Jól jártunk-e az Uniós tagsággal?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2005. november 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 91. számában (2005. november 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Az Európai Unióba való belépést megelőző nagy várakozások alig több, mint egy évvel a csatlakozás után negatív észrevételek tömegébe fordultak át mind az ország általános helyzetét, mind az életkörülményeket tekintve. Ez utóbbiak realitását elég nehéz megítélni, mégpedig két okból. Az egyik, hogy a nemzetközi statisztikai adatok mindig bizonyos késésben vannak. Így az elmúlt év változásai nem nagyon mutathatók még be. A másik, hogy egy társadalom jóléti helyzetében egy év nem szokott markáns változásokat előidézni. Az indulási helyzet bemutatása azonban sokat elárul a rövidebb és hosszabb távú lehetőségekről.

Egy ország jóléti helyzetét jelző mutatók közül a legfontosabbak:

- a népesség alakulása,

- az egy főre jutó GDP,

- az aktivitási ráta,

- a foglalkoztatottság,

- a munkanélküliség,

- a kereseti szint,

- a jövedelemelosztás a népességen belül, jövedelmi különbségek,

- a szegénység,

- az egészségügyi helyzet,

- az oktatás, képzettség.

A következőkben ezeket a mutatókat tekintem át, majd az ezek alapján felvázolható jövőbeli helyzetről szólok.

Népesség

Magyarország lakossága hosszabb ideje fogy. 2004-ben a népesség száma 10 millió 116 ezer fő volt. Mintegy 260 ezer fővel kevesebb, mint 1990-ben és közel 600 ezerrel kevesebb, mint a II. világháború utáni csúcsévnek számító 1980-ban. Az ok a rossz egészségi állapot okozta halálozási helyzet és az, hogy az ezer lakosra jutó halálozások száma évről évre magasabb, mint az élveszületések száma.

Az EU 15-ökhöz tartozó országok zömében eközben a népesség száma emelkedett. Bár a születések száma - mint minden fejlett országban - náluk sem nagyon magas, ebben szerepe van a jobb halálozási mutatók mellett annak is, hogy a korábban nagy gyarmatbirodalommal rendelkező országokban folyamatosan nő az állampolgárságot adó okiratokkal a gyarmatokról bevándorlók száma is. Erre viszont az országok többségének a népesség elöregedése miatt szüksége is van. Az átlagéletkor nagyfokú növekedését mutató országokban - a magas nyugdíjkorhatár ellenére - a gazdaság működőképességében komoly problémák keletkeznének a bevándorlók nélkül.

Tény viszont, hogy 2002-ben az ezer lakosra jutó halálozások száma nálunk 13,1 volt, ami 36 százalékkal haladta meg az EU-átlagot. Az EU-15-ökön belül a legmagasabb halálozási mutatóval rendelkező Dánia helyzete is 20 százalékkal volt jobb, mint a miénk. A tíz tavaly csatlakozott ország közül a régióban is csak Bulgáriában volt roszszabb ez a mutató (14,3 százalék).

Pozitívumként mondható el, hogy az utóbbi egy-két évben a születéskor várható élettartam emelkedett nálunk is, mégpedig 1999 és 2001 között két évvel. Ezáltal a nőknél 76 évre, a férfiaknál 68 évre emelkedett. Ennek ellenére a születéskor várható élettartam szerint is rosszul állunk nemzetközi viszonylatban. Az összehasonlításul szolgáló országok közül Írországhoz képest a férfiaknál kb. 7 százalék, a nőknél 2,5 százalék, Görögországhoz mérve a férfiaknál 10 százalék, a nőknél 5 százalék, Portugáliában a férfiaknál 7 százalék, a nőknél 5 százalék, Spanyolországhoz mérten pedig a férfiaknál 10 százalék, a nőknél 7,5 százalék az elmaradás. Az EU-átlagot tekintve pedig az elmaradásunk a férfiaknál csaknem 10 százalékos, a nők esetében pedig mintegy 15 százalékos, mivel az átlagéletkor és a születéskor várható élettartam is az EU legtöbb tagországában folyamatosan emelkedik.

Egy főre jutó GDP

A gazdaságok jólétét jelző egyik legfontosabb mutatónak tartják az országban az egy főre vetített GDP értékét. Az egy főre jutó magyar GDP 2002-ben az uniós átlagnak alig több mint felét tette ki vásárlóerő-paritáson számítva. A valutaárfolyam alapján történő számításnál pedig az egyharmadot sem érte el. Azokkal az országokkal való összevetésben is elég rosszul állunk, amelyeket nemzetközi összehasonlításoknál számunkra viszonyítási alapként szoktak említeni. A magyarországi adatok - vásárlóerő-paritáson számítva - a görögországi és portugáliai értékeknek közel 80 százalékát, valutaárfolyamon számítva azonban alig több mint 50 százalékát érte el. Írországgal való összehasonlításban még kedvezőtlenebb a kép. Az ő egy főre jutó GDP-jüknek - számítási módtól függően - csupán alig több mint 40 százalékát, illetve 20 százalékát produkálta a magyar gazdaság.

Az elmaradás a csatlakozást megelőző mintegy 7 évben általában csökkent, mert ezekben az években a GDP-nk növekedése meghaladta a jelzett országokét, illetve az EU-átlagot. Másfelől az sem elhanyagolható kérdés, hogy a kereseteink - amiről később lesz szó - még sokkal inkább elmaradnak ezekben az összehasonlításokban. Tehát a szerény keresetek ellenére az ország teljesítménye jó.

Aktivitási ráta

A magyar társadalom és gazdaság egyik legproblematikusabb vonása az alacsony aktivitási szint. A munkanélküliségi ráta nem látszik magasnak nemzetközi összehasonlításban. Az aktivitási arány viszont európai mércével mérve csekély. Ennek legfőbb okai a következők:

A rendszerváltás után a munkanélküliséget elkerülni kívánó idősebb korú népesség igyekezett öregkori nyugdíjat szerezni, és erre az akkori rendszer - elsősorban az előnyugdíj intézményével - lehetőséget is adott.

A népesség öregszik, és az öregségi nyugdíj jogosultságának korhatára - az uniós országokban szokásoshoz képest - relatíve alacsonyan volt megállapítva.

A munkanélküliség elkerülésére a rokkantnyugdíj megszerzése is népszerű módszer volt a rendszer „puha korlátja” miatt (a 90-es évek elején hirtelen 500 ezerről 700 ezerre emelkedett a rokkantnyugdíjasok száma).

A munkanélkülieken belül magas a tartósan munkanélküliek aránya, ami részben arra is visszavezethető, hogy a II. világháború utáni időszakban a 90-es évekig a munkanélküliség a közép-kelet-európai régióban ismeretlen volt, tehát az emberek nem rendelkeztek azokkal - a piacgazdasági országokban szokásos - ismeretekkel, technikákkal, kapcsolatokkal, amelyek a fejlett országokban megkönnyítik a dolgozók munkaerőpiacra való gyorsabb visszakerülését. Emellett - hosszabb időn keresztül - a gazdaság általános állapota sem segített az ismételt munkavállalásnak azok esetében, akik a munkaerőpiac periferiális részén foglaltak helyet (alacsonyabb iskolai végzettségűek, depressziós területeken élők, idősebb korosztályhoz tartozók stb.). Ráadásul a gazdasági növekedés beindulása sem mozdította elő a munkaerő-piaci keresletet.

A gazdasági növekedés újraindulása óta mindössze egyetlen évben (1999-ben) emelkedett a foglalkoztatottak száma 3 százalékkal, miközben a GDP 1995-2000 között évi 4-5 százalékkal nőtt. Azóta a GDP továbbra is évi 3-4 százalékkal emelkedik, ennek ellenére az új évtizedben is csupán évi 1 százalék körüli, illetve az alatti volt a létszámbővülés. Így azután a munkanélküliek jelentős része véglegesen kiszorult a munkaerőpiacról, vagy a rejtett gazdaság munkaerőpiacán tűnt el. Tehát állást keresőként sem nagyon jelenik meg.

A magyarországi inaktivitási arány - az előzőek miatt - az EU-országokhoz mérten kifejezetten magas. A 100 aktívra jutó inaktívak száma egyedül Görögországban magasabb, mint nálunk. Hazánkban lényegében minden aktív keresőre mintegy 1,5 eltartott jut.

Foglalkoztatottság

A nemzetközi statisztikákban többnyire az ún. teljes foglalkoztatás adatait közlik, ami nálunk az aktivitásnak mondott mutatónak felel meg, vagyis ebben a mutatóban együtt szerepelnek a foglalkoztatottak és a munkanélküliek. A hazai statisztika a két csoportra vonatkozó számokat külön-külön is közli. Ilyen adatokat a nemzetközi öszszehasonlításhoz csak eseti vizsgálatokban lehet találni.

A foglalkoztatási helyzetünk szempontjából a mai napig meghatározó, hogy Magyarországon a 90-es évek elejétől kb. 1,5 millió munkahely szűnt meg. A 80-as évek végén még több mint 5 millió foglalkoztatott volt az országban. 1995-re azonban számuk 3678,8 millióra fogyott, és jelenleg is csak 3,9 millió körül mozog a foglalkoztatottak száma. A létszámcsökkenés több tényezőnek volt betudható:

Ahogyan az aktivitási rátánál szó volt róla, azok az idősebb munkavállalók, akiket a munkanélküliség veszélye fenyegetett, igyekeztek öregségi vagy rokkantnyugdíjba menni.

A munkavállalók elég jelentős része - az 1990-es évek közepén mintegy félmillió - munkanélkülivé vált. Közülük soknak a helyzete ma nem tisztázott. Ahogyan az aktivitási rátánál erről részben szó volt, és a munkanélküliség kérdésével kapcsolatban majd részletesebben kifejtjük, a munkanélküliség ugyan állandósult az aktív korúak nem kis részénél, ez azonban ma másként jelenik meg. Bizonyos tekintetben torzítja a statisztikát.

Mivel a gazdaság állapota hosszabb ideig romlott, ám a növekedés beindulása után is bizonytalan volt a gazdasági környezet, a munkáltatók jelentős része legálisan nem - csak feketén - foglalkoztat. A tartósan munkanélküliek, vagyis az ellátatlanul maradt személyek - különösen, mert a munkanélküli-segély időtartama folyamatosan csökkent - kénytelen-kelletlen bele is mentek ebbe a megoldásba. A pályakezdő fiatalok zömének sincs sok más választása, ha dolgozni akar.

Magyarország a foglalkoztatottság szintjét tekintve nem áll jól az európai uniós országokkal történő összehasonlításban. A helyzet nagyrészt arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi technikai szint mellett a termelés bővítéséhez nincs szükség különösebben nagy létszámra. 2000-ben az Unióban a foglalkoztatottsági szint átlagosan mintegy 8 százalékponttal, a férfiaknál viszont 10 százalékponttal volt magasabb, mint nálunk. A nők esetében kisebb, csak 4 százalék volt az eltérés. Ha azokat az országokat nézzük, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak, akkor vannak olyan országok, ahol egyes mutatók alacsonyabbak, ám a férfiak foglalkoztatottsági szintje mindenhol lényegesen magasabb, mint nálunk.

Munkanélküliség

A munkanélküliségi ráta európai - vagy akár világméretű - összehasonlításban nem tűnik rossznak még ma sem, amikor a munkanélküliség nálunk ismét növekedésnek indult. 2004-ben 6,1 százalékos volt a munkanélküliségi ráta, idén májusban pedig már 7,1 százalékra emelkedett. Az arány továbbra is elmaradt az EU-15-ök számos országának adatától, még olyanokétól is, mint Belgium, Franciaország, Finnország Olaszország, Németország, Svédország, nem is szólva azokról az országokról, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak, mint Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország.

Azon túl azonban, hogy a statisztika nemzetközileg harmonizált módon adja közre a munkanélküliek arányát, a látszólag kedvező adat mögött mégis számos helyi sajátosság húzódik meg, ami kedvezőbbnek mutatja a helyzetet a valóságnál.

Ez a következőkre vezethető vissza:

1. A munkanélküli-ellátó rendszerek az EU-tagországokban nem egységesek. Mind a jogosultság időtartama, mind pedig a munkanélküli-járadék fizetése alatt a munkavállalókra vonatkozó szabályok nagyon eltérnek. Ahol hosszabb a járadékfizetés ideje, és bizonyos összeghatárig a jövedelemkiegészítés is megengedett, nyilvánvalóan mások az arányok, mint az ettől eltérő szabályozással bíró országokban. Amikor egy-egy országban a regisztrált munkanélküliek száma mellett arra kíváncsi a hatóság, hogy hányan vannak ténylegesen mindenfajta munkajövedelem nélkül, akkor az is fontos, hogy ki számít munkanélkülinek: mindenki, akinek nincs bizonyos rendszerességgel megszerzett munkajövedelme, vagy csak az, aki egy éven belül x napig nem jutott keresethez, esetleg ez utóbbi vonatkozhat az év bizonyos periódusára is.

2. A munkanélküliséget mutató szám mögött nálunk az a háztartásijövedelem-felmérés áll, amelyben - az ILO-ajánlásnak megfelelően - megkérdezik a családokat, hogy a felmérést megelőző héten a családtagoknak volt-e bármilyen rövid időtartamú fizetett munkavégzése. Ha csak néhány órás fizetett munkát is végzett valaki a felvételt megelőző héten, az már nem számít munkanélkülinek. Tekintettel arra, hogy a mi változó világunkban szinte naponta szűnnek meg vállalkozások, gyakrabban fordul elő, hogy az előző nap, előző héten még munkával rendelkező személy már másnap, illetve a következő héten nem kap munkát a korábbi cégétől. Ám a felmérés előtti héten megszűnő vállalkozásokban dolgozók így még nem szaporítják a munkanélküliek számát.

3. A 90-es évek elején nagyvonalúnak mondott munkanélküli-ellátó rendszerünk a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására jelentősen mérsékelte a szolgáltatásait. Akik kiesnek a rendszerből, ami többnyire tartós állapotot jelent, igyekeznek valamilyen jövedelemhez jutni, és ez általában a rejtett gazdaságból történik. Ezzel viszont megszűnik az a motivációjuk, hogy munkanélkülinek vallják magukat. Arejtett gazdaságban végzett ún. feketefoglalkoztatás nálunk kiterjedtebb, mint az EU legtöbb tagországában. Akinek ilyen munkalehetősége van, a háztartás-statisztikai alapon készített felmérésből szintén kiesik, ha ezt bevallja. Ez állandó gondot okoz a munkanélküliségre vonatkozó adatok megértése tekintetében is.

4. Azáltal, hogy nálunk alacsonyabb a foglalkoztatási szint és magasabb az inaktivitás, az időről időre munkanélkülivé válók aránya is alacsonyabb kell legyen.

Kereseti szint

A magyarországi keresetek nemzetközi összehasonlításban hagyományosan nagyon alacsonyak. Az utóbbi időszakban készített elemzések tanúsága szerint még számos más régióbeli országhoz képest is kereseti hátrányban vagyunk. A nyugati világ országaival való összehasonlításban az elmaradás jelentős része a korábbi rendszerben kialakított helyzet átörökítésére vezethető vissza. Elsősorban az a lemaradás fő tényezője, hogy a szocialista bérezési elvek alapján kialakított keresetek nem lettek a piacgazdasági feltételekhez igazítva. Az 1988-as bérreform-elképzelés a sok vita után elhalt, és a gazdasági vezetés úgymond a piacra hagyta, hogy a keresetek majd igazodnak a piacosított árakhoz és a megelőzően bevezetett jövedelemadó-rendszerhez.

Ez az elképzelés azonban számos okból csak a munkavállalók bizonyos részénél valósult meg. Az egyik leglényegesebb, hogy a rendszerváltást kezdetben kísérő általános gazdasági hanyatlás nemcsak a korrekcióra nem adott módot, hanem hosszabb távon a bérek reálértékének nagyfokú csökkenését vonta maga után. A másik meghatározó tényező az volt, hogy a privatizálás viszonylag gyors előrehaladása ellenére a vállalatok nagyobb része, illetve egyes ágazatok hosszabb ideig az állam kezében maradtak, ahol éppen úgy, mint a közszolgálatban - tekintettel a romló gazdasági teljesítményekre -, a mindenkori kormányok szándékosan visszafogták a bérek emelkedését. (Ennek a problémái különösen élesen mutatkoznak meg ma a közszféra bizonyos területein: oktatás, egészségügy.) Ezt látva viszont a privatizálás során hozzánk betelepülő külföldi tőke - ami amúgy is az olcsó munkaerőt keresi - sem érzett késztetést arra, hogy az általa foglalkoztatottak keresetét az anyaországiakéhoz igazítsa, hiszen a kinti keresetek 20-30 százalékát kitevő bérrel nálunk amúgy is vezető helyre kerültek a vállalkozási bérlisták tekintetében. Végül pedig a privatizáció során szaporodó hazai kisebb vállalkozások a béreket ugyancsak igyekeztek alacsonyan tartani. Akár úgy, hogy a keresetek egy részét bérlistán kívül fizették, hiszen így tudták mérsékelni a társadalombiztosítási befizetéseiket. Mindezek következtében a piac diktálta mindenkire kiterjedő „bérreform” elmaradt.

Az előzőekben elmondottak ellenére is sokkolóan hatott az a kereset-öszszehasonlítás, ami kimutatta, hogy a magyarországi keresetek az ezredfordulón az EU-átlagnak csupán 11 százalékát, vásárlóerő-paritáson számítva mintegy 30 százalékát érték el. Ezen belül az Unió legalacsonyabb keresetű országához, Portugáliához képest is afeldolgozóiparban Magyarországon dolgozók átlagkeresete csupán az ottani kereset alig 40 százalékát érte el. Ráadásul ezen a területen a magyar keresetek a csehországi és lengyelországi béreknek is csak a 60-70 százalékát tették ki. Vagyis a régió két másik országához képest - ahol a szocialista időszakban hozzánk hasonló bérezési elvek működtek - a rendszerváltás után sok évvel 30-40 százalékos keresetlemaradással rendelkeztünk. Ezt az elmaradást pedig nem magyarázza a GDP alakulása sem, hiszen - amint már szóltunk róla - azon a téren jobbak voltak a mutatóink.

Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az EU-országokhoz képest azokban a családokban, ahol van bérjövedelem, az sokkal jelentősebb jövedelemforrás, mint az EU országaiban, mert az utóbbiakban a családok felhalmozott jövedelmeiből származó kiegészítés jelentősebb, és kevesebben vannak, akiknek egyetlen vagy fő jövedelmi forrásuk a bér. A szegénység kérdésénél erre visszatérünk.

Jövedelemeloszlás

A népességen belüli jövedelemkülönbségek a 90-es évek elejétől folyamatosan emelkedtek nálunk. Az egy főre jutó családi jövedelem szerint a háztartás-statisztikai adatok alapján számítható jövedelem a 80-as évek végén 4-5-szörös volt. Az évtized végére az eltérés mintegy 10-szeresre nőtt, miközben kiszélesedett a jövedelemeltitkolás lehetősége is. Az évtized elejétől - a háztartás-statisztikából számítható adatok szerint - a jövedelmi különbségek némileg mérséklődtek a két szélső jövedelmi tized között, a legalsó jövedelmi tizedben némileg emelkedett az összes jövedelemből való részesedés, míg a legfelső tized - ezen adatok szerint - elég sokat veszített a jövedelmi részesedéséből. Ez vélhetően azzal függ össze, hogy a legfelső tized jövedelmeinek egyre nagyobb hányada kereseten felüli formában jelenik meg. 2003-ban a legfelső tizedben az egy főre jutó főállású munkaviszonyból származó kereset 14-15-ször volt magasabb, mint a legalsó tizedben, ez az arány a költségtérítéseknél - a bevallások szerint - 18-szoros, a vállalkozási jövedelmeknél 82-szeres volt. A két szélső tized közötti különbség így 8-szorosra mérséklődött a statisztika szerint.

A jövedelmek elrejtésével (a rejtett gazdasággal) foglalkozó elemzések arra a következtetésre jutottak, hogy az adózás alól kivont jövedelmek a magasabb jövedelműeknél sokkal jobban emelkedtek, mint a rejtett gazdaságban bérmunkásként dolgozóknál. Ilyen módon a statisztika által mérhető körbe tartozó jövedelmekhez képest a rejtett gazdasági jövedelmek beszámításával a rétegek közötti differencia vélhetően sokkal nagyobb lenne. Ezzel együtt a statisztikailag mérhető különbség is magas az EU-átlaghoz képest.

Az Európai Unióban viszont a 90-es évek közepétől folyamatosan mérséklődött az egy főre jutó jövedelem különbsége a lakosság legmagasabb, illetve legalacsonyabb jövedelmű tíz százaléka között. A két szélső jövedelmi sávba jutó népességtized között 8,5-szeresről 6,7-szeresre csökkent az eltérés 1995-2001 között. Bizonyos mértékig minden további népességtized átlagjövedelme is közelített a legmagasabb jövedelműekéhez.

Szegénység

Magyarországon a szegénység a 90-es évek elejétől gyors ütemben emelkedett. Ebben több tényező közrejátszott:

1. A szocialistának mondott rendszerben a szegénységről beszélni, írni nem lehetett. A fogalom nem volt rendszer-kompatíbilis. A 90-es évek elején, amikor - nagyrészt a munkanélküliség megjelenése miatt is, publikálni lehetett a szegénységre vonatkozó adatokat, amelyekkel a különböző szervezetek, közöttük a KSH is rendelkezett - tudatosult az emberek többségében, hogy nálunk is volt, van szegénység.

2. A 90-es évek elején - mindössze 2 év alatt - a KSH által publikált adatokból kitűnt, hogy a szegények aránya a társadalomban megkétszereződött. Akorábbi (80-as évek vége) 8 százalékról mintegy 16 százalékára emelkedett. Atöbbségüknél ez az állapot állandósult.

3. Megjelent és gyorsan terjedt a munkanélküliség. A munkanélküliek száma 1990-től 1994-ig 24 ezerről 632 ezerre emelkedett. A KSH már említett elemzésében azt is kimutatta, hogy azokban a háztartásokban, ahol akár csak egy kereső munkanélkülivé vált, kétszer nagyobb volt annak az esélye, hogy a család a létminimum alá kerül, mint a népesség egészénél. Ha több munkanélküli is lett egy családban, az elszegényedés esélye tovább emelkedett.

4. Az inaktivitás emelkedett. A szociális jövedelmek pedig - amiből ez a népesség megélni kényszerül - az egyébként is csökkenő vásárlóértékű keresetekhez képest is mérséklődtek.

5. A megélhetési költségeken belül az alapvető cikkek árai jobban emelkedtek, mint a fogyasztói árak általában. Tekintettel arra, hogy az alacsonyabb jövedelműek fogyasztói kosarában az alapvető cikkek nagyobb súllyal szerepelnek, az ő kiadásaik jobban emelkedtek, mint a közepes vagy magas jövedelműeké.

6. Az érdekeik védelmére kevésbé képes csoportok köre bővült. Nemcsak azért, mert a munkanélküliek, valamint az egyre nagyobb számban inaktívvá válók száma gyarapodott, akiknél beszűkülnek a társadalmi kapcsolatok, amelyek a gazdasági érdekek védelmét lehetővé teszik, hanem azért is, mert a 90-es évek elejétől a korábbi állampárttal szoros összefonódásban működő szakszervezetek viharos gyorsasággal omlottak össze.

Mindezek következtében nőtt és láthatóvá vált a szegényedés. A szegények (azaz a létminimum alatt, illetve a létminimum környékén élő népesség) aránya mostanában nálunk - a KSH-adatok szerint - közelíti a népesség egyharmadát. Az időmérleg-felvétel szerint a háztartások egyötöde volt szegény 2000-ben.

Hiányzó önsegélyező szervezetek

Emellett a társadalom önsegélyező szervezetei nálunk kevésbé működnek, mint a nyugati világban. (Miközben a társadalom önsegélyező mechanizmusai, a családi, baráti segítségnyújtás - szerencsére - kiterjedten működtek. Bár ezek mértéke a KSH vizsgálatai szerint csökkenőben van.) Ennek egyik fő oka, hogy nálunk a korábbi rendszer igyekezett ezt is központi kézbe venni (pl. szakszervezet). Ezzel szétrombolta a valóban társadalmi kezdeményezésen alapuló szerveződéseket, majd az államosított hálózat a rendszerváltozással szétzilálódott. Másik oka, hogy a civil szerveződések kialakulása a nyugati világban eleve hosszabb múltra tekint vissza, mint a régióban. Tehát ott nagyobb gyakorlatuk van, jobban működnek, míg nálunk sok esetben csupán arra szolgálnak, hogy a szervezetben részt vevők önmagukat valamiképpen szinten tartsák.

A szegénység megítélése

Lényeges tényező a szegénység megítélése is. Annak a csaknem 50 évnek a hatása, amikor a szegénység tényét is tagadta az uralkodó rezsim, nem múlt el nyomtalanul az emberek gondolkodására nézve sem. Sokak számára ma sem elfogadható a szegénység. Ők a szegényekre úgy tekintenek, mint vétkesekre, akik magukat sodorták bajba. A II. világháborút követő évtizedekben a szociális ellátórendszer meglehetősen kiterjedt volt. Így akkor - az egyéni tragédiák mellett - rendszerint inkább a családok megfontolatlan gazdálkodása vezetett az elszegényedéshez. Annak ellenére, hogy időközben a szociális háló meggyengült, az emberek tudatába beépült az a gondolkodásmód, hogy a szegények maguk tehetnek a helyzetükről. Ezt a nézetet erősítik a piacgazdasággal járó folyamatok.

Miközben az uralkodó ideológia szerint bárki lehet sikeres és gazdag, vagyis ha nem lesz az, abban elsősorban ő a hibás, a piacgazdaságra való áttéréssel, valamint a személyijövedelemadó-rendszer bevezetésével időközben az is egyre inkább a köztudat részévé vált, hogy a szociális célú támogatásokat az állam csak az adófizetők pénzéből tudja finanszírozni. Így azok a családok, amelyek esetleg maguk is napi megélhetési gondokkal küzdve fizetik az adóikat, egyre kevésbé hajlandóak az adófizetésre - sok más ok mellett azért is -, mert úgy érzik, nem méltányos, hogy ők támogassanak másokat, akik (véleményük szerint) képesek lennének önmagukról gondoskodni. Tehát a társadalom jelentős része nem tudja elfogadni a szegénységet, illetve azt, hogy neki kellene gondoskodnia elesettebb társairól.

Vélhetően erre vezethető vissza, hogy az EU jelenlegi tagországaiban a szegények aránya lényegesen a hazai szint alatt van, a tagországokra vonatkozó legutóbbi statisztikák szerint. Az 1998-as adatok alapján egyetlen európai uniós ország, Portugália szegénységi aránya közelítette a magyarországit. Portugáliában az átlagjövedelem fele alatt élők aránya 29 százalék volt 1998-ban. A többi olyan országban, amelyeket az uniós országok közül viszonyítási alapnak szoktak tekinteni velünk kapcsolatban (Görögország, Spanyolország, Írország), a szegények aránya lényegesen alacsonyabb, Görögországban 24 százalék, Spanyolországban 19 százalék, Írországban 21 százalék volt. (Megjegyzendő, hogy nálunk a létminimum alatti népességet szokás számítani, az EU említett tagországaira vonatkozó adatok pedig háztartásokra lettek számítva. A háztartások taglétszáma befolyásolhatja az arányokat. Ezekről viszont a vonatkozó statisztika nem szól.)

Egészségügyi helyzet

Magyarország lakosságának egészségi állapota közismerten rosszabb, mint az ország gazdasági fejlettségi szintje alapján lennie kellene. A problémák okaként a helytelen táplálkozást, az egészségtelen életmódot szokták első helyen említeni. Ha azonban azokat a mutatószámokat nézzük, amelyekkel az életmód egészséges vagy egészségtelen jellege statisztikailag közelíthető (alkohol, zsír, a cereáliák, burgonya, cukor, illetve fehérjék, zöldségek, gyümölcsök fogyasztása, általában a kalóriabevitel, dohányzás), a kép már nem ilyen egyértelmű. A hazainál jobb egészségi állapotú országok közül számosban (időnként lényegesen) több zsírt, cukrot, bort, sört, összességében több kalóriát fogyasztanak, és magasabb vagy közel azonos a dohányzók aránya, mint nálunk. Ha az átlagértékeket nézzük, Magyarországon alacsonyabb a fehérje- és a zsírfogyasztás is, mint az EU-átlag, a kalóriabevitel pedig közel azonos. Valamivel több cereáliát és cukrot eszünk és kevesebb burgonyát, zöldséget. Borból lényegében annyi az egy főre jutó mennyiség, mint az EU-átlag, sörből lényegesebb kevesebb, viszont a tömény italok fogyasztása tekintetében vezető helyen állunk. A dohányzók aránya is nagyjából megfelel az uniós átlagnak, azzal a különbséggel, hogy a férfiaknál kicsit magasabb (az EU-15-ök átlagában 36 százalék, nálunk 38 százalék), a nőknél pedig némileg alacsonyabb (29 százalék, illetve 26 százalék) az arány.

Az adatok tehát nem támasztják alá - minden kétséget kizáróan - a táplálkozás és a rosszabb egészségi állapot közötti összefüggést. Az egészségügyi rendszerre fordított kiadásaink ugyanakkor nagyon elmaradnak az uniós országokétól. 1998-ban nálunk az egy főre jutó egészségügyi kiadás mindössze 705 dollár volt, míg az uniós országokban mindenhol 1000 dollár felett, inkább 2000 dollár körül mozgott a mutató. Az Unión belül a legalacsonyabb összeget költő Görögországban (1167 dollár/fő) is 65 százalékkal több jutott erre a célra, mint nálunk. A legnagyobb ráfordítást biztosító Németországban pedig 3,4-szeresét költötték - a sokkal jobb egészségi állapotban levő - társadalom egészségének megőrzésére, illetve helyreállítására, mint nálunk. Ez egyben azt is mutatja, hogy a kérdés kezelésének nincs egységes uniós politikája, hanem az egyes kormányok preferenciáján múlik, hogyan viszonyulnak a kérdéshez.

A GDP-hez mérten látható, hogy - a vonatkozó nemzetközi statisztikai adatok szerint - a 90-es években átlagosan az EU-ban a GDP 8,9 százalékát fordították az egészségügyre. Ezen belül az állami kiadások a GDP 6,6 százalékára rúgtak. Két ország (Finnország és Spanyolország) volt csak, amelyik a GDP-jének mindössze 7,4 százalékát költötte az egészségügyre. Az állami finanszírozás aránya ezekben az országokban a GDP 5,7, illetve 5,6 százalékáig terjedt. Ugyanakkor mi a GDP-nk 6,4 százalékát, azaz 40 százalékkal kevesebbet (ami összegében is lényegesen kevesebb) költöttünk az egészségügyre. Ám ebből is az állam csak 4,1 százalékot, az uniós átlagnál 60 százalékkal kevesebbet fedezett. Miközben nálunk - történelmi fejlődés eredményeként - a közegészségügy képezi a rendszer magvát, hiszen a szocialista rendszerben az ingyenes egészségügyi ellátás az alacsony szinten tartott bérek kiegészítéséül szolgált. A bérek nagy részébe pedig mind a mai napig nem lett beépítve az egészségügyi kiadások fedezetére szánt rész. Ennek ellenére a 90-es években a magyar lakosság a GDP 2,3 százalékát költötte egészségügyi kiadásokra, ami arányában megfelel az EU-15-ökben élők által átlagosan az egészségügyre fordított GDP-aránynak.

Az egészségügy finanszírozásának érdekes vonatkozása az, hogy a lakosság nagyobb arányban vesz részt az egészségügy finanszírozásában a szegényebb országokban. Portugáliában a GDP 3,2 százalékát, Görögországban 3,6 százalékát fordítják a családok az egészségügyre. Ezzel szemben a gazdagabb országokban nagyobb szerepet vállal az állam: az arány Németországban 8,3 százalék, Svédországban 7,2 százalék, Franciaországban 7,1 százalék.

Oktatás, képzettség

A magyar oktatási rendszerre három tényező volt jelentős befolyással az elmúlt évtizedben. A belátható jövőben is ezek fogják a döntő szerepet játszani. Az első a globalizáció. Ennek során a munka nemzetközi újraelosztása megy végbe, amely az oktatás színterén is megjelenik. Az, hogy a különböző térségek hogyan tudnak ebben részt venni, nagymértékben attól függ, hogy a munkaerő korábbi képzettségi színvonala alkalmassá teszi-e őket a legújabb technika befogadására, illetve az, hogy milyen nagy erőket tudnak koncentrálni az élenjárókhoz való felzárkózásra az oktatás terén.

A másik tényező az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve annak előkészítése. Az utóbbi tíz év oktatáspolitikai lépéseit tulajdonképpen ez határozta meg. A közoktatás, ezen belül az általános képzés idejének meghosszabbítása, a szakképzés szintjének magasabb szintre emelése, a felsőszintű képzésben részt vevők arányának növelése voltak azok a sarokpontok, amelyek az oktatási rendszeren belül az uniós csatlakozás feltételeként megfogalmazódtak.

A harmadik a Magyarországon végbement gyökeres társadalmi és gazdasági változás, ami kikényszerítette az oktatási rendszer átalakulását. Számos olyan problémát is meg kellett oldani, mint például a szakképzési rendszerben a gyakorlóhelyek tömeges megszűnése miatt kialakult helyzet, vagy az állami iskolák mellett helyet követelő magán- és egyházi oktatás iránti igények megjelenése stb. jelentett.

Oktatási rendszer

Az oktatási rendszert tekintve ki kell emelni, hogy a piacgazdasági rendszerre való áttérés után Magyarország egyik vonzereje a külföldi tőke számára a munkaerő magas képzettségi szintje volt és maradt egy ideig. A színvonal fenntartását azonban a közelmúlt nagyobbik részében nagyon szerény lehetőségek mellett érték el. Az évtized első felét a súlyos jövedelemvesztés jellemezte. A 90-es évek közepétől megindult GDP-növekedés hatására az oktatási kiadások is emelkedni kezdtek. 2002-ben a ráfordítás reálértékben már elérte, illetve némileg meghaladta az 1990-es évit. Mégis a GDP csökkenő részét költjük az oktatásra. A 90-es évek elején még a GDP 6-7 százaléka lett az oktatásra fordítva, majd éppen a GDP növekedésének megindulása után inkább csak 4-5 százalék volt ez az arány. Az utóbbi években közelíti ismét a 6 százalékot. Az OECD-országok közül Európában Magyarországon kívül csak Görögország költött 2000 dollárnál kevesebbet egy tanulóra, az OECD-átlag 5206 dollár volt. Európában a legtöbbet - 6000 dollár fölött - Ausztria, Norvégia és Svájc költötte erre a célra.

Az oktatási rendszer átalakítását tehát nagyrészt csökkenő reálértékű állami oktatási kiadások mellett kellett véghezvinni. A gazdasági változásokat emellett olyan társadalmi jelenségek kísérték, amelyek következtében jelentősen megnövekedtek a jövedelmi különbségek, növekedett a gyermekek és fiatalok szegénysége. A szülőket sújtó munkanélküliség, inaktivitás a már korábban is fennálló „tudásvagyonbeli” különbségek talaján jött létre. Ez jelentősen differenciálja a következő generációk tanulási esélyeit.

Az oktatási kiadásokat szintenként nézve kicsit módosulnak a korábbi sorrendek. Az alapfokú oktatásra legkevesebbet Magyarország, Csehország, Írország költött. Magyarország egy általános iskolás tanítására az OECD-átlagnak kevesebb mint a felét fordította. A középiskolai oktatásra hazánk Görögország társaságában költött a legkevesebbet. A felsőfokú képzési kiadások szintjét tekintve pedig Görögországban és Spanyolországban volt hasonló a helyzet.

A felsőfokú képzésben az elmúlt hosszabb időszakban mindenütt, ám egyes országokban különösen nagy mértékben nőtt a továbbtanulók száma. Spanyolországban azonban a kiadások a hallgatói létszámot meghaladó mértékben bővültek, így az egy főre jutó kiadások is nőttek. Máshol, pl. Hollandiában és Angliában a kiadások ugyan nőttek, de kisebb mértékben, mint a beiratkozottak száma, aminek következtében az egy főre eső kiadások csökkentek. Olaszország egyedülálló abban a tekintetben, hogy az oktatásban való részvétel az összkiadások jelentős csökkenése mellett nőtt, ami - természetesen - az egy főre jutó kiadások még jelentősebb csökkentését eredményezte. Magyarország helyzete Olaszországéhoz hasonló, legfeljebb annyi a különbség, hogy talán a kiadások valamivel kisebb arányban csökkentek, a hallgatólétszám viszont nagyobb arányban nőtt.

Az OECD-országokban bár az oktatás mindenütt továbbra is elsősorban az állami szektor részének tekinthető, a bővülő részvétel és az ebből adódó növekvő kiadások kapcsán újra és újra felmerül, hogy hogyan osztozzon ebben az állam és a magánszféra. Az OECD által a 90-es években az oktatási kiadások szempontjából vizsgált 12 országban a magánforrások részvétele 3 és 18 százalék között változott. Olaszországban, Hollandiában, Svédországban 3 százalék körüli, Németországban 18 százalék. Magyarország e statisztika szerint a középmezőnyben volt a maga 11 százalékával.

A magánforrások növekvő bevonása elsősorban a felsőszintű oktatást érintette. Néhány országban, Ausztria, Dánia esetében azonban súlya még mindig csupán 1-2 százalék, de volt néhány Európán kívüli ország, ahol elérte vagy meghaladta az 50 százalékot, pl. az USA-ban, Japánban vagy Koreában. Magyarország 20 százalékos arányával a közepes szintet képviselte Írországgal, Spanyolországgal együtt. A volt szocialista országok közül Csehország szerepelt úgy, ahol ennél kissé magasabb volt a magánfinanszírozás aránya. Az 1990 és 1995 közötti változásra az volt a jellemző az OECD-országokban, hogy inkább csak az állami kiadások növekedésének mérséklését szolgálták a magánforrások. Magyarország esetében azonban ezt részben a csökkenő állami források pótlására kellett fordítani, ami nem elhanyagolható különbség.

A lehetséges fejlődési irányok

Népesség

A népességszám nagyobb emelkedésére rövidebb távon aligha lehet számítani. A fiatalok körében a gyermekvállalási kedv csökkenőben van. A karrierszempontok előtérbe kerülése a szülés kitolódását hozta magával, ami eleve akadályozza sokszor már a második, de különösen a harmadik gyermek vállalásának esélyét. A jelenlegi alacsony és csökkenő születésszám pedig a jövőbeli születések számát korlátozza, mert a mérséklődő számú fiatal pártól még egy esetleg emelkedő születésszám mellett is kevesebb gyermekszám várható. A hazai, illetve az EUROSTAT által készített prognózisok viszont azzal számoltak, hogy a más országokkal szembeni migrációban többlet alakulhat ki. Ez lehet leginkább a népesség esetleges növekedésének forrása.

Emelkedő egy főre jutó GDP

Az előbbi okokból az egy főre jutó GDP emelkedésére lehet számítani, hiszen a makrogazdasági előrejelzések szerint a GDP 3-4 százalékos éves emelkedése lehetségesnek tűnik az elkövetkező években. Mivel a népességszám eközben némileg tovább mérséklődik, a mutató javulása nyilvánvalónak látszik.

Stagnáló foglalkoztatás

A foglalkoztatásban a szegényebb EU-országokban a csatlakozásuk után nem következett be ugrásszerű változás. Inkább csak a foglalkoztatási struktúra rendeződött át. Nálunk is az várható, hogy miközben a foglalkoztatás lényegesen nem bővül, a csatlakozás - munkaerő-keresleti szempontból - a különböző ágazatokat eltérően érinti. Eddig az látható, hogy a tavalyi csatlakozás után sem az aktivitási, sem a foglalkoztatási arányok nem változtak figyelmet érdemlően.

Az a folyamat, ami az EU munkaerőpiacát jelentősen átalakította az elmúlt évtizedekben, nevezetesen a primer és szekunder szektornak a szolgáltatási szektorral szembeni térvesztése, nálunk is végbe fog menni. Az EU-ban a munkaerő iránti kereslet növekedése, illetve szinten tartása a mezőgazdasági munkahelyek jelentős leépülése mellett zajlott le. Ez - Portugáliát kivéve - minden tagországra jellemző volt. Uniós szinten évi átlagban 195 ezer fővel csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma.

Magyarországon tavaly május óta szinte minden ágazatban mérséklődött az alkalmazottak száma. A mezőgazdaságban a korábbi évi átlag 10-10 ezres csökkenés után nem egészen egy év alatt további csaknem 7 ezerrel csökkent a létszám. Nőtt viszont a létszám a kereskedelemben és a szolgáltatásban, a pénzügyi tevékenységnél, valamint az ingatlankereskedelemben. Az oktatási és az egészségügyi szolgáltatások létszámfogyása is részben a csatlakozással függ össze, mert a maastrichti kritériumok teljesítése érdekében a kormány igyekszik a kiadásait visszafogni. Mivel ezeknek az ágazatoknak a finanszírozása nálunk még alapvetően költségvetési bevételekből történik, a források csökkenése kényszerű létszámleépítéshez vezet. Ennek következtében viszont a foglalkoztatás szektorális átcsoportosulása lassabban fog végbemenni.

Emelkedő munkanélküliség

A munkanélküliség tekintetében aligha lehet túl sok jóra számítani. A megemelt nyugdíjkorhatár és az öregségi nyugdíj megszerzéséhez szükséges munkaviszony miatt a munkaerőpiacon az elmúlt kb. 5 évben az idősebb korosztályokból mintegy 240 ezer fővel többen szorultak bent, miközben a munkaerő-piaci kereslet lényegében stagnál. A munkaerőpiacon kényszerűen bent maradó idősebb korosztály száma tovább fog emelkedni az elkövetkező években, hiszen folyamatosan mérséklődik azok köre, akik az érvényes korhatárnál korábban választhatják a nyugdíjat. A létszámkereslet növekedésére, a gazdasági teljesítmények várható emelkedése ellenére - a munkáltatóktól kapott információk szerint - nem lehet számítani. Így a munkanélküliség emelkedése valószínű az elkövetkező években.

A kereseti különbségek növekedése

A keresetek alakulása a korábban csatlakozott országokban nem mutat olyan egyértelmű tendenciát, amire a hazai jövőképünket biztonsággal alapozni lehetne. Előfordult ugyan egyes országokban látványos javulás a kezdeti években, de többnyire nem ez volt a jellemző. Néhány évvel az uniós belépés után - egy összehasonlító elemzés szerint, amelyben a belga keresetekhez hasonlították a béreket - Görögországban 7 százalékkal, Portugáliában 9 százalékkal, Spanyolországban 26 százalékkal voltak magasabbak a keresetek, mint azt megelőzően. Ebből arra lehet következtetni, hogy a bérnövekedés mértékét inkább helyi sajátosságok, mint az Unióba való belépés határozza meg.

A bérreform elmaradásának tapasztalatai - vagyis az, hogy a piacgazdasági feltételek kialakulása hogyan befolyásolta a bérhelyzetet - azt mutatták, hogy miközben az általános bérszínvonal a már említett alacsony szinten maradt, a keresetek közötti differenciák (ágazattól, a finanszírozási módtól, vállalatmérettől és néhány egyéb tényezőtől függően) jelentősen emelkedtek. Az Európai Unióhoz való csatlakozás újszerű piaci feltételeinek hatására ismét a kereseti különbségek növekedésével lehet számolni. A kereseti pozíciók javulni fognak azokon a területeken,

- amelyeknél létszámelszívást gyakorol az EU-piac;

- ahol nem lesz jelentős az előbbit pótlandó, a környező országokból hozzánk beáramlók aránya;

- ahol a gazdasági ágnak konjunktúrája lesz;

- ahol a szakmára való kiképzés, átképzés időt igényel;

- végül pedig ahol a Nyugatról betelepülő tőke viszonylag nehezen talál rugalmasan alkalmazkodó és kellően képzett munkaerőt.

Minden más területen a keresetek további és tartós lemaradásával lehet számolni.

A keresetek felzárkózása tekintetében tehát az prognosztizálható, hogy - mivel a bérek központi, állami támogatással történő felzárkóztatására nem lehet számítani - a magyarországi keresetek átlagosan nemcsak két-három év múlva, hanem hosszabb távon sem lesznek sokkal közelebb a korábbi EU-tagországok átlagához, mint ma. A közeledés legfőbb oka az lesz - amennyiben a bővítés nem áll meg (amire most jó esély van) -, hogy az átlag lefelé mozdul el az újabb és újabb csatlakozó országok alacsonyabb kereseti színvonala miatt.

A jövedelemelosztásban a statisztikailag mérhető jövedelmi különbségek fennmaradása, esetleg kisebb mérséklődése lehetséges. A jövedelmi különbségek fokozódását erősíti az előbb említett körülmény, hogy a kereseteknél szakmák, munkahelyek szerint további differenciálódás várható. Másfelől a keresetek nivellálódása felé hat az, hogy a kormányok a minimálbérek emelését tűzték ki célul. Ennek hatására tovább szűkülnek a kereseti különbségek, hiszen a munkáltatók már eddig sem törekedtek arra, hogy egy-egy minimálbér-emelés alkalmával a kereseti hierarchiában meglevő különbségeket fenntartsák.

A jövedelmi különbségek emelkedése irányában hat ugyanakkor a munkanélküliek számának gyarapodása. Ez a probléma rendszerint nem azokat a családokat érinti, ahol magas keresetűek is vannak, akiknek a jövedelme korrigálná a kieső jövedelmet. A családok egyre inkább polarizálódnak abban a tekintetben, hogy a magas keresetűek családjaiban a többi kereső jövedelme is magas, illetve fordítva. Másrészt a statisztikában megjelenő jövedelmek mérséklődését okozhatja a közszféra karcsúsítása. Ezáltal ugyanis csökken a mérhető, megfogható jövedelmekkel rendelkezők száma. A közszférából kikerülőknek egy része vállalkozásba kezd, és az ő jövedelmük - amint korábban szó volt róla - nagyrészt kikerül a látható szférából.

Az egészségi állapot javulása

Az egészségi állapot javulása remélhető annak alapján, hogy a demográfiai előrejelzések a születéskor várható élettartam emelkedésével számolnak, bár ennek mértéke - a prognózisok szerint - az elkövetkező évtizedekben mindvégig kisebb lesz, mint a korábbi EU-15-ökben, illetve a világ más fejlettebb régióiban.

Európai oktatási modell

Az oktatás fejlődését nagyrészt a fiatalok iskoláztatási lehetőségei határozzák meg. Ennek fényében viszont az valószínűsíthető, hogy az oktatási rendszer európai modelljének megvalósítását bizonyos társadalmi helyzetek erőteljesen korlátozhatják. Ezek:

- relatíve sok fiatal él inaktív háztartásban, vagy olyan családban, ahol legfeljebb egy vagy egyik szülő sem kereső;

- a szülők iskolai végzettsége és a háztartásfők foglalkozási kategóriái erősen meghatározzák a fiatalok tanulási esélyeit, azaz kicsi a rétegek közti mobilitás;

- mindezek együttes hatása halmozottan jelentkezik egyes lakossági csoportoknál, mivel az alacsony iskolai végzettség általában kisebb jövedelemmel jár együtt, és a munkanélküliség, inaktivitás szintén gyakrabban sújtja az alacsonyabb iskolai végzettségűeket.

A szegénység fogalma országonként eltérő * Az uniós országokkal való összehasonlításnál azonban tekintettel kell lenni arra, hogy a korábbi alacsony kereseti szint és az uniós átlagtól jelenleg is lényegesen elmaradó jövedelmi szint miatt a szegénység általában mást takar, mint az uniós országok többségében. Éppen úgy, ahogy a hazai szegénység is nehezen mérhető a dél-amerikai vagy afrikai szegénységhez. Továbbá arra is, hogy a szegénység formája sokszor más nálunk és a régió többi országában, mint a tőlünk nyugatra eső világban. Pl. a szociológusok vizsgálataikban elkülönítik az ún. jó lakásban élő depriváltak csoportját, akik tulajdonképpen a rendszerváltás egyik nagy veszteségét elszenvedő rétegből tevődnek ki, vagyis a korábbi rendszer azon családjai, akiket az akkori rendszer támogatott. (Itt nemcsak a magas rangú tisztviselőkről van szó, hanem mindazokról - bányászok, kohászok stb. -, akiket a rendszer pártfogolt.)

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2005. november 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére