Viharzónában a forint

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. február 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 70. számában (2004. február 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Szélcsendes esztendők után viharzónába került a forintpiac 2003 januárjában, és az év végéig ki sem tudott jutni belőle. A kulcsvalutához, az euróhoz mért árfolyama előbb 234,7 Ft/euróra erősödött, majd 270 Ft/euró mélypontig szánkázott vissza. Nem kevésbé tépázta a vihar a forintkamatszintet is: januárban 8,5-ről 6 százalékra zuhant a jegybank irányadó alapkamata, majd 9,5 százalékra ugrott a nyár elején, s az évet a minden ésszerű mértéket meghaladó 12,5 százalékon zárta. A magyar gazdaság az Európai Unió küszöbéhez érkezett, és nemzeti valutánk, a forint, előbb vagy utóbb, elkerülhetetlenül szintén tagja lesz a pénzügyi közösségnek, azaz az eurózónának. 2003 devizapiaci eseményei mondhatni bárdolatlan körülmények között ébresztették rá a vállalkozói kört és magukat a gazdaságpolitikusokat is: helyét keresi a forint árfolyama az euróövezeti csatlakozáshoz.

Az euróövezetig még hosszú az út

Kívül kemény, belül puha - így jellemezhetjük azt a 2001 kora nyarától 2003. június elejéig tartó éppen kétesztendős időszakot, amelynek során a forint 267 Ft/euró szintről átlagosan 245 Ft/euró árfolyamra erősödött. Ez a szint rendkívül stabilnak mutatkozott - és a kisebb kilengések is gyakorlatilag napok alatt visszarendeződtek. Úgy tűnt egészen 2003 elejéig, hogy valahol a 240-250 forintos árfolyamon menetelünk az eurózónába. Az erős forint, pontosabban a forinterősödés a jegybank inflációellenes pénzpolitikájának a fő eszköze volt. A 2001 tavaszán hivatalba lépett új jegybanki vezetés ugyanis az importárakon keresztül célozta meg a 9-10 százalékon "beragadt" hazai infláció kimozdítását, azért, hogy a holtpontról pár év alatt menetrendszerűen az eurózónabeli alacsony szinthez közelítse. Miként tudott "felkeményedni" a forint? A válasz: a magas forintkamatszinttel, amely serkentette a tőkebeáramlást a magyar devizapiacra, mindenekelőtt pedig a magyar állampapírpiacra. A gazdaságban mindeközben tovább hatott - mi több, az idők során éppenséggel felerősödött - a bér-ár spirál. A forint belföldön az infláció nyomása alatt "puha" maradt. A statisztika által mért inflációs mutatók a negatív külkereskedelmi árak és egyes termékcsoportokban az 5-8 százalékos növekedést is felmutató belföldi értékesítési árak eredőjeként valóban impozáns lejtőre kerültek.

A statisztikai átlagok tüzetesebb vizsgálata azonban rámutat arra, hogy az infláció mérséklődése mindenekelőtt az importált tartós fogyasztási cikkek árcsökkenésének a következménye. Ez egyrészt az erős forintnak - olcsó importszámlának - tudható be, de nem téveszthetjük szem elől azt a tényt sem, hogy a high-tech termékekből - a szokásos áresés mellett - a piaci versenynek köszönhetően túlkínálat is tapasztalható a magyar fogyasztói piacon. Az árversenyhez az erős forint különösen kedvező muníciót szolgáltatott az importőrök számára. A termelői árak területén ugyancsak látványos volt az árolló szétnyílása: a nyomott exportárak és a szintén 4-5 százalékos növekedést mutató belföldi értékesítési árak eredőjeként 2002-ben az éves átlagos termelőiár-index nem érte el az előző évi szintet sem. Ha belegondolunk, hogy ez idő alatt megduplázódott a minimálbér s a hozzá csatlakozó bérköltségek, nem nehéz belátni, milyen súllyal kellett latba esniük a negatív exportáraknak az ipari átlagban.

Infláció és a jegybanki kamatpolitika

Az erős forint politikája tehát jórészt az exportőrökkel fizettette meg az infláció visszaszorítását. Eközben tetemes bérkiáramlás fűtötte a hazai keresletet és ezáltal az inflációt. 2001-2002-ben Magyarországon 15 százalék kumulált fogyasztóiár-emelkedést mértek, miközben a forint 10 százalékkal erősödött: a "kívül kemény" és a "belül puha" forint közötti olló 25 százalékra nyílt szét a két esztendő során.

A gazdaság húzóágazatát képviselő exportiparágak tehát kettős teher alá kerültek: belföldi költségeik emelkedtek, miközben exportjövedelmeik a felértékelődő forintra átváltva egyre zsugorodtak.

A magyar exportőrök reakciói a forint viharos erősödésére azonban csak másfél-két éves késleltetett hatással bontakoztak ki. Ezt a folyamatot a vállalkozók körében végzett kérdőíves felmérések is visszaigazolták. A 2001 nyarán megindult váratlan felértékelődéssel a vállalkozások igazából a 2002. évre szóló rendelések ártárgyalásakor szembesültek (a folyó évi exportjövedelmek már amúgy is "elúsztak"). Feltehetőleg az idő tájt még nem is volt mindenki számára bizonyos, hogy tartós lehet-e ez a forinterősödés. A külföldi versenytársakkal szembeni piacvesztés, a nyereség lemorzsolódása vagy a vállalkozás veszteségbe fordulása, a piaci alkalmazkodás költségkorlátai 2003-ra váltak nyilvánvalóvá. Ezek, további kedvezőtlen tényezők együtthatására (a hitelekkel ösztönzött belföldi kereslet rakétagyorsaságú bővülésének importvonzata [személygépkocsi], a dollárárfolyam zuhanása, recesszió exportpiacainkon, a külföldi működőtőke-befektetések elapadása, a beruházási klíma lehűlése stb.), 2003 késő tavaszára a külföldi pénzügyi mérlegek aggasztó romlásában jelentkeztek is.

Kit szolgál az erős valuta?

Számosan elmarasztalják a kormányzatot, hogy az exportőrök lobbijának engedett a tavaly nyár óta végbement forintleértékelést/forintleértékelődést kiváltó intézkedésekkel. Nevezetesen, amikor balszerencsés körülmények között alig 5 forinttal "eltolta" az intervenciós sávot 240 forint szintre; megvédendő a magyar exportőröket az ennél erősebb forinttól. Tudjuk jól, hogy ez az "eltolás" volt az "utolsó csepp" a pohárban, ami mind a mai napig megingatta a bizalmat a forintárfolyam stabilitásában. Osztjuk azt a véleményt, hogy a tavaly áprilisi-májusi statisztikai mutatók a pénzügyi egyensúly földcsuszamlásszerű megrendüléséről adtak számot, és ez a pénzügyi kormányzatot kellő körültekintés nélküli lépésre késztette. Ugyanakkor mindez nem csak egy szűk exportlobbi érdekérvényesítésével magyarázható.

Kit szolgál az erős forint? Sommás válasz: elsősorban a külföldi versenytársat az exportpiacokon és a belföldi piacon, a külföldi idegenforgalmi és ingatlan-, valamint a munkaerő-kínálatot. Emellett leértékeli a külföldi devizaadósságot. Megfigyelhetjük, hogy a nemzeti gazdaságpolitikák inkább a nemzeti valuták alulértékelésére hajlanak. A japánok kézzel-lábbal igyekeznek gyengíteni a jent a dollárral szemben: minden jenerősödés amerikai exportpiaci versenyképességüket veszélyezteti. A japán jegybank résen áll, és lépten-nyomon interveniál a jen felértékelődésével szemben. Nem sértette az Európai Központi Bank büszkeségét a történelmi mélypontra (83 dollárcent/euró) gyengült euró a dollárral szemben, mert a nyugat-európai exportőrök mind az USA, mind a Távol-Kelet piacain jó pozícióba kerülhettek. Való igaz, Európa olajimportszámlája viszont inflációs nyomással fenyegethetett. A január elején történelmi csúcson álló euró (1,24 dollár/euró) az amerikaiaknak nem okoz fejfájást: az ő piaci pozícióik javulnak - beleértve a hazai termelőket is - a dráguló importversenyben. Azt se tévesszük szem elől, hogy a dollár ilyen drámai leértékelődése egyenesen "lenullázza" a dolláradósságokat: az amerikai gazdaság külföldi hitelezői, a részvénypiacok befektetői, az amerikai államkötvények külföldi vásárlóinak dollárbefektetései alapos veszteséggel forgathatóak vissza egyebek között euróra. Az USA a dollárvilágpénz birtokában tehát nem tud veszíteni: nyer, amikor olcsó importtal eladósodik, és nyer akkor is, amikor leértékelődött dollárral "fizeti ki" szállítóit.

A nemzetgazdaságok belföldi piacuk védelmére - így a hazai munkahelyek, a vállalkozások, a gyártókapacitások megőrzésére - döntően két eszközzel élhetnek: a vámvédelemmel és az árfolyam-politikával. A vámfalak - helyenként szabályos erődítmények - a világméretű liberalizáció nyomán meglehetősen szűk termékkört védenek; nem mintha a kormányok nem nyúlnának ma is lépten-nyomon ehhez az eszközhöz, gyakorta kereskedelmi háborúzás árán is. A piacnyitás és különösképpen az EU-csatlakozás ténye a magyar vámfalakat is döntő mértékben lebontotta. Belépésünk az Unióba egyet jelent azzal, hogy nem csupán a nyugat-európai gazdasági térség, de korábbi fő versenytársaink, a csatlakozó kelet-európai országok versenyével szemben is védtelenné válunk. Bizonyos, hogy a magyar gazdaság legnagyobb kihívása nem Nyugat, hanem Kelet felől bontakozik majd ki a májusi belépést követően.

Kényes árfolyamok

Ha a vámok terén nem, akkor már csupán a nemzeti valuták átváltási arányaiban lehet versenyelőnyt kicsikarni a hazai termelők javára. Ugyanis messze nemcsak az exportőrök, de az importdömpinggel szemben a hazai termelők érdekeit is szolgálja az alulértékelt nemzeti pénzeszköz. Valamint a világméretű turizmusversenyben, az ingatlanpiaci, a működőtőke-import- és a munkaerő-piaci versenyben is előnyt jelent a gyengített nemzeti valuta. Hogy ez mennyire érvényesült Magyarországon az elmúlt két esztendőben, elegendő ránéznünk a beömlő importárukra olyan hagyományos termékeink piacain is, mint a textil- és bőr-cipő áruk, a zöldség-gyümölcs, tejtermékek, húsáruk vagy az italok, illetve az acéltermékek. Gondolhatunk az elapadt beutazóturizmusra, a külföldi befektetők távozására, újak távolmaradására, a pangó ingatlanpiacunkra stb. Az importbővülés számos cikkcsoportban egyidejű exportnövekedés mellett ment végbe, tehát ezekben az esetekben termékkínálat-bővülésről van szó, amelyet a jövedelemkiáramlás táplált. Az a jól ismert jelenség ismétlődött meg ugyanis, miszerint a belföldi kereslet növekedése azonnali importban csapódik le, miután a világpiacon "végtelennek" tekinthető szabad kapacitások állnak ugrásra készen, miközben a helyi pótlólagos kapacitások felzárkózása időigényes. Ezért is elhibázott minden mesterséges keresletélénkítés a belföldi termelés serkentése céljából: a prompt importot felfuttatta, a belföldi célú termelés viszont továbbra is stagnált.

Az alulértékelt nemzeti valuta ugyanakkor mérgezett alma is lehet a gazdaság számára. Éppen úgy, ahogyan a vámvédelem, a gyenge valuta is távol tartja az egészséges versenyt, a hazai termelők a túlzott védelem miatt elkényelmesedhetnek. Ez a fajta üvegházi védettség nem késztet a termékszerkezet megújítására, a technológia- és szakmakultúra-váltásra, az innovációra. Ilyen ország akaratlanul is visszacsúszik az olcsó bérű, leértékelt kategóriába.

A forint helye

2003-ban Magyarországon nem egy szokványos túlértékelt árfolyambuborék kipukkanása történt: a gazdaság teljesítménye ugyanis a kedvezőtlen környezet ellenére szinten tartotta magát, a forint alatti földcsuszamlást a gazdaság- és pénzpolitikával szembeni teljes bizalomvesztés indította útjára.

Akkor hol van a helye a forint árfolyamának? Nincs az a pénzügyi laboratórium - de matematikai modell sem -, amely a hiteles árfolyamot össze tudná kotyvasztani. Az árfolyam a gazdaságban teszteli alkalmasságát: ha védi a nemzeti munkahelyeket - végső soron a növekedést -, de nem kényelmesít el, folytonos megújulásra serkent. Ha nem gátolja a nemzetközi termékcsere bővülését és növeli a belföldi kínálatot - a fogyasztó előnyét szolgáló árversenyben -, az exporttal kitermelheti az import ellenértékét. Ha felgyorsítja a magasabb hozzáadottérték-termelést, a nemzeti munka felértékelődik. Ha kedvezően kiaknázza a helyi adottságokat, csereelőnyöket, például a személyi szolgáltatások, tudásexport irányába ösztönöz a nagy anyagigényesség helyett (stb.).

A piacgazdaság térnyerése óta a forint - számításaink szerint - durván kétszer annyit ér reálértékben, mint 1990 előtt. Mi sem egyszerűbb ennek a szemléltetésére: a német márkát a 90-es évek 40-45 forintjával szemben ma (ha még lenne) 130 forint körül váltanák át. Tehát a forinttal szemben éppen csak megháromszorozódott az értéke, miközben Magyarországon pontosan megtízszereződtek a fogyasztói árak. Ugyanezen idő alatt Németországban mintegy másfélszeresére emelkedtek a fogyasztói árak. A forintleértékelések kumulált értéke viszont messze elmaradt az inflációk különbözetétől. A forinterősödést közvetlenül is érzékeljük, ha külföldi turistaútra megyünk, repülőjegyet vásárolunk, külföldi ingatlankatalógust lapozgatunk. Hogy a magyar gazdaság túlélte ezt a forintfelértékelődést, az annak tulajdonítható, hogy a termékszerkezetünk, a technológiai-piacszervezési alapjaink, a munkaszervezés hatékonysága "köszönő viszonyban sincs" a 90 előttivel. Ezt, röviden, a termelékenység rohamos javulásában összegezhetjük.

A magyar gazdaság megújulása jószerivel éppen csak elkezdődött. Az első bevonulók közül többen kivonultak - javarészt az olcsó bérű, munkaintenzív termékcsoportokból. Mások ráerősítenek, és a magasabb hozzáadott értékű tevékenységekben meglévő potenciált bontakoztatják ki. A forintra tehát nagy bizonyossággal további felértékelődés vár az elkövetkező esztendőkben, akár névlegesen, akár - az inflációs különbségből adódó - reálértelemben. A nemzeti munkának ez a felértékelődése hajtja valójában majd végre azt a sokat hangoztatott "bérfelzárkóztatást", ami tényleges gazdasági teljesítmény nélkül csupán puszta fikció maradhat.

Ebben a felzárkózási versenyben azonban éppen az árfolyamnak van kulcsszerepe. S újból a csatlakozó szomszédaink - Csehország, Lengyelország, Szlovákia - kerülnek a látóterünkbe. Az EU piacaiból az fog nagyobb szeletet kihasítani, a keletre tartó nyugati beruházásokból az fog többet becsalogatni, aki az árarányokat az árfolyamzsilipeken keresztül kedvezőbben tudja bekalibrálni.

Mennyi lesz az annyi? A mai környezetben "élhetőnek" tűnik középtávon egy 250 forint/euró körüli árfolyam. Természetesen beláthatatlan, milyen mozgások, milyen gazdasági események okoznak esetleg drámai elmozdulást ettől a ma reálisnak vélt árfolyamcentrumtól.

Az eurócsatlakozás időzítése

"Vigyázó szemetek Keletre vessétek" - jelszavával kritikus kérdés tehát a magyar, illetve a keleti szomszédok csatlakozása az euróövezethez. Ha például Magyarország elsőnek csatlakozik, és egyszer s mindenkorra rögzíti a nemzeti árszintet az euróhoz, akkor lemond arról a mozgástérről, amelyet az árfolyam kisebb-nagyobb manipulálása még lehetővé tenne a számára. Ha ugyanakkor például Csehország két-három évet még kivár, a cseh korona 2-3-5 százalékos ingadozása versenyelőnyt kínálhat a cseh termékek számára, ami egy áralkuban nem csekélység. Ugyancsak számít, mint befektetéscsalogató eszköz is, például a munkaerő árát illetően. A csatlakozás késleltetése tehát leértékelési versengést indíthat a régióban; ha ez nem is lenne túlságosan hangsúlyos és ízléses sem. A hazai munkahelyek védelme szempontjából egyik nemzetnek sem lesz ellenére ugyanis, hogy enyhén alulértékelt devizával lépjen be a rendszerbe. Ugyanez késztetheti védekezésre az EU-t képviselő Európai Központi Bankot is, amikor rendkívül elővigyázatosan nyúl a csatlakozók ügyéhez. Ugyanis nem csupán a csatlakozó ország szeretne egy számára előnyös versenypozíciót, hanem az övezet régi tagjainak is érdekében áll elhárítani egy túlzottan is versenyképes új tagot, piacai védelmében ezen új eurótag exportoffenzívájától, olcsó munkaerő-kínálatától stb. Egyszer történhetett meg, hogy az euróhoz való végleges kötés pillanatában Görögország egy tetemes, 15 százalékos végső leértékelést engedett meg magának.

A formális plusz-mínusz 15 százalékos - összesen tehát 30 százalékos kilengést engedélyező - intervenciós sáv nem arról szól, hogy az árfolyam ennyit is lengjen ki, mindenekelőtt a csatlakozót szolgáló gyengülés irányában. Feltehetőleg ez indította a brüsszeli bizottság képviselőit arra, hogy a sávon belüli szűkebb sávot - valószínűleg plusz-mínusz 2,25 százalék - szabjanak majd meg számunkra, mint az árfolyamkilengés korlátait.

Élet az eurón innen és túl...

Ha le kell mondani az "árfolyammal való politizálás" lehetőségéről, helyes-e a gyors csatlakozás? Vezető pénzpolitikusaink álláspontja - amelyet mi is osztunk - szerint az árfolyamkockázatok kiküszöbölése, a gazdasági tervezés stabilitása jelentős növekedési tényező a magyar vállalatok életében. Ez minden áldozatot megér, s ezért mozgósítani kell a gazdaságpolitikát a mielőbbi csatlakozásra. Az egyik ilyen "áldozat" az alacsony infláció "kikényszerítése", amelyhez csatlakozóan a kamatszint is alacsonyra süllyed. Utalnánk arra az érdekes jelenségre, hogy bizony az euróövezet egyes tagjai között azért viszonylag tágabb inflációs olló is nyílhat (miközben az eurókamatok egységesek). Például 2 százalékos euró-alapkamat érvényes egy 3 százalékos inflációs szinten (netán magasabban is) működő tagországban is. Ez pedig olcsó hitelforrásokhoz juttathatja adott esetben a magyar vállalatokat is, ami szintén növekedést serkentő tényező. Haszonélvezője lenne a kamatszintnek a költségvetési hiány finanszírozása is, amit természetesen fanyalogva vesznek a költségvetési hiányt alacsony szinten tartó tagállamok.

Sokat nyom a latba az az érv is, hogy az euróövezet tagjaként nem sokkolnák a magyar gazdaságot szükségtelen le- vagy felértékelő támadások a forint ellen, és a jelenlegi kereskedelmi és fizetési mérleg, valamint az adósságállomány alakulásával kapcsolatos fejlemények sem okozhatnak árfolyamkilengéseket (azok belső hitelkapcsolatokká válnak).

Külön sajátossága a magyar gazdaságnak a külföldi - főként nyugat-európai - tulajdonosok meghatározó jelenléte az egyes szektorokban. Ezek eleve érdekeltek az euróalapú üzletvitelben, és pénzügyeiket is a forint-árfolyamkockázat kiküszöbölésével euróban igyekeznek vezetni. A gazdaság nagymérvű külkereskedelmi függősége az eurózónához máris "euróizált" megannyi üzleti kapcsolatláncot, és a vállalatok hiteleik kétharmadát - a folyószámlahitelek kivételével - euróban jegyzik. A turizmus intenzívebbé válásával is mind általánosabbá válnak majd hazánkban is az euróban jegyzett árak, amelyek az árak transzparenciáját - és nyilván a vonzó magyar árfekvést - hivatottak szolgálni. Stabilnak bizonyuló árfolyam elősegítené az euróban történő fizetéseket is, ami bizonyosan javítaná a beutazó turisták költekezési hajlandóságát.

Az euróhoz történő csatlakozással megszűnnek majd az átváltási költségek mind a vállalatok, mint a magánszemélyek számára. Ezek nem nagy tételek, ám - éppen úgy, mint a valójában százalékban csekélynek mondható 2-3 forintos, netán filléres árfolyammozgások - a pénzügyi élet szereplőit a napi kisebb-nagyobb feszültségek, bosszúságok állapotában tartják.

Akár előbb, akár később is válik Magyarország az euróövezet tagjává, meggyőződésünk, hogy a pezsgő üzleti kapcsolatok felgyorsítanák az euró elterjedését hazánkban.

A tagságot halogató pénzpolitika "jobb időkre" tolja ki az euró bevezetését. Ez konzerválná a devizapiaci bizonytalanságokat, a kisebb-nagyobb árfolyam-ingadozásokat, ezáltal az árfolyamkockázat jelenlétét az üzleti életben. Az EU vezető gazdaságaitól nagyfokú függésben lévő Magyarország "óriások vállán kapaszkodó törpe": nincs önálló pénzpolitikára mozgástere, miközben játékszer a külső erők számára. Teljesen más jellegű Nagy-Britannia távolmaradása, illetve hezitálása az euróövezettel kapcsolatban, tekintettel az angol font még meglévő hadállásaira a nemzetközi pénzügyi világban.

A politika felelőssége

Ami valójában késlelteti a gazdaságpolitikusok elszántságát az euró bevezetésével kapcsolatos döntések meghozatalát illetően, az a "választások gazdaságtanának" logikája. Nevezetesen az, hogy a gazdaságpolitika a parlamenti választási ciklusok szolgálólányává vált világszerte. Ezzel a gazdasági racionalitás alárendelődik a politikai érdekeknek. Ennek mozgásformája pedig az állami költségvetés. Erre a tényre a magyar gazdaságtörténet elmúlt évtizede a legkevésbé sem cáfol rá.

Az euróövezethez való csatlakozás kritikus kívánalma a költségvetési fegyelem, nevezetesen a 3 százalékot nem meghaladó hiány. Tudvalévő ugyanis, hogy a gazdasági racionálitást felülíró költségvetési költekezés gerjeszti az inflációt, indítja meg az eladósodás lavináját. Az adósságszolgálat pedig súlyos adóterheket hoz magával, ami a versenyképességet, végső soron a növekedés kilátásait - veszélyezteti.

Az euróövezetbe szóló útlevél tehát a mindenkori kormányzat választási esélyeit kérdőjelezheti meg. Gondoljunk bele: elkötelezheti-e magát egy politikai erő, hogy éppen a választások esztendejében (esetünkben történetesen 2006-ban) lesz a leginkább önmegtartóztató és csökkenti a hiányt 3 százalék alá? Nos, a szomszédos országok ilyen elkötelezettséget 2010 előtt nem kívánnak vállalni. Csehország nem restell még 2004-re is a miénket jócskán meghaladó költségvetési hiányt előirányozni és nagy léptekkel halmozni fel államadósságát, amire a 60 százalékos szintig még jócskán marad lehetősége. Ám tudhatjuk-e, mit hoz a jövő? Milyen környezet vár reánk öt év múlva? Könnyebb lesz egy következő politikai ciklusban egyensúlyt teremteni a pénzügyekben? Mindennek a kérdésnek a megválaszolása a jóslás kategóriájába esik és a pénzügyi fegyelem kitolása a bizonytalan jövőbe a politika dominanciáját konzerválja a gazdaság felett.

Az euró bevezetésével járó kritériumok betartása, pontosabban az arra irányuló törekvés mindenképpen fegyelmező erőt jelent a politika mozgástere felett a parlamenti választási ciklusokat átívelő időtávokban. A hatalom megtartása vagy megszerzése ellensúlyoz a gazdasági-pénzügyi stabilitással szemben. Nehéz döntés.

A kibicnek semmi sem drága

Essen végül szó a devizapiac meghatározó szereplőiről, a pénzügyi befektetőkről. Az eddig elmondottak ugyanis csak a reálgazdaság szereplőiről szóltak. Holott valójában a "farok csóválja a kutyát", a napi devizamozgásokat a globális szintér játékosai alakítják. A pénzügyi befektető hosszú távon a forint/euró konvergenciában érdekelt. Tehát azt árazza be állampapír-vásárlásaiban, hogy 5-8 vagy akárhány esztendő múlva lejáró magyar államkötvényt már euróban törleszti a magyar állam, így a magasabb hozam árfolyamkockázat nélkül üti a markát. A rövid távú játékos a gyors árfolyammozgások lefölözésében érdekelt, s erre egyebek között számos fejlett származékos, úgynevezett derivatív termék áll rendelkezésére. A pénzügyi játékos "halála" a stabil árfolyam, legyen az akár deviza-, kötvény- vagy részvényárfolyam. Minden hír, zaj, zörej alkalmas arra, hogy megmozduljanak az árfolyamok. Az államkötvénypiacon a gazdaságpolitika rezdülései, a makrogazdasági mutatók, a költségvetési folyamatok hírei a piaci "üzenetek" mozgatói.

Kicsi, nyitott, külföldi finanszírozástól függő ország lévén könnyen válhatunk - és 2003-ban ténylegesen váltunk is - a globális devizapiaci szereplők játékszerévé. Részben a globális vagy regionális események folyományaként, mint egy-egy befektetési portfólió alkotóeleme, részben a hazai gazdaság gyengeségei miatt válhatunk sebezhetővé. S ekkor a reálgazdaság szereplői - a vállalatok, a devizaadósok, exportőrök, importőrök stb. - szembesülnek a piaci folyamatok kimenetelével: árfolyamzuhanás, kamatemelés, megannyi kiszámíthatatlan esemény, bizonytalanság.

Márpedig a forintárfolyam nincs "megcímkézve", egyaránt érvényes exportőrre, importőrre, spekulánsra, befektetőre. Voltak rendszerek, amelyek a vállalatokat igyekeztek megóvni a szabad devizapiac viszontagságaitól, és stabil kereskedelmi árfolyamokat működtettek a reálgazdaság szereplői számára. A liberalizált és globalizált pénzpiacok ezt a merev elkülönítést nem engedik meg. Hallatszanak hangok, amelyek sürgetnék a romboló hatású globális spekulációs rövid tőkemozgások megregulázását, "megadóztatását". A pénzmozgások azonban büntetlenül - kijátszhatatlanul - nem pántlikázhatóak meg.

2004 - a stabilizáció esztendeje - nem lesz mentes a bizonytalansággal terhes hónapoktól. Az EU-belépés, az uniós parlamenti választások csatazaja mind árfolyam-alakító események lesznek. Az infláció, a pénzügyi mérlegek helyrebillenése, a külső finanszírozás, a növekedés motorjainak beindulása hatnak majd forint árfolyamára és a kamatszintre. Nehéz lesz kijutni a viharzónából.

Hol a határ?

- teszik fel a kérdést a devizapiaci szereplők a január első napjaiban kibontakozott bizalmi válság kapcsán. Azaz, meddig terjedhet az állami költekezés, amelynek finanszírozásához szükségeltetik a külföldi és a hazai befektetők tőkéje? * S hol a határa a forint gyengülésének? Hol talál magára a 270 Ft/euró környezetébe csúszott árfolyam? Lehet-e még nagyobb földindulás, és hova vezetne ez - inflációhoz és kamatemeléshez? László Csaba pénzügyminiszter menesztésével éppen a hiteles határpontok hiánya miatt megingott befektetői bizalmat igyekezett helyreállítani a kormányzat. Az elmúlt időszakban ugyanis mozgó céltáblává váltak a makrogazdaság mozgásterét leíró mutatók. Tudvalévő, hogy a kormányzatok általában optimistább prognózisokkal állnak elő, amelyeket a magángazdaság szakértői reálisabb - pesszimistább - szemlélettel tesznek a helyükre. Így történt ez a 2003. évi költségvetési adatokkal is - ezúttal azonban túlságosan nagyra nyílt az olló a hivatalos és a szakértői mutatók között, és a céltábla közelítgetését a pénzügyminiszternek nem bocsátották meg. A tét kevésbé egy múltbeli tény, sokkal inkább a 2004. évi költségvetési hiány és ezzel a 2006-ra - az euró 2008. évi bevezetéséhez szükséges - 3 százalékos költségvetési hiány hitelessége. 2008 pedig a 2006. választási évben megkívánt költségvetési szigor realitását teszi a politika napirendjére: vállalhat-e ilyen kötelezettséget kormányon lévő politikai erő? * A gazdaság mindazonáltal stabilitásra vár, hiszen kiszámíthatatlan kamat- és árfolyamirányzat, egy erős leértékelés nyomán kirobbanó infláció olyan kockadobással érne fel, amelynek utasítása így szólna: "Vissza a 95-ös rajtvonalra!" Az új, illetve a kijelölt pénzügyminiszter, Draskovics Tibor első nyilatkozataiban hitelesebb és megalapozottabb gazdaságpolitikát ígért. Ennek első jele a reálisabb költségvetési hiány meghatározása és a kiadások visszafogására tett ígéret. Reményt keltő a konszenzuskeresés a jegybankkal, de nem hagyható figyelmen kívül az a megjegyzés, miszerint a központi banknak is feladata - a függetlensége messzemenő tiszteletben tartása mellett - a gazdaság fejlődésének segítése. * A forint még jó ideig valószínűleg "keresi a helyét", és nehéz megjósolni, hol fog majd nyugvópontra jutni. A tavasz folyamán a remélhetőleg javuló konjunktúra feltehetőleg erősíti a magyar gazdaság és a forint iránti bizalmat

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2004. február 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére