A közigazgatás reformja

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. május 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 73. számában (2004. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A rendszerváltás során a közigazgatásban kialakult politikai, adminisztratív keretek már az elmúlt majd tizenöt év alatt is sokat változtak. Az Európai Unió tagjaként a racionalitáson kívül a fejlesztési források mind teljesebb kihasználása okán további átszervezésekre, társulásokra, regionális határmódosításokra lesz szükség. A települések önkéntes vagy kényszeres összefogásáról, a gazdasági régiók kialakításáról egyelőre különösebb látható eredmény nélkül zajlik a szakmai vita. A közigazgatási reform másik területe az Európai Közigazgatási Térhez való csatlakozás, a közszolgáltatást végzők, az ügyintézők szakmai színvonalának javítása is most kerül majd terítékre.

Integráció, decentralizáció, professzionalizmus és hatékonyság

A rendszerváltozás során végrehajtott alkotmányozás, pontosabban alkotmányreform alapvető célja a parlamentáris demokrácia megteremtése volt. Az elmúlt másfél évtized alatt az eredeti cél, az Országgyűlés domináns szerepének megvalósítása elhalványult, s feléledt a magyar államiság régi hagyománya, a kormány és a minisztériumok, a végrehajtó hatalom túlsúlya. Meghatározó maradt a rendeletekkel történő kormányzás, a parlament kormányt ellenőrző szerepe formálisan érvényesül, mint szokás mondani, inkább a kormánynak van parlamentje, mint a parlamentnek kormánya. Ez a hatalmi kontextus természetesen erősen befolyásolja a hatalom térbeli megosztásának modelljét is.

A rendszerváltozás a legdrasztikusabb strukturális változást a területi irányítási rendszerben eredményezte.

Egy falu - egy önkormányzat

A törvényhozó - először a magyar történelemben - a helyi önkormányzatokat, a településeket helyezte a rendszer középpontjába. Függetlenül az adott település lélekszámától, minden közigazgatási helységnévvel rendelkező településnek joga lett önálló önkormányzatot felállítani, így a települési önkormányzatok száma a korábbi helyi tanácsokhoz képest megduplázódott. Miután nem vált jellemzővé a társulás, sőt a korábbi települési integrációkból való kiválás folyamata folytatódott, az elaprózott települési önkormányzati rendszer szolgáltatási feladatainak megoldása során természetesen problémákkal küszködik a forrás- és szakemberhiány, az alacsony kapacitáskihasználtság miatt. A jelenség kialakulásáért nemcsak a viszonylag fejletlen közigazgatási kultúra a felelős, hanem a jogi szabályozás is, amely nem differenciál kellőképpen a települések nagyságrendje szerint a feladatok, hatáskörök között, másrészt nem is motivál az önkormányzatok közötti együttműködésre.

Az önkormányzati törvény megalkotása során szűkmarkúbb volt a törvényhozó a megyei önkormányzatokkal szemben. Az volt a politikai cél, hogy a megyék veszítsék el a korábbi ezer évben élvezett hatalmukat a települések felett. Noha a parlamenti vita során a megyék megtartása melletti érvek győzedelmeskedtek, a megyéknek juttatott csekély szerepkör és eszközrendszer következménye jelentős hatalomvesztés lett. A megyei önkormányzatok lényegében olyan körzeti jellegű intézmények fenntartását végzik (kórházak, kollégiumok, öregek otthonai, gyermekvédelmi intézmények, múzeumok, levéltárak, közművelődési, kulturális intézmények, középiskolák egy része), amelyeket a székhely szerinti települési önkormányzat nem kíván maga üzemeltetni. A gyenge szerepkörhöz gyenge legitimitás társult, a megyei önkormányzatokat nem közvetlenül választották az első önkormányzati ciklusban.

A területi igazgatás harmadik strukturális sajátossága, hogy a megyéktől elvont feladatok és források döntő része nem a települési önkormányzatokhoz került, hanem az egyre intenzívebben terjeszkedő állami, úgynevezett dekoncentrált szervezethez. Tehát a megyei önkormányzatok meggyengítése elősegítette a területi szint "államosítását", és szinte lehetetlenné tette az önkormányzati rendszer integrálását, s ezzel a központi hatalommal szembeni hatékony érdekvédelmet.

Európai közigazgatási tér

Az Unióban nincs egységes közigazgatás, minden állam a maga módján szervezi és oldja meg a helyi, valamint a területi adminisztrációt. A közigazgatással kapcsolatban az EU irányelveket fogalmaz meg, amelyek közül a leglényegesebbek a szubszidiaritás, a decentralizáció és az integráció. Az első alapelv szerint a problémákat lehetőleg a keletkezésük helyéhez legközelebbi szinten kell megoldani. Ez feltételezi a kellő fokú decentralizációt, de az optimális mértékű integrációt is. További, nem elhanyagolható fontosságú cél a költségvetési forrásokkal való takarékos gazdálkodás. A közigazgatási rendszer hazai, de várhatóan más uniós országokban is előtérbe kerülő átalakításának egyik célja, hogy az uniós támogatási forrásokat (strukturális, kohéziós) minél teljesebb mértékben fogadni tudják. * A hazai regionális átrendezés, a kistérségek és az ezeken belüli társulások szorgalmazásával párhuzamban zajlik a közszolgálati reform, amely többek között a közigazgatásban dolgozók hatékonyságának, tudásának fejlesztését foglalja magában, úgymond állampolgárbarát közigazgatás kialakítása a cél. A feladat a közszolgáltatás minőségének javítása. Mindemellett az egységes közszolgálati törvény megalkotásával, az előmeneteli rendszer kialakításával vonzó, életcélként is felfogható pályává kívánják tenni a köz szolgálatát a reform szorgalmazói. A már elkezdődött leépítések ellenére szakértők nem várják a közszolgálatban alkalmazottak számának további mérséklődését, mert az uniós bürokrácia részbeni átvétele is inkább létszámbővítést indokol, mintsem csökkentést. * A közszolgáltatások minőségi átalakításához hozzátartozik és máris egyre többet szerepel a hírekben az elektronikus kormányzás és ügyintézés elterjesztése. D. T.

Korai (elhalt) reformtörekvések

A zavarok kiküszöbölésére 1992 óta szinte minden évben újra és újra reformokat hirdettek, 1994-ben viszonylag jelentős mértékben módosították az önkormányzati törvényt. A megyei önkormányzatok választása közvetlenné vált (amit, mint az Önkormányzatok Európai Chartáját ratifikáló államtól a nemzetközi közvélemény is elvárt), ugyanakkor a megyei jogkörök csak nagyon szerényen növekedtek, az ambiciózus pártpolitikusokkal feltöltött közgyűlések alig találtak igazán politikai mérlegelést igénylő funkciót. A meghirdetett területi államigazgatási reform is ágazati minisztériumi ellenállásba ütközött, s végeredményét tekintve legfeljebb korrekciónak nevezhető. A nyilvánosság érdeklődési köréből szinte természetszerűen hullott ki a megyei szint, nem jelentek meg ezen a szinten értelmezhető társadalmi, gazdasági problémák, igazán politikai konfliktusok, kérdések sem. Az emberek többségét nem érdeklik az intézmények működtetéséhez kapcsolódó problémák, noha olyan intézményekről van szó, amelyek szolgáltatásait egyébként nap mint nap igénybe veszik.

A megyék mint középszintű önkormányzatok kihullása a hatalom szerkezetéből a magyar államiság súlyos demokratikus deficitje. Ez az egyik alapvető, belső oka a reformnak, még akkor is, ha gyakrabban érvelünk az uniós kihívásokkal.

A másik, ugyancsak korán felismert, de napjainkra már halaszthatatlan megoldást igénylő probléma a települési szintű közszolgáltatási - igazgatási - döntési rendszer elaprózottsága. A rendszer nemcsak pazarlóan drága, nem ez a legfontosabb kifogás ellene, hanem a nyújtott szolgáltatások minősége is rendkívül alacsony.

El kell végre dönteni, hogy mi fontosabb, az önkormányzatok szervezeti önállósága vagy az emberek ellátásának színvonala. Ha ez utóbbi, akkor nem lehet tovább toporogni, ugrani kell.

Az EU regionális politikája és a NUTS-rendszer

Azért szükséges foglalkozni az Unió regionális politikájával, mert ennek hatása a magyar területi közigazgatásra már a csatlakozás előtt is erős volt. Sokáig úgy látszott, hogy a területfejlesztés szabályozása, intézményesítése segít az önkormányzati problémák megoldásában. Nem így lett.

A regionális politika hosszú ideig nemzeti szintű politika volt. Az Európai Unió azonban felismerte, hogy a regionális különbségek negatívan hatnak a kontinens versenyképességére és az integráció elmélyítésére. A fordulat következménye volt az Európai Regionális Fejlesztési Alap létrehozása 1975-ben. 1988 óta a közösségi kiadásokon belül a területfejlesztési támogatások nagyarányú növekedése tapasztalható.

A strukturális alapok reformjaira három szakaszban, 1988-ban, 1993-ban és 1999-ben került sor annak érdekében, hogy a támogatások a lehető legnagyobb hozzáadott értéket állítsák elő. Az idők folyamán a célok, lehatárolási kritériumok, tervezési előírások mellett egyre erőteljesebb figyelem irányult az alapok menedzselésére, adminisztrációjára.

A strukturális alapok 1999-ben elfogadott, jelenleg hatályos szabályozásának alapvető célja a decentralizáció, a hatékonyság, az átláthatóság növelése, a partnerség elmélyítése, a menedzsment egyszerűsítése, javítása volt.

A partnerség az egyik legfontosabb elv, amelynek célja a döntéshozásban összekapcsolni az irányítási szinteket s az érintett szereplőket. A strukturális alapok feletti döntéshozásba bevont partnerek: a Bizottság, a tagállam, a regionális és helyi hatóságok (beleértve a környezetvédelmi hatóságokat is), a gazdasági és szociális partnerek, és más érintett szervezetek (beleértve a környezetvédelmi, illetve a nők és férfiak egyenjogúságáért tevékenykedő szervezeteket). A partnerség folyamatos párbeszédet jelent a partnerek között. A tagállam köteles a partnerekkel konzultálni már a programkészítési fázisban. A monitoringbizottságok maguk is a partnerség elvére épülnek, s mint a programokat elfogadó szervezetek testesítik meg a partnerséget a döntési, majd pedig az ellenőrzési fázisban.

Az uniós szabályozás elsődlegesen a tagállamot teszi felelőssé a Bizottsággal szemben a strukturális alapok kezeléséért, a programok megtervezéséért és végrehajtásáért, a finanszírozás ellenőrzéséért. Ez a változás a Bizottságot jelentős operatív tehertől szabadította meg. A Bizottság feladata elsősorban a programok elfogadása, illetve a végrehajtás hatékonyságának értékelése. A tagállamok szerepe a végrehajtás megszervezésében, finanszírozásában, és ellenőrzésében gyakorolt önállósága lényegesen nő a korábbi időszakhoz képest.

A tagállam kötelessége minden egyes programhoz menedzselő vagy programirányító hatóságot kinevezni. Az Unió regionális politikájában az irányítással szemben egyrészt tartalmi, másrészt formai követelmények fogalmazódtak meg.

Tartalmi követelmények

Decentralizáció (a szubszidiaritás elvének érvényesítése, a régiók bevonása a nemzeti regionális politikai döntéshozásba)

Partnerség (szintek és szektorok között)

Átláthatóság, megbízhatóság (pénzügyi, tervezési, végrehajtási folyamatok nyomon kísérhetősége, monitorozása)

Nyilvánosság, társadalmi részvétel

Formai követelmények

Menedzselő, irányító hatóság és monitoringbizottság felállítása

Indirekt követelmények

Versenyképesség, rugalmasság

Hatékonyság (monitoring, kiértékelés)

Ez utóbbi követelmények a legfontosabbak, hiszen az egész rendszer eredményességéről, versenyképességéről van szó, amelynek a tétje az, hogy az adott ország, régió képes-e az alapok támogatásaihoz hozzájutni, s azt hatékonyan felhasználni.

A strukturális alapok legjelentősebb részét az úgynevezett NUTS 2 szinten lehatárolt támogatható régiókban lehet felhasználni. Az Unió a támogatható régiók kiválasztása érdekében a meghatározott területi egységekben (NUTS 1-3) végzi el a régiók összehasonlítását, és határolja le a támogatható térségeket. A nemrég elfogadott szabályozás szerint a NUTS 2-es méretű régiók népessége 800 ezer és 3 millió között lehet.

Kistérségi társulások

A parlament előtt van és elfogadásra vár az a törvényjavaslat, amely alapján létrejöhetnek és működhetnek a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásai. A javaslat indoklása szerint a magyar önkormányzati rendszer sajátossága, hogy számos alacsony lélekszámú, gazdaságilag kis teljesítőképességű önkormányzattal rendelkezik. Ezek nagyfokú önállósággal bírnak, és - többek között - a differenciálatlan hatáskör-telepítés következtében a települések egy része nem képes hatékonyan, megfelelő szakmai színvonalon ellátni a közszolgáltatások egy részét. Az Országgyűlés az alkotmányban és az önkormányzatokról szóló törvényben kapott felhatalmazás alapján a települési önkormányzatok társulásainak továbbfejlesztése, valamint a kistérségek összehangolt fejlesztésének elősegítése és az önkormányzati közszolgáltatások színvonalának kiegyenlített emelése érdekében a kormány által meghatározott kistérségben működő települési önkormányzatok képviselő-testületei számára - a törvény elfogadásával - többcélú kistérségi társulási megállapodás megkötését írja elő. A kibontakozás útja tehát a többcélú kooperáció, a térségi kapcsolatok ösztönzése, a kistérségek intézményesítése lehet. * A kistérség a hivatalos terminológia szerint az a funkcionális kapcsolatot mutató egy vagy esetleg több központra szerveződő településcsoport, amely a tagtelepülések között lévő kapcsolatok révén lehetővé teszi a térségi feladatok ellátását. * A kistérségek meghatározó funkciói: az önkormányzati közszolgáltatási szerepkör; a területfejlesztési funkció; valamint a magasabb szaktudást igénylő államigazgatási feladat- és hatáskörök ellátása. * Az önkormányzati-közszolgáltatási funkciók ellátásának optimális kerete a kistérséget alkotó települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulása, amely abban az esetben képes a területfejlesztési funkciók ellátására, ha e társulás törvény alapján jön létre. * A javaslat szerint egy kistérségben egy többcélú kistérségi társulás alakítható, továbbá egy önkormányzat kizárólag egy többcélú kistérségi társulás tagja lehet. D. T.

Regionális fejlesztési politika

A rendszerváltást követően a gazdaság szerkezeti átalakulása a regionális különbségeket jelentősen elmélyítette. Az eleinte a nehézipari és tradicionálisan elmaradott agrártérségekben jelentkező problémákra a kormány válságkezelő programok indításával reagált, de a kilencvenes évek közepére világossá vált, hogy a területfejlesztés irányítását az egész országra kiterjedően szilárd intézményi és pénzügyi alapokra kell helyezni.

Magyarországon a regionális fejlesztési politika ma működő intézményrendszerét a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény alapozta meg. A törvénytől a politikai és szakmai közvélemény egyaránt a regionalizmus, a regionális politika rangjának megerősödését, a forrás- és hatalmi decentralizációt várta. A törvény ezeknek az elvárásoknak, ha kompromisszumokkal is, de lényegében megfelelt.

A területfejlesztési intézményrendszer kiépítésében újra megjelent az a folytonosan jelen lévő bizonytalanság, ami a területi hatalommegosztás optimális földrajzi léptékét és határait illetően máig jellemző.

A Központi Statisztikai Hivatal elkészítette a kilencvenes évtized második felében az ország NUTS-beosztását, amelyet az Országos Területfejlesztési Koncepció részeként egy országgyűlési határozat szentesített. A beosztás kompatibilis az európai rendszerrel, egymásra épül, követi az adminisztratív határokat, s az egyes egységek nagyságrendje egymással és az európai átlaggal is arányosnak tekinthető. Ennek ellenére több alkalommal is felmerült a NUTS 2-es régióbeosztás megváltoztatásának igénye, amit a strukturális alapokhoz való hozzájutás esélyei motiváltak elsősorban (a központi régió ugyanis eléri a GDP európai uniós átlagának 75 százalékát, s ezzel nem lesz támogatható). A területi beosztás másik neuralgikus pontja a régiószékhelyek kijelölésének hiánya, ami a megyeszékhelyek között egészségtelen rivalizálást indított el.

A kistérségi NUTS 4-es beosztással kapcsolatban pedig különösen azok a települések elégedetlenek, amelyek nagyobb, fejlettebb városok határában, éppen a városok fejlettségi mutatói miatt nem kerülhettek be a fejlesztési forrásokhoz hozzájutó kedvezményezett térségek körébe.

A modell kistérségek

A kormány 2003-ban 168 kistérség kialakításáról döntött. A közszolgáltatások színvonalának emelését a jövőben - egyebek mellett - a kistérségi együttműködés adhatja azzal, hogy egy-egy település számára túl drágán fenntartott és működtetett szolgáltatást közösen, közös pénzből fejlesztik tovább. * A többcélú kistérségek a teljesség igénye nélkül az alábbi funkciókat tudják ellátni:

- Egészségügyi feladatok: hétközi és hétvégi orvosi ügyelet megszervezése; az iskolai közegészségügyi teendők.

- Szociális feladatok: idősotthonok; hajléktalanszállók.

- Közoktatási feladatok.

- Gyermek- és ifjúságvédelem.

- Közművelődés.

- Egyéb feladatok; hulladékkezelés; környezetvédelem; szennyvíztisztítás; útkezelés; víztározók stb.

A többcélú kistérségi társulás kialakítása két módon lehetséges. A törvényi alapon létrehozandó többcélú kistérségek elfogadásához az alkotmányt és az önkormányzati törvényt is módosítani kell. Mindkét törvény módosításához kétharmados parlamenti többség szükséges. Másrészt többcélú kistérségi társulások a szabad társulás elve alapján is létrehozhatóak. Ez a megoldás nem igényli a kétharmados törvények megváltoztatását, azonban így nem biztosítható az országban a teljes lefedettség, vagyis hogy minden önkormányzat valamelyik többcélú kistérségi társulás tagja legyen. * A múlt évben a bajai, makói, marcali, miskolci, zalaegerszegi és a tabi kistérségek részvételével több modellkísérlet is elkezdődött. Veresegyházon pedig az egész kistérséget átfogó életmódprogram zajlik. A Belügyminisztérium támogatásával zajló közigazgatási modellkísérletek közül három komplex többcélú kistérségi társulás (Makó, Baja, Marcali), míg három speciális kistérségi mintaprojekt. (Miskolc a nagyvárosi agglomerációt, Tab a közoktatási feladatok kistérségi szintű megszervezését, Zalaegerszeg pedig az egységes integrált kistérségi önkormányzati költségvetési gazdálkodási rendszer megvalósítását vizsgálja.) D. T.

A területfejlesztés irányítása

A törvény az irányítási rendszert az általános hatáskörű adminisztratív rendszertől elkülönülten, úgynevezett területfejlesztési tanácsok formájában határozta meg, mégpedig négy szinten.

A területfejlesztés irányítása legfelsőbb szinten az Országgyűlés hatáskörébe került. Az Országgyűlés fogadja el az Országos Területfejlesztési Koncepciót, az úgynevezett kiemelt, különleges térségek körét és rendezési tervét, valamint meghatározza a területfejlesztésre fordítható források nagyságrendjét, és a kedvezményezett térségek kiválasztásának irányelveit, beszámoltatja a kormányt a területi folyamatok alakulásáról és a területpolitika érvényesüléséről. Az operatív irányítást a kormány gyakorolja. A területfejlesztés ágazati irányítását végző minisztérium folyamatosan változik, jelenleg a Miniszterelnöki Hivatal két országos hatáskörű hivatala birtokolja az "ágazati" irányítási hatásköröket. Az Országos Területfejlesztési Tanácsban a minisztériumok mellett képviselethez jutottak a területi szintű területfejlesztési tanácsok, az önkormányzati szövetségek, a főváros főpolgármestere, a gazdasági kamarák és a munkavállalók.

1996-ban a törvény kötelezően még nem rendelte el a regionális fejlesztési tanácsok létrehozását, viszont szabályozta a tanácsok összetételét, tagságát. A tanácsokban képviselettel rendelkeztek a megyei területfejlesztési tanácsok, kistérségi társulások, minisztériumok, megyei kamarák, megyei munkaügyi tanácsok. 1999-ben a törvény módosítása elsősorban a regionális szintet érintette. A törvényhozó kötelezővé tette az időközben a parlament által lehatárolt NUTS 2 régiókban a 7 regionális fejlesztési tanács létrehozását, amelyek a megyékhez hasonló tervezési, forráselosztási hatásköröket kaptak.

A törvényhozó 1996-ban még a megyei szintre helyezte a hangsúlyt, így nem kellett szembesülni a határok és székhelyek kijelölése körüli konfliktusokkal. A megyei területfejlesztési tanácsok létrehozásának egyik ellentmondása, hogy a közvetlenül választott megyei önkormányzatok is aspiráltak a területfejlesztési funkciókra, a törvényhozó azonban az érdemi hatásköröket és a fejlesztési forrásokat a delegált tagsággal rendelkező területfejlesztési tanácsokra bízta.

A területfejlesztésről szóló törvény beemelte a kistérségi önkormányzati társulásokat az intézményrendszerbe. A spontán, eltérő területi alakzatú és nagyságrendű szerveződések számukban messze meghaladták az úgynevezett statisztikai vonzáskörzeteket (150).

Az 1996-tól a területi szintre allokált fejlesztési források elosztásában a kistérségi, települési alap infrastrukturális fejlesztési célok élveztek prioritást, a megyei szintű döntéshozásban a települési polgármesterek érdekei domináltak. A régiók viszonylagos gyengeségét nemcsak a fejlesztési források csekély mértéke magyarázza, hanem a mögöttük álló viszonylag gyenge adminisztratív kapacitás, továbbá a regionális tanácsokon belüli jelentős konfliktusok is, ahol a delegáltaknak ritkán sikerül saját érdekeiket alárendelni a valóban regionális léptékű céloknak. A tanácsokon belül 1999 óta dominánsabban jelentek meg pártpolitikai ellentétek, továbbá a központi, ágazati és a területi érdekek közötti frontvonalak is kiéleződtek.

Összességében a négy döntéshozási szint (központi, regionális, megyei, kistérségi) közötti tényleges hatalom- és forrásmegosztás tükrében kijelenthető, hogy a magyar területfejlesztési rendszer alapvetően centralizált.

A nemzeti fejlesztési források túlnyomó többsége a kormány, illetve elsősorban a tárcák kezében van, a régiók befolyása pedig még mindig lényegesen gyengébb a megyei területfejlesztési tanácsok forrásallokációs szerepköréhez mérten.

A területfejlesztési intézményrendszer másik ellentmondása, hogy a delegált területfejlesztési tanácsok politikai legitimációja, nyilvánossága, ellenőrzöttsége nyilvánvalóan lényegesen gyengébb az önkormányzatokénál. A fejlesztési forrásokra pályázó szűk politikai, gazdasági eliten kívül a tanácsok ismertsége, beágyazottsága egyáltalán nem jellemző.

Természetesen a területfejlesztés irányításával, menedzselésével kapcsolatban pozitív változások is bekövetkeztek, döntően az Unió hatékonysági elvárásainak való megfelelés kényszere miatt:

- A regionális politika pozitív hatást gyakorolt a közigazgatás működésének rugalmasságára, reakciókészségének gyorsulására. A projektek, pályázatok kidolgozásának általában rendkívül szoros határideje, a végrehajtás időbeli keretek közé szorítása hozzájárult az úgynevezett "ad hocrácia" kialakulásához, az alkalmi teamek megszerveződéséhez, a sikerdíjas "bürokrata" típusának megjelenéséhez, egyáltalán a rugalmasabb működési, szervezeti formák terjedéséhez. Magyarországon az a tapasztalat, hogy a hagyományos hivatali apparátusok sem a minisztériumokban, sem az önkormányzatok többségében sem képesek befogadni a programok menedzsmentjét. Az extra és ingadozó munkateher, a teljesítményben való érdekeltség, az ehhez kapcsolódó extra díjazás, a terepmunka kiemelkedő szerepe, a hálózatok építésének szükségessége olyan konfliktusokat idéz elő a tradicionálisan működő hivatali apparátusokban, hogy ennek elkerülésére inkább a feladat "kiszervezése" válik jellemzővé. A közhasznú, nonprofit szervezetek, az indirekt közigazgatás virágzásának, terjedésének vagyunk tanúi. A jelenség nemcsak a regionális politikában jellemző, de kétségtelen, hogy a pályázás, a forrásszerzés, a projektek menedzsmentje olyan tevékenységi formák, amelyek befogadására a közigazgatáshoz ugyan kapcsolódó, ám viszonylag rugalmas működésre képes nonprofit vagy profitérdekelt szervezetek sokkal alkalmasabbnak és sikeresebbnek bizonyultak.

- A közigazgatás működési módszereiben, elsősorban a regionális politika hatására bekövetkezett fontos változás a tervezés rehabilitációja is. A rendszerváltás után, a "szocialista tervgazdaság" merev elutasítása következtében magát a tervezést is kidobták a közigazgatás eszköztárából. Ez a hiány nyilvánvalóan minden területen kárt okozott, de különösen a területfejlesztés, gazdaságfejlesztés vonatkozásában vezetett negatív következményekhez. A területfejlesztési törvény, az uniós strukturális alapok esetében alkalmazott programozási elvre hivatkozva, gyakorlatilag a fejlesztési források megszerzésének feltételéül szabta a tervezést, mégpedig hosszabb távra és átfogóan. A közigazgatás szereplői, különösen a helyi önkormányzatok hamar megtanulták a leckét, s minden térségtípus nagyon rövid időn belül elkészítette a saját fejlesztési koncepcióját, majd programját is. A felszínen látszólag hamar abszolválták tehát az elvárásokat. A tervezés folyamatába közelebbről betekintve, illetve a tervek későbbi sorsa alapján azonban állíthatjuk, hogy a tervezés szemlélete, tényleges integráló, irányító funkciója egyelőre alig érvényesül. A terveket jobbára szakértő cégek készítették, meglehetősen formalizált, "EU-konform" sémák mentén, a helyi társadalom, gazdaság bevonása csak formálisan történt meg. Nem véletlen tehát, hogy a hipp-hopp elkészült tervdokumentumok tényleges végrehajtása alig kezdődött meg, legfeljebb kötelező mellékletei a projektekkel való pályázásnak, de igazán sem az elosztási döntéshozók, sem a pályázók nem építették be a programcélokat és prioritásokat. A tervezés tényleges rehabilitációját az is nehezíti, hogy maga a szabályozás is meglehetősen laza, hiányos. Nem tisztázott a tervek jogi természete, sok tekintetben az eljárási szabályozás, a tervezésben részt vevők köre, s a tervezés nem kapcsolódott össze a végrehajtási intézmény- és eszközrendszerrel sem. Sajnos ezektől az anomáliáktól nem volt mentes a Nemzeti Fejlesztési Terv készítésének a folyamata sem.

Az EU tagországainak közigazgatási szerkezete

Ország

Területi közigazgatási egységek

Közigazgatási szintek száma

Népesség 1000 főben

Egy önkormányzatra jutó népesség

Települési önkormányzatok száma

Ausztria

9 land /V

1

7 990

3 398

2 351

Belgium

6 (3 régió /V + 3 közösség /V), 10 provincia /V

2

12 345

20 959

589

Németország

16 land /V 435 kreise /V

2

81 411

5 476

14 865

Olaszország

20 régió /V (15 rendes - 5 speciális), 101 provincia /V

2

58 089

7 171

8 100

Franciaország

26 régió /V (22 + 4 tengeren túli), 100 département /V

2

58 827

1 600

36 763

Spanyolország

17 autonóm közösség /V, 52 provincia /V

2

39 139

4 845

8 078

Dánia

14 amter /V

1

5 189

18 869

275

Hollandia

12 provincia /V

1

15 290

27 901

548

Svédország

4 kísérleti régió, 21 county /V + 21 län

1

8 721

30 176

289

Finnország

6 provincia /Á ,19 regionális tanács /D

1

5 066

11 207

452

Görögország

13 regionális tanács /D, 51 prefektúra /Á

2

10 363

10 031

1 033

Írország

2 regionális tanács /D 26 county /V, 5 városmegye /V

1

3 563

60 389

10 borough,

49 urban distr.

Luxemburg

3 district /Á

-

398

3 372

118

Egyesült Királyság

3 régió /V, 8 angol regionális tanács /D, 34 county /V

1

57 721

219 471

263

Portugália

7 regionális koordinációs bizottság /D, 18 district /Á + 2 autonóm régió

1

9 877

32 068

308

4 241 frequetias

Forrás: COR, 2001

D - Delegált testület

V - Közvetlenül választott testület

Á - Állami dekoncentrált szerv

A szolgáltatások korszerűsítése

A közigazgatás működése szempontjából nagyon fontos a hatékonysági, szakszerűségi követelmények megjelenése, s az ezeket garantáló, ellenőrző formák terjedése. A magyar közigazgatást sem a személyzeti politika, sem a köztisztviselők díjazása, sem a társadalmi visszacsatolás, sem a költségvetés nem kényszerítette a korábbiakban hatékony, minőségi és egyben költségtakarékos működésre. A hierarchia, a jogszabályok betartása, a konfliktusok kerülése lényegében elegendő volt a működés legitimálásához. A kilencvenes évtized második felétől szinte folyamatosan megjelenő közigazgatás-korszerűsítési dokumentumok azonban a minőséget, szakszerűséget és hatékonyságot beemelték a közigazgatás értékrendjébe. Igazán jelentős sikereket azonban maguk a korszerűsítési programok nem értek el. Sokkal jelentősebb motiváció volt például az elsősorban az önkormányzatokat sújtó költségvetési restrikciós politika, amelynek következtében mind a hivatalokban, mind az önkormányzati szolgáltatásokat nyújtó intézményekben jelentős létszámcsökkentéseket hajtottak végre, illetve rákényszerültek a vezetők a költségek alapos elemzésére. A regionális politika hatékonysági kihívása más természetű, bár ugyancsak összekapcsolódik a pénzügyi forrásokkal. Azzal, hogy az önkormányzatok fejlesztési forrásokhoz jutása pályázati rendszerbe terelődött, s esetenként már nemcsak a rászorultság, hanem a benyújtott pályázat minősége is mérlegelésre került a döntések meghozatalánál, az önkormányzati apparátusok közvetlenül érdekeltté váltak a pályázási tevékenység minőségének javításában. Az uniós csatlakozásra készülve egyre több hivatali szervezet vezetése felismeri, hogy a hivatali háttér, a menedzsment minősége rendkívül fontos lesz abban az időszakban, amikor az egyes régiók versenyhelyzetbe kerülnek egymással. Kifejezetten terjed például a minőségbiztosítás, a köztisztviselők uniós ismeretekre és idegen nyelvre oktatása. Ez a folyamat természetesen nem kötődik közvetlenül a regionális politikához, de éppen ez az egyik közösségi politika, amelyiknek elvárásai idejekorán figyelmeztették a hazai közigazgatási kart az alkalmazkodás, a felkészülés szükségességére. E tekintetben van egyébként a legtöbb lehetőség is a tanulásra, nemcsak a kormányzati, illetve uniós irányítású Phare-programok, hanem a közvetlen testvérrégiós és városi kapcsolatok felhasználásával. Hozzá kell tenni, ebben a tekintetben van ugyanakkor a legnagyobb lemaradás is.

A hazai közigazgatás személyzetének a felkészítése, alkalmassága legalább olyan fontos (lett volna), mint a strukturális reform.

Fehér könyv az európai kormányzásról

Az uniós elvárások sorában ugyancsak célszerű figyelembe venni az Unió bizottsága által készített fehér könyvet az európai kormányzásról. A kormányzást illetően az egyik legfontosabb változtatási igény a regionális és helyi önkormányzatokkal, valamint a civil társadalommal való együttműködésben mutatkozik. A fehér könyv úgy fogalmaz, hogy szükséges kialakítani minden egyes európai politikában egy minimális konzultációs standardot ezekkel a szereplőkkel, és ki kell használni azokat az ismereteket és gyakorlati tapasztalatokat, amelyekkel a helyi kormányzatok rendelkeznek azért, hogy az uniós politikák végrehajtása hatékonyabb legyen. A fehér könyv szerint a jó kormányzás alapelvei a nyitottság, részvétel, elszámoltathatóság, hatékonyság és koherencia, ami újra megerősíti az arányosság és szubszidiaritás, valamint a partnerség elvének a figyelembevételét, az általános és tematikus hálózatok szükségességét.

A közigazgatási reform sajátosságai

A fentiek alapján abban általában politikai és szakmai egyetértés mutatkozik már régóta, hogy mind a területi közigazgatás, mint a területfejlesztési irányítási rendszer reformra szorul. Mégis némi meglepetést okozott, amikor a kormány ambiciózus programot hirdetett 2002-ben, az önkormányzati régiók választását 2006-ra irányozva elő. A reform célkitűzései választ kívánnak adni a mintegy évtizedes megyevitára azzal, hogy áthelyeznék a területi hatalomgyakorlás színterét a régiókba, megszüntetve a megyék önkormányzati jogállását. A koncepció szerint új integrációs egységekként létrejönnek a kistérségi társulások. A megyék maguk is több funkció hordozói maradnának, még akkor is, ha a szándékok szerint a leggyengébb láncszemei lesznek a jövő közigazgatásának.

A reformkoncepció tehát három területi szint létrehozását eredményezi átmenetileg, s hosszabb távon is legalább kettőt. Kérdés, hogy ideális megoldás-e ez egy ilyen kisméretű országban? A táblázatból kiderül, hogy a hozzánk hasonló földrajzi méretű, illetve népességű országok túlnyomó többsége egyetlen általános hatáskörű, önkormányzati jellegű középszinttel rendelkezik (V betűvel jelölve). A táblázatban látunk még látszólag többszintű rendszereket (finn, portugál, ír, angol), ezek azonban regionális szinten nem közjogi testületeket működtetnek, hanem delegált kollektív testületeket (D betűvel jelölve), amelyeknek kizárólagos funkciója az uniós strukturális alapok fogadása. És vannak olyan országok, ahol egyáltalán nincs középszintű testület, csupán államigazgatási szerv (Á). Vannak tehát olyan nemzeti megoldások, amelyek a területfejlesztés rendjét a közigazgatási beosztástól eltérő léptékben szabályozzák.

A kérdés az, hogy önmagában a nagyobb földrajzi léptékbe szerveződő közigazgatás, illetve területi önkormányzat megalapozza-e a közigazgatás modernizációját és decentralizációját, illetve a területfejlesztés nagyobb hatékonyságát. A teljes közigazgatási, közszolgáltatási rendszer regionális alapokra helyezése előtt tisztázni kellene, hogy valóban strukturális reformra van-e szükség, hogy a közszolgáltatások, az igazgatás terén jelentkező zavarok valóban a méretgazdaságosság hiányával, a lépték nem megfelelő megválasztásával kapcsolatosak-e. A reformot meg kellene hogy előzzék a megcélzott modell belső konzisztenciáját, a szintek egymásba kapcsolódását érintő elméleti és nemzetközi összehasonlító elemzések is.

A reformcélok meghirdetése óta lefolytatott elemző munka, jórészt az úgynevezett IDEA-csoporthoz kötődően, ezeket a feladatokat teljeskörűen nem tudta átfogni. Maradtak bőven szakmailag megválaszolandó kérdések a politikaiak mellett, amelyek persze ugyanolyan mértékben befolyásolják a reform sikerét. Szakmailag tökéletesen előkészített reformkoncepció végrehajtása is kudarcra van ítélve politikai támogatottság hiányában, hiszen alkotmányt érintő kérdésről lévén szó, a parlament kétharmados támogatására van szükség.

További kérdés, hogy "érdemes-e" az 1998-ban a területfejlesztés kialakított regionális szerkezetét felborítani, egyáltalán kialakítható-e más, alkalmasabb beosztás? A már kiépült intézményrendszer, a megalkotott tervek, a rendszer működtetésében kialakult tapasztalatok, kapcsolatok bolygatása a területfejlesztés szempontjából sem igazán célszerű, bár igaz, a jelenlegi tagországok is "ügyeskedtek" korábban, hogy minél nagyobb területük támogatott maradjon. Tény az is, hogy a NUTS-beosztás és a hagyományos közigazgatás területi rendje sok jelenlegi tagországban sem fedi egymást.

Annyi bizonyos, hogy az aktuális uniós regionális politikai megfontolások nem szolgálhatnak kizárólagos alapjául a közigazgatás átfogó reformjának. A regionális politika a regionális önkormányzatok egyik fontos funkciója lehet ugyan, de ha egyéb érvek nem szólnának a közigazgatás regionális átépítése mellett, akkor megfontolandó a reform indokoltsága, különösen a tervezett nagyon rövid idő alatt végrehajtva, párhuzamosan az uniós csatlakozás amúgy is prognosztizálható megrázkódtatásaival.

A regionális politika terei és viszonyuk a közigazgatási beosztáshoz

Ország

Szubnacionális közigazgatási egységek

Közigazgatási szintek száma

NUTS 2 régió száma

NUTS - közig. beosztás kapcsolata megegyezik

Települési önkormányzatok száma

Ausztria

9 land /V

1

9

 

2 351

Belgium

6 (3 régió /V + 3 közösség /V), 10 provincia /V

2

11

megegyezik

589

Németország

16 land /V, 435 kreise /V

2

38

eltér

14 865

Olaszország

20 régió /V (15 rendes - 5 speciális), 101 provincia /V

2

20

megegyezik

8 100

Franciaország

26 régió /V (22 + 4 tengeren túli), 100 département /V

2

26

megegyezik

36 763

Spanyolország

17 autonóm közösség /V, 52 provincia /V

2

17

megegyezik

8 078

Dánia

14 amter /V

1

3

eltér

275

Hollandia

12 provincia /V

1

12

megegyezik

548

Svédország

4 kísérleti régió, 21 county /V + 21 län

1

8

eltér

289

Finnország

6 provincia /Á, 19 regionális tanács /D

2

6

eltér

452

Görögország

13 regionális tanács /D, 51 prefektúra /Á

2

13

megegyezik

1033

Írország

2 regionális tanács /D, 26 county /V, 5 városmegye /V

1

2

eltér

10 borough

49 urban distr.

Luxemburg

3 district /Á

-

1

megegyezik

118

Egyesült Királyság

3 régió /V, 8 angol regionális tanács /D, 34 county /V

1

35

eltér

263

Portugália

7 regionális koordinációs bizottság /D, 18 district /Á + 2 autonóm régió

1

7

eltér

308

4 241 frequetias

Forrás: COR, 2001

D - Delegált testület

V - Közvetlenül választott testület

Á - Állami dekoncentrált szerv

Az Európai Közigazgatási Tér

Elvárja-e tőlünk az Európai Unió, hogy regionális önkormányzatokat válasszunk? Az Európai Uniónak, miután saját végrehajtó közigazgatása az egyes tagországokban nincs, különösen fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy a tagállamok közigazgatása hatékony legyen. Az Unió által elfogadott normák, stratégiák végrehajtása döntő mértékben tehát az egyes tagállamok végrehajtó tevékenységén keresztül történik.

Az európai adminisztratív térség egységesülését végső soron az Unió alapvető érdeke, rendeltetése, a gazdasági integráció előrehaladása kényszeríti ki. Egyelőre azonban nem találunk olyan uniós előírást, amely az egyes nemzeti közigazgatások szervezetére vagy eljárási szabályaira közvetlenül vonatkozna. A nemzeti közigazgatások alakítását nemzeti belügynek tartják, csupán az eredményességet, a kimenet minőségét követelik meg.

Kétségtelen viszont, hogy bizonyos egységesítési törekvések megjelennek. Olyan alapelveket, modelleket fogadnak el, ajánlanak, propagálnak az EU különböző szervezetei, amelyek követése az "európaiság" mércéje miatt válik fontossá. Ezt a célt szolgálják például az Európa Tanács által elfogadott különböző charták vagy a kormányzásról összeállított fehér könyv.

A legfontosabb uniós hatás azonban abból ered, hogy az egyes tagállamok központi és helyi kormányzatai mindennapos kapcsolatba kerültek az uniós döntéshozással és bürokráciával. A "sokszintű kormányzás" működési gyakorlata strukturális, de különösen szakmai, eljárási értelemben alkalmazkodási nyomást gyakorol a partnerekre. Az a tapasztalat, hogy az Unióban kialakult félföderatív, a részvételre épülő, a hagyományos államközpontú kormányzástól jelentősen eltérő "governance" modell különösen azokban az országokban jelent adaptációs kényszert, ahol túlságosan centralizált a szerkezet, s az érdekegyeztetés korporatív, és közvetlen formái nem, vagy gyengén működnek.

Az adminisztratív rendszerek egymáshoz való közeledésének követelménye különös éllel fogalmazódik meg a csatlakozni kívánó országokkal szemben, még akkor is, ha az Unió nem akar a jelölt országokra rákényszeríteni uniformizált megoldásokat. Az utóbbi évek előcsatlakozási programjaiban egyre inkább felerősödött a közigazgatás és a közszolgáltatások kapacitásainak és minőségének a fejlesztésére irányuló igény. Azt is felismerték, hogy a koppenhágai kritériumok teljesítéséhez feltétlenül fontos a hatékony igazgatás. Ezek a kritériumok azonban csak indirekt bázist biztosítanak a gyakorlati megoldások kiválasztásához, különösen a kormányzás "horizontális" értelmében. A csatlakozó országoknak világos orientációra van szükségük arra vonatkozóan, hogy mit várnak el tőlük a közigazgatás fejlesztésében.

Ezt a felismerést bizonyítja az OECD és az Unió közös, úgynevezett SIGMA-programja. A program keretében folytatott kutatások és megfogalmazott ajánlások elismerik, hogy az egyes tagországok közigazgatási rendszerei rendkívüli mértékben eltérnek egymástól, ugyanakkor azt is megállapítják, hogy vannak olyan közös trendek, amelyek referenciapontként szolgálhatnak a csatlakozó országok számára. Az összegző javaslatokat készítők hangsúlyozzák, hogy az ajánlások csupán indikatív jellegűek, és az adott országoknak mindig sajátos adottságaikhoz kell igazítania az alkalmazható szervezeti-működési megoldásokat. Az ajánlások között szerepel a decentralizáció, továbbá az egyes irányítási szintek közötti kapcsolatok megfelelő kiépítése, a helyi kormányzatok társadalmi beágyazottsága, illetve a közigazgatás klienseinek, a közszolgáltatások fogyasztóinak jogi védelme.

Az ajánlások megvalósulása tekintetében az értékelések meglehetősen óvatosak. Egyrészt megállapítják, hogy számos közép- és kelet-európai országban jelentős reformokat hajtottak végre, ugyanakkor azt is jelzik, hogy a reformok sok helyen megtorpantak. Ahhoz, hogy a csatlakozni kívánó országok sikeres közigazgatási reformokat hajtsanak végre, feltétlenül szükséges, hogy a reformtörekvések mögött szilárd politikai akarat húzódjék, hogy magát a reformfolyamatot elveiben és gyakorlatában is konzisztens módon tervezzék meg. Különösen fontos azonban, hogy a nyugati, "fejlettebb", piaci típusú megoldások, innovációk átvétele ne legyen mechanikus, hanem vegye figyelembe a végrehajtás objektív és szubjektív (kulturális, politikai, mentális) feltételeit. A közigazgatási reformok végrehajthatóságának kulcskérdése az érintett szervezetek, csoportok meggyőzése. A felülről, erőszakosan végrehajtott reformok a tapasztalatok szerint többnyire sikertelenek.

A csatlakozó országok közigazgatásának értékelése során különösen a középszintek helyzetét tartják problematikusnak, nemcsak azért, mert nincsenek ezen a területen igazán világos szakmai koncepciók, hanem azért is, mert itt várható a legnagyobb szervezeti, sőt társadalmi ellenállás is.

Konklúzióként tehát megállapíthatjuk, hogy az Unió határozott szándéka a tagállamok, de különösen a csatlakozó országok közigazgatásának bizonyosfajta "homogenizálása", felismerve, hogy csupán az eredmény követelése nem elegendő a hatékony együttműködéshez. Az is megállapítható, hogy az Unió értékelései szerint a legtöbb csatlakozó ország közigazgatása reformra, jelentős fejlesztésre szorulna. Ugyanakkor az is tény, hogy ehhez az Unió - érthetően - nem ad recepteket, legfeljebb alapelveket, modelleket.

Szükségünk van-e a megújulásra?

A magyar közigazgatás reformra szorul mind strukturális, mind tartalmi, eljárási értelemben. A megújulás kulcselemei az integráció, a decentralizáció, a professzionalizmus és a hatékonyság. A feladatok egészen bizonyosan nem teljesíthetőek egyik napról a másikra, a fő irányok kijelölése azonban halaszthatatlan.

A reform esélyei ugyan jelentős mértékben függenek a politikai összefüggésektől, de legalább olyan fontos, hogy a prioritások tekintetében döntés szülessék. Jómagam két kérdés vonatkozásában tartom szükségesnek az azonnali lépéseket: a települési szint integrálása és a fejlesztési régiók megerősítése.

A parlament előtt van a kistérségi társulásokról szóló törvényjavaslat. Az eddigi fejlemények tükrében nem látni esélyt a kötelező társulások létrehozására, holott az igazi megoldást a rendszer problémáira ez adhatta volna.

Az önkéntes társulási szisztéma esetén ugyanis áttörő változásokat elérni a közszolgáltatások modernizálására sokkal lassabban, drágábban és részlegesebben lehet. Ennek ellenére az önkéntes, átfogó társulások rendjével is elindulhat a településigazgatás a modernizáció útján.

A régiók megerősítése a területfejlesztésben akkor is szükségszerű, ha a totális regionális reformmal, annak közeli megvalósíthatóságával kapcsolatban lehetnek aggályok.

A magyar területi közigazgatás átfogó reformját támogató szakmai és politikai érvelésekben az egyik leggyakoribb elem a területfejlesztési funkciók szervezeti kereteinek az uniós elvárásokkal való megfeleltetése. Általános egyetértésre talált az a vélemény, hogy a területfejlesztés számára a régió az optimális lépték, nemcsak a strukturális alapok NUTS 2-es régiókra vonatkozó lehatárolási gyakorlata, illetve szabályozása miatt, hanem azért is, mert Magyarországon a megyék gazdasági ereje, nagysága valóban alkalmatlan arra, hogy az európai régiók gazdasági versenyében helytálljon.

Kétségtelen az is, hogy a régiók gazdaság- és területfejlesztési funkcióinak irányítására a legszerencsésebb szervezeti modell, ha a térség élén közvetlenül választott önkormányzat áll, s ha a régió komplex, többrétegű funkciókkal és intézményekkel ellátott egység.

A fentiek alapján a közigazgatási reform kulcskérdése, hogy a területfejlesztési irányítási funkciók miként jelennek meg regionális szinten. A parlament előtt van a területfejlesztésről szóló törvény javaslata is, amely több más kérdés mellett újra megcélozza a regionális szint megerősítését.

Alapvető érdeke az országnak, hogy a fejlesztési tanácsok rendszere mellett az Európában mindenütt működő fejlesztési ügynökségek hálózata nálunk is megerősödjék.

Ehhez stabil, a jelenleginél nagyobb szervezetre, jól megfizetett szakemberekre, információs háttérre, megfelelő infrastrukturális kiépítettségre van szükség, ami természetesen - legalábbis egyelőre - állami támogatást igényel. A területfejlesztés intézményrendszerében nagyobb a hiány a professzionalizmusból, erre kellene a figyelmet koncentrálni, nem a "politikai legitimációra". A hatékonyság, a versenyképesség, a forrásokat felszívó képességünk alapvető feltétele, hogy a forrásokat, szakértelmet koncentráljuk regionális szinten. Ha újra elpazaroljuk az erőforrásainkat három szint között, aligha tudjuk modernizálni a rendszert.

A fenti, azonnal megtehető lépések mellett nemzeti konszenzust kellene kötni a közigazgatás jövőképéről. Nem maradhatunk sokáig a reformok lebegtetésének állapotában, a bizonytalanság hatalmas energiákat von ki a közigazgatásból.

Készüljön el tehát a területi decentralizáció és a közigazgatás modernizálásának hosszú távú forgatókönyve, amelyik egyszerre ad választ a földrajzi lépték, a hatalom és a források decentralizációja és a működés professzionalizmusát érintő, ma még jórészt szakmailag is csak részben megalapozott kérdéseire.

Önkormányzati források

Az Európai Unió alapjai az elkövetkezendő három évben 180 milliárd forintnyi támogatást kínálnak az önkormányzatok számára. * Az Unió strukturális alapjából hazánk 2004-2006 között mintegy 510 milliárd forint támogatásra számíthat, amit a magyar kormány kiegészít 162 milliárd forinttal. Ebből óvatos szakmai becslések szerint is a helyi önkormányzatok 3 év alatt mintegy 75 milliárd forintot vehetnek igénybe, vagyis ilyen értékben pályázhatnak további önkormányzati fejlesztésekre. * Az operatív programok keretében 2004-ben a helyi önkormányzatok mintegy 16 milliárd forint uniós és hazai társfinanszírozási forrást pályázhatnak meg. * A kohéziós alapból 2004-2006 között több mint 213 milliárd forint uniós forrás vehető igénybe. Ebből a becslések szerint mintegy 105 milliárd forint jut a helyi önkormányzatok környezetvédelmi beruházásaira. A kohéziós alap 2004. évi kerete 71,5 milliárd forint, amelyből mintegy 35 milliárd forint jut a helyi önkormányzatok beruházásaira. A fennmaradó 36,5 milliárd forintot útépítésre, közlekedésre, és további kormányzati tervek finanszírozásra használják fel. * A strukturális és kohéziós alapokból 2004 és 2006 között a helyi önkormányzatok 180 milliárd forintot vehetnek igénybe. Ez kiegészül még a hazai társfinanszírozás összegével. * Az uniós pénzek elnyeréséhez az önkormányzatoknak magas színvonalú pályázatokat kell készíteniük. Az önkormányzatok uniós és hazai pályázatához szükséges saját pénzek biztosítására a kormány egy felülről nyitott, 4,4 milliárd forintos alapot hozott létre. Ez azt jelenti, hogy az alap szükség esetén bővíthető, így nem fordulhat elő, hogy magas színvonalú önkormányzati pályázatok azért ne valósuljanak meg, mert a pályázatok benyújtásához nem áll megfelelő nagyságú önerő rendelkezésre. D. T

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére