A fegyverüzlet napjainkban

 

Jó nevű költők és filozófusok sokáig hitték és hirdették: a kar fontosabb, mint a kard, a szellem erősebb, mint a fegyver. Napóleon viszont kijelentette: az erős zászlóaljaknak mindig igazuk van. E filozófiai vita bizonnyal szerfölött fontos a fegyverek felhasználói, még inkább a fegyverhasználat áldozatai számára. Akik mindezzel talán kevésbé törődnek, azok a gyártók és a forgalmazók. Ők a fegyverbizniszt bevételi forrásnak, a technikai fejlődés motorjának látják, s nekik is igazuk van, hiszen a fegyvergyártás és -kereskedelem emberemlékezet óta a legjövedelmezőbb vállalkozások sorába tartozik. Lovász Péter szerkesztette összeállításunk e sajátos világ mai arculatáról ad képet.

 

A hadiipar jelene és jövője

 

A hadiipar definíciója vitatott. Egyes szakértők csak azokat a tevékenységeket sorolják körébe, amelyek kizárólagos piacát a fegyveres erők alkotják, vagyis csupán a fegyverek és a különböző katonai berendezések gyártását tekintik annak. A másik végletes megközelítés minden olyan, a hadseregeket kiszolgáló ipari és szolgáltató tevékenységet ennek keretébe sorol, amely a mozgósítás esetén stratégiai jelentőséget nyerhet.

A hadiipar véleményem szerint nem tekinthető még olyan értelemben sem homogén ágazatnak, mint a vegyipar vagy a gépipar, hiszen igen különböző és technikai-gazdasági sajátosságait tekintve is eltérő termelési tevékenységeket foglal magában. Elég csak utalni például a nagy különbségre a lőszer-, robbanóanyag-, könnyű- és nehézfegyvergyártás, a repülő- és rakétaipar között. E tevékenységek különböző iparágakba sorolhatók. A hadiipar sokkal inkább sajátos iparcsoport, ipari blokk, amelynek alapvető jellegzetessége a felhasználási célok azonossága vagy hasonlósága és a vásárlók körének jellege. Nincs még egy olyan iparcsoport a világgazdaságban, amelyet a hidegháború és az ezzel párosuló fegyverkezési verseny befejeződése olyan nagy mértékben sújtott volna, mint a hadiipart. Úgy tűnik azonban, hogy az évtized végére gyakorlatilag befejeződött a világ hadiiparának zsugorodása, és kezdenek kirajzolódni azok a tényezők, amelyek a XXI. század első évtizedeiben meghatározzák majd ennek a komplex ipari tevékenységnek a körvonalait.

A hidegháborúnak vége

A világ hadiipara a hidegháborút követő időszakban több szempontból és dimenzióban is vizsgálható. Az egyik dimenzió a konverzió, illetve a honvédelmi kiadások csökkentésének makro- és mikroökonómiai következményei. Ennek a kérdéskörnek az elmúlt években nagy figyelmet szenteltek az ENSZ-ben és azokban az országokban, ahol jelentős mértékben csökkentették a honvédelmi kiadásokat. Kiderült, hogy az átállás a polgári célú termelésre, a fegyveres erők csökkentése, a készletek egy részének megsemmisítése, a felszabaduló munkaerő foglalkoztatása számottevő összegeket emésztett fel a potenciálisan felszabaduló erőforrásokból. Egy másik dimenzió a fennmaradó struktúrák jövője. Ez esetben a vizsgálódások a mai és a várható hatalmi versengés problematikájából és azokból a várható, valamint a jelenlegi konfliktusokból, stratégiai döntésekből indul ki, amely(ek) a hadiiparral kapcsolatos szükségleteket végső soron meghatározzák.

A honvédelmi kiadások csökkenése

A katonai piac nagysága adott országban öt fontos mutatóval határozható meg:

• a honvédelmi kiadások volumene és azok aránya a bruttó nemzeti termékben;
• a haderők áru- és szolgáltatásvásárlásainak s ezen belül a közvetlen katonai berendezések, felszerelések és hadianyagok vásárlásainak nagysága, beleértve az importot is (ez a hadiipar makrokörnyezete);
• a katonai célokat szolgáló K+F ráfordítások, amelyek arra utalnak, hogy az államok milyen mértékben tekintik prioritásnak haderőik modernizálását;
• a fegyveres erők tagjainak és a hadiiparban foglalkoztatottaknak fogyasztása, ami létszámuk alakulásától és jövedelmüktől függ (egyes országokban ide sorolják a hadviseltek javadalmazását is;
• a fegyverek és katonai berendezések exportja.

A hidegháború befejeztével mindegyik fenti kategóriában jelentős visszaesés volt. Kérdés, hogy a katonai piac mennyivel szűkült. Az ENSZ makrogazdasági adatai szerint az államok katonai kiadásai az 1986-87-es 1300 milliárd dolláros csúcshoz képest (a világ bruttó nemzeti termékének több mint 5,5 százaléka), 1996-ra 650 milliárd dollárra, vagyis a világ bruttó nemzeti termékének 2,3 százalékára estek vissza, tehát számottevően csökkentek. A visszaesés a legnagyobb mértékű Közép- és Kelet-Európában, valamint a szovjet utódállamokban volt. (Körülbelül egyhatodára a 10 év előttinek, a GDP-ben számítva.) A fejlett ipari országok esetében a katonai kiadások 1996-ban mintegy 40 százalékkal kevesebbet tettek ki, mint tíz évvel korábban. Legkisebb mértékben a fejlődő országokban estek vissza a honvédelmi kiadások, sőt ott esetenként nőttek is.

A honvédelmi kiadások csökkentése a katonai piacot alkotó kategóriákból legnagyobb mértékben a csak honvédelmi célokat szolgáló és az ezekhez közvetlen alvállalkozókként kapcsolódó alapvető ipari és szolgáltató tevékenységek piacát zsugorította. Az Egyesült Államokban például e költségvetési tétel nagysága egyharmada volt 1996-ban a tíz évvel előttinek. A világ 100 legnagyobb hadiipari társaságából 1989-ben, tehát az utolsó, még hidegháborúsnak tekintett esztendőben 47 működött az Egyesült Államokban, s ezek teljes üzleti forgalma 106 milliárd dollár volt. 42 társaság volt nyugat-európai, 53 milliárd dolláros üzleti forgalommal. Ezek közül 14 volt angol, 17 milliárdos forgalommal, kilenc francia, 16 milliárdos és 7 volt német, 8 milliárdos forgalommal. Japán 6 társasággal részesedett az első 100 társaságból, 6 milliárd dolláros forgalommal. A fejlődő világból 5 társaság szerepelt az első száz között, mintegy négymilliárdos termelési értékkel. (A volt szocialista országok hadiipari társaságai ezekben az adatokban nem szerepelnek.)

A haditermeléssel foglalkozó társaságok, köztük is elsősorban az amerikaiak, polgári célokra is termeltek. A polgári termelés arányát tekintve is nagy különbségek voltak közöttük. A General Motors üzleti forgalmának például csak 4 százalékát tette ki a haditermelés, míg a Lockheedének 74 százalékát.

Globális méretekben tíz évvel ezelőtt mintegy 16 millió személy dolgozott a hadiiparban. A Wall Street Journal szerint közülük mintegy négymilliót bocsátottak el, illetve alkalmaztak más területeken a honvédelmi célokra termelő vállalatok keretében. A fejlett ipari országokban a közvetlen katonai célú K+F ráfordítások mintegy 25 százalékkal estek vissza.
A volt szocialista országokban a csökkenés sokkal radikálisabb volt. Egyes fejlődő országok ugyanakkor növelték katonai célú kutatásaik volumenét. A katonai kiadások csökkenése 1996-ra számottevően lassult, s egyes szakértők szerint megállt. Valószínűleg ugyanez következett be a hadiipari megrendelések terén is. ENSZ-statisztikák alapján elvégzett számítások szerint a hadiipar globális szinten, 1995-ös árakon mért bruttó termelési értéke az 1986/87-es 540 milliárd dollárról körülbelül 280-300 milliárdra esett vissza. A fegyverek és hadianyagok világexportja a '90-es évek közepére az 1984-87-es évek 75 milliárd dolláros átlagának 40 százalékára csökkent, de az évtized közepére a csökkenés görbéje laposodni kezdett.

Közel az ezredforduló

A fenti adatokból is nyilvánvaló, hogy a hidegháború befejeződésének gazdasági következményei a katonai célú felhasználásra termelő, illetve szolgáltató vállalatoknak lényeges gondokat okoztak, s ezen belül is mindenekelőtt azokra az országokra hatottak, amelyek a globális fegyverkezési verseny fő résztvevői voltak. Az 1990-es évek második felében a világ államai közül 61-ben van valamilyen mértékben hadiiparinak számító tevékenység. Ennél több az olyan ország, amelynek katonai berendezéseket és felszereléseket javító, illetve karbantartó kapacitása van, ennek egy része termelésre is konvertálható. Az államok a hadiipari kapacitások és képességek szemszögéből a következőképpen csoportosíthatók:

A.: Önálló, jelentős K+F háttérrel is rendelkező hadiiparú országok: Egyesült Államok, Oroszország, Németország, Anglia, Kína, Olaszország, Svédország, Japán.

B.: Széles választékú hadiiparral és jelentősebb kapacitással rendelkező országok: India, Brazília, Izrael, Svájc, Dél-Korea, Észak-Korea, Dél-Afrika, Spanyolország, Cseh Köztársaság, Lengyelország, Belgium.

C.: Széles választékú, de kis kapacitású hadiiparral rendelkező államok: Ausztrália, Irán, Indonézia, Malajzia, Pakisztán, Thaiföld, Törökország, Jugoszlávia, Chile, Tajvan, Kanada.

D.: Szűkebb választékú és csekély kapacitású hadiiparral rendelkező országok: Argentína, Egyiptom, Magyarország, Szlovákia.

E.: Minimális hadiiparú államok.

A XXI. század előestéjén a világ hadiipari termelésének 72 százaléka a NATO-országokban összpontosul, s ennek körülbelül kétharmada az Egyesült Államokban. A Varsói Szerződés volt tagállamaiból, mindenekelőtt Oroszországból, a hadiipari világtermelésnek körülbelül 18 százaléka származik. Ezek az arányok azonban sok vonatkozásban félrevezetőek, hiszen nem adnak tényleges képet a technikai fejlettségről, a képességekről és a minőségről, illetve a nemzetközi függőségi viszonyokról. Világviszonylatban az Egyesült Államok vezető szerepet játszik az elektronikus távvezérlő és más elektronikus rendszerek terén, a nanotechnikában és az új anyagok alkalmazásában. Oroszország és az Egyesült Államok élen járnak a rakéta- és a nukleáris fegyverzet legtöbb lényeges területén. Az amerikai honvédelmi minisztérium „Kritikus fontosságú hadiipari technikák" című legutóbbi listáján számos olyan területet emelnek ki, ahol a nyugat-európai országok az amerikaival azonos szintű vagy fejlettebb haditechnikával rendelkeznek. Németország és Franciaország megelőzik Amerikát a különleges pontosságú szerszámgépek gyártásában. Franciaország, Németország, Izrael és Oroszország kiváló minőségű és nagy rugalmasságú páncélzat előállításában járnak az Egyesült Államok előtt. Anglia, Franciaország és Németország a távérzékelő berendezéseket zavaró technikában járnak élen. Franciaország, Anglia és Oroszország a földi járművek távvezérléséhez szükséges technikában az elsők. A harcirepülők terén például a hét élenjáró ország, az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország, Anglia, Németország, Olaszország és Svédország között három olyan ország van, amely teljesen önálló tervező-, fejlesztő- és termelőképességekkel rendelkezik: az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország. Angliának van ugyan önálló tervező- és fejlesztőkapacitása, de a termelésben nemzetközi konzorciumtól függ. További kilenc harcigépgyártó ország, Kína, Brazília, Izrael, India, Japán, Románia, Tajvan, Dél-Afrika és Jugoszlávia úgynevezett másodlagos, a vezető államoktól függő termelők, korlátozott képességekkel és kapacitásokkal. A tankokat és páncélozott járműveket termelő sok-sok ország többségében a helyi termelés tulajdonképpen összeszerelés. Globálisan mintegy 16-20 ország rendelkezik ballisztikus rakétákat gyártó kapacitásokkal, közülük 5-6 önálló kutatási-fejlesztési bázissal.

Kilenc ország bizonyítottan képes nukleáris fegyverek gyártására, s további 8 bír erre irányuló programmal, 15 állam gyártott, illetve képes gyártani vegyi fegyvereket, körülbelül 20-22 ország állított elő biológiai fegyvereket, illetve képes gyártásukra. Az ilyen fegyverek elleni védekezéshez szükséges technika kifejlesztésére önállóan csak igen kevés állam bizonyult képesnek. További lényeges kérdés az előállítási költségek nagysága. E tekintetben számos ország megelőzi az Egyesült Államokat.

Új doktrínák

A hidegháborút követő időszakban a hadiipar fejlődésének irányát, intenzitását, szerkezeti átalakulását és földrajzi elhelyezkedésének változásait több tényező határozza meg. Nyilvánvaló, hogy az egyes országokban a politikai és biztonsági döntések alapján megfogalmazott prioritások nagymértékben különböznek az állam globális hatalmi hierarchiában elfoglalt helyétől és a nemzetközi feszültséggócokhoz való viszonyától függően. Nem elhanyagolhatók a gazdasági meggondolások sem, hiszen a hadiipar számos országban mindig is fontos helyet foglalt el mint exportiparág. A hidegháborút követő szakaszban, a belső katonai piac szűkülésével a kivitel jelentősége mindenütt nőtt. Az államok döntései a katonai költségvetések nagyságáról és megoszlásáról, valamint a nemzeti hadiiparral összefüggő szervezeti kérdésekről a fentiek nyomán is rendkívül különbözőek. A hidegháború befejezése óta például az Egyesült Államok kormányai országuk fegyverkezési programjának három jelentős felülvizsgálatát hajtották végre. Az elsőre 1990-91-ben került sor, s azt volt hivatva meghatározni, hogy mekkorák legyenek az USA fegyveres erői. Az úgynevezett „Base Force Strategy" című jelentésben azt javasolták, hogy a fegyveres erőket a hidegháborús évekhez képest 25 százalékkal kell csökkenteni, szerkezetüket át kell alakítani. A következő felülvizsgálat az úgynevezett Bottom-up Review program, amelyik az előzőekben javasoltakhoz képest további 15 százalékos csökkentést javasolt. Az 1997-ben befejeződött harmadik felülvizsgálat az amerikai gazdaság teherbíró képességét és a stratégiai katonai szükségleteket kívánta összhangba hozni. Abból indult ki, hogy az Egyesült Államoknak képesnek kell lennie egyidejűleg két jelentős regionális háborúra; hogy fel kell készülnie a nemzetközi terrorizmus elleni harcra, ha a terroristák biológiai és vegyi fegyvereket, sőt interkontinentális, ballisztikus rakétákat is használnak; s jóllehet az ország jelenleg nem áll szembe globális ellenféllel, ez 2015 körül már nem zárható ki, tehát erre is fel kell készülni. Előzetes elképzeléseik szerint a katonai kiadásokat a bruttó nemzeti termék 3-4 százaléka körül kell stabilizálni. A kiadások körülbelül 20-25 százalékát kell új fegyverek vásárlására s mintegy 15 százalékát kutatásra, fejlesztésre és kísérletekre fordítani.

Igen jelentős változások mennek végbe a megrendelések szerkezetében. Az új szerkezetet egyrészt a hidegháború utáni korszak várható konfliktusai, másrészt Amerika stratégiai honvédelmi képessége fenntartásának szükségletei igénylik.

Amerikai tervek

A következő mintegy öt-tíz esztendő során az amerikai haderő fejlődésének irányait ennek alapján a következőkben fogalmazták meg:

• kisebb létszámú, aktív alakulatok, gyorsan mozgósítható tartalékos háttérrel, kevesebb előretolt katonai bázissal, de lényegesen nagyobb mobilitással, a csúcstechnika legújabb vívmányait integráló fegyverekkel és fegyverrendszerekkel;
• jelentős nukleáris kapacitások fenntartása, a vegyi és biológiai fegyverekkel szembeni nagyobb védelmi képesség;
• jobb képességek a mozgósításra.

Az említettek a hadiipari bázis átalakítását is igénylik. Ennek főbb irányait a következőkben látták:

• fejlett kutató- és fejlesztőbázis fenntartása, közvetlen hozzáférhetőség a polgári K+F eredményeihez;
• a műszaki tervezés és a prototípusok folyamatos megújítása, egyszersmind korlátozottabb, de hatékonyabb termelőképességek fenntartása a hadiiparban, különösen annak kulcsterületein;
• a lőszerek, az alkatrészek és a hadsereg ellátásához szükséges egyéb termékek rugalmas termelésének fenntartása;
• nagy volumenű fenntartó és javító kapacitások fenntartása;
• a nemzetközi együttműködés meghatározott mértékű és irányú bővítése a fenti célok érdekében;
• a haderők ellátási menedzsmentjének radikális modernizálása.

Igen lényegesnek tekinti az amerikai kormányzat is ugyanakkor a fegyverek és katonai berendezések, felszerelések és szállítóeszközök kivitelét, illetve az export támogatását is.

A többiek szempontjai

A középhatalmi státusba zsugorodott Angliának és Franciaországnak bizonyos globális elkötelezettségek mellett a közös európai biztonsági érdekek és a hatalmi egyensúly fenntartása lényeges cél a szükségletek megfogalmazásakor. Mindkét ország ugyanakkor igen jelentősnek tartja a hadiipari exportot is. India hadiiparának fejlesztésében továbbra is jelentős tényező például a Pakisztánnal kialakult fegyverkezési verseny, de szerepet játszik benne a kínai katonai potenciál ellensúlyozására irányuló törekvés is. Brazília esetében ma már a hadiipar elsődlegesen exportiparág. Kína esetében a nagyhatalmi státus erősítésének és hitelességének fontossága mellett az esetleges támadók elrettentése, Japán stratégiai ellensúlyozása és a tajvani hadsereggel szembeni jelentős túlsúly követelménye alapvető célok. Izrael számára a védelem, az elrettentés, az esetleges embargós veszély ellensúlyozása stratégiai cél, ami az adott térségben kialakult viszonyok alapján érthető.

Sajátos külön probléma Oroszország, amely a volt Szovjetunió hadiiparának több mint 90 százalékát s hadiipari kutatási kapacitásának ennél is nagyobb hányadát örökölte. Az orosz katonai doktrína alapvető céljai a következők: Oroszország egész területének védelme s a képesség fenntartása elrettentő ellencsapásra; biztonsági garanciák nyújtása azoknak a volt szovjet köztársaságoknak, amelyek erre igényt tartanak; a képesség fegyveres szeparatista-, terroristacsoportok likvidálására; a képesség nemzetközi béketeremtő és békefenntartó akciókban való részvételre a vezető hatalmakkal azonos szinten. Ez a doktrína az orosz hadsereg mai állapotához és a gazdasági realitásokhoz képest ambíciózusnak tűnhet. Az orosz hadsereg azonban mindenképp jelentős nemzeti és nemzetközi tényező, konszolidációja pár éven belül bizonnyal megvalósul.

Az orosz hadiipar 1995-ben 10 évvel azelőtti kapacitásának mintegy 25 százalékával működött. Egyes szektoraiban a kapacitáskihasználás ennél is alacsonyabb volt. A hadiipar helyzetét az Orosz Föderációban több tényező is bonyolítja. Ezek között a leglényegesebbek:

• a K+F bázis jelentős részének leépülése és a kutatók tömeges kivándorlása,
• az orosz hadsereg gazdasági nehézségei, amelyek számottevően korlátozzák beszerzéseit, fegyverzetének modernizálását,
• a részleges és esetenként sikeres és hatékony konverzió, amelynek hatására több társaság is kivonult a hadiipari szektorból,
• a piacosodás, a nemzetköziesedés, az állami tulajdon fenntartását célzó és a privatizációs törekvések közötti konfliktusok.

Még összetettebb a helyzet a többi volt szocialista ország esetében. Egyesek ezek közül a Varsói Szerződés megszűnése után szinte teljes egészében leépítették hadiiparukat, mások, például a Cseh Köztársaság, Románia, Szerbia, részben Szlovákia igyekeztek az új piaci feltételekhez alkalmazkodni, több-kevesebb sikerrel.

A haditechnikai fejlődés irányai

Az egyes országok hadiipara különböző technikai korszakokban fejlődött ki. A korszerűsítésre – néhány vezető hatalom kivételével – már a hidegháború éveiben is szűkülő mértékben került sor saját kutatás és fejlesztés alapján. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország és Anglia voltak a katonai innováció fő forrásai és a licencek, valamint a fejlett technika fő szállítói. Elszigetelt esetekben egy-egy szűkebb területen azonban kis országok, például Izrael és Olaszország is képesnek bizonyultak jelentős újításokra. Ezeket azonban ritkán tudták nemzeti hadiiparukban tömeges méretekben hasznosítani.

Az 1960-as évek vége óta kibontakozott technikai átalakulásban a fegyverkezési verseny kulcsfontosságú tényező volt. Sajátos új kölcsönhatások alakultak ki a polgári és katonai célú K+F között. A Szovjetunió igyekezett zárt rendszert kialakítani a haditechnikában, de ott sem mindig sikerült. A hidegháború utáni szakaszban globális méretekben a következő tendenciák rajzolódnak ki:

• A technikai vívmányok hatására az információs iparban, a távirányítás, távérzékelés terén, a XXI. század első évtizedében valószínűleg új technikai forradalom megy végbe a vezető ipari államok fegyverrendszereiben, gyakorlatilag minden fegyvernemben.
• A vezető nyugati hatalmak, a korábbiaknál korlátozottabb mértékben ugyan, de folytatják katonai célú kutató és fejlesztő tevékenységüket a nukleáris fegyverek, a biológiai hadviselés, a távérzékelés, távellenőrzés, távirányítás terén. A célkiválasztás, a célzás, a célba juttatás és a cél megsemmisítésének pontossága az egyik döntő feladat.
• További fontos szándék olyan képességek kifejlesztése, amelyek csökkentik a harcoló egységek függőségét a magasan fejlett, rendkívül költséges és sebezhető katonai infrastruktúrától, különösen a légierők és a hadiflotta esetében.
• Kulcsfontosságú céllá lépett elő a hagyományos könnyűfegyverek tökéletesítése és a harcosok közvetlen védelmét szolgáló technika fejlesztése is. Ez jelentős részben a páncélosok elleni eszközök, illetve a páncélozott járművek támadó és védelmi képességének, mozgékonyságának javítására irányul, de magában foglalja a kézifegyverek minden korábbit felülmúló korszerűsítését is.

A szovjet-amerikai versengés hiányában s az eszközök korlátozottsága miatt, a hadiipari K+F tevékenységek a következő időszakban nagyobb mértékben irányulnak a már meglevő technika sokoldalúbb alkalmazására. Minőségileg új technikával összefüggő kutató és fejlesztő tevékenységek azonban természetesen egyetlen területen sem zárhatók ki a jövőben sem.

A cégek stratégiája

A hadipari társaságok üzleti stratégiai, racionalizálási döntéseinek fontossága mindenekelőtt a vezető ipari országokban és Oroszországban befolyásolja növekvő mértékben a hadiipar jövőjét. Az Economist adatai szerint a világ 20 legjelentősebb hadiipari társaságából 1997-ben 11 volt amerikai, s ezek adták a 20 társaság össztermelésének 80 százalékát. A 100 legnagyobb hadiipari társaság közül 48 volt amerikai s további 32 francia, angol és német. A 48 amerikai társaság adta az össztermelés 64 százalékát. (Az orosz hadiipari társaságok, amelyek méreteiket és koncentráltságukat tekinve egyes területeken, például a repülő- és rakétaiparban vagy a könnyűfegyverek gyártásában az amerikaiakkal vannak azonos súlycsoportban, ezekben az adatokban nem szerepeltek.) Egy brazíliai szakértő, R. Dagnino szerint a 100 legnagyobb társaság közül csak 6 működött az ipari országok körén kívül, kettő Izraelben s egy-egy Dél-Koreában, Brazíliában, Dél-Afrikában és Indiában.

A hadiipari társaságok stratégiájának átalakulását meghatározó tényezők között a leglényegesebb változások a hidegháború befejeztével s a fegyverkezési versenyben beállt apállyal kapcsolatban a megrendelések csökkenése, az állami támogatás szűkülése, a NATO keretében sorra kerülő új megállapodások, a fejlődő térségben a klienspiaci pozíciók gyengülése vagy teljes megszűnése, a verseny élesebbé válása és a versenyben részt vevő szállítók körének bővülése.

Mindegyik hadiipari társaság arra kényszerült, hogy jelentős változásokat hajtson végre üzleti stratégiájában, s globális méretekben is általánossá vált terjeszkedésük a polgári célokat szolgáló termelés irányába. Ez különösen intenzív például Oroszország hadiiparában, amely a nyugati államokhoz képest nagyobb mértékben volt elszigetelve a polgári termeléstől.

Az amerikai hadiipari társaságok reagálása a változásokra többirányú volt. Egyes társaságok kivonultak a hadiiparból és eladták érdekeltségeiket. A másik irány az iparág történelmileg szinte példátlan méretű konszolidációja. Ennek egyik részterülete a vertikális integrálódás volt, amelynek során a fő hadiszállítók elnyelték korábbi beszállítóikat, alvállalkozóikat. Az alvállalkozók átlagos száma 1989-95 között 59 százalékkal csökkent. Radikálisan átszervezték a termelési folyamatot, s számottevően csökkentették a közbenső szerelési fázisokat is. Az alvállalkozók elnyelése egyébként ellentétben áll az amerikai ipar más ágaiban végbemenő változásokkal. A hadiipari társaságok azonban azt bizonygatják, hogy a katonai ipari szektor életképessége a megrendelések nagyságától függ, s társaságaik csak akkor tudják fenntartani a szükséges K+F hátteret, a magas minőséget, ha jelentős volumenű megrendeléseket kapnak, s azokon minél kevesebb vállalattal kell osztozniuk, illetve úgy tudják racionalizálni a rendszert, hogy annak vertikumát a végső keresletnek rendelik alá.

A konszolidáció másik iránya a horizontális integráció, vagyis a korábban a katonai megrendelésekért versengő, azonos területen működő társaságok összeolvadása. A horizontális integráció célja, hogy a szűkülő megrendelések mellett is fenn tudják tartani a gazdaságos méreteket és a magas profitabilitást. 1993-97 között 21 hatalmas fúzióra került sor. Mindezek nyomán valószínű, hogy az évszázad végére az USA hatalmas hadiipara végül négy-öt óriás kezében összpontosul majd.

Állami támogatás

További jelentős változás az amerikai hadiiparban az állami támogatás jellegének módosulása. A Pentagon hozzájárult például ahhoz, hogy a társaságok a konszolidációval kapcsolatos költségeket szinte teljes egészében az államra hárítsák. Az amerikai kormány emellett 1996-ban speciális exportfejlesztési programot fogadott el a hadiipari export támogatására. Mint az Economistból megtudható: 15 milliárd dolláros kölcsönalapot létesítettek, amelyből amerikai katonai felszereléseket vásárló országok kaphatnak hitelt. Ez igen jelentős segítséget nyújt annak az agresszív marketingkampánynak, amit az amerikai társaságok folytatnak a világ fegyverpiacain. Ennek eredményeként az Egyesült Államok hadfelszerelési kivitele 1989-95 között például az európai NATO-országokba 40 százalékkal nőtt, miközben az európai NATO-államok kivitele az Egyesült Államokba e kategóriában a felére csökkent (McKinsey and Co. Los Angeles, 1997). Az amerikai hadiipari társaságok az említett időszakban megkétszerezték globális piaci részesedésüket, miközben az európaiak súlya alig nőtt.

Sokkal nehezebbnek bizonyult a szükséges konszolidáció a nyugat-európai hadiiparban. Az amerikainál mintegy 50 százalékkal kisebb katonai megrendelésekért háromszor több vállalat verseng. Nyugat-Európában 11 társaság gyárt rakétákat, Amerikában csak öt; tíz társaság gyárt páncélozott járműveket, szemben az amerikai kettővel. 14 katonai célokat szolgáló hajógyár van, az USA-ban csak négy. Az
európai társaságok eddig ritkán fuzionáltak. Együttműködésük fő formája közös vállalkozások alapítása vagy stratégiai szövetségek szervezése volt. A jövőben elkerülhetetlennek látszik a fúziók ösztönzése az európai hadiiparban is.

Multik születése

A hidegháború időszakának katonai szövetségi rendszerei jelentős mértékben előmozdították a hadiipar nemzetköziesedését, s ez, a korábban döntően nemzeti bázison kiépült szektor a világ egyik leginkább nemzetköziesedett ipari, illetve szolgáltató tevékenysége lett. A nemzetköziesedés föbb formáit a licencek alapján történő termelés, a közös termelés, a közös fejlesztés és termelés, a nemzetközi alvállalkozói kapcsolatok és a transznacionális hadiipari társaságok kialakulása alkották.

A hadiiparban különösen a vezető államok között a nemzetközi együttműködés sohasem volt könnyű. A NATO hadiipari nagyhatalmai saját haderőik igényeiből, preferenciáiból indultak ki, s nem akarták nemzetközi függőségüket erősíteni. Emellett természetszerűleg a nemzeti hadiipari vállalatok oroszlánrészt kívántak kihasítani maguknak a nemzeti megrendelésekből, illetve ezek hasznából. Mindazonáltal e tekintetben is voltak bizonyos különbségek Amerika és Európa között. Az amerikaiak, különösen a marginális jelentőségű programoknál, nem ragaszkodtak a nemzeti autarchiához. Az európaiak, amelyek igen jelentős területeken függtek Amerikától, éppen ott igyekeztek a nemzeti bázist erősíteni, ahol ez viszonylag könnyebb volt. 1986-ban a NATO keretében működő közös hadiipari vállalatok 71 százaléka európai államok közötti s 29 százaléka transzatlanti volt. 1995-ben 56 százalék volt európai, a vállalkozások 38 százaléka volt európai bázisról kialakított transzatlanti s 6 százaléka amerikai bázisról kiindult transzatlanti cég.

Figyelemre méltó, hogy az ellenállás a nemzetközi fúziókkal szemben nemegyszer nagyobb egyes nyugat-európai kormányok, mint a társaságok részéről. A legtöbb európai NATO-országban a nemzeti hadiipart jelentős állami támogatással fejlesztették és tartották fenn, továbbra is jelentős érdekek kötődnek az állami struktúrákhoz. Az Európai Unió szabályai is megengedték a nemzeti hadiipar védelmét a külföldi versennyel szemben.

A legfontosabb nyugat-európai országokban egyes területeken, például a repülőgép- és rakétagyártásban, a páncélozott járművek termelésében jelentős lépéseket tettek a hadiipar szervezeti átcsoportosítására. Az új hadiipari konglomerátumok, ágazatoktól függően, egy-egy nagy társaság körül kristályosodtak ki. Ilyenek például Angliában a British Aerospace és a General Electric-Marconi, Németországban a DASA, Franciaországban a Snecma és a Group Lagadere, Olaszországban a Finmeccanica. Az átalakulás elkerülhetetlennek látszik számos más területen is.

A szervezeti átalakulásban egyik fontos irányzatként látszott kibontakozni az euroatlani hadiipari fúziók gyakoribbá válása, amelynek technikai hátterét az amerikai csúcstechnikától s főleg az elektronikától való megnövekedett függőség képezte.

1995-ben európai és amerikai állami szakértőkből és a hadiipari társaságok képviselőiből alakult vegyes bizottság kidolgozta az euroatlani hadiipari bázis modelljét a XXI. századra. E szerint legalább két, potenciálisan kompetitív szállítót fenn kell tartani a haditechnika minden lényeges területén: egyet az Egyesült Államokban, egyet pedig Európában. A jelenlegi társaságok az óceán mindkét oldalán szövetségeket hoznának létre, s versengenének a fegyverrendszerek következő nemzedékeinek kifejlesztéséért. A kormányok meghatároznák a főbb technikai paramétereket, s csak akkor lépnének közbe, ha az ellátást veszélyeztetve látnák.

Ez a koncepció azonban nem jutott el a gyakorlati fázisba. Bizonyos területeken azonban a piaci erők elősegíthetnek euroatlanti együttműködést. Az amerikai hadiiparban zajló fúziós hullám nyomán például egyre több, korábban független európai alvállalkozó társaság is integrálódik a nagy amerikai társaságokba. E tendencia miatt azonban több európai országban attól tartanak, hogy a nagyobb és erősebb amerikai társaságok szőröstül-bőröstül lenyelhetik Európa hadiiparát.

Kontinensünk programja

Ezt egyes országokban különösen élesen ellenzik. Az amerikai technikai bázis és beszállítások fontosságát elismerve, sok európai szakértőnek az a véleménye, hogy a megnövekedett amerikai hadiipari uralom Európa felett igen súlyos politikai következményekkel járhat. Az amerikai haditechnikától és hadiipartól való egyoldalú függőség a szovjet veszély hiányában igen gyorsan aláásná a NATO politikai és katonai kohézióját. (Survival. The USS Quaterly, Spring 1977.)

Az európai NATO-országok, mindenekelőtt az Európai Unió tagállamai erős és versenyképes európai hadiipari bázis megteremtése mellett döntöttek, amelynek kialakítása nem lesz könnyű, de a megállapodások, a NATO és a Nyugat-európai Unió keretében történt változások, az Európai Védelmi Identitás programja, az Európai Hadiipari Vásárlási Ügynökség segíthetik a cél megvalósulását.
A program keretében igyekeznek ösztönözni és támogatni az európai hadiipar transznacionális konszolidálódását, vállalati fúziók, vállalati stratégiai szövetségek és közös fejlesztés segítségével. Ennek megvalósításában egyik lényeges probléma az, hogy egyes európai országokban a hadiipar állami tulajdonban van, másutt döntő a magántársaságok szerepe. A tulajdonviszonyok kettőssége nehezíti a vállalati fúziókat még az erre leginkább érett repülőgép- és rakétaiparban is. Mindenképp élesebbé válik azonban a verseny.

Ennek egyik lényeges területe az USA és a nyugat-európai hadiipari társaságok közötti versengés a fejlődő országokba irányuló fegyverszállításért, ami továbbra is jelentős. Jeff Cole gazdasági szakértő a Wall Street Journalban kiemelte: a nyugat-európai hadiipar a jövőben belső piaca mellett csak akkor számíthat hagyományos kliensállamainak piacára a fejlődő világban, ha számottevően tudja költségeit és árait csökkenteni, illetve olyan kedvező barterügyleteket ajánl, amelyek versenyezni tudnak az amerikai társaságokkal a zsugorodó nemzetközi hadfelszerelési piacon. Figyelembe kell venni e tekintetben azt is, hogy előbb-utóbb a piac is szélesedik. A volt szocialista országok egyrészt mint új vevők jelennek meg, lehetőségeket nyitva a NATO-országok hadiiparának, másrészt mint eladók igyekeznek erősíteni versenyképességüket, különösen a tankok, harci repülők, rakéták és könnyűfegyverek piacán. Ez utóbbi kategóriában a verseny a hatalmas készletek s a jelentős választék miatt különösen éles.

A fegyverpiac állapota

A világ hadiiparának helyzetétől nem függetleníthető, de sok vonatkozásban mégis önálló kérdéskör a nemzetközi fegyverkereskedelem. Erre a tevékenységre hagyományosan az eladók viszonylag szűk köre, koncentráltsága, a vevők nagy száma és igen eltérő technikai fejlettsége, a hatalmas választék különböző korok fegyvereiből, a legális és illegális kereskedelem viszonyának sajátos jellege a jellemző. Az 1990-es évekre a piac két fontos területe alakult ki, az egyik a feleslegessé vált fegyverek és hadianyagok forgalma, a másik az új fegyverek és hadianyagok nemzetközi kereskedelme.

A hidegháború éveiben hatalmas fegyverkészletek halmozódtak fel a fegyverkezési versenyben részt vevő államokban. A gyártott fegyverek, hadianyagok, szállítóeszközök egy részét a technikai fejlődés tette elavulttá és feleslegessé. E készleteket a múltban a vezető hatalmak szövetségeseiknek, kliensállamaiknak adták el, vagy a fejlődő országoknak ajándékozták katonai segélyek formájában. A hidegháború befejeződése, a hadseregek létszámának csökkenése és a különböző fegyverzetcsökkentési megállapodások nyomán azonban minden eddiginél nagyobb tömegű készletek váltak feleslegessé. Nem hivatalos adatok szerint 1990-ben a világ öt vezető katonai hatalma s további 14 állam, mintegy 50 000 nukleáris robbanófejjel, több mint 70 000 tonna mérgesgázzal, 5 millió tonna körüli lőszerrel, 30-40 millió kézifegyverrel, 45 000 harci repülőgéppel, 172 000 tankkal, illetve páncélozott járművel, 150 000 tüzérségi löveggel, 2000 nagyméretű hadihajóval rendelkeztek. Az érintett országok számára több lehetőség adódott a készletek feleslegessé vált részének likvidálására. Egy részüket az egyezmények alapján meg kellett semmisíteni, illetve más okokból döntöttek megsemmisítésük mellett. A megsemmisítés természetesen rendkívül költséges, technikailag nehéz, és környezeti szempontból is veszélyes feladat. Az orosz és az amerikai vegyi fegyverek megsemmisítése 20 milliárd dollárba kerül. Bizonyos anyagok, például szállítóeszközök polgári célokra is hasznosíthatók voltak, s ezek egy részét értékesítették. Az érintett országok számára a legkifizetődőbb a feleslegessé vált fegyverek, hadianyagok, eszközök és berendezések eladása volt más államoknak. 1989-ben az USA fegyverexportjában a használt, tehát a készletekből származó cikkek aránya még csak 10 százalék volt, 1995-ben meghaladta az 50 százalékot. Ugyanekkora volt 1995-ben az ilyen áruk aránya az orosz hadiipari exportban is.

Az NDK megszűnése nyomán hatalmas mennyiségű fegyver és hadianyag került az egységes német állam kezébe. A Bundeswehr 2200 tankot, 6700 páncélozott járművet, 4500 tüzérségi löveget, 70 hadihajót, százezer teherautót, 1,2 millió kézifegyvert és 300 000 tonna lőszert kínált e készletekből eladásra. A vevők a fejlődő országok, más NATO-államok és egyes kelet-európai országok voltak. A fejlett ipari országokból származó készletek fő vásárlói Izrael, Törökország, Görögország és számos ázsiai állam.

A készletek értékesítése kapcsán egyik fő követelmény volt, hogy azok ne kerüljenek agresszív államok, terroristacsoportok kezébe. A forgalmat az ENSZ-ben létrehozott fegyverkereskedelmi nyilvántartás segítségével igyekeztek az államok ellenőrizni. Az illegális forgalmat azonban nem mindig sikerült megakadályozni. (A nemzetközi fegyvercsempészet mindig is hatalmas és kifizetődő üzletág volt.) Különösen egyes szovjet utódállamok fegyvereladásai voltak ellenőrizhetetlenek. A készletek lassan elfogynak, s a hadiipari társaságok sem tartják a maguk szempontjából kifizetődőnek a kiárusítást.

A nemzetközi fegyverkereskedelem volumene valószínűleg nem csökken tovább, s 1996-os árakon számítva az export körülbelül 30 milliárd dolláros szinten valószínűsíthető. Új konfliktusok, esetleges éleződő feszültségek természetesen növelhetik ennek volumenét. Nem lehet kizárni fegyverkezési verseny kibontakozását regionális keretek között. A kínálatot illetően a vezető hadiipari országokban folytatódó technikai fejlődés nyomán gyorsulni fog az elavult harci gépek, rakéták, szállítóeszközök cseréje. A következő 10 esztendő során a vezető nyugati, ipari országok valószínűleg nagymértékben modernizálják arzenáljaikat. Az új technikát megtestesítő hadifelszerelések bevonulnak a nemzetközi fegyverkereskedelembe is. Minderre a múltbelinél sokkal élesebb verseny feltételei mellett kerül sor. Miután az importőr országok fizetőképessége nem javulhat radikálisan, az exportőrök tovább bővítik a már ma is széles körben alkalmazott ellentételezési gyakorlatot, tehát csereüzleteket bonyolítnak le, különösen a nagy fegyverrendszerek szállítása esetében. Figyelemre méltó, hogy az 1991 óta kötött nagy fegyvereladási üzleteknek 80 százaléka – a Defence Weekly című szaklap szerint – valamilyen mértékben áruval ellentételezett ügylet volt. Az ellentételezettség mértéke 35-100 százalék között volt.

A piac másik jelentősebbé váló irányzata a közös termelés elterjedése. Több ország kapcsolódik be olyan rendszerek termelésébe, amelyeket korábban csak egy országban állítottak elő, s onnan exportáltak. Ez a forma a múltban a nagyobb államok esetében volt jelentős, például Japánban, Indiában, Kínában, amelyek ily módon is gyorsítani tudták önálló hadiiparuk kifejlesztését. Az utóbbi években kisebb országok is igyekeznek ily módon részesedni a termelésből. Figyelemre méltó, hogy a volt szocialista országok közül a NATO-ba igyekvő Cseh Köztársaság és Lengyelország, amelyek már korábban is jelentősebb hadiipari bázissal rendelkeztek, igyekeznek bekapcsolódni a közös termelésbe.

Mindezek alapján világos, hogy a világ katonai ipari szektora a végbement zsugorodás ellenére jelentős technikai, gazdasági és politikai tényező maradt. Fennmaradását és fejlődését a világpolitikában továbbra is fennálló bizonytalanság, a régi konfliktusgócok jelentős részének fennmaradása és újabbak veszélyei, a hatalmi versengés új területei és a komplexumhoz fűződő politikai és gazdasági érdekek segítik. Nagy szerepet játszik átalakulásában a technikai fejlődés és a piaci verseny is. Ezek nyomán a hidegháború utáni korszak hadiipara, amelyik a múltban is a technikai fejlődés élvonalában volt, műszakilag még fejlettebb, gazdaságilag koncentráltabb, hatékonyabb és szervezettebb lesz. A hadiipar nemzetközi elterjedése is folytatódik. Az iparcsoport új, önálló bázisai jönnek létre a világgazdaságban is növekvő szerepet játszó olyan államokban, mint Kína, India és Brazília. A korábbi, döntően stratégiai meggondolásokkal szemben nagyobb szerepet játszik a hadiipar terjedésében és nemzetköziesedésében a piaci verseny.

Simai Mihály 

Árnyéka önmagának

Magyarországon a gazdálkodási és szervezeti irányítást tekintve – békeidőben – soha nem létezett hadiipar. A magyar hadiipar vagy inkább honvédelmi ipar olyan különálló gazdasági társaságok, szervezetek csoportja, amely nemcsak a hadseregnek, hanem a polgári piacnak is termel. Statisztikailag tehát a magyar hadi/honvédelmi ipar szerves része az iparnak, leginkább az elektronikai és a gépiparnak.

Szakértők szerint félő, hogy a ma tetszhalott állapotban levő iparág végleg kimúlik. Az elmúlt évek változásai nyomán kiderült: a honvédelmi ipar bázisát alkotó cégek többségét hosszú évtizedeken keresztül a hadiipari termelés tartotta életben. Ez már a múlté. Miután a katonai cikkek gyártása radikálisan csökkent, a cégeknél még megmaradt, hadi célú termelés katasztrofális helyzetbe került. A mai helyzet gyökerei a 30-as évekre nyúlnak vissza.

Kis ipartörténet

A Győrben, 1930. március 5-én meghirdetett, egymilliárd pengős fegyverkezési program új fejezetet nyitott a magyar hadiipar történetében. A terv politikai hátterét itt hihetőleg nem kell részletezni. Gazdasági alapját pedig az 1936/37-es költségvetési évben elért pénzügyi egyensúly adta meg. A „Huba" elnevezésű hadrendi és technikai fejlesztési terv keretében elsősorban a páncélos csapatok és a légierő kiépítése kapott hangsúlyt. Ehhez kötődve már a 30-as évek közepén megkezdődött a magyar hadiipar kiépítése. Egyébiránt az 1929-33-as gazdasági világválság után kibontakozó ipari fellendülésben már szerep jutott azoknak a korlátozott megrendeléseknek is, amelyeket a HM juttatott a nagyüzemeknek, leginkább a Weiss Manfréd Műveknek (WM), amely egykoron az Osztrák-Magyar Monarchia második legnagyobb fegyvergyártó üzeme volt. (Első a Skoda Művek volt.) A megrendelések fő célja az volt, hogy az érintett nagyüzemek felújítsák, illetve kifejlesszék hadiipari kapacitásukat, s felkészüljenek a hadiáruk tömeges gyártására. Fontos szerepet játszottak a felkészülésben a HM és a Haditechnikai Intézet (HTI) közreműködésével folyó, új haditechnikai eszközök prototípusának előállítására, a meglevők modernizálására irányuló kísérletek. A WM gyár harckocsik, gépjárművek, repülőgépek, a Danuvia gyalogsági fegyverek, a MÁVAG lövegüzeme pedig tüzérségi fegyverzet előállítását célzó kísérleteket folytatott. A vezérkar kívánatosnak tartotta a hadianyagok exportját is (elsősorban Olaszországba, valamint semleges államokba), jóllehet a trianoni békeszerződés eleve tiltotta a hadianyagok kivitelét. Az export előbb a nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésével folyt, és 1938 elején már angol, francia vevőkkel is folytak tárgyalások hadianyagok eladásáról. Az 1939 márciusában elfogadott honvédelmi törvény már csak szentesítette a honi hadiipar megteremtését szolgáló kormányzati intézkedéseket.

A világháború meghozta a hadigazdálkodást is. A magyar hadiipar 1943-ra érkezett el termelésének maximumához. A hadiüzemek 1942-43-ra kiadott mozgósítási jegyzékében már 1370 egység szerepelt az 1939-es 757 üzemmel szemben. Ennek ellenére a hadianyaggyárak nem tudtak eleget tenni a követelményeknek, nem voltak képesek pótolni a veszteségeket.

A magyar katonai vezetés a végsőkig hitt abban, hogy a németek érdeke a szövetséges magyar hadfelszerelés támogatása, a magyar hadiipar fejlesztése. Rövidesen azonban nemcsak az illúzió szállt el, de a bombázások során az új gépek és berendezések jelentős része is elpusztult vagy megrongálódott, a megmaradt kapacitások egy részét a németek, más részét a szovjet csapatok vitték el.

A hidegháború évtizedei

1949-ben szovjet licencek átvételével ismét megkezdődött a magyar hadiipari termelés. 1956-ig a honvédség szükségleteit 70 százalékban a magyar hadiipar elégítette ki. 1953 és 1956 között a Magyar Néphadsereg létszámát 40 százalékkal csökkentették, így a honvédelmi kiadások – a nemzeti jövedelemre vetítve – az 1953-as 12,1 százalékról 4,7 százalékra csökkentek.

Az 1955-1960 közötti II. ötéves terv keretében megszületett a honvédség fejlesztési terve. Ez minőségi fejlesztést, illetve az elért eredmények megszilárdítását tűzte ki célul. A terv azonban csak kis részben teljesült.

Az MN intenzív technikai fejlesztése valójában csak évekkel később kezdődött meg, de a hazai fejlesztésű és gyártású eszközök rendszerbe állítása még további éveket vett igénybe. A '60-as évek közepéig kellett például várni a magyar felderítő úszó gépkocsi, azaz a FUG és a páncélozott szállító harcjármű, a PSZH rendszerbe állítására. A FUG- és a PSZH-program a korábbi évtizedek legnagyobb volumenű fejlesztési és gyártási programja volt. A haditechnikai eszközök beszerzésére 1966 és 1970 között – folyó áron – 17 milliárd forintot fordítottak, ami a közvetlen honvédelmi kiadások majd 40 százalékát tette ki. A következő periódusban, 1971-75 között 31 milliárd jutott a haditechnikai eszközök beszerzésére, ami a közvetlen honvédelmi kiadások mintegy 42 százalékát tette ki.

Ebben az időszakban kezdődött meg többek közt a légvédelem korszerűsítése a MG-21-esek vásárlásával és rendszerbe állításával.

A hadiipar termelésszerkezetének változása 1970 és 1980 között, százalékban:
Fegyvergyártás	11 – 8
Lőszergyártás	22 – 1
Járműgyártás, javítás	34 – 7
Egyéb haditechnika	8 – 4
Híradó-műszertechnikai eszközök	25 – 80

A következő ötéves tervidőszakban egyebek mellett megkezdődött a Varsói Szerződés tagállamaiban a legkorszerűbbnek tartott T-72-es harckocsik, illetve a MI-24D harci helikopterek rendszerbe állítása. 1976 és 1980 között haditechnikai eszközök beszerzésére 48 milliárd forint jutott, ami a közvetlen honvédelmi kiadások több mint 43 százalékát tette ki, míg az 1981-85 közötti 41 milliárd forint mindössze 25,7 százalékos arányt képviselt.

A rendszerváltozásig húzódó, következő ciklus érdekessége, hogy a tervidőszak elején, 1986-os árszinten 62 milliárd forintot, a honvédelmi kiadási előirányzat 25,9 százalékát szánták a haditechnikai eszközök beszerzésére. Az eredeti elgondolás szerint többek között a honi légvédelmi rendszer automatizált vezetési eszközeit fejlesztették volna tovább, illetve új SZ-300 légvédelmi rakétarendszerrel és új lokátorok beszerzésével korszerűsítették volna a hadfelszerelést. Mindebből csak a lokátorrendszer korszerűsítése valósult meg, mivel a közvetlen honvédelmi kiadások 8 milliárd forintos csökkentése elsősorban a haditechnikai eszközök beszerzési keretét érintette.

Ciklikus fejlődés

Ugyanezen időszakban (1945-1990) a magyar hadiipar teljesítménye jókora ciklikusságot mutatott. A II. világháború során jórészt megsemmisült, illetve kitelepített berendezések pótlása, a hadiipar újbóli fejlesztése csak 1949-ben kezdődött meg. Jelentős erőfeszítések nyomán 1949-53 között a hadseregben felhasznált kézifegyverek, lőszer, tüzérségi lőszer, a katonai járművek, a híradós, a műszaki, a vegyvédelmi felszerelések és a hadtápeszközök 70 százalékát a magyar ipar állította elő. Az ország gazdasági nehézségei miatt azonban 1953-ban a hadiipari tevékenység gyakorlatilag leállt. A kapacitást a polgári szféra kamatoztatta. (Ettől az időtől számítható, hogy Magyarországon a hadiipari termelés – mint már említettük – a vegyes profilú, polgári és katonai termékeket egyaránt előállító vállalatoknál folyik. Elkülönült hadiipari ágazat nincs.)

A Varsói Szerződés (VSZ) megalakulása után, 1955-ben a tagországok között létrejött a hadigazdasági integráció. Megkezdődött a gyártmányszakosodás, illetve a termelési kooperáció, a kutatás-fejlesztés (K+F), a szabványosítás és a fegyverek egymás közötti nullszaldós forgalmazása. Ezekre a feladatokra hazánk 1955-58 között készült fel.

A hadiipari termelés ismételt újjáélesztésének éve volt 1958. Az ágazat 1970-ig tartó felfutási időszakban elérte a VSZ és a Kölcsönös Gazdasági Segíség Tanácsa (KGST) által kívánatosnak tartott teljesítményt. A hadiipar fejlődése 1980-ig egyenletes volt, a termelés 1-1,5 százalékkal meg is haladta az ipari termelés gyarapodásának ütemét. A magyar haditechnikai termelés volumene 1988-ra elérte az ipari termelés 1,5 százalékát, ami akkori árakon 20 milliárd forint, mintegy 370 millió dollár volt.

1975 után azonban jelentősen átalakult a haditechnikai termékek hazai és exportfelhasználásának aránya. A kivitel 48-ról 80 százalékra, ezen belül a dollárelszámolású export 5 százalékról 12 százalékra növekedett, s a termelés gazdaságossága is kedvezően alakult. A hadiipar 40 vállalata 1988-ra 30 ezer főt foglalkoztatott. E vállalati körben azonban mindössze 17 olyan cég volt, ahol a haditechnikai termékkibocsátás aránya meghaladta az 50 százalékot. 1988-ban a honi hadiipar nem egészen 20 milliárd forintos termelése az összes ipari termelés mintegy 1,5 százaléka volt. Ez az érték a gépiparban is mindössze 6 százalékos arányt képviselt. A haditechnikai gyártás csupán a híradástechnikai és műszeriparban volt jelentős. De a hazai és külföldi megrendelések – ekkorra már drasztikus – visszaesése miatt a gazdaságos termelés, különösen a speciális hadiipari szakterületeken – többek közt a vegyiparban és lőszergyártásban – lehetetlenné vált. Azon vállalatoknál, ahol a hadiipari termelés részaránya meghaladta a 10 százalékot, mintegy 5-20 ezer fő foglalkoztatása, továbbá 100-150 milliárd forint beruházásihitel-kötelezettség, illetve 15-20 milliárd forint készletfelesleg okozott problémát.

Mégis ez volt a csúcs. Ezt követően a termelés jelentősen csökkent. A visszaesés 1989-re 30 százalékos volt, majd 1990-ben további 30 százalékos csökkenés következett be. A katonai felhasználásra szánt áruk gyártásának 1988-hoz viszonyított 60 százalékos csökkenése 7 milliárd forint exportkiesést is okozott.

Ellentmondásos évek

A nálunk kialakult, talán különös hadiiparitermelés-szervezésben az a nézet érvényesült, hogy a hadiipari megrendelések rapszodikusságát polgári megrendelések képesek ellensúlyozni. E cégeket azonban jobbára mindig is a honvédelmi célú áruk gyártása tartotta életben. A hadiipari, illetve polgári termelés aránya azonban cégenként igen eltérő. Magyarországon csak néhány, 100 százalékban hadiipari cég létezik. Ezek is a HM felügyelete alá tartoznak. Főképp a hadsereg és egyéb védelmi erők technikai eszközeinek javítását végzik. Emellett csupán néhány vállalat van, amelyek tevékenységében a hadiipari termelés részaránya 50 százalék körüli. Mindössze 17 vállalat adja a magyar hadiipari termékek 93 százalékát, a maradékon pedig további 50-60 vállalat osztozik. Nem tartozik a hadiipar körébe az a néhány, általában könnyűipari vállalat, amely a hadsereg kiegészítő hadfelszerelési, hadiruházati cikkeinek szállítója, tisztítója, karbantartója.

Korábban is, ma is jelentős nehézségeket okozott és okoz, hogy a Magyar Honvédség és más fegyveres szervezetek beszerzései között az import meghatározó hányadot képvisel, így az egyébként is kisméretű magyar hadiipar erősen exportorientált. A külföldi megrendelések azonban elmaradtak. A honvédelmi tárca megrendelései is egyre kevésbé tudják életben tartani a hadiiparban érdekelt társaságokat.

Szakértők szerint a helyzetet súlyosbítja, hogy a honvédelmi törvény nem szól a védelmi iparról. Addig pedig nem lehet sem a hazai gyártást, sem az importot tervezni, míg a honatyák nem szabják meg a hadsereg, a honvédelem anyagi igényeinek kielégítéséről szóló jogi kereteket. A Honvédelmi alapelveket és a Hosszú távú haditechnikai fejlesztési tervet az eredeti, 1992. szeptember végi határidő helyett 1993 közepére készítették el, ám azokat az Országgyűlés mindmáig nem hagyta jóvá. Közben a hadiipari termelés elérte mélypontját, s a 90-es évekre – alig 2-3 év alatt – elvesztette piacainak kétharmadát is.

A magyar honvédelmi iparra vonatkozó, legutóbbi koncepció 1994 elején készült „Hadiipari cselekvési program" címmel, s kettős célt szolgált. Egyrészt a még meglevő hadiipari potenciál működőképességét kívánta állami megrendelésekkel fenntartani, másrészt az ország védelmi képességéhez szükséges haditechnika beszerzéséhez kívánt elkülönített pénzügyi forrást teremteni. A program célja tehát a stabil, a szükségletekhez, igényekhez és lehetőségekhez igazodó hazai hadiipar megteremtése volt.

A legfontosabb hazai hadiipari gyártók és szolgáltatók körében végzett adatgyűjtés és az azt követő értékelés kimutatta, hogy a terv megvalósítása a cégek életében milyen pozitív hatással jár, míg elmaradása milyen következményekkel járt volna. A döntések nélkül rövid idő alatt eltűnnének a hadiipar még meglevő bázisai is. A program végrehajtása egyes számítások szerint mintegy 15-16 milliárd forint állami költségvetési forrást igényelt volna. A kormányváltás után azonban az ötlet elvetélt, így máig sincs a magyar honvédelmi ipar megmentésére vonatkozó kidolgozott és elfogadott koncepció, illetve reorganizációs program.

Jövőkép kérdőjelekkel

A Magyar Honvédség harckészültségének fenntartása érdekében a harceszközök alapvető bázisainak mindenképp működniük kell – vallják a Honvédelmi Minisztériumban. Ezért a hadiipari tevékenységet (is) folytató társaságoknál – stratégiai fontosságuktól függően – szavatolni kell a tartós, többségi állami tulajdont.

A HM ezért, részben saját javítóüzemeiből, részben állami iparvállalatokból részvénytársaságokat hozott létre a harcjárművek, rakéták, híradó eszközök és lokátorok javítására. E társaságok gazdálkodási feltételei többnyire stabilak. Ám az e körön kívül eső, a honvédelmi iparban még érdekelt termelő cégek – 20-30 szervezet – csőd- vagy felszámolási eljárás alatt áll.

Minden jel arra vall, hogy a felszámolás alatt levő vállalatokról általában leválasztják a haditechnikai részlegeket.

A korábbi állami hiteleket állami üzletrész- vagy részvénytulajdonná alakítják át, majd az új társaságokká szerveződő régi cégekbe befektetőket akarnak bevonni.

A cégrészek megmentése bizonnyal indokolt, hiszen a honvédelmi iparban az átlagosnál gyorsabban megtérül a befektetett tőke. Technológiai szempontból a szektor húzóereje is lehetne az ipar egészének, s ugyancsak gazdaságos lehetne a haditechnikai és polgári célra is felhasználható termékek – járművek, mezőgazdasági eszközök, híradás- és elektrotechnikai, pirotechnikai, vegyi és könnyűipari, ruházati, polgári védelmi és biztonságtechnikai cikkek – gyártása, illetve exportja.

A reorganizációt, a tetszhalott cégek újraélesztését leginkább azonban az indokolja, hogy a Honvédelmi Minisztérium szakértői – rácáfolva azokra a véleményekre, amelyek szerint a honvédség a külföldi beszerzéseket preferálja – 10-15 éves távlati tervet készítettek. Ebben a főbb harcászati eszközökig lebontva, az úgynevezett vezértípusokra is tekintettel térképezték fel, hol van lehetőség hazai beszerzésre.

A vizsgálat szerint a hadieszközök 20-25 százalékát a hazai cégektől lehetne beszerezni.

Egyes vélemények szerint a helyzet még rózsásabb lehetne. A Magyar Hadiipari Egyesületnél például úgy vélik, hogy a honi hadiipar a harci repülőgépek beszerzési kiadásának egyharmadát, mintegy 300 millió dollár körüli értéket is elő tudna állítani. Ráadásul az összeszerelés, alkatrész- és részegységgyártás, esetleg a későbbi javítások legalább 500 embernek adnának munkát. Ám ehhez – első lépésként – módosítani kellene a harcigép-tender iránt érdeklődő nyugati cégekkel előkészületben levő ellentételezési megállapodásokat.

Pató Zsuzsa