Textilipar: Keletről jön, Keletre megy

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. március 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 71. számában (2004. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Az európai textilipar és -kereskedelem attól tart, hogy az amerikai piacot védő washingtoni büntetővámok miatt Kína a vén kontinenst áraszthatja el olcsó ruhaneműkkel. A félelem jogos, csak hát már évek óta özönlik Európa áruházaiba a filléres távol-keleti áru. Ennek következményeként folyamatosan mennek csődbe a nagy múltú textilüzemek. A sorból a magyarok sem maradtak ki. A divatcikkek 2003. évi világforgalma még a megelőző esztendő gyenge eredményének a felét sem érte el. A hazai piac sem menekülhet a pangás negatív hatásai elől.

Ízlésformáló ruhakereskedelem: bóvli és luxus

A magyar textilipar hagyományosan alapanyagot - fonalakat, szöveteket - gyárt, vagy bérmunkában varr, összeállít. Az utóbbi években folyamatosan növekedett a bérköltség és az ehhez kapcsolódó járulékteher. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) összesítése szerint 2003-ban még így is a legrosszabbul a textiliparban dolgozók kerestek: átlagosan 70 400 forintot fizettek a munkáltatók a textília, textiláru, bőrtermék, lábbeli gyártásáért. Leszálló ágazatnak tartva nem is keresik a frissen végzett fiatalok. Pedig téves az a nézet, hogy itt nem lehet karriert csinálni. Igaz, hogy a kezdő fizetés jóval az átlag alatti, de a gyenge munkaerő-kínálat miatt nincs konkurencia, így a karrierépítés könnyebb.

Csökkenő forgalom, zsugorodó haszon

A szakágazat termelési értéke 2001-ben 143 milliárdra csökkent a 2000-es 161 milliárdról, míg 2002-ben még rosszabb eredményt, 136 milliárdot ért el. 2002-ben az előző évihez képest a textilipar mindkét ágazatában csökkent a termelés. Az alapanyag-előállítás a 2001-es 14 százalékos hanyatlás után további 3 százalékkal csökkent. Ezt elsősorban a hazai eladások 24 százalékos visszaszorulása magyarázza, amit a kiemelkedő, 14,5 százalékos exportbővülés sem tudott ellensúlyozni. A ruházati termékek gyártásában a kivitel 8 százalékos csökkenése vetette vissza 3 százalékkal a termelést. Az exportpiacok beszűkülése az előző években dinamikusan fejlődő területeken, a felső- és az alsóruházat gyártásánál következett be. A nehézségek ellenére a magyar textilipart Európában még mindig számon tartják, 2003-ban mintegy tízmillió euró értékű megrendelést teljesítettek a hazai cégek.

2002-ben az ipari alkalmazottak 11 százalékát foglalkoztatták a hazai textilipari cégek, amelyekben a külföldi tőke aránya meghaladja az 50 százalékot, az állami tulajdon már csak alig több, mint 2 százalék - derül ki a gazdasági tárca adataiból. A bruttó ipari termelésből 2002-ben a textil- és textilruházati ipar 2,7 százalékkal részesedett, az exportból viszont 3,5 százalékkal. A termelés 70 százaléka külföldi megrendelőkhöz került, többnyire bérmunka-megrendelésként.

A bérmunkára alapozó hazai textilipar főbb vetélytársai a román, a bolgár és a szlovák üzemek. A feldolgozott textil- és pamuttermékeknél pedig Pakisztán, Szíria és Törökország cégei a legnagyobb konkurensek. Az iparág fennmaradása érdekében mindenképpen meg kellene újítani a műszaki-technológiai berendezéseket, illetve a bérmunkáról át kellene térni a saját márkák gyártására, a fogyasztóközpontú, egyéni imázs kialakítására. Elegendő forrás azonban egyik szükséges lépéshez sincs, mert bár vannak pályázatok, banki hitelek, hiányzik a saját erő. A vállalatok nyeresége ugyanis - a termelési érték apadásával párhuzamosan - folyamatosan csökken.

Magyar bázis

Korai volna azonban végleg leírni a hivatalosan 120 ezer főt - és még mintegy 40 ezer feketemunkást - foglalkoztató hazai ágazatot. Számos példa van a megváltozott üzleti klímához való helyes alkalmazkodásra.

A kilencvenes évek elején jelent meg nálunk a ma már ismerősen csengő Budmil. Kezdetben mindent nálunk készítettek. Ma már a Budmil Rt. termékeinek több mint fele származik kínai, vietnami, indiai és török gyártóktól - nyilatkozta Hegedűs Vilmos elnök-vezérigazgató. Ennek oka: a szállítási költség, a szabályosan kifizetett vám és áfa mellett is jóval olcsóbban lehet a késztermékeket külföldön beszerezni. Egy sporttáska hazai összevarrásának munkaerőköltségéből megkapja a külföldi üzemből a készárut anyagköltséggel, szállítással és közterhekkel együtt. A Budmil azonban innen akar terjeszkedni. Legfontosabb célpontja Oroszország, ahol meglepően jó hírük van a magyar áruknak. Fontos piacnak ígérkezik még Románia, Szlovákia, Csehország és Ukrajna is. A termékek bevezetése azonban drága, erre csak az olyan tőkeerős cégek vállalkozhatnak, amelyek éveken át képesek finanszírozni a költséges márkaépítés miatti veszteséges értékesítést.

Egy másik példa: 2004 tavaszától már nem bérmunka, hanem önálló termelés folyik a Mustang Konfekcióipari Rt.-ben - jelentette be Baranyai Ákos vezérigazgató. A marcali gyár elkerülte a textilipari válság hatásait, sőt profitálni tudott a multik keleti terjeszkedéséből. A németországi anyacég az elmúlt években bezáratta portugál és lengyel gyáregységét - Marcaliban viszont fejlesztett. A vezérigazgató szerint a gyors, minőségi munkának és a rugalmasságnak köszönheti a somogyi társaság, hogy a saját és bérelt gyáregységekben bérmunkával termeltető anyacég ma már legfőbb bázisának tekinti a magyarországi érdekeltségét. Az elmúlt években a nyereség nagy részét visszaforgatva folyamatosan fejlesztették a farmergyárat, 2003-ban 250 millió forintot fordítottak korszerűsítésre. Az utóbbi időkben ide került a gyártás-előkészítés és a mintavarroda is, már csak a divattervek készülnek a németországi központban. A napi négyezer farmernadrágot előállító marcali társaság termékeinek 10 százalékát értékesítik hazánkban, a többit exportálják, főként az Európai Unió országaiba. A tervezett önállósodás után saját termelést folytató cég jelenlegi kétmilliárd forintos forgalma várhatóan megháromszorozódik.

Negatív példa is akad bőven. Nyolcvan dolgozójától vált meg 2003 őszén a szentgotthárdi Lurotex Kft. A létszámleépítés bejelentése nem érte váratlanul a textilipari vállalkozás dolgozóit, hiszen a megrendelések elmaradása miatt a kétharmaduknak már hónapok óta csak állásidőt fizettek.

A Lurotex Kft. 1993 óta gyárt Szentgotthárdon ruházati alapanyagokat. Magyarországon egyedüli előállítója a selyem típusú szöveteknek, melyeket - például - vízálló egyenruhák készítéséhez lehetne felhasználni.

A cég az egykori Magyar Selyemipari Vállalat szövőgyárának privatizációjával jött létre, százszázalékos tulajdonosa az olasz Radici Group. Árbevételük 2002-ben több mint 2 milliárd forint volt, ennek ellenére 150 millió forintos veszteséget könyveltek el, 350 millió forintos értékcsökkenés mellett. 2003-ra 1,6 milliárd forintos bevételt terveztek. Üzleti tervükben 40-50 millió forint veszteséget tartottak volna elviselhetőnek, de ehhez be kellett volna folynia a közbeszerzésekből származó árbevételnek is. Ám egyetlen pályázaton sem nyertek, noha árban és minőségben állták a versenyt. A vezetők többször hangot adtak annak a meggyőződésüknek, hogy nem értenek egyet a magyar közbeszerzés jelenlegi gyakorlatával. Miközben cégüket Olaszországban alkalmasnak találták NATO-beszállítónak, a Magyar Honvédség tenderein rendre alulmaradtak. Hasonlóan jártak a Belügyminisztérium, valamint a Magyar Posta Rt. által kiírt közbeszerzési pályázatokon is.

Kis széria, egyedi dizájn

Az Európai Unióban a kínai textilipari termékek behozatalát kvóták szabályozzák. Igaz, ezek a keretek 2004-2005-ben gyorsan emelkednek majd, Kína piaci részesedése várhatóan tovább bővül. Brüsszel szerint azonban ez a növekedés alapvetően nem az európai, hanem a fejlődő országok gyártóit veszélyezteti. A dömpingáron behozott távol-keleti holmik miatt Közép-Európa számos üzeme csődbe ment az elmúlt évtizedben. És ezzel párhuzamosan hihetetlen iramban terjeszkednek a kínai, illetve a távol-keleti textilgyártók. Fejlődésükre jellemző, hogy a legnívósabb márkák közül is mind több gyártat velük. A Marks & Spencer például egyre több üzemét helyezi át a Távol-Keletre, termékeinek mintegy tíz százaléka ott készül. (Nálunk már csak csekély mennyiséget készíttet, mivel az itteni árakat magasnak tartja.) A Skála Divatház Rt. ruházati beszállítóinak többsége is inkább Kínában "varrat", 20-40 százalékkal a magyarországi árak alatt. Az áruházlánc szívesen "támogatná" a hazai ipart, de az itteni magas beszerzési árakkal aligha volna képes versenyben maradni.

A távol-keleti hömpölygő textiltermék-behozatalt nálunk is megpróbálják kvótákkal mederben tartani. Európa legnagyobb csomagküldő szolgálata, a Karstadt Quelle AG magyarországi cége is azok közé tartozik, amelyek 2003 utolsó negyedévére plusz kínai importkvótát kértek a gazdasági tárcától. A német cég eredetileg egymillió euró értékű kínai textilárura kapott engedélyt, amit további egymillió euróval akart bővíteni. Katalógusuk húsz százalékban ugyanis már kínai eredetű árut kínál, nem volt hát mindegy, hogy tudják-e teljesíteni vevőik megrendelését. A Quelle az importkvóta kiadása körüli nehézségeket érzékelve felajánlotta, ha megkapja a pluszmennyiségre az engedélyt, akkor még több magyar textilterméket vesz át. A pozitív döntés után a Quelle, a Neckermann és a Karstadt 700 ezer euró értékű magyar árut rendelt meg, a 105 ezer darab termék többsége kötöttáru - egy-egy fajta pulóverből 6-30 ezer darabot vettek -, ami a magyar textilipar erőssége. A Quelle mintegy 800 ezer euró értékű kínai textilárut akar májusig importálni.

A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium helyettes államtitkára, Pongorné Csákvári Marianna szerint a Quelle német beszerzői is egyértelműen jelezték: a jó minőségű, egyedi tervezésű magyar cikkekre vevők. Ezek a termékek versenyezhetnek csak a tömegárukkal, amiben a távol-keletiek olyan erősek és akkora a kapacitásuk, hogy lehetetlen "legyőzni" őket. Olaszország, Franciaország, Spanyolország példája viszont azt bizonyítja, hogy a verseny nem lefutott, kisszériás, egyedi tervezésű modelleket kell gyártani. Az bizonyos, hogy Magyarország is végérvényesen versenyképtelenné vált a tömegigényekre építő, nagy mennyiségű termelésben; nem a hagyományos szemlélettel dolgozó, több száz fős nagyüzemeké a jövő. A piac ismerői szerint speciális termékkörrel, kisszériás, saját címkés, egyedi dizájnos textíliával lehet csak talpon maradni. Ezek ugyanis nem helyettesíthetők az olcsó - gyakran silány minőségű - távol-keleti tömegárukkal.

Gagyi maximus

A magyar fogyasztók - a lehetőségeikhez képest is - keveset költenek ruhákra. A GfK Hungária piackutató adatai szerint a hazai háztartások 84 százaléka vásárolt legalább egyszer ruházati cikket 2002-ben. Egy háztartás 99 ezer forintnál valamivel többet költött öltözködésre. Átlagosan kéthetenként vettek felső- vagy alsóruházatot, cipőt, bébiholmit, munka- vagy sportruhát, egyéb kiegészítőt. Az egy vásárlásra jutó átlagos költés 3900 forint. A vizsgálat szerint Európában a fogyasztók jóval fontosabbnak tartják az öltözködést, mint nálunk. A hazai lakosságnak csupán 44 százaléka - Németországban 61 százaléka - érdeklődik rendszeresen a divat iránt.

Az elmúlt másfél évtizedben több megrázkódtatás is érte a hazai ruházati piacot. A nagyüzemi, ipari méretű ruhagyártás összeomlását a sajátosan magyar "butikrendszer" lassú agóniája követte, miközben agresszívan terjeszkedtek az úgynevezett "KGST-piacok". A más néven "lengyel vagy kínai piacként" is közismert, a közízlésre óriási csapást mérő kereskedelmi forma szinte kizárólag a silány minőségű, áldivatos márkahamisítványok és bóvlik kereskedelmének kedvezett. Ez a kelet-európai specialitásnak számító, sátras kereskedelem aztán tovább "finomodott", s a kínai kereskedők irányításával valóságos internacionális hálózattá terebélyesedett. Ha valami, hát szakértők szerint a kínai "gagyi maximus" hazai előretörése ártott legjobban az egyébként is fejletlen és sérülékeny öltözködési kultúrának. Persze a minőségi termékeket kínálók sem hagyták annyiban, lassanként Magyarország mind több üzletében bukkantak fel az ismert középmárkák.

Kevés a példakép

A Magyar Divatszövetség elnöke, Schiffer Miklós szerint az emberekből még hiányzik a természetes igény az ízléses öltözködésre, az igazán minőségi divat, a "high fashion" pedig csak nagyon szűk réteg, maximum ötezer ember számára elérhető. A magyar utcaképre ennek megfelelően divat szempontjából az eklektikusság és az igénytelenség a jellemző. A szakértő úgy véli: nálunk éppen az a réteg nem mutat példát, amelyik megtehetné, hogy jól öltözik. Egykor, a VOR-egyenzakók világában sokkal rendezettebb, többszínűbb volt az utcakép. Többen jártak az akkori "szocialista divatnak" megfelelően elegánsan munkába, mint manapság. Különösen nyáron. A magyar ember ugyanis azt gondolja, ha hőség van, levetkőzik, ahelyett, hogy a meleghez választana ruhát. A magyar nők kifejezetten kihívóvá válnak nyáron, annyi lengén öltözött embert még Párizs utcáin sem látni, mint Budapesten. Csakhogy a kacér öltözék viselőinek gyakran egyáltalán nincs önkritikájuk.

"Jól öltözködni annyit tesz, mint örömet szerezni magunknak és a külvilágnak" - figyelmeztet a divatszakértő. Magyarországon ma még kevés a divatpéldakép, a legjobban öltözött közszereplők tízes listájának összeállítása sem volna könnyű lecke. Nem a harsányan öltözködő ismert emberekből van hiány, hanem a finom ruhákat hétköznapi természetességgel viselőkből.

Budapest nem olyan város, mint Prága, Brüsszel vagy Párizs, ahol egymás mellett zenés kiskocsmák és polgári hangulatú éttermek százaiba lehet betérni, amelyek azon túl, hogy a gasztronómiai örömszerzés fellegvárai, a társadalmi élet bejáratott helyei is. Ingerszegényebbé vált a magyar közélet kulturális és divatszempontból egyaránt. Hiányzik az, amire az olaszok azt mondják, "bella figúra". Itáliában nagyon fontos, hogy valaki "szép ember", vagyis elegáns, divatos, ízlésesen öltözött legyen. Nálunk ezzel szemben a slamposság, a lazaság hódít.

A divat többek között "arról is szól", hogy megpróbáljuk életvitelünket legalább külsőségeiben közelíteni a számunkra fontos emberekéhez. Ezért igyekszünk márkás napszemüveggel, tollal, sállal, vagyis "divatnüánszokkal" hasonló életmiliőt varázsolni magunknak. Ettől persze a valóság nem változik, az átlagember rohan a munkába és az óvodába, napi gondjai vannak. Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban mindenki pontosan tudja, hogy az adott társadalmi struktúrában hol a helye, ő kicsoda. Nálunk ez is összekeveredett: egy étterembe jár a jó nevű bankár, a sztárügyvéd, a nagyvállalkozó és az autónepper.

Luxusmárkák

A "high fashion", a luxusdivat nem az "átlagmagyar" öltözködéskultúrájából hiányzik, hanem Budapest kultúrájából, emiatt sokak számára - főként a tehetősebb külföldi turisták szempontjából - a magyar főváros nem attraktív. A luxusmárkák magyarországi megtelepülése azonban egyáltalán nem megy simán. Például egy Chanel-üzlet megnyitása már földrajzi szempontból is kockázatokkal jár, egyáltalán nem biztos, hogy erre a célra Budapesten található megfelelő hely. A nagy márkák túlzott óvatossága - saját szempontjukból - természetesen érthető, a fizetőképesség hiánya miatt még nem látják jó üzletnek a budapesti szalonnyitást. Egyelőre nem jött hozzánk a Hermes, a Gucci, a Nina Ricci, a Louis Vuitton, a Chanel vagy az ismét presztízsmárkává vált Yves Saint Laurent. Ha viszont ők nincsenek jelen egy országban (városban), elmaradnak azok a turisták, akik nélkül nincs fejlett turizmus, s akik utazásaik alatt (is) keresik a 2000-3000 eurós öltönyöket, estélyi ruhákat. Viszont már nyitott üzletet nálunk a Boss, az Escada, a Rene Lazard, a Nervesa, a Dior, a Galiano. A "nagyok" jelenléte mindenütt öltözködési kultúrát indít el, s ez ráférne Magyarországra is, ahol a jómódú réteg még napjainkban is többet költ autóra, mint saját ruhatárára, otthonára és kultúrára.

A közintézményekben tapasztalható (divat)közállapotok még rosszabbak, mint a pesti utcakép, a kínai piacról öltöző, fapapucsos tisztviselők jelenléte általános. Persze erre meg sokáig azt mondták hivatalos helyeken, hogy örülnek, ha ezért a fizetésért még eljön valaki dolgozni, ám ez az érv ma már nem állja meg a helyét Vagyis a valós gazdasági alapok hiányoznak Magyarországon ahhoz, hogy az öltözködéskultúra ne itt tartson. Mindenekelőtt tehát szükség volna olyan erős középrétegre, amely tisztességes munkával - és nem a jogszabályok kijátszásával, ügyeskedéssel - teremti meg egzisztenciáját, és ezért gazdagságát is bátran felvállalja. Helyükre kell kerülniük a dolgoknak ahhoz, hogy széles rétegek megtalálhassák az öltözködésben az önmegvalósítást. A divatra és a kiegészítőkre a világon mindenütt a középréteg áldoz a legtöbbet.

Hiányzó butikvilág

A butikvilág teljesen átalakult Magyarországon az elmúlt 13 évben, bár a nagyobb, erősebb cégek még tartják magukat, ha forgalmuk csökkent is. Néhány butikosnak időközben megadatott a kiugrás lehetősége, ők ma afféle, gyártással is foglalkozó divatházként működnek. Közülük csak keveseknek sikerült rangot kivívniuk, leginkább a gyerekdivatban érdekelt vállalkozások egyikére-másikára jellemző a bolthálózat-építés. Tiszta magyar tulajdonról sem beszélhetünk esetükben, leggyakrabban külföldi tőke áll a tehetősebbek mögött - állítja Kadlicskó Éva divattervező.

A butikok üzletpolitikája szintén gyökeresen megváltozott mára. Régen olcsó anyagokból, bérmunkában varratták az otthon dolgozó varrónőkkel az árut, a színeket is legtöbbször festéssel állították elő. Persze a minőségi textília ára azóta sem csökkent, így a butikdivat még napjainkban is drága. Ennek ellenére ma már a fiatalok is keresik azokat az igényes vagy éppen bolondos-játékos stílusú ruhákat, amelyek a kis darabszám miatt garantáltan "nem jönnek szembe velük" az utcán. Kadlicskó Éva szerint a klasszikus divattervezői munka iránt megnőtt az igény az utóbbi időben. Míg régen a külföldről behozott ruhát egyszerűen lemásolták a butikok, ma már léteznek divattervező csoportok, amelyek minden évszakban saját kollekciót terveznek. A komolyabb butikosok (akik már külkereskedők és menedzserek is egyben) saját varrodát tartanak fenn, vagy egy-egy nevesebb ruhagyárral kooperálnak. Elmúlt az az idő, amikor egyszerű vászonból leszabtak egy ruhát, teavízben megszínezték, és kész volt a "magyaros" nyári divatruha.

A szakember szerint a fiatalok, a tinédzserek jól és színesen öltöznek Magyarországon, nagyon fontos számukra a márka és a minőség még a fehérneműben is (Mango, Benetton, Zara). A kisebb gyerekek közül sokat azonban a kínai piacról öltöztetnek.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére