Néha tudható, néha sejthető, néha pedig örök rejtély marad, hogy a közpénzek kezelői mi mindenre költik az adófizetők pénzét. Bimbózó demokráciánkban az államháztartás mérlege nyilvános. Tudjuk, mekkora a befolyt összeg s mennyi a kiadás (sőt nagyjából tudunk arról is, hogy mekkora jövedelmet sikerül eltüntetni az adóhatóság látóköréből). Ám szakértők hada akár a legszorgosabb böngészés után sem találná meg például azt az előirányzatot, amely a társadalombiztosítási befizetések nyilvántartására szolgáló rendszer ismételt korszerűsítésének kiadásaira szolgálna. Márpedig – hallottuk a minap a közszolgálatiban – a frissen bevezetett floppys (flepnis?) szisztéma – létének két-három hónapja alatt bebizonyította, hogy nem alkalmas a feladat megoldására. A tb ilyetén nyilvántartási ügyeiben (v. ö. vényellenőrzési rendszer) elúszott már néhány száz millió forint, s júniusra újabb zseniális ötlet megvalósítása várható – közpénzből. (Vajon az a ...hm, szakértő, aki a jelenlegi módszert kieszelte, jutalmat kapott vagy útilaput fáradságos munkájáért? Netán rábízzák a júniusi változat kidolgozását is?)
A ki, mennyit, mire szán kérdésre ki-ki helyzete, politikai pártállása szerint válaszol. A levél- és pénzkihordók például nemrégiben igen határozottan foglaltak állást a jeles közintézmény, a posta bevételeinek felosztása tárgyában. Ha a postások jövedelméből megvásárolható áruk és szolgáltatások együttese alapján mérlegeljük követeléseiket, jó okkal mondható, hogy azok indokoltak, semmiképp sem túlzók. Ha viszont a posta mint intézmény teljesítménye a mérce, akkor a postásszakszervezet – több mint mohó. (Itt illő finom disztinkciót tenni: nem gondolom, hogy a postások volnának kevésbé szorgalmasak és tettrekészek, mint mások; intézményük az, amelynek teljesítménye fölöttébb gyenge.) Mármost fontos közintézmény erős érdekvédelmi szervezete bátran lehet mohó, sztrájkjuk nagyobb veszteségeket okozhat, mint a teljesítménnyel már nem fedezett béremelés kifizetése.
Egyébiránt a szakszervezeteknek dolga a munkavállalók érdekeinek védelme, s minél többet csikarnak ki a munkáltatóktól, annál jobban végzik a dolgukat. Vagy mégsem? A teljesítménytöbblettel, kelendőbb, fajlagosan olcsóbb és jobb áruval, hatékonyabb szolgáltatással nem fedezett béremelés jótékony hatását mihamar felemészti a gyorsuló infláció, újra kezdhetők a bértágyalások. Ráadásul az erős szakszervezetek csakis saját ágazatukban tüsténkednek, maguk javára változtatván ezzel az elosztási arányokat. S lám, milyen érdekes, az erős szakszervezetek leginkább az állami szektorban foglalkoztatottak jogait védik hevesen, a magánszférában alig-alig hallik hangjuk. Nincs nyoma annak sem, hogy a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek a feketegazdaságban foglalkoztatottak tömörítésén szorgoskodnának, holott az itt keletkező jövedelmek megadóztatásával csökkenhetne a bérből és fizetésből élők adóterhe, viszonylag gyorsan javíthatók lennének az életkörülmények.
Persze ezt a feladatot mégis túlzás lenne a szakszervezetekre terhelni, hiszen az államtól kapott csekély támogatásból létezni is alig tudnak szegények. Tudjuk, a közjó érdekében fáradozó más szervezetek sokasága is üres pénztárral kénytelen vállalt teendőit ellátni. S minthogy az állam azért mégiscsak tetemes summát költ évről évre mindenfélére, mind e szervezetek indokoltnak látják, ha a közkasszából nekik is csurran-cseppen. Pénzt kérnek tehát, s miért is ne tennék, kérni nagyjából ingyen van. Állami támogatás kellene a feltalálóknak, a kultúra napszámosainak, a lakásépítőknek, a hátrányos helyzetű gyengéknek és elesetteknek, nemkülönben a vállalkozóknak, beruházóknak, exportőröknek, akiknek áldásos munkájától várható a gazdaság, ezenképpen az ország felvirágzása. Mellékesen pedig jó lenne, ha az állam csak adná a pénzt, egyéb dolgokba, például annak felhasználásába (elköltésébe) pedig már ne szóljon bele semmi hivatalos ember, mert az már a demokrácia, az önszerveződés jogának sérelme lenne. Ki mondhatja, hogy egyenként s együttesen nincs igazuk?
Választási időszakban aztán mind a jogos igények, mind az ismétlődő kérincsélések és a megalapozatlan követelések politikai argumentumokká válnak, s polgár legyen a talpán, aki az igaz vagy csak igaznak ható érvek, nyomós, avagy csak tetszetős magyarázatok kusza tengerében megtalálja a hitelt érdemlőt.
Bank- és adóskonszolidáció, privatizációs szédelgések, képtelenül zűrzavaros társdalombiztosítási ügyek és a rettenetesen romló közbiztonság van a mérleg egyik serpenyőjében; erősödő nemzetközi bizalom, tartósnak ígérkező gazdasági növekedés, privatizációs sikerek, a szociális helyzet valamelyes javulása és a demokrácia intézményrendszerének kiépítése van a másikban. Mindez egyelőre a káosz és az új, mindenki által remélt jobb világ sajátos elegye. Rend akkor lesz, ha a választók bizalmából a T. Házba került urak és hölgyek felhagynak kisded politikai játékaikkal, s – egyebek mellett – döntenek például arról, mely közkiadások fedezése indokolt a közös kasszából, melyeket kell az önkormányzatokra, s melyeket a polgárok áldozatkészségére bízni. Így talán az adófizetők is többet tudhatnának arról, mire költik a pénzüket.
Lovász Péter