabb célja a különböző fejlesztési, modernizációs forrásokhoz való hozzájutás, ezért számukra elsőrendű érdek, hogy olyan csatlakozási forgatókönyvet sikerüljön megvalósítani, ami gyors és közvetlen anyagi támogatással jár. E nélkül az integrációnak számukra kevés gyakorlati előnye van.
Külkereskedelmi partnerek
A közép-kelet-európai országok gazdasági átalakítási stratégiája az elmúlt évek során sok területen elvált egymástól, a gazdasági reformokhoz eltérő utat választottak. Ennek ellenére – fáziseltolódással ugyan – a konvergencia elemei felismerhetők. Lengyelország az átalakulás kezdetén gyors, drasztikus lépéssel próbálta megteremteni a piacgazdasági fejlődéshez szükséges feltételeket. Csehországban úgy gondolták, hogy a gazdaság alapjaihoz nem kell hozzányúlni, mert az ország alkalmas a piacgazdaság kiépítésére, míg Magyarországon egyes területek gyors átalakítását tűzték ki célul (pl. privatizáció útján), sok területen azonban nem mertek, nem akartak drasztikus lépéseket megtenni. Észtországban is a gyors gazdasági átalakítás stratégiáját választották, sok területen jócskán túllicitálva a többi ország transzformációs lépéseit. Szlovénia ugyanakkor – rendkívül kedvező gazdasági kiinduló helyzetére építve – a fontolva haladás útját követte, s az "előbb reorganizáció hazai erőből" stratégiáját valósította meg. Emiatt több területen elmaradt a szabályozás a többi közép-kelet-európai országhoz képest, ám ez nem okoz különösebb problémát.
Mind az öt ország külkereskedelmében döntően az EU a fő partner, a reorientáció viszonylag gyorsan sikerült. A kereskedelmi mérlegekben 1996-97-ben mind Lengyelország, mind pedig Csehország rendkívül nagy hiányt halmozott fel, ami részben hozzájárult a cseh gazdaság tavalyi megrendüléséhez. Lengyelországban is már-már fenyegető méreteket ölt a kereskedelmi mérleg hiánya, ezt azonban ellensúlyozza a nem hivatalos termékforgalom, ami több milliárd dolláros pozitívumot produkál, illetve a közvetlen külföldi befektetések nagy és a következő években várhatóan tovább gyorsuló beáramlása. Magyarország, köszönhetően az 1995-ös stabilizációs programnak, kikerült az egyensúlyhiány bénító szorításából, az évi átlagos külfölditőke-beáramlás viszonylag magas, 2-2,5 milliárd dollár körüli. A külkereskedelem EU felé tolódása az export szerkezetének erőteljes átalakulásával járt, a legnagyobb növekedés a gép- és a feldolgozóipar többi ágazatában figyelhető meg. Szintén kedvező átalakulás zajlott le Lengyelország és kisebb mértékben Csehország kiviteli szerkezetében.
Szlovénia és Észtország kis mérete és külkereskedelmi nyitottsága miatt rendkívül kiszolgáltatott a világpiaci konjunkturális változásoknak. Szlovéniában a függetlenség elnyerését követően az export 1993 után indult jelentős növekedésnek, de 1996-97 során ez a dinamizmus megtört, főleg a kedvezőtlen külpiaci folyamatok hatására. A kivitel mintegy 70 százaléka irányul a fejlett országokba, a behozatal 78 százaléka származik onnan, és a Jugoszláv utódállamokra csak az export 15 százaléka jut. Észtország külkereskedelmi forgalmában jelentős szerepet töltenek be a skandináv országok, elsősorban Finnország.
A szabad kereskedelem megvalósulása Lengyelország és az Európai Unió között nem zökkenőmentes. Elég, ha az 1992 és 1997 közti lengyel vámpótlékot, a lengyel bőrexport korlátozását, a lengyel acélipart fenyegető EU-lépéseket, a lengyel olajszektortól a gépkocsigyártáson keresztül a különböző tanúsítványokig terjedő kétoldalú vitákat említjük. A társult országok közül Lengyelországot tekinti az Európai Unió a legrebellisebbnek, amellyel a vitás kérdéseket többnyire sikerül rendezni. Lengyelország az Európai Unió hetedik legnagyobb külkereskedelmi partnere, így a néha heves viták ellenére mindkét fél érdeke a megegyezés. A külkereskedelmi egyensúlytalanságok persze Magyarországon és Csehországban is teremtettek olyan helyzetet, amely miatt a szabad kereskedelem korlátozására került sor, ami átmenetileg kedvezőtlen légkört keltett EU-körökben, de igazán negatív reakciót nem váltott ki. Az Európai Unió viszont szinte fenntartás nélkül dicséri Észtország szabad kereskedelmét, ahonnan jelentős mértékben fát és fatermékeket importál, valamint igénybe veszi az észt textilipar bérmunkáját.
Mezőgazdasági helyzetkép
Fontos kérdés a mezőgazdaság helyzete, hiszen az uniós csatlakozási tárgyalások során e területen lehet a legnagyobb feszültségekre számítani. Magyarországon a mezőgazdaság GDP-hez való hozzájárulása 7,2 százalék, az ágazat a munkaerő 8 százalékát foglalkoztatja. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar szinte az egyetlen főbb gazdasági ágazat, amelyben Magyarország nettó exportőr, de az agrárexportnak csak a kétötöde kerül az EU-piacra. Lengyelországban az agrárkérdés a jövőben súlyos problémák forrása lehet, hiszen a foglalkoztatottak mintegy 25 százaléka valamilyen módon a GDP 8 százalékát előállító mezőgazdaságból él. Elkerülhetetlen lesz a birtokstruktúra megváltoztatása és az ágazatban dolgozók számának a csökkentése. Lengyelország importjának és exportjának jelenleg 10, illetve 11 százalékát teszik ki az agrártermékek, s az utóbbi 60 százaléka jut az Európai Unióba. Csehországban a mezőgazdaság a munkaerő 6,3 százalékát foglalkoztatja és 5,8 százalékkal járul hozzá a GDP-hez és viszonylag csekély problémát okozott a gazdaság átalakítása során.
Szlovénia és Észtország helyzete ezen a területen is eltérő, hiszen a két ország kis mérete miatt a mezőgazdaság integrálása itt jár a legkisebb nehézséggel. Ennek ellenére érdemes emlékeztetni: Észtországban az Oroszországra emlékeztető társadalmi viszonyok, az EU szerint erősen szennyező, hazai kitermelésű olajpalára épülő energiaszektora és a romokban heverő mezőgazdasága a többi társult tagállammal való összehasonlításban is lesújtó képet ad, ami a tárgyalásokon aligha szolgál előnyként.
Társulási változatok
Akárcsak a többi visegrádi ország, Lengyelország 1991 decemberében írta alá az Európai megállapodást, amelynek alapján tíz év alatt fokozatosan létrejön az ipari termékek szabad kereskedelme, és a mezőgazdasági termékekre is kölcsönös engedményeket tartalmaz. Az 1994 februárjától létesített társulási szerződés Lengyelország esetében megengedi, hogy az 2000-ig korlátozza a külföldi cégek lengyelországi pénzügyi tevékenységét. Lényegében ugyanezt a menetrendet dolgozták ki Magyarországgal és Csehországgal, míg Szlovéniával a Társulási megállapodás aláírására először a földrajzilag közeli háborús helyzet, majd pedig az Olaszországgal felmerült viták miatt csak jóval később került sor – annak ellenére, hogy a főbb gazdasági mutatókat tekintve az ország mindegyik közép-európai partnerénél fejlettebb. Észtország csak 1991 végén létesített diplomáciai kapcsolatot az EU-val, a legnagyobb kedvezmény elvére alapuló kereskedelmi egyezmény 1992-ben született meg (1993-tól hatályos), s csak ez után jutott el az ország oda, hogy szabad kereskedelemről és társulásról tárgyalhasson. Sikeresen. Észtország Lettországgal és Litvániával egy időben, 1994 májusában kötött szabad kereskedelmi egyezményt az Európai Unióval, amely 1995 elejétől hatályos. Észtország e téren hamar behozta lemaradását, ugyanis a nem egész 1,5 millió lakosú ország – sokak szerint merész lépéssel – már 1992-ben meghirdette a vámok teljes leépítését minden kereskedelmi partnerével szemben, s rövid idő alatt szabad kereskedelmi övezetté vált. Az Európai Unióval kötött szabad kereskedelmi megállapodása így a többi országnál gyorsabban érheti el céljait. A társulásról csak 1995 júniusában állapodtak meg, s ez csak 1998 elején lép életbe átmeneti rendelkezés nélkül.
A társulási megállapodások és az Európai Bizottság fehér könyve alapján szükséges jogközelítő lépéseket, az aquis communitaire (vagyis az alapszerződések, rendeletek és irányelvek összessége) beépítését a hazai jogba a társult államok fokozatosan hajtják végre. Lengyelország az intézményi felkészülés terén élen jár. 1996-ban jogi tanulmányok sorozata készült el, 29 munkacsoport dolgozik a jogközelítés aktuális feladatain.
Jogrendszer, tárgyalási pozíciók
Lengyelországban 1996 októberében állt fel az illetékes kormánybizottság: az Európai Integráció Bizottsága és annak hivatala államtitkári rangú kormánybiztos vezetésével. Ez a hivatal koordinálja az egyes kormányszervek EU-csatlakozással kapcsolatos lépéseit, és a tárgyalások előkészítésében központi szerepe van. 1997 januárjában fogadták el a Nemzeti integrációs stratégia című dokumentumot, mely a csatlakozási felkészülés ütemezésére hivatott, és jelentős információval szolgál Lengyelország tárgyalási pozícióival kapcsolatban.
Észtországban, a legkisebb társult államban korábban is volt európai ügyekért felelős tárca nélküli miniszter, ám 1996 óta létezik kormánybizottság és parlamenti bizottság is. Az Európai Integráció Hivatala csak 1997 végén kezdte meg munkáját. Észtország az 1997-es brüsszeli véleményekre válaszolva készítette el Reformúttérképét, és 1998 elején fogadja el Nemzeti munkaprogram címen ötéves integrációs stratégiáját.
Szlovénia annak ellenére, hogy a legkésőbb kötötte meg a társulási egyezményt az EU-val, igen gyors ütemben kezdte meg a tárgyalásokra való felkészülést. Jelentős anyagi eszközökkel működik a Gazdasági Minisztérium kutatóintézete, amely a csatlakozásra való felkészüléssel kapcsolatos kutatásokat folytatja. 1997 végére elkészült az a dokumentum is, amely részletesen tartalmazza azokat az intézkedéseket, amelyeket a sikeres EU-tárgyalások lefolytatása érdekében az elkövetkező években meg kell hozni.
Magyarországon mára tanulmányok sokasága készült el az EU-csatlakozás kérdéseivel kapcsolatban, és noha egyes témák még érintetlenek, sikerült a gazdaság, a politika és a jog területének legfontosabb részeit és feladatait feldolgozni, így a tárgyalásokhoz szükséges szellemi tőke és tudás már rendelkezésre áll. A koordinációt a Külügyminisztérium, a háttérmunka nagy részét pedig az Integrációs Stratégiai Munkacsoport látja el.
Csehországban a tárgyalásokra való felkészülés a többi országhoz képest kevésbé előrehaladott, elsősorban azért, mert az ország vezetése úgy gondolta, hogy már készen állnak a csatlakozásra, így felesleges sok energiát fordítani szükségtelennek tartott munkálatokra.
Az 1997-es brüsszeli vélemény szerint nincsenek alapvető problémák a csatlakozni kívánó országok politikai rendszerével. Az igazságszolgáltatás javítására és a korrupció visszaszorítására azonban a tagjelöltek mindegyike jelentős lépéseket tesz, de sikerről még nem beszélhetünk. Lengyelországban az új alkotmány nagyjából rendezte a felmerült problémákat (elsősorban az adatvédelem és a sajtószabadság területén), de további szabályozás szükséges. Észtországban az oroszok helyzetének rendezését már csak biztonságpolitikai okokból is sürgeti az Európai Unió, de tendenciájában jónak ítéli meg az utóbbi évek fejleményeit. Magyarország és Szlovénia igazán elmarasztaló szavakat lényegében csak a környezetvédelmi helyzet miatt kapott, ez azonban aligha tekinthető integrációt hátráltató tényezőnek. Csehország esetében szóvá tették a strukturális reformok lassúságát, ezen a téren azonban a gazdasági válság hatására minden bizonnyal gyors változásokra kerül sor.
Lengyelország 2002-től szeretne az Európai Unió tagja lenni, addigra vállalja az összes uniós szabályozás átvételét és alkalmazását, öt területet kivéve. Egyrészt bizonyos szabványok bevezetését el kívánja halasztani azok költségei miatt. Hogy konkrétan melyekről van szó, arról komoly alku várható. Szintén anyagi okokból szeretné késedelemmel bevezetni az Unió munkaügyi és szociális szabályozóit. A harmadik terület, melyre egyelőre nincs elég pénze Lengyelországnak, a környezetvédelem. A legnagyobb terhet a szennyezett vizek megtisztítása okozza, itt a lengyelek mindenképpen átmeneti vagy tartós felmentést (derogációt) kérnek. Társadalmi hatásai miatt Lengyelország szeretné a gazdaság néhány kulcsfontosságú területének állami támogatását és a külföldiek földhöz jutásának korlátozását fenntartani. Kérdéses, hogy Lengyelország ezekért cserébe milyen engedményekre hajlandó. Olyan horderejű kérdésekről van szó, amelyek miatt (vagy amelyek ürügyén) kitolódhat a csatlakozás ideje, de az is elképzelhető, hogy az EU közös agrárpolitikai és esetleg a regionális támogatásokat nyújtó alapjai maradnak zárva Lengyelország előtt. (Az utóbbiak esetleg a folyamatban levő nagyszabású közigazgatási átszervezésből fakadó felkészületlenség miatt.) Az pedig szinte biztos, hogy a munkaerő szabad áramlását illetően az EU fenntartásokkal él majd.
Észtország nem tett közzé olyan dokumentumot, amelyből kiolvasható volna tárgyalási stratégiája, sok szempontból később jövőnek számít, és a szovjet örökségből következően jelentős többletterhekkel indul a csatlakozási tárgyalásokra. Sok területen aligha kerülhetők el derogációk, de az is igaz, hogy Észtország számára nem presztízskérdés, hogy már 2002-ben az EU tagja legyen. A többi tagjelölthöz képest könnyedén viseli, ha tagsága kisebb késést szenved. A földtulajdont illetően és költségvetési kérdésekben Észtország a többi államnál rugalmasabb, a szabad munkaerő-áramlás pedig gyakorlatilag csak Finnországot érinti (nem is túl érzékenyen). Vagyis könnyen megeshet, hogy az EU alig kér majd Észtországtól derogációkat olyan területeken, melyeket más országok esetében központi problémának tartanak az EU politikusai.
A kibővülés idején a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) előrehaladott stádiumban lesz. Az újonnan csatlakozók valószínűleg nem vezetik be ugyan rögtön az eurót, de a maastrichti kritériumoktól nem térhetnek el lényegesen. Lengyelországban az előző kormány kidolgozta az "Euro 2006" tervet, amely a címében is szereplő évet jelöli meg az euro lengyelországi bevezetésének időpontjaként. A nemzeti integrációs stratégia is ezt a határidőt tartalmazza. Harmadik éve teljesül az adósságra és költségvetési hiányra vonatkozó kritérium, az infláció csökkenése kedvezően alakul. A jelenlegi árfolyampolitika a csúszóleértékelés és a lebegtetés kombinációja. Az infláció további sikeres leszorítása és a nemzeti bank folyamatban levő átszervezésének sikere esetén megvalósíthatónak látszik az EU-konform árfolyampolitika. Problémát okozhat a fizetési mérleg hiánya.
Észtország nemzeti bankja komoly dicséretet kapott az EU országvéleményében, mivel az országban páratlan monetáris és költségvetési szigor érvényesül. Adósság és költségvetési hiány lényegében nincs (a maastrichti feltételek töredékét sem érik el ezek a mutatók). Az infláció csökkenése kedvező. A kényes pont az 1992 óta rögzített árfolyam, de kis országról lévén szó, az sem kizárt, hogy az EU besegíti az észt koronát az euroövezetbe. Valószínű, hogy az EMU létrejöttével a – mondhatni – többsebességes Európa valósul meg. Így ha bármely társult ország felvétele esetén annak ebbe a többsebességes struktúrába kell belépnie, s nem a társult országok kedvéért jön létre a több sebesség. Ha sok tagot magában foglaló kibővített EU-val számolunk, akkor a kulcsszó mindenképpen a megkülönböztetés lesz.
Lesz-e egyeztetés?
Az érintett országok egyeztetési szándéka a többi közép-európai országgal minimális. A 39 milliós Lengyelország a CEFTA keretein túl nem törekszik együttműködésre, sőt a CEFTA-megállapodást is több alkalommal megsértette. Lengyelország önmagában majdnem kétszer akkora piac, mint a csatlakozási tárgyalásokat kezdő másik négy ország együttesen, ráadásul hatalmas mezőgazdasági népességgel és a többi országban már nem létező ipari nagyvállalatokkal, jelentős állami gazdasági befolyással és felelősséggel. Konkrét kérdésekben kialakulhat közös álláspont vagy közös magatartás (például a tárgyalások egyidejű megszakítása), de Lengyelország aligha vesződik majd módszeres egyeztetéssel. A NATO-bővítés során Lengyelország stratégiai fontossága vitathatatlan, ám az EU-bővítés első körében Lengyelországot ki lehet hagyni. A lengyel vezetés az ország védelmi-stratégiai fontosságát hajlamos összemosni gazdasági fontosságával, amihez a jelentős gazdasági növekedés is impulzusokat ad. Nem kizárt, hogy a lengyel különcködés visszaüt, ahogy az sem, hogy Varsó rádöbbenhet: a jelenleginél szorosabb együttműködés hasznára válhat, sőt helyzeténél fogva még az együttműködés központja is lehet.
Észtország kicsi, és messze van a többi csatlakozni kívánó országtól. Még a megfelelő szintű diplomáciai kapcsolatok is hiányoznak ahhoz, hogy érdemi egyeztetőmunka kezdődhessen. Bár sok, a többiekéhez hasonló problémával küzd, más azok súlya, s más kérdésekben pedig rugalmasságot tud tanúsítani. Az sem elhanyagolható, hogy az EU-n belül mások a fő partnerei.
Csehország az elmúlt időkig a legteljesebb mértékben elzárkózott bármiféle egyeztetéstől az EU-csatlakozással kapcsolatban. A megváltozott gazdasági körülmények valószínűleg felerősítenek valamiféle egyeztetési törekvéseket, de ezek várhatóan nem lesznek komolyak. Hasonló fejlemények várhatók Magyarország és Szlovénia esetében is, bár a legtöbb, legközelebbi egyeztetésre eddig is valószínűleg Magyarország és Szlovénia között került sor.
A taggá váláshoz szükség van az EU-tagállamok ratifikációjára. Ausztria számára nem az oly sokat emlegetett szomszéd államok okozzák a legfőbb gondot, hanem mint a legtöbb tagállamnak, valójában Lengyelország. Lengyelországnak igen óvatosnak kell lennie a tárgyalások során, hogy mind a tizenöt állam számára elfogadható kompromisszumok szülessenek. Észtországnak könnyebb lesz a helyzete: Finnország, Svédország, Dánia egyértelműen támogatja, a többi országban csak annyit tudnak róla, hogy nem kerül szinte semmibe ilyen csöppnyi ország felvétele. Szlovénia szintén elenyésző költségtöbblettel fenyeget, taggá válásával kapcsolatban komolyabb ellenkezés aligha adódhat, korábbi kifogásait valószínűleg Olaszország sem fogja többé emlegetni. Csehország és Magyarország helyzetét az teszi kedvezővé, hogy Németország támogatására számíthat, de igazán komoly kifogások velük szemben egyik tagállam részéről sem hangzottak el.