Az ún. orvosi műhibákkal kapcsolatos ügyek általában nagy port vernek fel, és túl az ügy anyagi (kártérítési) vonatkozásán az érintett kórháznak és orvosnak komoly szakmai presztízsveszteséget is okozhatnak. Tekintettel arra, hogy az említett ügyek száma a jövőben is minden valószínűség szerint növekvő tendenciát fog mutatni, érdemes röviden áttekintenünk az irányadó jogi szabályozást és az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlatot.
Miért az intézmény felel?
Ésszerűnek tűnik az a kérdés, hogy az orvos által elkövetett hibákért miért az őt alkalmazó egészségügyi intézmény tartozik felelősséggel. (Természetesen esetünkben csak a polgári jogi kártérítési felelősségről van szó, hiszen az esetleges büntetőjogi szankciókat mindenképpen a hibát elkövető orvossal szemben lehet alkalmazni.) Ez a helyzet a Polgári Törvénykönyv azon szabályán alapul, miszerint az alkalmazott által munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek okozott károkért a munkáltatónak kell helytállnia. Elvi indoka a rendelkezésnek az, hogy a károsult általában nem személy szerint az alkalmazottal (esetünkben az orvossal), hanem a munkáltatóval (esetünkben a kórházzal) áll kapcsolatban, így indokolt, hogy az esetleges kártérítési kötelezettség is a munkáltatót terhelje.
Más oldalról megközelítve: az alkalmazottnak a munkaviszonya keretében végzett tevékenysége kifelé a munkáltató tevékenységeként jelenik meg, hiszen a munkaviszonyt éppen azért létesítették, hogy a munkáltató alkalmazottai tevékenységének segítségével be tudja tölteni rendeltetését. Esetünkben a kórház azért alkalmaz orvosokat, illetve egyéb szakképzett egészségügyi dolgozókat, hogy gyógyító tevékenységet tudjon folytatni. Ugyanakkor amennyiben e tevékenységgel összefüggésben valamelyik alkalmazott olyan hibát követ el, amelynek következtében a beteg kárt szenved, úgy a kártérítési kötelezettség a kórházat fogja terhelni.
Egyébiránt az ismertetett szabály az esetleges károsultak szempontjából gyakorlati okokból is kedvező, hiszen a gyakran milliós nagyságrendű kártérítések behajtására az egészségügyi intézménnyel szemben sokkal nagyobb esély van, mint az egyes orvosokkal szemben.
Mikor felel az intézmény?
Az egészségügyi intézmények polgári jogi felelősségére a szerződésen kívüli felelősség általános szabályait kell alkalmazni. E szerint a felelősség akkor állapítható meg, ha az alkalmazott orvos vagy más személy jogellenes cselekményével okozati összefüggésben a betegnek kára keletkezik, és a károkozó nem tudja bizonyítani, hogy tevékenysége során úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Elvileg felmerülhetne az ennél szigorúbb ún. objektív felelősség alkalmazása is, amikor a károkozó csak akkor mentesülhetne a felelősség alól, ha bizonyítaná, hogy a kárt működési körén kívüli elháríthatatlan ok, vagy a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. A bírói gyakorlat azonban következetes abban, hogy sem magát az orvosi tevékenységet, sem a különböző orvosi műszereket, berendezéseket (még a legveszélyesebbeket sem!) nem sorolja az ún. veszélyes üzem fogalmi körébe. Így tehát marad a vétkességi felelősség, ami a potenciális károsultak igényérvényesítését némileg megnehezíti, azonban korántsem teszi lehetetlenné.
Mit kell a betegnek bizonyítania?
Ebben a jogi helyzetben ugyanis a károsultnak ahhoz, hogy igényérvényesítése sikerrel járjon, azt kell bizonyítania, hogy az orvos jogellenes magatartást tanúsított, a betegnek kára keletkezett (ebben a körben a kár összegszerűségét is bizonyítani kell), és fennáll a jogellenes magatartás és a kár közötti okozati összefüggés. Az elsőre talán bonyolultnak tűnő feladat a gyakorlatban általában nem szokott különösebb nehézségeket okozni.
A kár bekövetkezte
A kár bekövetkezését általában nem nehéz bizonyítani, hiszen az orvosi hibák következménye általában valamiféle egészségkárosodásban nyilvánul meg, ami magától értetődően vagyoni és/vagy nem vagyoni károkat okoz a betegnek. Ennek ellentmondó döntést hozott azonban a Legfelsőbb Bíróság egy – álláspontunk szerint meglehetősen vitatható – 2004-es ítéletében, amikor kimondta, hogy a felperesnek nem keletkezett kára azáltal, hogy eredménytelen terhességmegszakítása következtében egészséges gyermeke született. Az ítéleti tényállás szerint a felperes héthetes terhességét az ÁNTSZ engedélye alapján az alperesi kórházban elvégezték, azonban a méhkaparék szövettani vizsgálata elmaradt. A beavatkozást követően három hét múlva elvégzett kontrollvizsgálaton az orvos összehúzódó méhet észlelt, majd az újabb két hónap múlva elvégzett ultrahangvizsgálaton húszhetes terhességet állapított meg. Ekkor az alperes orvosa felajánlotta a felperesnek a terhesség megszakítását, azonban ő a terhesség késői időszakában történő megszakítás fokozott kockázata miatt a terhesség megtartása mellett döntött. A gyermek egészségesen meg is született. Az elsőfokú bíróság megállapította az alperes kártérítési felelősségét azon az alapon, hogy az alperes orvosa a beavatkozást az egészségügyi szabályok megsértésével végezte. A szakmai előírásként megjelölt szövettani vizsgálatot nem végezte el, holott a magzati boholy jelenléte vagy hiánya a beavatkozás sikerét bizonyíthatta volna. Az alperes orvosa elmulasztotta a kellő gondosságot a későbbi kontrollvizsgálat alkalmával is, amikor a tízhetes terhességet nem ismerte fel. Emiatt a felperes csak jóval később került abba a helyzetbe, hogy a jóval kockázatosabb késői terhességmegszakításról dönthessen. Az alperes orvosának mulasztása következtében a felperes anyagilag és érzelmileg felkészületlenül került abba a helyzetbe, hogy húszéves korában, szakmai képzettség, állandó munkahely, önálló lakás és stabil párkapcsolat hiányában, akarata ellenére maradt terhes. A másodfokú eljárásban a Legfelsőbb Bíróság osztotta az elsőfokú bíróság azon álláspontját, miszerint az alperes orvosa nem kellő gondossággal járt el. Ugyanakkor leszögezte, hogy az a tény, hogy a felperesnek akarata ellenére gyereke született, és azt fel kell nevelnie, nem tekinthető károsodásnak. Nincs olyan a jog által elismerhető személyiségi jog, amely azáltal sérült volna, hogy a felperesnek az általa kívánt terhességmegszakítás ellenére gyereke született. Ilyen védelemre érdemes személyiségijog-sértést nem jelent az sem, hogy a felperes életvitele – értelemszerűen – alapvetően más lenne a gyermeke nélkül, mint egy gyermekkel a családban. Ez azonban az életminőség hátrányos megváltozását nem jelenti, így kártérítés alapja ez okból sem lehet.
Jogellenesség
Amennyiben a kár bekövetkezése bizonyított, akkor az orvos magatartásának jogellenessége a jogszabály erejénél fogva fennáll, hiszen a polgári jog alapelve szerint minden károkozás jogellenes, kivéve ha a károkozást a jogszabály megengedi. (Erre tipikus példa a jogos védelmi helyzet, amikor azért okozunk másnak kárt, hogy a minket ért jogellenes támadást elhárítsuk.) Esetünkben azonban ilyen kizáró ok szóba sem jöhet, így tényként állapíthatjuk meg, hogy minden olyan orvosi hiba, amely a betegnek kárt okoz, jogellenes magatartásnak minősül.
Okozati összefüggés
Marad tehát az okozati összefüggés bizonyítása, amely a gyakorlatban csak rendkívül extrém esetekben szokott gondot okozni. Ha ugyanis történt egy orvosi beavatkozás, majd ezt követően a beteg egészségében valamilyen káros következmény áll be, akkor az esetek többségében fennáll az okozati összefüggés a beavatkozás és a károsodás között. Más oldalról megközelítve: az olyan esetekben, ahol ez az összefüggés nincs meg, úgy annak hiánya annyira szembetűnő még a laikus számára is, hogy a betegnek eszébe sem jut kárigénnyel fellépni.
Kimentés a felelősség alól
Az, hogy a beteg sikeresen bizonyította a fentieket, még korántsem jelenti a kártérítési per megnyerését, hiszen az egészségügyi intézmény kimentheti magát azzal, ha bizonyítja vétlenségét. Ehhez azonban nem kevesebbet kell igazolnia, mint hogy dolgozói a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel megtettek minden intézkedést, amely a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az ún. orvosperekben a legnagyobb vita éppen ez utóbbi kérdésben szokott kialakulni.
A kórházak tipikus hivatkozása az ilyen ügyekben, hogy az orvos a lehető legteljesebb gondossággal, a tudomány mindenkori állásának megfelelően látta el betegét, a bekövetkezett káros következmény pedig az adott beavatkozás szövődményének, vagy a műtéttel együtt járó kockázatnak minősül, ami bizonyos százalékban a legtökéletesebben végrehajtott beavatkozások esetében is előfordul.
A kulcskérdés tehát az ilyen ügyekben az, hogy hol húzódik a "természetes szövődmény", illetőleg a "műtéti kockázat", valamint az orvosi szakmai hiba közötti határvonal.
A korszerűbb eljárás mellőzése
A Legfelsőbb Bíróság egy 1981-ben született határozatában kimondta, hogy önmagában azért, mert az adott betegség kezelésére korszerűbb eljárás is létezik, és a gyakorlatban általánosan már ez utóbbit alkalmazzák, a korszerűbb eljárás mellőzése nem jelent műhibát. Ugyanakkor ilyen esetben a kezelést végző orvosnak megfelelő magyarázatot kell adnia arra, hogy miért alkalmazta a nagyobb kockázattal járó korszerűtlenebb eljárást. Az adott esetben egy veleszületett csípőficamos gyermek kezelésére a kórházban az ún. Lorencz-féle gipszkötést alkalmazták, annak ellenére, hogy a perbeli időszakban, sőt már az azt megelőző 10-15 évben az adott rendellenesség kezelésére a Pavlik-féle kengyel volt általánosan ajánlott és elfogadott. A szakirodalom ugyanakkor azt is alátámasztotta, hogy a Lorencz-féle gipszkötés esetén a szövődmények (elsősorban csontosodási problémák és az ízület deformációja) veszélye nagyságrendileg meghaladja a Pavlik-féle kengyel alkalmazása esetén tapasztalhatókat. A perbeli esetben a kezelt gyermek combcsontfeje erősen károsodott, majdnem kétéves korában tanult meg járni, járása erősen bicegős volt. Az elsőfokú bíróság a kártérítési keresetet elutasította azzal az indokkal, hogy a gyermek vizsgálata és gyógykezelése során orvosi mulasztás nem történt, illetőleg az alkalmazott gyógymód (ti. a Lorencz-féle gipszkötés) és a kialakult szövődmény között nem volt okozati összefüggés.
A másodfokú bíróság ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy önmagában az a tény, hogy a gyermeket egy tudományosan már elavult és nagyobb kockázattal járó módszerrel kezelték, megalapozza a kórház felelősségét. Ennek megfelelően az elsőfokú ítéletet megváltoztatva kártérítésre kötelezte a kórházat. A Legfelsőbb Bíróság egyik alsóbb fokú bíróság véleményét sem osztotta. Megállapította ugyanis, hogy bár a kevésbé korszerű, de a tudomány által még teljesen el nem vetett módszer alkalmazása felvetheti az orvosi mulasztás és ezzel összefüggésben a kórház felelősségének lehetőségét, azonban annak megállapításához önmagában ez a tény nem elegendő. Ha ugyanis a beavatkozást végző orvos elfogadható magyarázatot tud adni arra, hogy miért alkalmazta a kevésbé korszerű módszert, úgy – tekintettel arra, hogy a perbeli ízületi károsodás a szakirodalom szerint is a Lorencz-féle gipszkötés gyakran előforduló szövődménye – vétkesség hiányában mentesül a felelősség alól.
Téves diagnózis
Megalapozhatja a kórház kártérítési felelősségét a téves diagnózis is. Egy 1999-es határozatában a Legfelsőbb Bíróság ezen az alapon kötelezte kártérítésre az alperesi kórházat. A tényállás szerint a felperesek gyermekénél elvégzett tüdőszűrésen rendellenességet észleltek, ezért megjelent az alperes sebészeti klinikájának emlőszakrendelésén. Az elvégzett mammográfiai és ultrahangvizsgálatot követően műtétet végeztek. A műtétnél vett szövettani leletet az alperes patalógiai klinikáján megvizsgálták, és azt jóindulatúnak értékelték. A beteg a műtét után néhány hónappal deréktáji fájdalmakra panaszkodott, majd reumatológiai és ortopédiai kezelésben részesült gerinctáji fájdalmai és járáspanaszai miatt. Idegsebészeti vizsgálaton a csigolyák áttételeit állapították meg, ezért a korábbi emlőbiopszia szövettani vizsgálatát megváltoztatva azt rosszindulatú emlődaganatnak minősítették. Ennek megfelelően kezelésekben részesült, majd a jobb emlőjét eltávolították. A beteg előbb rokkantsági nyugdíjba került, majd az elsőfokú ítélet meghozatalát követően meghalt. A jogerős ítélet indoklásában a bíróság megállapította, hogy az alperes orvosa téves diagnózist állított fel, az eltávolított emlőrészlet szövettani vizsgálatával a rosszindulatú emlődaganat diagnosztizálható lett volna. A szakértői vélemények szerint az nem állapítható meg, hogy a helyes szövettani diagnózis alapján haladéktalanul megkezdett radikális kezelés a beteg gyógyulását eredményezte volna, azonban alaposan feltételezhető, hogy az áttétképződés mértékét mérsékelte, és így a betegség lefolyását lassította volna. A téves diagnózis megfosztotta a beteget a gyógyulás reményétől és esélyétől, a betegség folyamatának lassításától. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet azzal a kiegészítéssel hagyta helyben, hogy az alperes kártérítési felelősségének megállapításához önmagában az a tény, hogy az alperes patológusa téves diagnózist állított fel, nem elegendő. Vizsgálni kell azt is, hogy az eljárt orvos megtett-e minden tőle elvárhatót – vagyis tanúsította-e a legnagyobb körültekintést és gondosságot – annak érdekében, hogy helyes diagnózist állapítson meg. Ha ugyanis ez a kellő gondosság az orvos részéről megállapítható, akkor az alperes a téves diagnózis ellenére mentesül a felelősség alól. A perbeli esetben a szakértői vélemények egybehangzóak a tekintetben, hogy szövettani vizsgálatra rendelkezésre álló szövetminta feldolgozása során, az alkalmazott vizsgálati módszert is tekintve, szabályszegés nem történt. Egységesek a szakvélemények abban is, hogy a szövetminta vizsgálatát végző patológus tévedett, amikor a szövetmintát további kezelésre nem szoruló jóindulatú daganatnak véleményezte. Tény ugyanakkor az is, hogy a rosszindulatú emlődaganat az eltávolított szövetminta vizsgálatával megállapítható lett volna. A szakértői vélemények szerint az eljáró patológus a szakma szabályait nem szegte meg, egyedül, konzílium kérése nélkül is nyilváníthatott véleményt. A felelősség szempontjából azonban nem annak van egyedüli jelentősége, hogy konzultáns bevonására volt-e az adott intézményben vagy általában szakmai előírás, hanem hogy az egyedül eljáró orvos a helyes diagnózis felállítása érdekében a legnagyobb gondossággal járt-e el. Valamennyi orvos véleménye megegyezik abban, hogy a perben szereplő szövettani képlet magában rejti a tévedés lehetőségét. Tankönyvi adat, hogy a kórismézett elváltozás emlékeztethet daganatos megbetegedésre, és a korai formák elkülönítése nem nehéz, de az előrehaladott formákat szinte lehetetlen elkülöníteni a jóindulatú daganatos elváltozásoktól. A korábbi szövettani minták újbóli vizsgálatánál négy gyakorlott patológus egyértelműen rosszindulatú daganatos elváltozást kórismézett, míg két fiatalabb patológus véleménye volt azonos az alperes orvosáéval. Ezek alapján megállapítható, hogy a patológus akkor járt volna el helyesen, ha a beteg korát és az elváltozás kórismézésének nehézségét figyelembe véve – esetleg más szakember bevonásával – addig folytatja a vizsgálatot, amíg a tévedés lehetőségének kizárásával a valódi diagnózis felállítható.
A beavatkozás helytelen megválasztása
Ugyancsak felelősséggel tartozhat a kórház a beavatkozás módjának helytelen megválasztása miatt is. Egy 2004-ben született határozat tényállása szerint a felperes szülésének levezetése során az alperes orvosa nem tanúsította a legnagyobb gondosságot és körültekintést, mert a magzat oxigénhiányos tüneteit a vajúdás során nem értékelte megfelelően. A CTG-regisztrátum megfelelő értékelése esetén mielőtt a koponya a medencemenetben áthaladást mutatott, császármetszést kellett volna alkalmazni. Ezt követően pedig a rendelkezésre álló eszközökkel a szülést meg kellett volna gyorsítani, így nem következett volna be a magzat megszületése előtt mintegy 5-10 perccel a fulladásos halála, hanem életesélyei jóval nagyobbak lettek volna. A Legfelsőbb Bíróság indoklása szerint azáltal, hogy a magzat tüneteinek a szülést levezető orvos nem tulajdonított kellő jelentőséget, emiatt továbbra is a hüvelyi szülés mellett döntött, és nem készült fel az azonnali császármetszésre, saját magát hozta abba a helyzetbe, hogy amikor a magzat koponyája a medencemenetben áthaladt, császármetszésre már nem volt lehetőség. Ekkor azonban még mindig lett volna lehetőség a szülés lehető legrövidebb időn belüli befejezésére, de miután ez is elmaradt, az alperes felelőssége megállapítható.
A tájékoztatás hiánya
A kórház felelősségét megalapozhatja az is, ha a műtéti beavatkozás előtt a beteget nem tájékoztatják kellőképpen a műtét kockázatáról, illetőleg az esetlegesen fellépő szövődményekről. Egy 1995-ben meghozott határozatában a Legfelsőbb Bíróság éppen ezen az alapon kötelezte kártérítésre az egészségügyi intézményt. A perbeli esetben a betegen húgycső-kiboltosodás miatt végeztek el műtétet, amelyhez a páciens előzetesen hozzájárult. A kórház dolgozóinak tájékoztatása szerint a műtét olyan egyszerű, kockázatmentes beavatkozás, amely után egy héttel már munkába is lehet állni. A műtét következtében a betegnél sipoly alakult ki, amelyet többszöri korrekciós műtéttel sem lehetett megfelelően zárni. Ennek következtében a beteg munkaképességét 67 százalékot meghaladó mértékben elvesztette. A perben beszerzett orvosszakértői vélemény szerint a kialakult sipoly a műtét természetes szövődménye, az esetek mintegy 5-20 százalékában a legnagyobb gondosság mellett is előfordul. Az elsőfokú bíróság e megállapításra alapítva, a keresetet elutasította, utalva arra is, hogy a műtét előtti tájékoztatás, miszerint rutin jellegű, hamar gyógyuló beavatkozásról van szó, megfelelőnek és kielégítőnek tekinthető. Ezzel szemben a másodfokú bíróság, majd azt követően a Legfelsőbb Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kórház alkalmazottai mulasztást követtek el, amikor nem tájékoztatták a beteget a műtét előtt a műtéti kockázat körében 5-20 százalékos valószínűséggel előforduló szövődmény lehetőségéről. Ezen tájékoztatás hiányában a beteg nem került olyan információk birtokába, amelyek alapján megalapozottan tudott volna dönteni a műtéthez való hozzájárulásáról, így a tájékoztatás elmulasztása önmagában – minden további orvosi hiba vagy mulasztás nélkül is – megalapozza a kórház felelősségét.
Véletlenszerű kockázat
Ezzel szemben egy 1998-as határozatában a Legfelsőbb Bíróság azt mondta ki, hogy a műtét során esetlegesen, véletlenszerűen előforduló kockázat lehetőségéről, amely nem tartozik a műtéttel viszonylag nagy gyakorisággal együtt járó szövődmények körébe, nem terjed ki a tájékoztatási kötelezettség.
A tényállás szerint a felperes az alperesi kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán műtéten esett át, amelynek során a méhét és a jobb oldali petefészkét jóindulatú daganat megszüntetése végett eltávolították. A műtétnél a húgyhólyagnak a méhnyakról való letolása közben a műtétet végző orvos a hólyagfalon sérülést okozott. A sérülést azonnal észlelték és összevarrták. A műtétet követő egy hét után az alkalmazott katétert eltávolították, és a felperest otthonába bocsátották. Vizeletfolyása miatt az alperesnél urológiai kezelést kapott a felperes, azonban panaszai nem csökkentek, ezért egy másik klinikán megműtötték. A műtét és a gyógyszeres kezelés hatására panaszai véglegesen megszűntek. Jogerős ítéletével a bíróság a felperes kártérítés iránt benyújtott keresetét elutasította. Az ítélet indoklásában a bíróság kifejtette, hogy a felperesnél bekövetkezett sérülés a legnagyobb gondossággal végzett műtét esetén is előfordulhat. A műtétet végző orvos a szakma szabályai szerint járt el a sérülés következményeinek elhárítása érdekében is. Azt nem lehetett a per során megállapítani, hogy a felperes kapott-e megfelelő tájékoztatást a műtétről és annak esetleges következményeiről A felperes sérülése azonban olyan ritkán és véletlenszerűen előforduló szövődmény, amellyel előre számolni nem kellett, így a tájékoztatásnak sem kellett annak lehetőségére kiterjednie. A felülvizsgálati kérelem folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság a fenti indoklást azzal egészítette ki, hogy a felperes által aláírt nyilatkozat alapján megállapítható volt, hogy a felperes a jogszabály által megkívánt általános tájékoztatást megkapta. Ez a tájékoztatás nem terjedt ki a perbeli sérülés lehetőségére, de miután az nem tartozik a műtéttel viszonylag nagy gyakorisággal előforduló szövődmények körébe, nem is volt elvárható az alperestől, hogy annak lehetőségére a felperes figyelmét külön felhívja.
Mire kell kiterjednie a tájékoztatásnak?
Az 1997-ben hatályba lépett egészségügyi törvény (1997. évi CLIV. törvény) a korábbinál részletesebben és kimerítőbben szabályozza a betegek tájékoztatáshoz való jogait. (Cikkünk lezárásáig még nem született olyan publikált ítélet, amely az új egészségügyi törvény rendelkezésein alapulna.)
Egyéniesített, teljes körű tájékoztatás
E szerint a beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatáshoz. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem elegendő, ha pl. műtét előtt egy formanyomtatványt adnak a beteg kezébe, hanem bizony rá kell szánni bizonyos időt és energiát, le kell ülni a beteggel, és életkorának, iskolázottságának, ismereteinek és lelkiállapotának megfelelő módon kell megadni számára a megfelelő tájékoztatást.
A tájékoztatásnak ki kell terjednie a beteg egészségi állapotára, beleértve annak orvosi megítélését is, a javasolt vizsgálatokra, beavatkozásokra, ezek elvégzésének illetve elmaradásának lehetséges előnyeire és hátrányaira, azok tervezett időpontjára, a beteg döntési jogára a javasolt vizsgálatok és beavatkozások tekintetében, a lehetséges alternatív eljárásokra, módszerekre, az ellátás folyamataira és várható kimenetelére, a további ellátásokra és a javasolt életmódra. Ha a beteg tájékoztatása a fentieknek nem felel meg, úgy – az egyéb feltételek fennállása esetén – a kórház felelőssége minden további hiba vagy mulasztás nélkül is beáll.
Együttműködés orvos és beteg közt
Az orvos-beteg kapcsolat olyan bizalmi viszony, ami igen széles körű együttműködést feltételez a felek között. Így van ez a kezelés teljes folyamatában, de az együttműködési kötelezettség fennáll egy esetleges orvosi hiba következményeinek enyhítése vagy elhárítása kapcsán is.
Kárenyhítési kötelezettség
A jog nyelvén ez a kötelezettség a károsult kárenyhítési kötelezettségében testesül meg, ami esetünkben annyit jelent, hogy a beteg köteles minden elvárhatót megtenni annak érdekében, hogy az őt ért károsodást enyhítse.
Egészségügyi közvetítői eljárás
Végezetül röviden térjünk ki néhány eljárási kérdésre! Az orvosi műhibával kapcsolatos ügyeknek ma még igen jelentéktelen hányada végződik peren kívüli megegyezéssel. Ezért a helyzetért bizony mindkét felet terheli bizonyos felelősség. A betegek oldalán egyre gyakoribbak a megalapozatlan igények, akár abban az értelemben, hogy műhibát vélnek felfedezni ott is, ahol az orvosok a legteljesebb gondossággal jártak el, akár az összegszerűségében ésszerűtlenül eltúlzott kárigények előterjesztésében. Ugyanakkor az egészségügyi intézmények oldalán még mindig tapasztalható a szakmai presztízs, a "mundér becsületének" mindenáron való védelme, amely gyakran gátolja a megalapozott igények elismerését is.
Talán némi jótékony változást fog hozni a 2000. évi CXVI törvény által bevezetett vadonatúj jogintézmény, az egészségügyi közvetítői eljárás, amely kifejezetten a beteg és az egészségügyi szolgáltató közötti jogviták peren kívüli megoldására hivatott. Az eljárás célja, hogy elősegítse az egészségügyi szolgáltató és a beteg közötti, a szolgáltatással kapcsolatos jogvita peren kívüli egyezséggel történő lezárását. Az eljárás megindítását a beteg – halála esetén közeli hozzátartozója vagy örököse – és a szolgáltató kérheti.
Az eljárás megindítása
A kérelmet az igénybe vett egészségügyi szolgáltatás helyéhez legközelebb eső területi igazságügyi szakértői kamaránál lehet benyújtani. Az egészségügyi intézményekben a kamarák jegyzékét jól látható helyen ki kell függeszteni.
Ahhoz, hogy az egyeztető eljárás meginduljon, a másik fél beleegyezése is szükséges. Ha mindkét fél az eljárás lefolytatása mellett dönt, akkor fele-fele arányban be kell fizetniük az eljárás általános költségeit. Ezt követően a feleknek a közvetítő(k) személyében kell megállapodniuk.
A közvetítő kiválasztása
A közvetítő tanács tagjait – vagy ha a felek egy közvetítő igénybevételében állapodtak meg, a közvetítő személyét – a közvetítői névjegyzékből kell kiválasztani. A tanács egyik tagját a jogász, a másikat más felsőfokú végzettségű közvetítők közül kell kiválasztani.
Ha a felek a közvetítők személyében nem tudnak megállapodni, mindkét fél jelöltje tagja lesz a tanácsnak.
Az egyeztető tanács ülése
A kamara az egyeztető tanács ülésének időpontját legkésőbb a közvetítők személyében történt megállapodást követő 30 napon belülre tűzi ki. Az ülésen a feleket meghatalmazás alapján nagykorú cselekvőképes személy, az erre hivatott társadalmi szervezet, valamint ügyvéd vagy jogtanácsos képviselheti.
Az első ülésen a tanács tájékoztatja a feleket az eljárás menetéről, annak lényeges elemeiről, így különösen a költségekről és a titoktartási kötelezettségről. Ha a közvetítői eljárást a felek ezt követően változatlanul kérik, úgy erről írásban nyilatkoznak. Ha a felek között ugyanabból a jogalapból származó bírósági per folyik, úgy kötelesek az eljárás szünetelése iránti közös kérelmüket a közvetítői eljárás megindulását követő 8 napon belül a bíróságnak bejelenteni. Ennek elmulasztása esetén a közvetítői eljárást meg kell szüntetni.
A felek meghallgatása
A nyilatkozatok aláírása után a tanács a feleket részletesen meghallgatja. A felek kötelesek a rendelkezésükre álló okiratokat bemutatni. A tanács a felek kérésére az ügyről tudomással bíró más személyeket is meghallgathat, illetőleg a felek egyetértése esetén szakértőt vehet igénybe.
Egyezség
Amennyiben az eljárás eredményeképpen a felek között egyezség jön létre, úgy azt a tanács írásba foglalja, és a tanács tagjai, valamint a felek pedig aláírják. Az így megkötött egyezség ún. végrehajtható okirat, vagyis további bírósági eljárás nélkül a fél kérheti annak végrehajtási záradékkal való ellátását, és a végrehajtási eljárás megindítását. Ugyanakkor a feleket – mint minden egyezség esetében – megilleti az egyezség bíróság előtt való megtámadásának joga, amennyiben annak feltételei fennállnak.
Mikor perelhető az orvos?* Bár az alkalmazott által okozott kárért való felelősség szabálya elég egyszerűnek tűnik, a gyakorlatban mégis felmerülhetnek problémák, és nem mindig egyszerű eldönteni, hogy ki is legyen a kártérítési per alperese. Az orvos ugyanis kifejthet, sőt bizonyos esetekben köteles kifejteni olyan gyógyító tevékenységet is, amikor igencsak kérdéses, hogy az adott cselekmény a munkaviszonyával összefüggött-e. A Legfelsőbb Bíróság egy 1996. évben hozott ítéletében kimondta például, hogy a szabadságon lévő orvosnak a működési területén kívül, szívességből végzett orvosi tevékenységéért a munkáltató kártérítési felelőssége nem állapítható meg, vagyis ebben az esetben kártérítést csak magától a hibát vétő orvostól lehet követelni. A perbeli esetben az orvos munkahelyétől távol üdült, amikor az egyik ismerőse kérésére, annak nyaktáji fájdalmait enyhítendő három Lydocain/Hidrocortison kombinált injekciót adott be. Az egyik szúrás, mint később kiderült, a betegnél súlyos károsodásokat okozott, annak következtében jobb karja nagymértékben legyengült, mozgástartománya beszűkült. A bíróság ítéletének indoklásában kifejtette, hogy az adott orvosi beavatkozás az orvos munkaköri kötelezettségeivel a legtávolabbi kapcsolatban sincs, így a munkáltató felelőssége fel sem merülhet. * Más a helyzet akkor, ha az orvos a kárt ugyan nem a szó szoros értelmében munkakörében eljárva okozza, hanem munkaköre folytán kerül olyan helyzetbe, hogy az adott cselekményt jogosult és köteles legyen végrehajtani. Ilyen esetekben a bírói gyakorlat megállapítja a munkáltató felelősségét. Erre a tipikus példa, ha a kórházi orvos munkaideje végeztével hazafelé menet egy baleseti sérültnek elsősegélyt nyújt. |
Példa az okozati összefüggés hiányára* Az okozati összefüggés hiányát állapította meg a Legfelsőbb Bíróság egy 1999-es ítéletében. A felperes kerékpározás közben elesett, és az úton szétszóródott üvegszilánkok a jobb lábfejét felsértették. A körzeti orvos ellátta a sebet, amely azonban nehezen gyógyult. Emiatt röntgenfelvételt készítettek, majd a baleseti sebészeten műtétet végeztek. Ezt követően több plasztikai műtétet, valamint porckorongműtétet is végeztek a sérült lábon. A felperes mindezekkel okozati összefüggésben munkaképességét 67 százalékban elvesztette. A beszerzett szakértői vélemények alapján a felperes elhúzódó gyógyulásának oka nem ismert, az természettudományos módszerekkel nem magyarázható. Az elsőfokú bíróság keresetnek részben helyt adó ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Megállapította, hogy az alperes orvosai a kezelés során nem követtek el mulasztást, a gyógyulás elhúzódása a felperes egyéni adottságaira, az általánosnál lényegesen rosszabb gyógyulási hajlamára volt visszavezethető. A Legfelsőbb Bíróság a keresetet elutasító ítéletet azzal hagyta jóvá, hogy bár álláspontja szerint az orvosi mulasztás azon az alapon megállapítható, hogy az alperes körzeti orvosa a sérültet késedelmesen utalta szakrendelőbe, azonban a felperes kára nem ezzel, hanem a másodfokú bíróság által helyesen hivatkozott egyéni adottságaival van okozati összefüggésben. Az orvosi mulasztásnak csak akkor lenne jelentősége, ha a bekövetkezett kár és a mulasztás közötti okozati összefüggés fennállna. |
Mi haladja meg a műtéti kockázatot? *Egy bírósági határozat szerint nem vonható a "műtéti kockázat" fogalmi körébe az olyan orvosi tevékenység és magatartás, amely a jogi megítélés szempontjából felróhatónak minősül. Nem minősülhet "műtéti kockázatnak" az sem, ha a beavatkozást nem megfelelő képzettségű és gyakorlattal rendelkező orvos végezte. A perbeli esetben a beteg a méh jóindulatú daganatos megbetegedése miatt műtéten esett át, amelynek során – mint később kiderült – a húgyvezetéket lekötötték, valamint át is vágták. A fentiek miatt a beteg jobb veséje olyan mértékben károsodott, hogy azt el kellett távolítani. Az első- és másodfokú bíróság az említetteket az elvégzett műtét kockázatának, illetőleg természetes szövődményének tekintette, és a keresetet elutasította. Mindkét bíróság a perben beszerzett orvosszakértői véleményre alapozta döntését, mely szerint a műtét során nem volt indokolt a húgyvezető lekötése, de nem lehet állítani, hogy az biztosan elkerülhető lett volna. Utalt a szakvélemény arra, hogy a beteg hasüregében korábbi betegsége miatt kóros összenövések keletkeztek, és ez megnehezítette a műtéti beavatkozást. A korábbi összenövések okozta nehézségek miatt és a műtéti területen fellépő vérzés megszüntetése kapcsán került sor a húgyvezető akaratlan lekötésére és átvágására. A Legfelsőbb Bíróság az alsóbb fokú bíróságokkal ellentétben ezt az "akaratlan" orvosi magatartást úgy értelmezte, hogy a konkrét cselekmény a műtéttel összefüggésben nem volt szükséges és nem volt szándékos sem, következésképpen – mivel a műtét normál menetébe nem tartozott bele – nem tekinthető műtéti kockázatnak. Ugyancsak nem vonható a műtéti kockázat fogalmi körébe az sem, ha a fenti "akaratlan" cselekményre azért került sor, mert a műtétet nem megfelelő képzettségű és gyakorlattal rendelkező orvos végezte. A fentiekből viszont az következik, hogy a megfelelő döntés meghozatalához további bizonyításra van szükség a tekintetben, hogy megfelelő végzettségű és gyakorlatú orvos az adott műtétet a vesevezeték átvágása nélkül el tudta volna-e végezni. * A megismételt eljárásban a kirendelt szakértő megállapította, hogy a műtét során a vesevezetéket megfelelő képzettséggel és gyakorlattal rendelkező orvos is átvághatta volna. Utalt arra is, hogy a kórház nem követett el mulasztást a beteg műtét utáni kezelésében sem. Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság az ügyet véglegesen lezáró döntésével a kórházat kártérítésre kötelezte az alábbi rendkívül tanulságos indokok alapján. A beszerzett szakvélemény túl azon, hogy mind a vesevezeték lekötését, mind annak átvágását műtéti kockázatnak minősítette, utalt arra is, hogy az irodalomból általánosságban ismert, hogy kiterjesztett méhkiirtásnál (a perbeli műtét ilyen volt) műtéti sérülés veszélye áll fenn, a legnagyobb elővigyázatosság mellett is az uréterek (vesevezetékek) sérülésével kell számolni. Hangsúlyozta a szakvélemény azt is, hogy a beteg hasüregében korábbi betegsége miatt kóros összenövések alakultak ki, amely tovább növelte az említett szövődmény veszélyét. Ebben a helyzetben viszont – tekintettel arra, hogy a műtéti szövődmények fokozott veszélyével kell számolni – kellő gondosság mellett elvárható lett volna a műtétet végző orvostól, hogy a hasüreg lezárása előtt meggyőződjön arról, hogy nem keletkezett-e olyan sérülés, amely további beavatkozást igényel. Miután a perbeli esetben ezt elmulasztotta, így a kórház a felelősség alól nem mentheti ki magát. |
Hozzájárulás a műtéthez* Egy 2003-ban született határozatban a Legfelsőbb Bíróság kiemeli, hogy önmagában a műtéthez való hozzájárulás aláírása nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a beteg megfelelő tájékoztatásban részesült. A tényállás szerint a felperesen a hasfal bőrének lelógása miatt az alperes orvosai ún. kötényhas-helyreállító plasztikai műtétet végeztek. A felperest zavartalan posztoperatív szak után panaszmentesen otthonába bocsátották. A több mint 60 cm hosszúságú sebből utóbb vér szivárgott, majd genny ürült, a seb rendszeres tisztításra szorult, majd az első műtét után másfél hónappal újabb műtét vált szükségessé. A műtéti seb mintegy három hónap múlva gyógyult meg, de torzító jellegű másodlagos hegek maradtak vissza. Az elsőfokú bíróság megállapította az alperes kártérítési felelősségét, miután nem lehetett megállapítani, hogy az alperes eleget tett-e teljeskörűen tájékoztatási kötelezettségének, az ezzel kapcsolatos bizonyítási teher pedig az alperesi oldalon volt. A műtétet végző orvos nem tudott határozott választ adni arra, hogy a műtéthez való hozzájáruló nyilatkozat aláírása előtt a műtétről és annak lehetséges szövődményeiről a felperesnek a tájékoztatást megadta-e, a felperes pedig állította, hogy ilyen tájékoztatást nem kapott. A másodfokú bíróság a tájékoztatási kötelezettség, illetve a hozzájáruló nyilatkozat kapcsán eltérő jogi álláspontra helyezkedett. E szerint a felperes hozzájáruló nyilatkozata olyan egyoldalú jognyilatkozat, amelyet a felperes megtámadhat. Ebből következően a felperest terheli annak bizonyítása, hogy az aláírt nyilatkozat ellenére a szükséges tájékoztatást nem kapta meg. Miután a felperes ezt nem bizonyította, így a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása miatt az alperest nem terheli kártérítési felelősség. A felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával értett egyet. Kifejtette, hogy a műtéti hozzájárulás kapcsán a bíróságnak abból kell kiindulnia, hogy a betegnek ismernie kell mindazokat a körülményeket, amelyekből megállapíthatja, hogy mit engedélyez, illetőleg milyen kockázatot vállal a műtéti hozzájárulás megadásával vagy megtagadásával. A beteget tájékoztatni kell a műtét szükségességéről, és arról, hogy milyen műtét elvégzése szükséges, továbbá a műtéttel általában együtt járó, valamint a műtét elmaradása esetén várható következményekről. A kártérítési felelősség körében annak van jelentősége, hogy ez a tájékoztatás valójában megtörtént-e. A betegnek a műtétbe beleegyező nyilatkozata önmagában nem alkalmas ennek bizonyítására, így az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy az alperest a tájékoztatás elmaradása miatt kártérítési felelősség terheli. * Egy ugyanezen évből származó jogesetben a felperest mindkét lábán kialakult bütyök műtéti megoldása végett kezelte az alperesi kórház sebészeti osztálya. Ennek során mindkét lábán eltérő technikájú műtétet végeztek. A jobb lábon elvégzett műtét a láb biomechanikus működését nem befolyásolta, ezzel szemben a bal lábon alkalmazott megoldás – a műtét sajátosságaiból adódóan – a lábboltozat felépítését, és ezáltal annak biomechanikus működését jelentősen megváltoztatta. Az állásnál és a járásnál lényeges szerepet játszó lábközépcsont fejecse ennél a műtétfajtánál megszűnik, és feladatát a meghagyott szezámcsont csak részben tudja átvenni, a lábboltozat ellapul. A felperes a műtét idején külföldön élt, és modellként valamint pincérként dolgozott. A műtétre kizárólag esztétikai okokból, a magas sarkú cipő zavartalan viselése érdekében vállalkozott. A műtét után visszatért külföldre, de a rendszeres gyógytorna ellenére a bal láb nagyujjának mozgása folyamatosan beszűkült, fájdalmassá vált, csak tág, lapos sarkú cipőkben tudott járni. Ezen az állapoton újabb műtét elvégzésével sem tudtak segíteni. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét azon az alapon utasította el, hogy a felperesen elvégzett műtét indokolt volt, az azt követő állapotváltozás pedig annak várható következménye és nem műtéttechnikai hiba. A másodfokú bíróság ez utóbbi kérdésben osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, vagyis megállapította, hogy a felperesnél kialakult állapot a műtét természetes következménye. Az alperes felelősségét azon az alapon állapította meg a bíróság, hogy nem látta bizonyítottnak azt, hogy a szóban forgó következményről a felperest előzetesen tájékoztatták volna. Így az akkor 32 éves felperes nem került olyan helyzetbe, hogy felelősséggel tudjon dönteni arról, hogy pusztán szépészeti célból aláveti-e magát a kockázatos beavatkozásnak. A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság álláspontját osztotta. Indoklásában kifejtette, hogy a műtéti kockázat körében gyakran fellépő szövődmény kétségtelenül a tájékoztatási kötelezettség körébe tartozik. A perbeli esetben az alperest tájékoztatási kötelezettség terhelte a tekintetben, hogy az ilyen típusú műtét elvégzése miért szükséges, annak milyen gyakori következményei vannak, milyenek a megnyilvánulási módjai, mert a beteg alapvető joga annak eldöntése, hogy az általa ismert kockázati tényezők mellett vállalja-e a beavatkozást. * Egy 2004-ből származó ítéletben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy amennyiben a magzat fejlődési rendellenességének gyanúja nem zárható ki, az orvosi tájékoztatásnak ki kell terjednie a fejlődési rendellenesség valószínűsége mértékére és a terhességmegszakítás elvi lehetőségére. Ugyancsak ebből az évből származó határozat pedig azt mondja ki, hogy a méhen belüli fogamzásgátló eszköz használata mellett bekövetkezett terhesség esetén az anyát arról is tájékoztatni kell, hogy a fogamzásgátló eszköz milyen hátrányos következményekkel (pl. fokozottabb fertőzésveszély) járhat, mert csak így hozhat az anya megalapozott döntést a terhesség megszakítása, illetve megtartása kérdésében. |