"Polcpénz" a beszállítótól

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2006. november 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 102. számában (2006. november 1.)
Szerte a világban a jelentős vevői erővel rendelkező vállalkozások – például nagy alapterületű áruházak – rendszeresen kérnek beszállítóiktól különféle címen pénzbeli hozzájárulást. Akik efféle hozzájárulás megfizetésére nem hajlandók, azokkal nem kötnek üzletet, azoknak a vállalkozóknak a termékei egyszerűen nem kerülhetnek fel az érintett áruházak polcaira. E "sarcok" egyike a polcpénz.

Polcpénz kicsiknek és nagyoknak

A hírek szerint a polcpénz összege egyenes arányban áll az áruház nagyságával, és a korábbi pár százalék helyett ma már tíz százalék, vagy akár még ennél is nagyobb mértékű lehet. De információk szerint kisebb boltoknál is előfordul polcpénz fizetése. Ezekben az esetekben azonban nagyjából fordított a helyzet. A termékek forgalmazói, noha ugyan csak közvetetten, de mégis fizetnek a boltok tulajdonosainak azért, hogy az általuk értékesített áru – például – a pénztárhoz közel, vagy más, a vásárlók számára jól látható helyen legyen. Érdemes kiemelni itt azt, hogy ezekben a helyzetekben a beszállítók úgy vállalják magukra ezt a kiadást, hogy a boltok tulajdonosai ezt nem kérik, nem várják el, a termelők önként fizetik meg a polcpénzt. Az esetek többségében ezek a beszállítók nagyobb vállalkozások.

Kapcsolódási területek

Az előbbi esetben meglehetősen elégedetlenek azoknak a vállalkozásoknak a tulajdonosai, amelyeknek polcpénzt kell fizetniük. Érthető az álláspontjuk, mert senki sem szereti, ha költségekbe verik, vagy másképp pénzt vesznek ki a zsebéből. Ugyanakkor az utóbbi helyzetben azok a vállalkozások, amelyek áruikat jó helyen szeretnék látni (vagy inkább láttatni), önként fizetnek a jobb elhelyezésért. Van-e kapcsolat a két jelenség között? Nyilvánvalóan. Vajon tényleg csak arról van-e szó, hogy a nagyobb vállalkozások ellenszolgáltatás nélkül, piaci erejükkel visszaélve kivesznek pénzt a kisebb, kiszolgáltatott vállalkozások tulajdonosainak a zsebéből? Ugyan nem nyilvánvalóan, de a válasz erre a kérdésre az, hogy nem valószínű.

Polcpénz a jogi szabályozásban

Az európai országok szabályozási szempontból különféleképpen viszonyulnak a vevői erőfölény problémájához. Vannak olyan társadalmak, ahol a vevői erő adta lehetőségek bármely kihasználását eleve visszaélésnek tekintik. De valójában tényleg ez a helyzet? Nem minden esetben. Mint minden hatalommal, a vevői erővel is lehet élni, illetve visszaélni. A polcpénz kérését az európai országok némelyikében megpróbálták a törvény erejével megakadályozni. Az Európai Unió kormánya részéről megfogalmazott kritika hatására a szlovák törvényhozás 2004 végén kénytelen volt a polcpénz tiltását is kimondó, a kereskedelmi láncokról szóló, 2003. július 4-én elfogadott 358/2003. számú törvényt módosítani. Az átmeneti tiltást követően ma már nem számít törvénybe ütközőnek ez a magatartás. Más országokban a polcpénz nagyságát igyekeztek határok közé szorítani.

Magyarországon a Gazdasági Versenyhivatal a felelős a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló, többször módosított 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) rendelkezéseinek betartásáért. A Tpvt. 21. §-a értelmében tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélni. De a magyar versenyhivatal felelős a Tpvt. V. fejezetében megfogalmazott általános tilalmak kikényszerítése mellett a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény 7. §-ában foglalt rendelkezések érvényre juttatásáért is. E törvényhely szerint tilos a beszállítóval szemben a jelentős piaci erővel visszaélni. Visszaélésszerűként határozza meg a kereskedelmi törvény a magatartást egyebek mellett, ha a jelentős piaci erővel rendelkező vállalkozás a kereskedő számára egyoldalúan előnyös kockázatmegosztást eredményező feltételeket ír elő, például a raktározási, reklámozási, marketing- és más költségeket aránytalanul áthárítja a beszállítóra, vagy különféle, például a kereskedő beszállítóinak listájára vagy árukészletébe való bekerülésért és más, a beszállító által nem igényelt szolgáltatásokért fizetendő díjakat számít fel egyoldalúan a beszállítónak.

A kereskedelmi törvény értelmében a százmilliárd forintnál nagyobb forgalmú kereskedelmi tevékenységet folytató vállalkozásoknak nemcsak a kereskedelmi törvényben foglaltaknak megfelelő piaci magatartást kell folytatniuk, hanem meg kell alkotniuk egy önszabályozó etikai kódexet, amelyet az év végéig a Gazdasági Versenyhivatalnak kell benyújtaniuk jóváhagyásra.

A polcpénz fizetésének indokai

A kereskedelmi törvény nyár elejei életbelépése óta sem változott a polcpénz vonatkozásában a helyzet a piacon. Polcpénzt a beszállítók ma is fizetnek. A versenyhivatal ez ügyben eljárást nem indított. Milyen közgazdasági érvek szólnak vajon a polcpénz jogszerű használata mellett, amelyek minden bizonnyal a versenyhatóságok véleményalkotását, illetve döntéseit is befolyásolhatják?

Polcpénz mint a szolgáltatás ellenértéke

Az árut a boltokban rendszerint valamilyen polcon helyezik el, ahonnan a vásárlók azt leveszik. De polcpénzt nem minden esetben kérnek az eladótér tulajdonosai, vagy másképp, nem minden esetben kell a beszállítóknak polcpénzt fizetniük. Más esetben viszont a termék forgalmazója fizet vagy vállal magára költségeket azért, hogy terméke jó helyre kerüljön az üzlethelyiségben. Mint említettem, polcpénzt a nagyobb áruházak kérnek beszállítóiktól. A kis boltok tulajdonosai nemhogy nem kérnek polcpénzt, erre nem is képesek, inkább nekik fizetnek esetenként – jóllehet, ezt persze csak közvetett formában. De vajon miért van ez? Miért képesek erre a nagyok, és miért nem képesek erre a kicsik? Vajon visszaélnek-e a nagyok piaci erejükkel akkor, amikor efféle praktikákkal élnek? Miért van az, hogy nagyobb áruház esetében a beszállítónak kell fizetnie, amit az nem önkéntesen tesz meg, míg kis bolt esetében a boltosnak önként fizet a beszállító? Vajon szükség van-e állami beavatkozásra?

Az elmondottak alapján tehát megállapítható, hogy azért kell fizetni polcpénzt, mert értékes szolgáltatást kap a beszállító cserébe. Ehhez csak azt az egyszerű tényt kell felismerni, hogy az eladóhely is szűkösen áll rendelkezésre, és értékkel bír.

További indok – versenyhelyzet

A közgazdaságtan egyik alapállítása szerint, amennyiben valamely jószág szűkösen áll az emberek rendelkezésére, úgy megindul érte az érintettek között a verseny. A verseny a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások, javak, szolgáltatások esetében elkerülhetetlen. A verseny, vagy másképp, a verseny eredményeként létrejövő diszkrimináció valójában azt a célt szolgálja, hogy a szűkösen rendelkezésre álló erőforrás azokhoz kerüljön, akik azt a leghatékonyabban képesek hasznosítani. Az erőforrásokkal való jó gazdálkodás nemcsak az érintett vállalkozások, de a társadalom egészének is az érdeke. A hatékonyság azonban e konkrét példánál maradva csak abban az esetben érhető el, ha verseny egyfelől a piaci verseny formájában valósul meg, másfelől a piaci verseny tisztességes körülmények között zajlik.

A verseny mozgatórugója

De miért versenyeznének a termelők, vagy pontosabban, miért kell a beszállítóknak vagy forgalmazóknak versenyezniük a polcokon lévő helyekért, és miért kell nekik fizetniük a jobb helyekért, vagy általában csak a polchelyekért? Azért, mert cserébe olyan valamit kapnak, amit mások is szeretnének megszerezni.

Fontos az áruelhelyezés

A jobb megértés érdekében válasszuk szét a problémakört két részre! Előbb nézzük azt a kérdést, hogy miért kell fizetni a jobb helyért, azután pedig tekintsük azt a problémát, hogy miért kell fizetni egyáltalán egyes nagy áruházaknak pusztán azért, mert az ő polcaikra kerül fel az áru.

Verseny a forgalmas helyekért

Különösen nagy eladótér esetén nem közömbös az áru elhelyezése. Vannak olyan polcfelületek, ahol az árut könnyű észrevenni és megtalálni. Vannak olyan polcrészek is, amelyek előtt kevesebb ember halad el, vagy nincs annyira szem előtt. Az egyes polchelyeknek tehát más az értéke az áru értékesítési lehetőségét tekintve. A jobb hely magasabb értékéért bizony fizetni kell, mint bármely más értékkel bíró áruért. Minél szűkösebben áll a jó hely rendelkezésre, azaz minél nagyobb a kereslet a polchelyért, annál többet kell érte fizetni.

Miért fizetünk a "rosszabb" helyekért is?

Jogosan merül fel az a kérdés ezek után, általában vagy másképp a rosszabb helyekért vajon miért kell egyáltalán fizetni a nagyobb áruházakban? Azért, mert ebben az esetben is értékes szolgáltatást kap a beszállító cserébe. Az áruház tulajdonosa tulajdonképpen egy szolgáltatást nyújt, nevezetesen azt a lehetőséget, hogy az áru olyan helyre kerül, ahol jelentős méretű vásárlóerő jelenik meg, mégpedig garantáltan. Jelenlegi formában ugyan még többfajta szerződéses forma egyidejű keveredéséről van szó, de lényegét tekintve a beszállító gyakorlatilag ekkor hosszabb-rövidebb ideig bérli a polcterületet – hasonlóan ahhoz, mint ahogy ezt egy bevásárlóközpontban az üzletek bérlői teszik. Ehhez társulva persze az áruház még egyéb infrastrukturális szolgáltatásokat is nyújt. A polcpénz tehát valójában egy összetett szolgáltatásért fizetett javadalmazás egyik eleme. Miért képes az áruház efféle díj felszámítására? Ismét azért, mert van rá fizetőképes kereslet.

Versenyjogi kérdések

Az előzőekben elemzett piaci magatartás jelenlegi formájában minden bizonnyal azért sem vetett fel versenyjogi aggályokat, mert a probléma eddig olyan piaci szegmenseken jelentkezett, ahol a termékpiacon a vevői erővel rendelkező vállalkozások elég jelentős piaci versenynyomásnak vannak kitéve. A nagy kereskedelmi áruházak – bár rendelkezhetnek jelentős vevői erővel -, még mindig kénytelenek a piacon a versenytársak jelenlétével komolyan számolni. A beszállítókkal szemben elért kedvezmények, illetve a beszállítók tehervállalása jelentős mértékben eljut a fogyasztókhoz is. A versenyjog pedig végső soron a fogyasztók, és nem pedig a vállalkozások védelmét hivatott szolgálni. A magyar versenyhatóság a gyakorlatban csak akkor avatkozik be a piaci folyamatokba a vállalatok közötti jövedelemátcsoportosítással összefüggő esetekben, ha az várhatóan már a versenyre, és így a fogyasztók jólétére is érzékelhető hatást gyakorolhat.

Zárásképpen megjegyzendő, még ha helyes is a fenti okfejtés, abból közvetlen versenyjogi következtetéseket mégsem lehet levonni. A jogalkalmazás ugyanis konkrét esetekre vonatkozik. Ráadásul minden esetben a konkrét részletek között van a lényeg – néha elrejtve. Csak konkrét tényállás alapozhat meg egy jogsértést vagy annak hiányát megállapító döntést.

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2006. november 1.) vegye figyelembe!