Mire megvénülünk...

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. március 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 71. számában (2004. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A fejlett világ nyugdíjrendszerei hosszú évek óta az összeomlás felé sodródnak - hallhatjuk unalomig. Ennek megelőzése végett a kormányoknak sokáig tovább már nem halogatható reformokat kell keresztülvinniük. A nyugdíjreform azonban, mint minden reform, érdekeket sért, és a kormányoknak - mi mást is tehetnének - az érdekeikben sértettek ellenállását meg kell törniük. Az iraki háború mellett elsősorban erről szólt a 2003. év Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban.

Válságban a világ nyugdíjrendszerei

A jól tájékozott polgár nem csupán a nyugdíjrendszerek válságának tényéről, hanem ennek okáról is tudomással bír; hallja ezt is szinte unalomig. Eszerint a probléma oka két, önmagában ártalmatlan tényező együttes jelentkezése. Az első, hogy e nyugdíjrendszerek felosztó-kirovó elven működnek, angol terminológiával pay-as-you-go (PAYG) rendszerűek, azt fizetik ki nyugdíjként, amit éppen járulékként beszednek, azt osztják fel nyugdíjként, amit járulékként kirónak. A magyarra nehezen lefordítható, de jól érthető és magyar megfelelőjénél sokkal találóbb és szellemesebb angol kifejezés szerint: ahogy jön a pénz, úgy megy is. A második tényező a népesség öregedése, az idősek és fiatalok, az inaktív nyugdíjasok és az aktív keresők aránya mindinkább az előbbiek javára billen, ami elsősorban a csökkenő termékenységnek, másodsorban a meghosszabbodó élettartamnak, pontosabban a nyugdíjban eltöltött élettartam meghosszabbodásának tulajdonítható. Ha a népesség nem öregedne, nem fenyegetne a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer finanszírozhatatlansága. Ha a népesség öregedne, de a nyugdíjrendszer felosztó-kirovó helyett (teljesen) tőkésített, angol terminológiával (fully) funded (FF) lenne, szintén nem lenne probléma. Ebben az esetben ugyanis a pénz nem jön és megy, nem a mindenkori aktívak befizetéseit osztják szét a mindenkori nyugdíjasok között, hanem az aktívak önmaguk majdani nyugdíjára takarékoskodnak. Ahol ez a helyzet, a tőkésített rendszerek érzéketlenek az öregedésre.

A reformoknak két útja lehetséges, gyakran halljuk ezt is. Az egyik az úgynevezett parametrikus reform, amikor megőrzik a nyugdíjrendszer felosztó-kirovó jellegét, de megemelik a nyugdíjkorhatárt és a járulékot, csökkentik a nyugdíjat, és megszigorítják a nyugdíjjogosultság megállapítását, illetve ezek közül többet egyszerre alkalmaznak különböző összetételben. Amiről leginkább szó esik, az a nyugdíjkorhatár megemelése - a kormányok ebben látják a legkisebb konfliktusforrást -, és az aktív korúak foglalkoztatási arányának növelése (e tekintetben az Európai Unió jócskán az Egyesült Államok és Japán mögött kullog, éppúgy, mint Magyarország az EU mögött), amivel mindenki egyetért, de az roppant nehezen és csak hosszú idő alatt valósítható meg, ha egyáltalán megvalósítható. A másik az úgynevezett strukturális reform, a felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre történő áttérés, legalább részlegesen. Ez utóbbi mellett szól az is, hogy akadnak támogatói: azok a pénzügyi csoportok, amelyek az életre hívandó nyugdíjalapok működtetésében érdekeltek.

Mindaz azonban, amit a tájékozott újságolvasó a kérdésről tud, számos vonatkozásban hamis tudás, de szolgáljon mentségül, hogy az igazi tudás másutt se nagyon áll rendelkezésre. Mivel Magyarországon 1997-ben volt már nyugdíjreform, azt lehetne gondolni, hogy ezzel a kérdés hosszabb időre lekerült a napirendről. De ez egyáltalán nincs így. Egy múlt év késő őszén tartott konferencián mondta Csehák Judit, a néhány hónappal azelőtt lemondott, a nyugdíjügyekben is illetékes volt miniszter: "Rengeteg a feladat. Két éve magam is azt hittem, hogy az egészségüggyel kell foglalkozni, a nyugdíj most rendben van, kicsit hátra lehet dőlni. De már tudom, hogy tévedtem."

Vállalati nyugdíjalapok válsága

Míg nálunk meggyőződéssé sulykolódott, hogy a fejlett országok nyugdíjrendszereinek problémáját azok felosztó-kirovó jellege okozza, az orvosság pedig a tőkefedezetivé alakításuk, másutt ezt árnyaltabban látják. 2003 őszén az Economist - a globális gazdasági hetilap, melyet, s ez különösebb kockázat nélkül állítható, a világ összes fontos gazdasági és sok politikai döntéshozója is olvas - terjedelmes, nyugdíjról szóló cikke fő üzenetét grafikus formában is megjelenítette. A képen három egymás melletti ógörög oszlop látható: az állam (state), a vállalat (corporate) és az egyén (individual). A jó állapotban lévő individual oszlop tetején egyre több ember gyülekezik, akik számát a düledező corporate oszlopról átugrálók gyarapítják, de sokan, akik az ugrást megkísérlik, a mélybe zuhannak, míg az ennél sokkal rosszabb állapotban lévő, pillanatokon belül összedőlő state oszlopon lévők a corporate oszlopra igyekeznek, még kevesebb eséllyel. (The crumbling pillars of old age, Economist, 2003. szeptember 27., 71-74. o.) Az üzenet világos: az állami nyugdíjrendszerek menthetetlenek, a vállalati nyugdíjrendszerek rogyadoznak, a jövő az individuális nyugdíjrendszereké. (Az angol szaknyelv vállalatok esetén "pension plan"-ről beszél, amit szerencsétlen lenne "nyugdíjterv"-nek fordítani. Ezért helyette nyugdíjrendszert, illetve nyugdíjalapot mondok, holott ez nem úgy alap, mint a vállalaton kívüliek, csupán a vállalat könyveiben kell elkülöníteni a cég nyugdíj-kötelezettségeinek ellenértékét. Úgy "rendszer", hogy a vállalatok a dolgozóikkal kötött munkaszerződésbe foglalják nyugdíjígérvényeiket, a vállalaton belül általában ugyanazon szabályokat, de az egyes vállalatok nyugdíjígérvényei nagyon különbözők lehetnek. Így beszélhetünk - vállalati nyugdíjterv helyett - vállalati nyugdíjrendszerről.) Az első nem szorul magyarázatra, a másik kettő azonban igen.

A nem állami (Magyarországon: nem társadalombiztosítási), nálunk magánnak - a fejlett világban azonban szinte soha private-nak nem - nevezett nyugdíjrendszereknek két típusa létezik: a szolgáltatással (járadékkal) meghatározott (Defined Benefit, DB) és a befizetéssel (járulékkal) meghatározott (Defined Contribution, DC).

1. DB nyugdíjrendszerek esetén a nyugdíjas élete végéig folyósítandó járadékot (életjáradék) egy képletbe (ún. járadékformula) történő behelyettesítéssel állapítják meg. A képlet általában a végső átlagkereset (final average compensation), a szolgálati idő és egy százalékos kulcs szorzata; a végső átlagkereset a nyugdíjba vonulást közvetlenül megelőző néhány - általában három - év átlagkeresete, a szolgálati idő az az időtartam, mely alatt járulékfizetés történt. (Például 30 évi szolgálati idő és 2 százalékos kulcs esetén a járadék a végső átlagkereset 60 százaléka.) E nyugdíjrendszer működésének megértéséhez a történelmi gyökerekig, az Egyesült Államok 19. századi utolsó néhány, a 20. századi első két évtizedének nagyvállalati világáig kell visszamenni. Mivel az Egyesült Államokra történelmének ezen időszakára nagymértékű munkaerőhiány volt jellemző, a vállalatok tulajdonosainak és vezetőinek kézenfekvő ötlete volt, hogy fontosabb dolgozóik munkáját és elkötelezettségét ne csupán az aktuális bérrel, hanem nyugdíj ígéretével is megfizessék. Az igazán nagy fellendülés azonban a II. világháború után következett.

2. DC nyugdíjrendszer esetén a járadék megállapítása nem képlet alapján történik, hanem általában a kereset százalékában meghatározott járulék kerül egyéni számlára, illetve befektetésre. A járadék összegét a nyugdíjba menetel időpontjában az egyéni számlán nyilvántartott összeg (az addig összesen fizetett járulék és hozamai), a várható élettartam és a továbbiakban várható hozamok alapján számítják.

A legnyilvánvalóbb különbség, hogy míg a DB nyugdíjrendszer a nyugdíjba menetelkor garanciát vállal a végső átlagkeresethez igazított, jövedelemfenntartásként értelmezett életjáradék mértékére, a DC nyugdíjrendszer esetén hasonlóról nincs szó, sőt sok esetben a már megállapított életjáradék mértéke is változhat a várható élettartam és a hozamok változásának következményeként (ami a várható élettartam növekedése miatt szinte kivétel nélkül lefelé történik). S éppen ez az, amit a DB nyugdíjrendszer legnagyobb előnyének, s a DC nyugdíjrendszer legnagyobb hátrányának szokás tekinteni, sőt ennek okán előbbi hívei gyakran utóbbi nyugdíjrendszer voltát is vitatják, s degradálóan egyéni befektetési programról (private investment program) beszélnek, s a különbséget többen meglehetősen sarkosan abban látják, hogy a jelen és a jövő nyugdíjasai számára az előbbi biztonságos, az utóbbi pedig kockázatos. (Például így tárgyalja a kérdést az Ohio állambeli Public Employee Retirees, Inc. [PERI] nyugdíjasoknak szóló hírlevelében Bill Winegarner, a cég munkatársa. A rövid írás, mint mondja, azért született, mert a múlt évben rengeteg vita volt a két rendszer előnyeiről és hátrányairól, erről tőle is többen érdeklődtek. Persze álláspontját aligha csak szakmai meggyőződése formálta: a cége által működtetett nyugdíjalap DB. Az internet szabad világában tucatszám lehet hasonló megnyilatkozásokat találni.) A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű, mert ha valamiben kockázat van, azt valakinek mindenképpen viselnie kell, ha nem a jelen és jövő nyugdíjasainak, akkor a nyugdíjrendszer rajtuk kívüli szereplőinek. Ez pedig a közszolgálatban az állam, a vállalati szférában a vállalat. (E nyugdíjrendszerbeli szereplő az úgynevezett Sponsor vagy Provi-der.) A szponzorok azonban egyre kevésbé kívánják e kockázatokat viselni, s az utóbbi idők fejleményei alapján még több okkal. 2003-ra csinos nyugdíjválságban találta magát a vállalati Amerika (corporate America). Az Egyesült Államokra nem csupán az Enron-ügy kirobbanásával elkezdődött botránysorozattal megingott, a vállalatokba, a tőzsdébe, a befektetési alapokba stb. vetett bizalom helyreállításának feladata vár, ezenfelül a vállalati nyugdíjügyeket is rendezni kell. A tekintélyes CNN hírtelevízió Money című gazdasági műsora 2003 vége felé a botránysorozattól kissé letargikusan tudatta, hogy itt van a vállalati Amerika újabb problémája, a nyugdíjmizéria. (Justin Lahart: Pensions: Still a problem. Elhangzott a CNN/Money 2003. november 26-i adásában.)

A történelmi trend egyértelműen a DB rendszer visszaszorulása és a DC rendszer előretörése. Az Egyesült Államokban a DB rendszerek tagjainak számát 1992-ben haladta meg a DC rendszereké, de az aktív (befizető) tagok esetén ez már 1984-ben megtörtént. (Az előbbi előzésére 30 milliónál, az utóbbinál 40 milliónál került sor.) A legfrissebb hiteles adatok szerint (ezek sajnálatosan 1998. éviek) a nem állami nyugdíjrendszereknek nem egészen 100 millió tagja van, közülük 41,6 millió fő DB, 57,9 millió fő DC rendszerben, a több mint 73 millió aktív (befizető) tagból csupán 23,0 millió DB, míg 50,3 millió DC rendszerben. Ahol a DC még nem előzött, az a nem aktív (nyugdíjas) tagok száma: 18,6 millió húz jövedelmet DB, és csak 7,6 millió DC rendszerből. Vagyonértékben az előzés 1997-ben történt - ekkor a DB rendszerek vagyona 1735,6 Mrd USD, míg a DC rendszereké 1818,2 Mrd USD-t tett ki. A DC rendszerbe áramló friss pénzek több mint négyszeresen haladják meg a DB rendszerbe áramlókat (1998 - DB: 35,0 Mrd USD; DC: 166,9 Mrd USD), a kifizetett nyugdíjak esetén az arány 111,2 Mrd USD és 161,9 Mrd USD. Ez az adat azonban némileg csalóka, mint ahogy a DC rendszer nyugdíjasainak száma is, mivel beleértik azon összegeket, melyeket a nyugdíjasok egyösszegű kifizetésként (lump-sum) kivisznek a rendszerből, például azért, hogy maguk kezeljék, vagy biztosítótól vásároljanak életjáradékot. Erre DB rendszer esetén is van mód, de jóval kevésbé elterjedt.

Bár az adatok egyértelműen a DC nyugdíjrendszerek előretörését mutatják, a közszolgálat és a legnagyobb vállalatok esetén és néhány szektorban továbbra is a DB rendszer az uralkodó típus, így a pénzügyi szektorban (Citigroup) és az iparban (Boeing, GM), de például az információtechnológiában tevékenykedőkre ez már egyáltalán nem jellemző (például a Microsoft és a HP nem ajánl dolgozóinak DB rendszerű nyugdíjat). A New York-i tőzsde (NYSE) S&P 500 indexében szereplő 500 nagyvállalat közül 353 DB rendszerű nyugdíjalap szponzora. Ebből 2002-ben 327 tett közzé adatokat, melyek együttes vagyonértéke 917 Mrd USD. Ez 58 százaléka az 1581,0 Mrd USD-t kitevő összes DB-vagyonértéknek. (Az pedig 43 százaléka a 3,69 billió USD értékű teljes vállalati nyugdíjportfóliónak.) A 2002. év problémája az volt, s ez 2003-ban tovább súlyosbodott, hogy a 327 nagyvállalat közül 297 (ebből 33 pénzügyi cég) nyugdíjalapja alultőkésített (underfunded) volt, együttes hiányuk 222 Mrd USD. Mivel néhány cég nyugdíjalapja többletet (overfunded) mutatott, az S&P 500 cégeinek együttes hiánya "csak" 210 Mrd USD. A vállalatoknak adózás előtti nyereségük terhére egy év alatt ennyi pénzt kellene (kellett volna) nyugdíjalapjaikba átcsoportosítani, hogy azok vagyonértéke azonos legyen nyugdíjfizetési kötelezettségeik jelenértékével. A 264 nem pénzügyi vállalat esetén ez annyit jelent, hogy beruházási kiadásaikat 17 százalékkal kellett volna csökkenteni.

A 2002. évi alultőkésítettség mértéke azért is döbbenetes, mert 1999-ben az S&P 500 DB nyugdíjalapjai még rekordméretű, 242 Mrd USD többletet mutattak. Csakhogy éppen ekkor volt a hosszan tartó tőzsdei boom csúcsa, az irreális magasságokba szárnyaló árfolyamok korszakát a tőzsdei buborék szétdurranása követte, s az árfolyamesés 1999 és 2002 között közel egybillió USD értékű nyugdíj-megtakarítást tett semmivé (1999: 4,63, 2002: 3,69 billió USD).

Egy 2003-ban végzett, száz vállalati DB nyugdíjalapra kiterjedő vizsgálat szerint (alapjaik piaci értéke szerint 1. GM, 2. IBM, 3. Ford, ... 99. Gold-man Sachs Group) a száz alap 2000. év végén együttesen 24,6%-os többletet mutatott, ami 2001 végére 1,9%-ra zsugorodott, 2002 végére pedig 17,6%-os hiányba csapott át. E hiány kötelezettségeik növekedésének (2000: 746,5; 2001: 801,8; 2002: 889,6Mrd USD év végén) és portfóliójuk értékcsökkenésének (2000: 930,0; 2001: 816,9; 2002: 732,7 Mrd USD év végén) együttes hatására állt elő. A hiány 2002. év végén 156,9 Mrd USD-t tett ki. (E hiány háromnegyede az S&P 500 hiányának.) A százból mindössze 13 cég rendelkezett többlettel (pl. a GE - 113,7%; Merrill Lynch - 113,0%), míg egy cég portfóliójának értéke kötelezettségeinek felét sem érte el (ConocoPhillips - 49,3%), egy másiké pedig éppen felét tette ki (Exxon Mobil - 50,0%). A legnagyobb, 25,4 Mrd USD hiányt a GM tudhatja magáénak, 92,2 Mrd USD kötelezettségével csupán 66,8 Mrd USD piaci értékű nyugdíjportfóliója áll szemben (72,4%), míg legnagyobb konkurense, a Ford, mely szinte hajszálra ugyanazt a tőkésítettségi hányadost produkálta (73,0%), "csak" 15,6 Mrd USD hiány terhe alatt nyög (57,9 Mrd USD kötelezettségével 42,2 Mrd USD áll szemben). Nem véletlen, hogy emiatt 2002 októberében az S&P leminősítette a GM hosszú távú adósságait, s kilátásba helyezte, hogy ezt teszi a Forddal is. A hiány mértékét tekintve a már említett, az olajiparban érdekelt Exxon Mobil következik 11,3 Mrd USD-vel, de a tőkésítettségi hányados itt a második legalacsonyabb. A Boeing helyzete sem rózsás a 7,1 Mrd USD hiánnyal, de az Exxon Mobillal szemben több mint négyötödös arányban tőkésített. Az S&P 500 alultőkésített DB nyugdíjalapjai közül 42 hiánya kisebb 10%-nál, 64 a 10-20%-os, a legtöbb, 83, a 20-30%-os sávba esik, míg 11 50%-os vagy annál is nagyobb hiányt mutat. A helyzet 2003-ban súlyosbodott, az S&P 500 hiánya - megalapozott becslések szerint - eléri a 350-400 Mrd USD. (A nyugdíjalapok kötelezettségeinek kiszámítása, összegyűjtése és publikálása, mely alapján a hiány végleges összege meghatározható, hónapokat vesz igénybe, s nyáron lesz ismert.)

S ez csak a jéghegy csúcsa: 2002-ben az USA szövetségi, tagállami, önkormányzati DB nyugdíjalapjaival együtt a vállalati nyugdíjalapok hiánya 2002-ben elérte a 900 Mrd USD-t, míg a világ többi részében ugyanez - elsősorban az európai nyugdíjalapoknak tulajdoníthatóan - 1400 Mrd USD, de számos japán cég is problémákkal küszködik. Csak a londoni tőzsde 100-as indexében (FTSE 100) szereplő brit cégek esetén mintegy 100 milliárd eurós hiányról van szó, a Brit Iparszövetség tagvállalatainak együttes hiánya 265 Mrd USD. A német cégek helyzete sem rózsás. Sok elemző mindinkább egy esetleges globális pénzügyi-gazdasági válság kirobbanásának fő kockázati tényezői közé sorolja e hiányokat, a minősítő cégek és hitelezőik egyre inkább figyelnek a vállalati nyugdíjalapokra.

Lépések az Egyesült Államokban

Az DB nyugdíjalapokkal kapcsolatos problémák körüli aggodalmakra mi sem jellemzőbb, mint hogy az Egyesült Államok szenátusának az öregedéssel foglalkozó különbizottsága (Special Committee on Aging) 2003 nyarán "American Pensions: The Next S&L Crisis" címmel tartott meghallgatást, utalva az 1980-as évek elejének ingatlanhitelezéshez kapcsolódó takarékpénztári csődsorozatára, mikor is a romok eltakarítása, a pénzügyi rendszer konszolidációja több száz milliárddal terhelte meg a költségvetést, illetve az adófizetők zsebét. Mindenesetre a vállalatok működését az Enron, a WorldCom, az Adelphia Communications, a Qwest Communications és más óriásvállalatok csődjeinek hatására megszigorított törvények 10 évre emelték a vállalati nyugdíjalapok kifosztásáért kiszabható börtönbüntetés felső határát. A szóban forgó vállalatok ugyanis maguk kezelik nyugdíjalapjaikat, így gyakorlatilag van módjuk onnan nehéz helyzetben "kölcsönvenni". (E bűn bocsánatosabb, mint a részvényárfolyam-manipuláció, amiért ezentúl 25 év börtön is járhat. A magyarázat, hogy a részvényárfolyam-manipulációt mindig anyagi haszonszerzésből követik el, míg a nyugdíjalap tartalékaihoz való hozzányúlás törvénytelen ugyan, de a vállalat megmentése, így nyugdíjalapjának fennmaradása, kötelezettségeinek jövőbeli teljesíthetősége érdekében tett kétségbeesett lépésként is felfogható.)

A vállalati DB rendszerű nyugdíjalapok problémái a tőzsde mélyrepülése mellett abból is erednek, hogy folyamatosan növekszik nyugdíjasaik élettartama. Másrészt a hiány azért is nagy, mert a jövőbeli kötelezettségek jelenértékének kiszámításához használatos diszkontláb alacsony. 1987 és 2002 között az Egyesült Államok kincstára által kibocsátott, 30 éves futamidejű államkötvény legutóbbi négy évben elért kamatának súlyozott átlagát kellett a diszkontláb megállapításához alapul venni, illetve 1987 és 1994 között ettől felfelé és lefelé 10 százalékkal lehetett eltérni, 1994 után felfelé már csak 5 százalékkal. Nyilvánvaló, hogy minél alacsonyabb a jelenérték számítása során használt diszkontláb, annál nagyobb összegnek kell rendelkezésre állnia a jelenben, ha viszont a diszkontláb magas, a jelenbeli összeg lehet kisebb is. Tehát a diszkontláb csökkentése nagyobbnak, növelése kisebbnek mutatja a hiányt. A vállalatok mozgásterét szűkítő 1994-es lehetséges eltérés csökkentésének (110-ről 105 százalékra) célja az volt, hogy a cégeket nyugdíjalapjaik tőkésítésére presszionálja. A tőzsde szárnyalása miatt azonban ennek különösebb hatása nem lehetett (leszámítva a boom ellenére is hiányos nyugdíjalappal rendelkezőket).

E szabályozás alapját fogja veszteni azzal, hogy 2004-től megszűnik a 30 éves futamidejű államkötvények (ezt a kincstár 2001-ben jelentette be) kibocsátása, a meglévőket pedig mielőbb visszavásárolják, másrészt a kamatok történelmi, fél évszázada nem látott mélységbe süllyedtek. Emiatt a kongresszus 2003. évre 105-ről 120 százalékra emelte a felső határt, 2004-től pedig két évre az államkötvényeket hosszú futamidejű (20-30 éves) vállalati kötvények váltják fel. Ezek kamata értelemszerűen magasabb az államkötvényekénél, ami önmagában - minden mást változatlannak tételezve - csökkenti a vállalati nyugdíjkötelezettségek és a nyugdíjportfólió piaci értéke közötti rést.

Következtetések

Visszagondolva az Economist három ógörög oszlopot ábrázoló rajzára, azt kell mondanunk, hogy számunkra téves: nem a vállalati (corporate) nyugdíjrendszerek düledeznek, hanem a szolgáltatással meghatározott (DB) nyugdíjrendszerek, illetve az őket fenntartó (szponzoráló) vállalatok küzdenek pénzügyi nehézségekkel. Csakhogy a fejlődés iránya az, ha egy vállalati nyugdíjalap befizetéssel meghatározottá (DC) alakul, a portfólió kikerül a vállalat könyveiből, s a vállalati jelleg egyre inkább megkopik, értelmét veszti. Így a vállalati nyugdíjrendszereket szolgáltatással meghatározottal azonosítani nem téves, csak pontatlan. Ugyanez igaz az állami nyugdíjrendszerekre is: nem az "állami" jelzőben van a probléma, hanem abban, hogy e nyugdíjrendszerek születésüktől fogva szolgáltatással meghatározottak (DB).

Végtére is arról van szó, hogy ki viselje a tőzsdei árfolyamok alakulásának, a várható élettartam megnövekedésének kockázatát, a vállalat vagy a vállalat dolgozója mint egyén (ezért individual az Economist rajzán a harmadik, jó állapotban lévő oszlop). Egyre erősebb a felismerés, hogy a vállalati szféra erre nem alkalmas, illetve a gazdaság egészsége, stabilitása érdekében nem szabad e kockázatot felvállalnia. A fejlődés iránya egyébként évtizedek óta ez, de a folyamat talán nem elég gyors, amire akkor ébrednek rá, amikor felismerik a negatív jelenséget, s időzített bombaként azonosítják. ("Avoiding Pension Plan Time Bombs" - olvasható a Forbes gazdasági magazinban Fei Mei Chan cikke 2003. június 16-án.) A modern kor felgyorsult munkaerő-mobilitása a DB rendszerek ellen szól, mely kimondottan az egy vállalatnál töltött teljes életpályára konstruálódott. Nem tekinthető véletlennek, hogy a DB rendszerek olyan ipari (pl. autógyártás), pénzügyi stb. cégek esetén jellemzőek elsősorban, ahol még úgy-ahogy elképzelhető egy teljes szakmai életpályát eltölteni, de például az információtechnológiai (IT) cégeknél már nem.

Állami nyugdíjrendszerek reformjai Európában

2003. év Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban elsősorban a nyugdíjreformról szólt, de az Németországban is erőteljesen napirenden volt. A bevezetni kívánt nyugdíjreform ellen május 6-án az Osztrák Szakszervezeti Szövetség (ÖGB) országos munkabeszüntetéssel tiltakozott, de ez eltörpült a június 3-aihoz képest, mely a második világháború óta, két emberöltőnyi ideje nem látott méretű volt, s melyet ugyanaznapra szerveztek, amikor Olaszországban és Franciaországban is tömegek vonultak az utcára. A vasúti és autóbuszos személyszállítás 24 órára leállt, Bécs és Salzburg tömegközlekedése nem működött, a bécsi repülőtér késve indította és fogadta a járatokat. A vámosok sztrájkja miatt a kamionforgalom szünetelt, de a személyforgalmat átengedték. Bár a sztrájkot hallgatólagosan támogatta az évtizedes kormányzás után ellenzékbe szorult Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), és a parlamentben ellene szavazott (8 néppárti képviselő ugyanezt helyezte kilátásba, de a szavazás napjára jobb belátásra tértek - erőteljesebb fokozatosságért cserébe), de mindez nem tudta megakadályozni a törvénycsomag elfogadását. Schüssel kancellár elfogadta azt az elvet is, hogy senkit sem érhet 10 százalékosnál nagyobb veszteség. A törvénycsomag szerint fokozatosan megszüntetik, illetve erőteljesen szűkítik a nyugdíjkorhatár előtti nyugdíjba vonulás lehetőségét (jelenleg az átlagos nyugdíjba vonulási életkor férfiak esetén 58,7 év, nők esetén 57,3 év), a nyugdíj kiszámításához pedig már nem a legjobb 15, hanem 40 évet fogják figyelembe venni (gyakorlatilag a teljes életpálya-keresetet), és egységesítik a 65 éves férfi és 60 éves női nyugdíjkorhatárt az utóbbi fokozatos, a férfiak szintjére történő felemelésével 2024 és 2033 között.

A legerőteljesebb tiltakozás Franciaországban volt, utoljára egy évtizede látott méretű sztrájkhullám borította el az országot, s meg is látszott a franciák osztrákokét jóval felülmúló sztrájktapasztalata: itt még a légi közlekedés is teljesen megbénult, és Párizs környékén 150 kilométeres dugó is akadt. A tiltakozás néhol úgy elfajult, hogy a biztonsági erők a tüntetők ellen könnygázt és vízágyút voltak kénytelenek bevetni. Azonban a Raffarin-kormány nyugdíjreformját július végén, hathetes vita után a nemzetgyűlés és a szenátus is megszavazta, köszönhetően a konzervatív uniópártok kényelmes többségének és a köztársasági elnök teljes támogatásának. A nyugdíjreform megnyirbálta a foglalkoztatottak negyedét kitevő állami alkalmazottak előjogait, ezentúl ők is 40 évnyi munkaviszony után mehetnek nyugdíjba (37,5 év helyett), mint a magánszférában. Emelkedne a fizetendő járulék is, és a példátlanul alacsony, egységesen 60 éves nyugdíjkorhatár is 62 évre, 2020-ig fokozatosan. (Közvélemény-kutatások szerint az emberek az előbbit könnyebben elfogadják, mint az utóbbit.) A minimális nyugdíj a minimálbér alá kerülne, s a korkedvezményes nyugdíj megszűnne. A 14-15 évesen munkába állók ugyan 58-59 éves korukban nyugdíjba mehetnének, de másoktól 2020-tól legalább 42 éves munkaviszonyt várnak el. A 40, majd 42 év utáni évek a nyugdíjmegállapítás során "bónuszt" érnek - ezzel is ösztönözni kívánják a hosszabb munkavállalást. A nyugdíjreform kiegészítéseként adóelőnyökkel ösztönzik a vállalati nyugdíjalapok létrejöttét. A kedvezmények megadását az utolsó szocialista, Lionel Jospin vezette kormány még elutasította.

Olaszország legutóbbi nyugdíjreformjára 1995-ben, a Dini-kormány alatt került sor, amikor egységesítették az addig létezett 53-féle nyugdíjszabályozást, melyet a szakszervezetek megfelelőnek tartanak ma is, de a Berlusconi-kormány nem osztotta ezt a véleményt, és jelentős szigorításokat tartalmazó nyugdíjreform-javaslattal állt elő. Olaszország - Franciaországhoz hasonlóan - sok nagy sztrájkot, sztrájkhullámot látott már, de olyat, amit ez a javaslat tavaly kiváltott, már két évtizede nem. Ennek során több alkalommal megbénult a légi közlekedés, járatok százait kellett törölni, többször előfordult, hogy egyidejűleg 10 milliónál is többen sztrájkoltak, és többször sikerült a nagyvárosok utcáira, népgyűlésekre milliós tömeget kivinni. A Dini-féle nyugdíjreform a szinte hírhedten előnyös nyugdíjazási feltételeket úgy szigorította, hogy a nők 60, a férfiak 65 éves korukban, illetve 35 év ledolgozása után mehetnek nyugdíjba. A Berlusconi-kormány e nyugdíjkorhatár "megkeményítését", a ledolgozott évektől való függetlenítését (2008-től), de legalább a szolgálati idő 40 évre emelését kívánta elérni. A reform része, hogy a legmagasabb nyugdíjakat napi 516 euróban (!) maximálják.

Az öregedés lenne az ok?

Az állami nyugdíjrendszer reformjának szükségessége mellett leggyakrabban a népesség öregedésével, s az öregedés miatt a költségvetési kiadások jövőbeni megnövekedésével, illetve az emiatt keletkező hiánnyal szokás érvelni. Jean-Pierre Raffarin francia kormányfő azzal magyarázta nyugdíjreformja szükségességét, hogy míg 1960-ban négy aktív dolgozó fizetett egy nyugdíjast, 2000-ben ez az arány 2:1-re csökkent, 2020-ban viszont már csak 1:1 lesz. Radikális változások nélkül a nyugdíjak a súlyos deficit miatt húsz év múlva ötven százalékot veszítenek értékükből. Ausztriában Elisabeth Gehrer oktatási és tudományügyi miniszter azzal reagált a munkabeszüntetésekre, hogy: "Tovább élünk, kevesebb gyermek születik. Nem lehet a demográfiai fejlődés ellen sztrájkolni." Silvio Berlusconi szerint lehetetlen helyzet, hogy Olaszországban átlagosan 60 éves életkorban vonulnak nyugdíjba, miközben a férfiak és nők átlagos élettartama lassan meghaladja a 80 évet; a csőd szélén álló nyugdíjrendszert csak a későbbi nyugdíjba menetel mentheti meg. Mindez nem a nevezett politikusok saját, hosszas töprengés után megfogalmazott véleménye, hanem olyan álláspont, melyet az EU bürokráciája, a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a gazdaságkutató intézetek, a minősítő ügynökségek stb. magától értetődő, vitán felül álló igazságnak tekintenek, sőt ezt vallja még a nyugdíj közgazdaságtanával foglalkozók nagyobbik része is. A nyugdíjreformok ellen tiltakozók sem annak közgazdasági alapját vitatják, hanem a probléma szociális-jóléti vonatkozásaira hívják fel a figyelmet.

A szolgáltatással meghatározott (DB) vállalati nyugdíjalapok válsága egyértelműen mutatja, hogy nem a tőkésített és a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek közötti különbség az igazán lényeges, hanem az, hogy a nyugdíjrendszer szolgáltatással (DB) vagy befizetéssel (DC) meghatározott-e. Ahogy a vállalati nyugdíjalapok válságára - melyek szinte kizárólag DB rendszerűek - a DC rendszerűvé alakítás a megoldás, éppen úgy ez a megoldás a szinte kizárólag DB rendszerű, felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszerek válságára is. Aki a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer problémáinak megoldására a tőkefedezetivé alakítást javasolja, az valójában nem rendelkezik mély közgazdasági és nyugdíjszakmai ismeretekkel, s álláspontja mögött az húzódik meg, hogy a felosztó-kirovó rendszert sui generis DB rendszerként, a tőkefedezetit pedig sui generis DC rendszerként azonosítja. Ez, mint a vállalati nyugdíjalapok esetén láttuk, nem felel meg a valóságnak: e nyugdíjalapok DB rendszerűek és tőkésítettek, bár - s éppen ez okoz problémát - számos okból, elsősorban a tőzsdék világszerte tapasztalható gyengélkedése miatt, nem eléggé.

Ismeretlen fogalom

Mi sem jellemzőbb az 1997. évi magyar nyugdíjreformra, mint a nyugdíjszakmai megalapozottság hiánya: az akkori kormányzati dokumentumokban és vitákban nem bukkant fel a DB és DC rendszerek közötti különbségtétel, e fogalmakat az akkori reform-előkészítők és döntéshozók egyszerűen nem ismerték. E sorok írója egyetlen olyan magyar szerzőről tud, aki e kifejezéseket a nyugdíjreform előtt ismerte, használta és leírta. E szerző Jaksity György volt, a Budapesti Értéktőzsde Rt. jelenlegi elnöke. (A DC rendszerre való áttérés már 1990 áprilisában felbukkant a Kék Szalag Bizottság gazdasági programjavaslatában is, de nem a megfelelő didaktikussággal, nem hangsúlyozva, hogy miért, és miből mivé történjék az átalakulás. Így a nagyközönség elsiklott felette. E dokumentum 251. pontja úgy szólt, hogy "A jelenlegi torz nyugdíjrendszerről a befizetésen alapuló rendszerre való áttérés öt év alatt megalapozható." A "torz" mégsem tekinthető a DB szinonimájának.)

Az államinak vagy társadalombiztosításinak nevezett felosztó-kirovó nyugdíjrendszer okozta problémák megoldásáról való gondolkodás legfőbb akadálya maga a felosztó-kirovó terminus technicus. Ezen - mint szó volt róla - azt szokás érteni, hogy az aktuális nyugdíjakat csak és kizárólag az aktuális járulékbevételekből lehet kifizetni. Ha ragaszkodunk e definícióhoz, a népesség öregedése valóban végzetes a nyugdíjrendszerre, ami ellen a nyugdíjkorhatár emelésével, a nyugdíjak csökkentésével, a járulékok emelésével, illetve ezek különböző kombinációjával tudunk védekezni. S nagy a késztetés, hogy áttérjünk a tőkefedezeti rendszerre, mivel annak esetében nem elvárás, hogy a járulékokból azonnal járadékok legyenek, még ha gyakorlatilag ez is történik, elképzelve azt az esetet, hogy a nyugdíjalap aktív tagjainak befizetései és az inaktív tagjainak kifizetett nyugdíjak (közel) azonos nagyságúak. Érdemes megjegyezni, hogy a felosztó-kirovó elnevezés jóval későbbi az állami-társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek létrejötténél, csak az 1960-as évek közepétől terjedt el, amiben döntő szerepe volt Paul Samuelson, a későbbi közgazdasági Nobel-díjas egy fontos tanulmányának, illetve az annak kapcsán kirobbant szakmai vitának.

Ahhoz, hogy adekvát nyugdíjreform-javaslattal tudjunk előállni, a felosztó-kirovó fogalmát olyannal kell helyettesítenünk, mely nem köti gúzsba gondolkodásunkat. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek úgy is felfoghatók, mint amelyek az állam adósságát testesítik meg azon polgáraik felé, akik már nyugdíjasok, illetve még nem nyugdíjasok, de valaha is járulékot fizettek azon ígéret fejében, hogy ezért cserébe - miután elérték a nyugdíjkorhatárt és más feltételeknek is megfeleltek (előírt szolgálati idő teljesítése stb.) - életük végéig nyugdíjat fognak kapni. Az állam ezen adósságának mértéke megegyezik azzal az összeggel (vagyontömeggel), melynek akkor kellene rendelkezésre állnia, ha holnaptól nem szedne járulékot, viszont hiánytalanul eleget kívánna tenni vállalt nyugdíjfizetési kötelezettségének. Az államnak ezt a rejtett adósságát nevezik implicit államadósságnak. Tehát az államnak nem csupán explicit - kötvénykibocsátással és (banki vagy kormányközi) hitelfelvétellel létrejött - adóssága van, hanem implicit nyugdíj-államadóssága is. A teljes államadósság e két - az explicit és az implicit - államadósság együttese. Mindezek miatt a felosztó-kirovó fogalma helyett közgazdaságilag az implicit államadósságot megtestesítő nyugdíjrendszer kissé nehézkesnek tűnő fogalmát tartom pontosnak. Tehát a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer is tőkefedezeti valójában, csak "tőkéje" kizárólag az állam - nyíltan ki nem mondott, pontosan meg nem határozott - adósságaként létezik, és nem egy vállalat adósságaként (vállalati kötvények) vagy tulajdonrészeként (részvények).

A széles körben felosztó-kirovónak, általam implicit államadósságot megtestesítőnek nevezett nyugdíjrendszerek tényleges problémája - mint szó volt róla -, hogy általában szolgáltatással meghatározottak (DB). Ezek azért sebezhetők, mert a befizetett járulékok és az érte kapott nyugdíjak közötti kapcsolat nagyon könnyen elválhat egymástól. Befizetéssel meghatározott (DC) rendszerek esetén viszont a kapcsolat szoros, csak azt lehet nyugdíjként kifizetni, ami előzőleg járulékként felhalmozódott. Ha a rendszer (explicit) tőkefedezeti, a befizetett járulékok és az értük évtizedek múlva kifizetett nyugdíjak közötti szoros kapcsolatot a halmozódó pénzügyi eszközök hozama jelenti. Ha viszont a nyugdíjrendszer (implicit) tőkefedezeti, ilyen hozam nem létezik, mivel a járulékfizetés kényszer, a járulékfizetőknek nincs módjuk mérlegelni, hogy nyugdíjcélú megtakarításaikat milyen hozam (és kockázat) ígéretére-reményében bocsátják az állam rendelkezésére. A fizetett járulékok hozamát tehát csak mesterségesen lehet megállapítani. Ami ennek mértékére javaslatként elhangzik, az általában az éves átlagos bérnövekedés és az aktuális állampapír-kamatláb mértéke.

A befizetéssel meghatározottá (DC) alakított felosztó-kirovó nyugdíjrendszereket eszmei befizetéssel (járulékkal) meghatározottnak nevezik (Notional Defined Contribution, NDC). Az ilyen rendszerre való áttérés oldaná meg megnyugtatóan az állami-társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek problémáját. Ehelyett azonban az 1997. évi nyugdíjreform során létrehozták a nyugdíjrendszer második, tőkefedezeti pillérét, az első pillért pedig változatlanul DB rendszerűnek hagyták, csak éppen olyan előnytelen feltételekkel, hogy a járulékfizetők tömegesen léptek be a magánnyugdíjpénztárakba, vállalva azt a veszteséget, amit addig összegyűjtött nyugdíjígérvényeik negyedének elvesztése jelent. A politika ezt mint a nyugdíjreform sikerét mutatta fel, de távolról sem erről volt szó! Az Orbán-kormány, illetve személyesen a miniszterelnök érezte ugyan, hogy elődjének reformja tévút, de kezdeményezései rendre félresikerültek, megakadtak saját pártjának, egyes kormánytagoknak, a saját nyugdíjreformjának nagyszerűségében hívő pénzügyi kormányzat ellenállásán. A járulékok csökkentésével pedig még rontott is a helyzeten. (DC rendszer esetén nyilvánvaló, hogy magasabb járulék - minden mást változatlannak tételezve - magasabb nyugdíjat eredményez, míg DB rendszer esetén egyáltalán nem az.) Az Orbán-kormány nyugdíjügyekben rosszabb helyzetbe lavírozta magát, mint ha semmiféle kezdeményezést nem tett volna. A 2002-ben kormányra került koalíció sem a rendszer újragondolását tűzte maga elé feladatul, ami már csak azért is nehéz lett volna, mert a miniszterelnök a volt "nyugdíjreformer" pénzügyminiszter, és e kérdésben az Orbán-kormány elleni legfőbb kritika a nyugdíjreform megakasztása volt. Abban viszont, hogy a Medgyessy-kormány bevezeti a 13. havi nyugdíjat, nemcsak a politikai célszerűség játszott szerepet, hanem - legalábbis némi - bűntudat is.

Megválaszolásra vár a kérdés, hogy az öregedés milyen fenyegetés a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekre. Nos, a fenyegetés nem az öregedés, hanem a felosztó-kirovó meghatározás félrevezető volta. Ha elfogadjuk azt, hogy olyan nyugdíjrendszerekre van szükség, amelyekben a befizetett járulékok és a kifizetett nyugdíjak között szoros a kapcsolat, a járulékfizetők - pontatlanul, de a lényeget jól kifejezve - nyugdíjasként azt kapják vissza, amit befizettek, akkor a demográfia semmiféle szerepet nem játszik, mivel mindenki önmagának takarít meg nyugdíjaskorára, s nyugdíjasként saját megtakarításait élvezi.

Az öregedés nem a nyugdíjrendszerre veszélyes, hanem a fejlett világ öregedő társadalmaira és az általuk működtetett gazdaságra. Ennek egy szelete a nyugdíj, ahogy az egészségügy is, de téves ezeket a problémahalmaz egészéből kiemelni, s azt állítani, hogy minden rendben lenne, ha e rendszerek mögött tőkefedezet állna. Az öregedés azért problémája az államháztartásnak, mert egyre csökken azon adózók száma (aránya), akik adójából az állam implicit (és explicit) adóssága visszafizethető. Így egy adózóra nagyobb teher jut. A rendszerek tőkésítése pusztán annyit jelent, hogy előbb, nem pedig később kerül sor az adósságtörlesztésre.

Joggal mondta hát Csehák Judit, mint idéztük, nincs ok hátradőlni, a nyugdíjreform kérdése nem került le a napirendről. Ha a hivatalban lévő kormány erre nem vállalkozik, majd a következőnek vagy az azt követőnek kell szembenéznie a feladattal. A nyugdíjreform - biztosak lehetünk benne - Magyarországon is folytatódik.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére