Magyarországon nagyon nehéz nőként politizálni

Interjú Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszterrel

"Budapesti nő vagyok. Magyar értelmiségi. Van családom, munkám. Bejártam a világot, de mindig itt éltem Pesten és Budán, vagyis Európában.... Elementáris erővel kötődöm a múltamhoz, szülővárosomhoz, gyerekkori lakásomat kegyelettel őrzöm, és végtelen kíváncsisággal vetem bele magam más országok életébe. Ideális európai polgár vagyok tehát." Ezt Ön írta 2003 februárjában. Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, szinte "tálcán kínálta fel magát" az európai parlamenti választási listára. Korábban foglalkozott-e a gondolattal, hogy megcélozza az európai parlamenti képviselőséget? A kósza hírek szerint erre már korábban benyújtotta az igényét, és a miniszterséget csak ugródeszkának szánta.

• Nevetségesnek tartom ezeket a híreszteléseket. De elárulom, nekem valóban van európai múltam. 1990-től rendszeresen meghívtak különböző szakbizottságokba, konferenciákra előadásokat tartani. Tanítottam a római, a koppenhágai, a prágai egyetem szociológiai tanszékén és kutatóként dolgoztam Hamburgban. Nyitott ember vagyok, az úgynevezett hatalmi pozíciók sohasem izgattak, de mindenkor szenvedélyesen dolgoztam bizonyos ügyek érdekében. Most sem én jelentkeztem erre a pozícióra. Kovács László külügyminiszter, az MSZP elnöke és Medgyessy Péter kormányfő kértek fel, hogy vállaljam el a jelölést. Nem utasítottam vissza, de azzal nem számoltam, hogy a bejelentés ilyen indulatokat, támadásokat vált ki. Megdöbbentett, de túltettem magam rajta, mert tudom: ha bejutok az Európai Parlamentbe, sokat tudok majd segíteni a magyarországi civil szervezeteknek és régióknak, az egész országnak.

Készül-e a zárszámadásra?

• Igen, de tágabb értelemben, mint amilyenre céloz. Úgy érzem, a szakmai pályafutásom 15 éves periódusát zárom le, és kezdek el valami újat. A 80-as évek végén szociálpolitikusként, szociológusként végeztem az egyetemen, és 1989-től következetesen az esélyegyenlőség témaköreivel foglalkoztam. Először az Esély című folyóirat alapító főszerkesztőjeként, miközben tanítottam az egyetemen. Majd néhány évig Budapest legszegényebb kerületében, a hetedikben szociális munkásként dolgoztam egy olyan intézményben, amelyet időközben módszertani központtá fejlesztettünk. Ezt követte az az időszak, amikor a gyakorlati életben szerzett tapasztalataim alapján, két kormányzati ciklusban is a munkaügyi tárcán belül olyan programokat indítottam el, amelyek elsődlegesen a kormányzati munkában nélkülözhetetlenné vált szemléletváltozást célozták meg. A pályaívem egy irányba mutatott, és miniszterként is ugyanazokat az értékeket képviselem, tartom fontosnak, mint amelyekért korábban szót emeltem. A mai napig erőteljesen foglalkoztatnak azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek a kirekesztés hátterében állnak. Csillapíthatatlanul érdekel, hogy miért működik úgy egy társadalom, hogy bizonyos csoportokat rendszeresen és módszeresen megkülönböztet. Arra törekszem, hogy ennek törvényszerűségeit, mozgatórugóit feltérképezzem, megértsem, és mindezek alapján meggyőzzem az embereket: a többségnek is az a jó, ha mindenki számára egészségesen működik a társadalom. Erős bennem a tanári én, vágyom arra, hogy meggyőzzem az embereket a mindenki számára élhetőbb élet megteremtése nem vágyálom, de tenni is kell érte. Az elmúlt években végigjártam az országot, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és közben megtanultam, hogy a kimondott szó nem elég, hatásosan kell érvelni, és konkrét programokat kell kínálni.

Magyarországon Ön előtt nem volt az esélyegyenlőségnek miniszteri rangú képviselője. Gondolom, amikor elvállalta a felkérést, felállított magának egy minimális és egy maximális programot. Mi az, ami ebből megvalósult, és amit még 2004 májusáig meg tud valósítani? Lelkiismeret-furdalás nélkül fog távozni?

• Miniszterként elkészítettem az egyéves programomat, és azt mindenképpen teljesíteni szeretném. Ehhez a programhoz kaptam meg a 12,6 milliárd forint költségvetési támogatást, amelyből 819 millió forint fordítható a hivatal működtetésére. A pénz ésszerű felhasználásáról kötelességem az adófizetőknek elszámolni. Büszke vagyok arra, hogy a magyar az első és a mai napig egyetlen esélyegyenlőségi kormányhivatal Kelet-Közép-Európában. Ez óriási felelősség, hiszen ki kellett találni a stratégiáját, a profilját, és csak részben támaszkodhattunk a nyugat-európai példákra. Magyarországon élünk, és a nyugati mintákat csak nagyon óvatosan lehet adaptálni úgy, hogy azok a magyar "közönség" számára elfogadhatóak legyenek. A legfontosabbnak azt tartom, hogy néhány hónap alatt kiépítettük a nemzeti mechanizmusokat. Létrejöttek a bizottságok, a tárcaközi civil egyeztetőfórumok, amelyek a kormányzati politika alapjait alkothatják. Tizennégy bizottságban, az államigazgatás minden területén részt veszünk. Elértük, hogy minden minisztériumban kinevezték az esélyegyenlőségi program felelősét. Megteremtettük azt a vertikális koordinációt, amely korábban nem létezett, és amit már – remélem – nem lehet szétzúzni.

Valóban? Nem osztom az optimizmusát. Pillanatnyilag sokkal súlyosabb gondok vannak ebben az országban, mint az esélyegyenlőség témaköre, s ha Ön távozik, kérdés, megmarad-e egyáltalán a hivatal, mert ez egyértelműen az Ön személyéhez volt köthető.

• Ha a kormányzat valóban felvilágosult, modern állam kialakításán kíván munkálkodni, akkor fel sem vetődhet a hivatal megszüntetésének gondolata, hiszen még csak az európai uniós "alapkövek" letételénél tartunk. Erről biztosított engem és a közvéleményt is a miniszterelnök. Amennyiben olyan valaki lesz az utódom, aki hozzám hasonlóan kizárólag szakmai szempontok szerint folytatja a munkát, akkor az eredmények sem maradnak el. Ne feledje: az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal a költségvetési támogatáson kívül nemzetközi forrásokat – világbanki segélyt, EU-PHARE támogatásokat – is igénybe vehet a feladatok végrehajtásához. 2004 májusa után az Európai Szociális Alap négy év alatt körülbelül ezermilliárd forinttal támogatja majd a magyarországi hátrányos helyzetű – a negyven évnél idősebb nők, fiatal anyák, kistelepüléseken, vidéken élő – munkavállalók foglalkoztatását, a távmunka, a részmunkaidős és a rugalmas munkaidős foglalkoztatás elterjedését, a vidéki infrastruktúra fejlesztését.

Ezzel együtt is van olyan vélemény, hogy ez a hivatal a jelenlegi kormány legvitathatóbb szervezete, amelynek működése tisztán erkölcsi elveken alapul. És mint tudjuk, ezeket az erkölcsi elveket három ember közül ketten másként értelmezik. Ön valóban bízik benne, hogy ha az esélyegyenlőségi hálózat országos intézményrendszerré fejlődik, akkor a kirekesztés, a diszkrimináció látványosan csökkenni fog?

• A hálózat első bázisait a meglévő szociális intézményekre építettük, de ezeknek az esélyházaknak a feladatkörét maguk a működtetők találják ki, és valósítják meg. Mi a szakmai programok alapján adjuk a támogatást, de a kivitelezést azokra bízzuk, akik a leginkább ismerik a helyi igényeket, sajátosságokat. Ők nem elméleti fogalmak értelmezésével töltik az idejüket, hanem – például a debreceni esélyházban – a romáknak szerveznek munkaügyi tanácsadást és baba-mama szolgálatot. Lehet, hogy kezdetben csak öt, tíz vagy húsz család élethelyzetén tudnak változtatni, de minél többen szereznek erről tudomást, annál inkább bővülni fog a segítséget adó és a segítséget elfogadó emberek köre. És még valami: uniós követelmény volt, hogy a foglalkoztatáspolitikában, a szociálpolitikában, az oktatásban, a sport területén, az ifjúsági ügyekben is érvényesüljenek az egyenlő esélyek. Jogalkotási kényszerben éltünk, és a jogharmonizációs munkánk szerves része volt, hogy az esélyegyenlőségi mechanizmusok létrejöjjenek. Jó érzés, hogy a nehéz költségvetési helyzet ellenére a kormány körülbelül 320 milliárd forintot fordít összességében az esélyegyenlőségi programokra. Sikerült megőrizni a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány támogatási forrásait, a fogyatékos szervezetek visszakaptak 250 millió forintot a költségvetési takarékosság ellenére. A Nemzeti Civil Alapprogram megvalósításához a költségvetés 7 milliárd forintot ad az állampolgárok személyi jövedelemadójának 1 százalékos felajánlása mellé. Ennek az összegnek a felhasználásába nem szólunk bele, tiszteletben tartjuk a civil szervezetek autonómiáját, tehát ők határozzák meg, milyen kollégiumokat hoznak létre, és azok milyen pályázatokat írnak ki. A döntés felelőssége is az övék. A roma középtávú intézkedési tervünkhöz valamennyi minisztériumnak csatlakoznia kellett, forrásmegjelöléssel és a témáért felelős szakember kijelölésével. De említhetem a roma integrációs programot, amely a romák foglalkoztatását és képzését segíti, vagy a digitális középiskola programot, amit az Informatikai és Hírközlési Minisztériummal együtt indítottunk, és az iskolákból idő előtt kikerült romákat segíti hozzá az érettségihez. Beindult az egészségügyi tárcával közösen meghirdetett "Tolerancia az egészségügyben" program is, amelynek lényege, hogy az orvosokkal együttműködve szociális munkások dolgoznak a kórházi betegek érdekében.

Elégedett-e az akadálymentesítés terén elért eredményekkel? Miniszterként az első teendői között szerepelt, hogy ebben az ügyben valamennyi minisztertársával felvette a kapcsolatot.

• Messze nem, de ennek a rendkívül összetett feladatnak nem az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal, hanem a Szociális és Egészségügyi Minisztérium a felelőse. Mégis, többletvállalásként előreléptünk. A megoldására szánt pénz nem nálunk van, de az akadálymentesítés elsődlegesen nem is pénz kérdése. Először az emberek fejében kell lebontani az akadályokat. Az akadálymentesítésre rendelkezésünkre álló 1 milliárd forintból rámpákat építtettünk és nyomdagépet vásárolunk a Vakok és Gyengénlátók Intézetének, valamint pályázatot írunk ki fogyatékosbarát informatikai megoldásokra.

Mit szólt ahhoz, hogy a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, amely 41 tagszervezetet tömörít, felszólította a kormányt, hogy vonja vissza az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló törvényjavaslatot, mert az figyelmen kívül hagyta a nőket érő diszkrimináció sajátosságait és a szövetség által száz pontban megfogalmazott módosító javaslatait?

• Csaknem két éven át egyeztettünk valamennyi civil szervezettel, természetesen e szövetség tagszervezeteivel is. Felvetődött, hogy önálló törvényt szeretnének a női esélyegyenlőség kérdésében, amit én magam is elképzelhetőnek tartok. Most egy általános kerettörvény született – ez az elterjedtebb európai megoldás -, ami nem zárja ki, hogy később legyen önálló törvény a női esélyegyenlőség biztosítására. A mostani természetesen minden nők elleni diszkriminációt tilt.

Kinek a fejében fordult meg, hogy miniszteri rangra emelje ennek a társadalmi kérdésnek a kezelését?

• Medgyessy Péter miniszterelnök úrral történt egyeztetés után született meg a döntés.

Ki volt a kezdeményező? Ön?

• Medgyessy Péter korábban ismerte a tanulmányaimat, az írásaimat, és mielőtt miniszterelnök lett, felkért, hogy vegyek részt a szakértői csapatában. Így kerültem a látókörébe, és amikor 2003-ban átalakította a kormányát, ő keresett meg, kért javaslatot arra, hogy az általam képviselt esélyegyenlőségi politikát hogyan valósítanám meg. Leírtam, és ezután kaptam a felkérést.

A kormányhivatal 65 munkatársat foglalkoztat. Milyen szempontok szerint állította fel a csapatát?

• A szűkebb kabinetem tagjai olyan szakemberek, akikkel tíz-tizenöt éve azonosan gondolkodunk. Fontos, hogy összeszokott csapat a magja, a motorja a hivatalnak. Mellettük a volt kollégáimat, és tapasztalt, szociális érzékenységű szakembereket kértem fel az együttműködésre a tízfős szociális szakszolgálat működtetéséhez. Menet közben derült ki, hogy a kormányhivatalon belül szükség van ilyen szolgálatra, mert özönlöttek hozzánk az egyéni panaszok. Sokat várnak tőlünk!

Ahhoz, hogy elfogadottá váljék az esélyegyenlőségi program, a kormányhivatal, konkrét, kézzelfogható eredmények kellenek. A távlatokban megvalósuló programokkal az embereket nem lehet megnyerni, meggyőzni, hiszen a tárcáknál korábban is volt ezekre a feladatokra elkülönített pénz, de azok hasznosulásáról nem sokat tudunk. Az esélyegyenlőségi kormányhivatalnak joga van ellenőrzi ezeknek az elkülönített pénzeknek a felhasználását?

• A programokat nem a jövőben, hanem most hajtjuk végre. A pénzek felhasználását folyamatosan ellenőrizzük!

Magyar kezdeményezésre, nemzetközi összefogással 2005-ben indul a romák évtizede elnevezésű és a romák integrációját segítő program. Mi a garancia arra, hogy ez meg is valósul nálunk?

• A nemzetközi dokumentumot tíz ország miniszterelnöke írta alá, többek között Medgyessy Péter kormányfő, aki személyesen vállalt felelősséget a program magyarországi beindításáért. Most kaptuk meg a nemzeti stratégiákat, amelyekből elemzést készítettünk. Ennek alapján indulhat a tízéves roma integrációs program.

Eredetileg a kormányhivatal nem szándékozott egyéni ügyekkel foglalkozni. Mégsem tudták ezt a "csapdát" kikerülni.

• Komoly dilemma ez, de végül az a gyakorlat alakult ki, hogy én csak akkor ajánlok fel egy-egy precedens értékű ügyben személyes segítséget, ha az feltétlen szükséges, és a hozzám forduló úgy látja, megkerülhetetlen a közbenjárásom. Egyébként társadalmi vitákat kezdeményezek. Például most a melegek jogairól, megítéléséről az egyházak, az állami szervezetek és a civilek bevonásával.

Ugyanakkor egyre több ügyben szólalt meg, és nem mindig szerencsésen, talán túl korán, talán olykor túlságosan is kimutatva az egyéni érzéseit. A közvetlen környezetében nem akadt senki, aki idejében figyelmeztette volna: "aki túl sokat markol, az keveset fog"?

• Valakinek vállalnia kell, hogy a tabutémákban hallatja a hangját, ráadásul minden tabutéma megtalál, és sohasem térek ki egyik elől sem. Megszólaltam prostitúcióügyben, a melegek ügyében, a romakérdésben és a népszegénység ügyében, amelyről mások nem szívesen beszélnek. Én vállaltam. Valóban jelentős a kockázata, de meggyőződésem: hosszú távon az a jó politikus, aki ezekben az ügyekben állást foglal, és mindenkor a gyengébb fél érdekeit képviselve, a diszkrimináció ellen emeli fel a hangját. Az a fajta politikusi magatartás, amelyet következetesen képviselek, nevezetesen, hogy az ügyek mellé állok, és nem pártpolitikai csatározásoknak rendelem alá a véleményemet, a cselekedeteimet, akár minta, követendő példa is lehet. Jó lenne, ha ez a típusú politikusi magatartás, amely az Európai Unió országaiban elfogadott, Magyarországon is elterjedne.

A politikusi magatartásformának sok összetevője van. A történelmi, gazdasági tradíciók mellett ugyanolyan fontos az egzisztenciális, anyagi háttér és érzelmi biztonság, mert így és csakis így tud bárki felülemelkedni a kisstílű, szűk látókörű csatározásokon.

• Igaza van, és én ebből a szempontból szerencsésnek érzem magam, mert nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott férjem van, aki kezelni tudja a karakteremet. Ő a biztos hátterem. Mindketten egy-egy lányt hoztunk ebbe a házasságba, és mindkettővel kiváló a kapcsolatom. Biztosítani tudjuk azt az életformát, amelyben létezni szeretünk, és nem is vágyom sokkal többre. Ezzel együtt nagy hiba, hogy nem készültem fel a támadásokra. De azt hiszem, hogy az eredmények, a megvalósuló programok engem igazolnak.

Milyen a világ mifelénk női szemmel?

• A nőknek nem könnyű megállni a helyüket a politikai küzdőtéren. Én közel 180 centiméter magas nő vagyok, a közéletben erőteljesen tudom hallatni a hangomat, határozott érdekérvényesítő vagyok, tudok kemény lenni. Ezzel együtt sokkal több energiámba kerül elfogadtatni magam, mint a férfiaknak, és sokkal inkább megszenvedem az érdemtelenül kapott támadásokat, mint ők, akik többnyire egy vállrándítással túlteszik magukat rajta. Ma Magyarországon nagyon nehéz nőként politizálni, és az is sok mindent elárul, hogy a rendszerváltás óta én csupán a hetedik női miniszter vagyok.

Ön írta 2003 februárjában: "Az erős piaci verseny, mint tudjuk, sokféle kockázattal jár. Nagy kérdés, hogy az Európai Unió szolidaritást hirdető szellemisége elég erős lesz-e ahhoz, hogy megvédje a gyenge piaci szereplőket?" A kérdés Magyarország szempontjából most sokkal aktuálisabb, mint egy évvel ezelőtt volt.

• Biztos vagyok benne. Különben nem vállalnám a brüsszeli megbízatást.

Megfogalmazná, hogy mi az esélyegyenlőség?

• Ezt legjobban John F. Kennedy fogalmazta meg. Az egykori amerikai elnök azt mondta: nem rendelkezünk egyenlő képességekkel, de mindannyiunknak egyenlő esélyt kell kapnunk, hogy kibontakoztassuk azt, ami bennünk van.

Került-e valaha olyan helyzetbe, hogy kirekesztettnek érezte magát?

• Próbáltak ilyen helyzetbe hozni, de nem hagytam magam.