Kezdő Munkanélküliek Kézikönyve

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. december 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 68. számában (2003. december 1.)
A pszichológia szublimációnak nevezi azt a jelenséget, amikor valaki az élet problémáit úgy dolgozza fel, hogy azokat valamiféle, a jobb agyfélteke fennhatósága alá tartozó területre ülteti át. Jelesül én könyvet írtam, amikor középvezetői állásomból 13 év után (első munkahelyemről, ahol összesen 17 évet dolgoztam) egy perc alatt kitették a szűrömet, és számos végzettségem, komoly tapasztalataim ellenére (vagy éppen miatt?) hónapokig nem találtam állást. A könyv címe: Kezdő Munkanélküliek Kézikönyve (a továbbiakban KMK). A könyvnek az volt a célja, hogy saját tévelygéseimet bemutatva útmutatóul szolgáljon azoknak, akik még csak most kezdik. Viszont az élet nem állt meg, ráadásul eszembe jutott sok minden, ami a könyvből kimaradt. Bár a most következők az említett könyvre épülnek, igyekszem kerülni a hivatkozásokat, hogy a folytatás az előzmények ismerete nélkül is élvezhető legyen.

Ami az első részből kimaradt – és/vagy azóta történt

Ott hagytam abba, hogy találtam állást. De milyet! A kálváriám korántsem ért véget. Sőt, bizonyos értelemben most kezdődött. "Vidéki" létemre elszegődtem egy budapesti családi vállalkozásba, elővettem rég elfeledett szakmámat, és újra kezdtem. És lettem, ami még nem voltam: kereskedő. Minden reggel arra ébredtem: én sokkal több vagyok annál, mint amire a mostani lehetőségeim kárhoztatnak. Meg kéne találnom a kitörés módját, mielőtt elfogy az életem. Egy nap megkérdezte egy kollégám: Mondd, te mihez nem értesz? Az jutott eszembe, hogy a meggazdagodáshoz. De nem mondtam.

A kereskedést pedig igenis meg lehet tanulni. És meg is kell. Ma minden erről szól: eladni a terméket, eladni (elfogadtatni) magunkat. Ha kész a termék, akkor még csak a felénél járunk. A másik fele: eladni! Sőt, először és elsősorban magunkat kell eladni, csak aztán a terméket vagy a szolgáltatást. Figyeljük meg: először kereskedőt választunk, csak azután terméket.

És itt vitatkozni szeretnék a humán tanácsadás egyik, talán legnagyobb nevű magyar klasszikusával, aki azt mondja: 30 felett nem nagyon lehet újrakezdeni, mert nincs elég kifutási idő. Gimis osztályfőnököm, aki szerintem nagyban hozzájárult az osztály emberré válásához (mégiscsak biológia szakos), mesélte a 20 éves érettségi találkozónkon: "Ti most azt hiszitek, hogy az életetek mozgalmas része véget ért, ami hátravan, az determinálható. Unalom a nyugdíjig. Ne higgyétek! A java ezután jön!"

A saját példája mondatta vele, de az én sorsom teljesen igazolta nézetét. A 20 és 25 éves érettségi találkozónk között volt két évem, amely során megjártam a mennyet és a poklot, utóbbinak minden bugyrát. Csak megerősíteni tudom minden 40 feletti számára: a java még csak eztán jön!

Szóval elővettem régi (első) szakmámat, és kínnal-keservvel, de elkezdtem megélni belőle. Úgy történt, hogy felhívtam egy régi ismerősömet, aki bár kétségkívül a világ tíz legsegítőkészebb embere közé tartozik, nemigen vártam, hogy tud segíteni. De hát a fuldokló a szalmaszálba is belekapaszkodik. És láss csodát, segített! Elszegődtem ahhoz a céghez, amelynek vezetői nem sokkal azelőtt nála panaszkodtak, hogy nem találnak megfelelő munkaerőt. Bár egy év múlva kissé dicstelenül váltam el ettől a cégtől (legyen ez a vállalat a Cég1), de utólag visszagondolva mégiscsak hálával tartozom nekik. Sok mindenben különbözött a véleményem a vezetőségétől, de sokat tanultam ott (ha nem is közvetlen tőlük, de a munkám során), és végül is rajtuk keresztül jutottam el oda, ahol most vagyok. Szegényeknek nem tűnik fel, hogy ők nevelik ki az egész szakma szakembereit.

Például kiszekáltak egy tehetséges fiatalembert, bizonyos Krisztiánt. Mikor távozott, minden rossznak elmondták. Szavanként meg tudtam volna cáfolni a vádjaikat. Később még negatív példa is lett szegényből: a főnök azzal korholt bennünket, ottmaradottakat, hogy sajnálatos módon terjed közöttünk a "Krisztián-jelenség"! Ha jól értettem, a hanyagság szinonimájaként használta.

A cég egyébként egy bizonyos terméket árult, egyre mérsékeltebb sikerrel. Elkezdtem hajtogatni, hogy váltani kéne. Főnökék azt mondták, "ezt a céget ez a termék tette naggyá, ezért ezt fogjuk árulni továbbra is". Figyelem, vezető kartársak! Ha mondtunk egyszer is életünkben ilyet, gondolkodjunk el rajta. Ne szeressünk bele a rögeszménkbe annyira, hogy képtelenek legyünk váltani!

Valószínűleg még ennél a cégnél elkezdődött a sorsom jobbra fordulása. Már jórészt készen voltam az elején emlegetett KMK könyvvel, így az abban emlegetett tapasztalataimat fel tudtam használni: építgettem a kapcsolataimat. A tendertárgyalásokon névjegykártyát osztogattam a konkurenciának, mondván: azért, mert üzleti érdekeink gyakran ellentétesek, nekünk személy szerint nem kell haragudnunk egymásra. Nagyon jó előkészítés volt életem talán legbölcsebb lépéséhez (amit majd később részletezni is kívánok). Csak ajánlani tudom neked is, Tisztelt Olvasó. Az egyik konferencián találkoztam a szintén szakmabeli konkurens Cég3 vezetőjével is. Az volt az érdekes, hogy a vezetőim szerint ennek az illetőnek igen rossz híre van a szakmában (a vevők körében). Csak az volt a meglepő, hogy én ezt jártamban-keltemben nem tapasztaltam. Sőt. Nyilván a főnökék csak szerették volna, hogy így legyen. Amikor névjegykártyát cseréltünk a konferencián, vidáman azt mondta: "Üdv a klubban, jót fogunk majd ellenségeskedni." Ez számomra (némi külső rávezetés után, amiért ma is köszönettel tartozom) azt jelentette, hogy ennek az embernek az Üzlet = Élet. Fontos, de csak a székeddel harcol, nem veled. Ez később fényesen beigazolódott.

Ahogy említettem, voltak problémák a Cég1-nél. Éreztem, hogy ennek így nem lesz hosszú kötele. Bíztam benne, kihúzom nyárig, de a múltam miatt szorult belém némi paranoia, így kora tavasszal elkezdtem nyüzsögni. Többek között időpontot kértem a Cég3 vezetőjétől (akivel "jót ellenségeskedünk"), és ellátogattam hozzá. Még mint a konkurencia alkalmazottja. Életem talán legbölcsebb döntése volt. Rendkívül udvarias, sőt készséges volt az illető. Amikor túl voltunk a tiszteletkörökön, teán, kávén, miegymáson, kérdezte, mit akarok. Mondtam, vagy te olyan okos, hogy rájöjj. Mondta, állást. Mondtam, bingó. Mondta, momentán nála nincs, de szétnéz. Ennyiben maradtunk, én el. Egy hétre rá jött egy telefon. A Cég2-nél valami hasonlót keresnek, mint én (a sokvégzettségű cégénél). Egy udvarias kerülgető beszélgetés is összejött, de több semmi. Nekik nem volt sürgős. Bezzeg nekem. Egyszer egy hétfő délután szólt a főnök (a Cég1-nél), hogy menjek fel az emeletre, beszéde van velem. Kirúgtak. Öt perc alatt. Úgy látszik, nekem ez jár. Harmadszor életemben. Három-null a munkáltatók javára. Ami nem volna baj, de a másik állás még nem volt kész. Azt az egy hetet nem kívánom senkinek. Aztán összejött. Kétszer is elolvastam a Cég1 munkaszerződésemet, hogy tiltja-e a konkurenciához szegődést. Nem. Biztos véletlen. De nekem ez elég volt. Amikor a Cég1-nél megtudták, hova mentem, mindent rám kentek. Szerintük mindennek én voltam az oka. Bár lett volna akkora hatalmam.

Nos, ez az új cég gyógyír volt paranoiás lelkemnek. Mindentől féltem (na hallod, három kirúgás után!). Ráadásul a nagyfőnök, egyben tulaj (a sokvégzettségű apja) sokszor kísértetiesen hasonlított ama KMK-beli volt főnökömre, aki a próbaidő végén tette ki a szűrömet. De mint rájöttem, csak ravaszságban és nem (rossz)indulatban. Máig hálával tartozom neki, a fiának és az egész csapatnak. Befogadtak, kezdtem magamra találni. Bár a munka nem teljesen olyan volt, mint amit elképzeltem, anyagilag nem lehetett panaszom. A csapat meg egy fergetegesen jól képzett társaság, amely a maga területén országelső. Bár megtehetném, hogy itt és most reklámozzam őket. Ráadásul kezdtem rájönni a szakma csínjára-bínjára, és akár még sikeresnek is érezhettem magam.

A próbaidő vége felé jártunk, amikor jött egy teljesen váratlan és valószerűtlen esemény: egy olyan állást kínáltak nekem, ráadásul az (állandó) lakóhelyemen, hogy elállt a lélegzetem. Persze, elfogadtam. Cég2-nél a próbaidő utolsó napján mondtam fel. Életemben először. Máig röstellem, de ma is ezt tenném. Nagyon sajnáltam őket, tényleg számítottak rám. Az elköszönéskor azt mondták, ha nem válik be az új hely, visszavárnak. Egy hónap múlva náluk jártam bizonyos elszámolási ügyekben, és láttam, hogy komolyan gondolták. A főnök fia (a sokvégzettségű) a kezembe adta a névtáblámat, ami az irodám ajtajára lett volna téve. Mondván, nekik már nem kell. Akkor lett kész. (Azóta is itt vigyorog rám az asztalomon.) Jaj, de szégyelltem magam! Adósuk maradtam, remélem lesz még rá módom, hogy törleszthessek.

Így kerültem ahhoz a céghez, ahol most vagyok. Bízom benne, hogy egyelőre itt van vége a történetnek. Igen szeretném.

Az eszmének az ő futtatása

Az életem fordulópontjának tekintem azt a pillanatot, amikor leültem a Cég3 vezetőjének asztalához, és azt mondtam, állást keresek. Lehet, hogy kicsit hátborzongatóan hangzik, de attól a pillanattól kezdve – úgy érzem – tükörszimmetrikusan újraélem az életem. Szinte napra pontosan bejönnek az események – csak éppen ellenkező előjellel. Tapasztalt már valaki hasonlót?

Érdekes, hogy a kritikus két évig egyszer sem álmodtam azzal, hogy állástalan vagyok, vagy az lehetek. Munkahelyi problémák miatt rendszeresen ébredtem/ébredek fel, de soha nem az volt a dolog felhangja, hogy "munkanélküli". Most, két évvel a diliház kezdete után álmodtam először ilyesmit. Három hónapra rá, hogy valamelyest elmondhatom: egyelőre (úgy néz ki) révbe értem. Azt a pillanatot álmodtam újra, a legsötétebbet, amikor a próbaidőm végén rúgtak ki. Úgy látszik, olyan mélyen eltemettem magamban az önsajnálatot, hogy álmomban sem mert előjönni. Hogy most előjött, jó jelnek veszem: talán most már vége, lazíthatok, kiereszthetek.

Hogy változtam-e valamilyen irányban az átéltek miatt? Igen. Szélsőségesebb lettem. Egyrészt érzékenyebb bizonyos emberi problémákra, jobban bele tudok gondolni azok sorsába, akik utcára kényszerültek. Másrészt kérgesebb lett a szívem, pl. szemrebbenés nélkül ki tudok rúgni valakit. Ilyenre azelőtt nem voltam képes. Továbbá bosszúálló lettem. Anyám képes harminc évig haragudni valakire, anélkül hogy találkoznának. Én régebben öt percnél tovább nem tudtam haragudni senkire, még akkor sem, ha akartam. Most már nekem is megy...

Hogy mivel hívom ki mindig magam ellen a sorsot? Egy bölcs kollégám mondta régen: Jó-jó, hogy valakinek meg kell mondania az igazat. De miért mindig neked!?

Hogy szerintem hogyan másztam ki? Mi segített? A pozitív gondolkodás, a megoldáskeresés, nem elcsüggedni, nem belegondolni.

Ha pozitívan gondolkodsz, szembejön a szerencse. Volt egy autómentes nap a városban. Én komolyan vettem. (Más se.) Szembejött velem egy régi, nagyra becsült tanárom. Ő örökké vonattal és gyalog jár. Elbeszélgettünk. Olyan lehetőségekhez jutottam általa, amilyenekhez másképpen soha nem juthattam volna. Sosem találkozunk, ha akkor is kocsival megyek.

216 (kettőszáztizenhat!) pályázatot adtam be két év alatt. Ebből 86-ot fejvadászcéghez, a többit közvetlenül a munkáltatókhoz. A fejvadászcégekhez beadott pályázataim esetében legfeljebb a fejvadászcég beszélgetett velem, az eredeti pályázóhoz soha nem jutottam el – azaz egyből sem lett semmi. Hat helyre pályáztam ismerős segítségével, ebből négy esetben eljutottam a munkáltatóhoz, két esetben fel is vettek. A többi 125 pályázatból 22 esetben behívtak legalább egy interjúra, ebből kétszer fel is vettek. Tanulság: az ismeretség a legfontosabb. Továbbá, ha valami nem akar sikerülni, az azért van, mert valami jobb akar sikerülni.

És hogy mit teszek azért, hogy még egyszer ne fordulhasson elő velem az, amit az elmúlt két évben végigéltem? Többé nem hagyom magam. A fairt, a korrektet a másik fél úgy hívja: balek. Az állatvilágban a második helyezett neve: táplálék. Valamikor gyakran eltöprengtem, mit is kezdjek az úgynevezett életemmel. Hát az elmúlt két évben ezzel nem volt gondom...

Már gondoltam arra, hogy alapítani kellene egy "Referencia és Vezetői tapasztalat" készítő vállalatot. A munkatársak nem kapnának fizetést, sőt még ők fizetnének. Cserébe remek referenciákat készíthetnének maguknak, és nagyon magas vezetői beosztásokba helyezném őket – persze anélkül, hogy egy fia beosztottjuk lenne. Pár hónap után, amikor odébbállnak, már szebb lehetne az önéletrajzuk. (Biztos vagyok abban, hogy ez nem nekem jutott eszembe először.)

Munkaerőpiac

A sokat emlegetett "próbaidővégerúgjukki" főnököm azt mondta (még az elején), hogy az Egyesült Államokban nincs kollektív szerződés, s ha van is, nem fontos a szakszervezet. A munkáltató érdeke, hogy vigyázzon a munkaerőre. Először még be is dőltem neki. Olyan szépen hangzott. De azután rájöttem: ha ez igaz lenne is, csak ott működik, ahol a munkaerő kereslet-kínálat olyan mértékben egyensúlyban van, hogy a munkavállaló és a munkáltató egyenrangú partnerként ülhet le tárgyalni. Valószínűleg globálisan ez a világon sehol sincs így. Lehetnek szakmák, részterületek, ahol ez több-kevesebb ideig működik, de a világon majdnem mindenütt megtalálható néhány százalékos munkanélküliség, ami ezt a szép elvet keresztülhúzza. Többször tapasztaltam, és csak ezt tapasztaltam: a tulajdonos, a főnök, akinek megvan valamilyen szinten az ő "létminimuma", képes akárhány százalékot áldozni arra, hogy ott ő legyen a legokosabb. Aztán hogy ebbe előbb-utóbb bele fog bukni? Láttam már ilyet. De akkor sem tudatosodik benne, hogy azt eszi meg, amit főzött. Nagy része meg a magunkfajta "okostojás" nélkül is jól megél. Amennyi kell neki, az megvan. Ennél többet úgysem bír sem megenni, sem meginni. Hogy úgy mondjam, a Maslow-piramisban neki ez az önmegvalósítás, miután a létbiztonság-kaja-szállás megvan: ő a leg a szemétdombján.

Olvastam valahol:

Aki tud, és tudja, hogy tud, az veszélyes, attól óvakodjatok.

Aki tud, és nem tudja, hogy tud, az bölcs, attól tanuljatok.

Aki nem tud, és tudja, hogy nem tud, az okos, azt tanítsátok.

Aki nem tud, és nem tudja, hogy nem tud, az hülye, azt hagyjátok.

Még egy megjegyzés a fenti illetőhöz: a KMK-ban leírtam, hogy valami nem egészen stimmelt a cége körül. Nemrég tudtam meg, hogy a volt kollégáim mérhető százaléka beperelte a céget, mert az nem fizetett utánuk bizonyos járulékokat.

Időközben megtudtam néhány keretinformációt a fejvadászcégekről: nem ajánlanak ki, ha elmúltál 35, és az utolsó 5 évben kettőnél többször változtattál munkahelyet.

Levélre levélben, e-mailre e-mailben válaszolnak. Általánosan igaz, hogy a régimódi cégeknél régimódiak a vezetők is (és ez jószerével korfüggetlen), és ezek a cégek kérnek levélben pályázatot, illetve válaszolnak levélben.

Alapvető nézetbeli különbség van a profik és a magamfajta lelkes amatőrök munkaerő-piaci felvilágosító tevékenysége között. A profik azt mondják, találd meg a legjobb állást! Én azt tűztem a zászlómra: találj egyáltalán állást!

Egy régi ismerősöm mondta: pályák vannak. Egy jó pálya alsó pontján is magasabban vagy, mint egy rossz pálya csúcsán. Jaj, de nagyon igaza volt!

Önéletrajzok

Bár a KMK-ban külön fejezetet szenteltem a témának, de a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nem állítom, hogy szakértő vagyok a témában, csak sokat tapasztaltam. Több száz önéletrajzot láttam életemben.

Negatív tapasztalataim:

40 feletti pályázók még igenis szoktak mesélős önéletrajzot írni. Az 50 felettiek több mint a fele ilyet ír.

Informatikuspályázatban ne vágj fel azzal, hogy pl. szakács voltál.

Bár azt mondják a profik, hogy kézzel írott kísérőlevél kell, én elvétve láttam ilyet. Nem is igényelte soha senki.

MsWord CV szerkesztője: néha láttam ilyet, nekem nem tetszik, más nem tudom, hogy van vele. Fantáziátlannak tartom a szerzőjét.

Panelmondatok, amelyek működnek:

Tudom, hogy sokat kell még tanulnom, de szeretem a kihívásokat.

Szeretnék olyan munkahelyen dolgozni, ahol...

Elrettentő példák:

Megcímzett válaszboríték. Egyszer láttam ilyet. Ne tedd.

"A héten csütörtökön felhívom." Dupla vagy semmi. Inkább ne.

Andrew Taylorként írta alá az angol nyelvűt. Mondom, ez ki? A magyar verzióban Szabó András volt.

Láttam egyszer egy CV-t, szerintem nem is Worddel írták, talán Excel vagy WordPad lehetett. Csupa nagybetűvel volt írva, a pontot véletlenül se oda tette, ahova kellett volna. Gyanítom, azért írt csupa nagybetűvel, hogy ne tévessze el, ahol tényleg az kell. Szóval gyakorlatilag írástudatlan volt. 20-30 évig dolgozott egy konzervgyárban, aztán tönkrement a gyár. Egyetlen dolgot tudott felhozni a múltjából: mindig becsülettel megcsinálta, amit mondtak neki. DE VALAHOGY NEKI IS MEG KELLENE ÉLNIE EZUTÁN IS, NEM?

"Kérésemet" helyett "késemet", "szakdolgozat" helyett "szagdolgozat"-ot, központ helyett "köszpontot" írt. Szegény Freud, ha ezt megérhette volna...

"Elnézést kérek a levelem okozta kellemetlenségekért." Miért, antraxpor van benne? Ne mentegetőzz, ők kérték, hogy pályázz.

A honvédségnél szakszi volt. 40 főt szívatott. A vezetők túlnyomó része férfi, a normálisabbja igencsak úúútálta a sereget. Ne hívd ki magad ellen a haragjukat.

Amitől például borsódzik a hátam: "Karriercélom, hogy egy dinamikus csapat kreatív tagja legyek." Ugyan öcsi, ezt meg hol tanultad...

Alapvető hibák: a fiatalok sületlenségeket hordanak össze, az öregek meg kizárólag a múlttal jönnek. Helyesírás: a műveletlen öregek helyesebben írnak, mint a művelt fiatalok. A régiekbe mintha jobban beleverték volna.

A profi fejvadászok talán odáig vannak a pályázóért, aki (saját bevallása szerint) "munkahelyével szemben elkötelezett". Én rosszul vagyok az ilyen dumától. Mitől elkötelezett? Még nem is ismeri az új cégét!

Állásinterjúk

Egy-két új sztori:

Egy ismerősömmel történt, hogy a második állásinterjúra a tulajhoz terelték be. Az előadta a "Te, én akkora, de akkora nagy ember vagyok!" figurát. A mi emberünk meg lereagálta a maga módján: "Oszt ki nem törődik vele, hogy te mekkora nagy ember vagy!" A másik pályázó meg leblokkolt ugyanettől a "nagyembervagyok" stílustól. Egy épkézláb mondatot sem bírt kinyögni. Nyilván a mi emberünket vették fel. Nem állítom, hogy tudatos volt a tulaj részéről, de működött a dolog.

Egy japán bizottság másik állást ajánlott nekem az interjú során. A minőségről kérdeztek. Egyszerűen nem tudtam válaszolni, annyi minden tolult a fejembe. Mintha egy vegyészt a periódusos rendszerről kérdeznek, vagy egy matematikust arra kérnek, hogy meséljen a számokról. A folyosón már eszembe jutott, mit kellett volna mondani: deklaráld a rendszered, és bizonyítsd be, hogy betartod. Ennyi elegendő lett volna, de már késő volt. Hát efféle frappáns válaszokkal lehet elnyerni egy állást.

Valahol olvastam, hogy egy profi állásváltoztató a következő trükköt alkalmazza a cég megismerésére: Az interjú végén elköszön a felvételiztetőtől, majd egy iratmappával a hóna alatt jön-megy a cégen belül a nap hátralevő részében. Megfigyeli, hogy milyen ott az élet, sőt szóba is elegyedik az alkalmazottakkal. Talán valami szerelőruhát vagy csomagszállító egyenruhát is ölt, hogy háborítatlanul mászkálhasson. Nem csekély bátorság kell hozzá, azt hiszem, de egyszer érdekes lenne kipróbálni.

Feketelista

Összeállítottam egy feketelistát a fejvadászcégekről. Nyilván ez csak a saját tapasztalataimra épül, így nem is írom oda a nevüket, csak sorszámmal azonosítom őket. Csupán bizonyítani akarom, hogy nem a levegőbe beszélek, amikor lesújtó véleményem van bizonyos fejvadászcégekről. Hogy is mondta JFK? Bocsássunk meg ellenségeinknek. De jegyezzük meg a nevüket!!!

1. cég: Pökhendi stílus, megalázó viselkedés a pályázókkal szemben.

2. cég: Az a bizonyos blamás e-mail.

3. cég: Nem volt jó az időpont, azóta nem hívtak.

4. cég: A telefonos érdeklődést személyes zaklatásnak vették, és kikérték maguknak.

5. cég: Szintén.

6. cég: Semmiféle eszközzel nem lehetett még csak negatív választ sem kicsikarni belőlük.

7. cég: Azt sem tudták, mire pályáztam.

Hangsúlyozom, a fenti feketelistán egyetlen eredeti pályáztató cég sem szerepel, kizárólag csak fejvadászcég! Szégyelljék magukat! Remélem, lesz még módom törleszteni. (Pl. ha valami módon megkeresel, felfedem, hogy a sorszámok mely cégeket takarják. De csak neked.)

A cég vagy pénzmosoda volt, vagy azt a célt szolgálta, hogy a főnök hobbiból szadizhasson 20-30 többdiplomás embert. Nem tudom, melyik a rosszabb.

Ha már elhelyezkedtél

Az új vezető mindig rossz helyzetet kap. Ugyanis, ha jól megy minden, nem cserélik le a vezető munkatársat. Akkor vesznek fel új embert, ha valami baj van. És ezt mind az új delikvens nyakába öntik.

Volt egy főnököm, aki jószerével egyedül élt, így az öltözködése néha kissé elhanyagolt volt. Történt, sosem felejtem el, hogy a nyűvött zöld pulóvere egy reggel kifordítva volt rajta. Négyszemközt beszélgettünk, számoltam éppen befele valamiről, amikor csendesen megjegyeztem: Te főnök, nem fordítva van rajtad véletlenül a pulóvered? Hangsúlyozom, diszkréten csináltam, nem volt szem- vagy fültanúnk. Attól akartam megkímélni, hogy kiröhögjék a háta mögött. Erre megnézte, majd mondta: De, lehet. Majd pár másodperc múlva jelentőségteljesen rám nézett, és hozzátette: Tudod, hogy senki nem merte volna erre felhívni a figyelmemet itt? Nos, azóta éntőlem a főnök gatyában is lehet, én többet nem szólok senkinek, hadd röhögjék ki. Sokat kell még tanulnom. (A képernyővédőm szövege azóta is: "Édes Istenem, segíts hogy be tudjam fogni azt a nagy pofámat, amikor hallgatnom kéne." Meg hogy: "Soha ne mulaszd el az alkalmat a hallgatásra!")

Ha úgy érzed, helyzet van, akkor tényleg helyzet van. Ha úgy érzed, hogy pótolhatatlan vagy, akkor valószínűleg túl sokat dolgozol a fizetésedhez képest – de pótolhatatlan nem vagy.

Az újonnan belépőnek egy zárt, többé-kevésbé összeszokott közösséggel kell szembesülnie, és át kell esnie bizonyos beavatási szertartásokon. Ez néha konkrét dolog, félig tréfás, félig komoly szertartás, esetleg valódi vizsgamunka, de néha évekig elhúzódó kóstolgatás. A jövevényt gyanakodva szemlélik, neki még bizonyítania kell, megpróbálják őt a régebbiek maguk alá gyűrni. És ez igaz a fogászati váróba való belépéskor is, és a legkiforrottabb (írott) belső etikájú multinacionális cégnél való elhelyezkedésnél is.

Különösen az elején, amikor a zárt közösséggel szembesül, hatalmasodik el az emberen a vágy: "itt hagyom a tanyátokat...". Hogy fogod magad, és látványosan kirohansz a főkapun. Hát erre csak azt tudom mondani, hogy csatát nem úgy kell nyerni, hogy hősi halált halsz a csatatéren. Hanem úgy, hogy az ellenség tegye ugyanezt. Az állásváltoztatásnak tudatos karrierépítő cselekvéssornak kell(ene) lennie, nem pedig haragból végrehajtott lépésnek (ami ráadásul még csak azért sem ér célt – ha volt is célja egyáltalán -, mert az ott maradottak leginkább jót röhögnek az illetőn). És végképp nem mások által eldöntött kényszer – azaz elbocsátás – következményének. A profik szerint akkor kell le-, illetve továbblépni, amikor a csúcson vagyunk. Valószínűleg ebben rejlik a művészet: megérezni a pillanatot. Sajnos, nekem még ez nem megy – amint a mellékelt ábra bizonyítja.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy lassítanunk kellene. Inkább le kellene mondanunk egyről s másról annak fejében, hogy kisebb hajtás is elegendő legyen. Ugyanis egy csomó dologra azért költünk, mert állásunk van. Azaz arra keresünk, hogy állásunk legyen. Akkor meg minek?

A magam részéről nem sok biztatóra jutottam. Arra jöttem rá, hogy nincs középút. Nem lehet kicsit lassítani, mert akkor mindent elveszítesz. Vagy mindent feladsz, vagy semmit. Nem lehet kicsit "benne lenni". Vagy benne vagy, vagy nem. Budapesten élve rengeteg hajléktalant láttam. Az egyik egy "outdoor" üzlet bejáratának beugrójában lakott, de csak éjjel. (Szívfacsaróan tragikomikus. Outdoor szakkifejezéssel a szélsőséges viszonyok közötti kempingezést-hegymászást-túrázást stb. jelölik. Szó szerint azonban azt jelenti: ajtón kívül, szabad ég alatt. Gondolom, békés szimbiózisban az üzlettel, amelybe így eggyel macerásabb betörni. Nos, ezzel az illetővel naponta kétszer találkoztam: este, amikor a két kartonpapírjával megágyazott magának, és reggelente, amikor kiköltözött a bejárat elől. Minden vagyona elfért rajta meg a kezében. Gyakran eszembe jutott: ENNYIVEL NEM ROSSZABB, MINT ÉN!

Vezetni nehéz

Vezető az, aki nem dolgozik, hanem dolgoztat. A vezető nem azért van, hogy dolgozzon, hanem hogy kiadja a munkát, megkövetelje, és aztán tartsa a hátát. Néha adhat tanácsot, ha elakad a munkatárs, néha be is segíthet, ha nem halad a dolog. De nem ez a lényeg. Közvetve ismertem egy főnököt. Mesélték róla, hogy miután meghallgatta a beosztottnak a munkát akadályozó tényezőkről szóló kiselőadását, a papírjaiból föltekintve hidegen azt mondta: Nekem akkor szóljál, ha kész van!

Van egy rossz hírem, tisztelt vezetőtársaim. Egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy szinte teljesen mindegy, hol vagyunk, mit csinálunk, milyen gazdasági környezet, törvények vesznek körül bennünket. KIZÁRÓLAG MINDEN RAJTUNK, VEZETŐKÖN MÚLIK!!! Ez alól nincs felmentés, nincs apelláta, nincs magyarázkodás, nincs süketelés! Ez a mi felelősségünk, nem másé! Aki vezető létére nem ért egyet azonnal a fenti nagybetűs szavakkal, jobb, ha elgondolkodik, hogy neki találták-e ki a vezetést.

Még egy régi történet a vezetés terheiről. Nem túl művelt, de karizmatikus főnököm (nem él már szegény) mondta ("kissé" vulgárisabb verzióban): aki prostinak szegődött, az ne sírjon, ha izélgetik!

Alapvető különbség női és férfi vezető között: a női vezető elvárja, hogy el is fogadd, magadévá tedd a nézeteit. A férfi vezetőt nem érdekli, hogy egyetértesz-e vele. Csak csináld úgy, ahogy mondta. Nőnél ne hivatkozz arra, hogy "utasításod szerint...", míg egy férfi főnök még büszke is lenne a hatalmára.

A multik a következő vezetési/javadalmazási elvet vezették be Magyarországra jövetelükkor: Néhány, maximum 3-5 fő felső vezetőt nagyon, de nagyon megfizetnek. Ettől ők a tulajt fogják majd képviselni a dolgozók előtt, és nem a dolgozókat a tulaj előtt. A többiek létszámát felére csökkentik, a maradék fizetése nem változik, cserébe kihajtják belőlük a szuszt is.

Láttam néhány privatizációt közelről. Jónak mondható egy privatizáció, ha az érintetteknek alig romlik a helyzete utána.

Ha már vezetők vagyunk, néha magunk is kényszerülünk arra, hogy visszautasító levelet írjunk pályázóknak. Hogyan fogalmazzunk?

Köszönjük meg, hogy pályázott. Pl. köszönjük érdeklődését cégünk iránt.

Sajnálattal értesítjük, hogy...

Adatbázisduma, kedvező álláslehetőség esetén értesítjük. A remény hal meg utoljára.

További szakmai érvényesüléséhez, munkájához sok sikert, jó egészséget kívánunk.

További remek mondatok:

Nagyon nehéz volt dönteni.

Nagyon sok értékes pályázat érkezett, köztük az Öné is.

Az állás betöltésére később kerül sor.

A választás ezúttal másra esett, de ezt ne fogja fel személyes kudarcának.

Kívánjuk, hogy mihamarabb megtalálja az Ön számára megfelelő munkahelyet.

Ne vegye személyes megmérettetésnek.

Nem teljesen egyezik meg a pozíciónk követelményeivel.

Amit ne írjunk: Értesítem, hogy cégünk nem tud munkát ajánlani Önnek.

A cég maga a vállalati kultúra: a tudás, a hagyományok, a szokások, az elvárások stb., amit a vezetőség képvisel. Mi történik, ha a cég egy másik épületbe költözik? Változik valami a cég szempontjából? Gyakorlatilag semmi. Mi történik, ha lecserélik az összes alkalmazottat? Vesznek föl újakat, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Mi változik, ha egy-két vezető lecserélődik? Túl sok nem. Viszont minden megváltozik, ha a teljes vezérkar kicserélődik. A cég rosszabb lesz vagy jobb, de már nem lesz többé ugyanaz.

Végül egy kis biztatás:

"Uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebben a nagy tolongásban." (Fülig Jimmy)

Az elbocsátás mint vezetői feladat

Ahogyan a KMK-ban írtam, nem egy lélekemelő érzés, bár még mindig jobb, mint szenvedő alanyának lenni.

Az elbocsátás tulajdonképpen rituális emberáldozat. Akkor bocsátanak el valakit, ha rosszul megy a cégnek. (Ez alól csak az kivétel, aki törvényszegéssel vagy magántermészetű érdekek megsértésével kifejezetten rájátszott az elbocsátására, de néha még az sem. Ha jól megy a cégnek, sokszor még ezt is lenyelik.)

Az elbocsátás – az előző esettől eltekintve – két alapvető okra vezethető vissza: a vezetés úgy ítéli meg, hogy valaki nem alkalmas a posztjára, illetve költségcsökkentési elvárásoknak kell eleget tenni. Régről származó reflexek szerint, ha feláldozunk valakit, akkor a szerencse (istenek, időjárás, rajtunk kívül álló egyéb hatalom stb.) újra ránk mosolyog. A költségek biztosan nem indokolják az elbocsátást, mert általában a rangsor aljáról küldenek el embereket (nyilván azért, mert ők a legvédtelenebbek, és a közhiedelem szerint a leginkább csereszabatosak), azaz akiknek a legalacsonyabb a bérük – általában töredéke egy magasabb beosztású alkalmazottnak. A dologban egyrészt az a gonosz, hogy a rangsor legalján állók tehetnek legkevesebbet a dolgok rosszra fordulásáról, másrészt sok ilyen szegény ördögöt el kell küldeni ahhoz, hogy elérjük a költségcsökkentési kívánalmakat. Harmadrészt meg rövid úton felvesznek helyette újat, általában tapasztalat nélküli illetőt, aki ráadásul gyakran még több fizetést is kér, mint elődje (ami felszítja még az elült bérvitákat is), de a betanítása mindenképpen pluszköltség.

Az ilyen vétlen áldozatot a legnehezebb elküldeni. De sokszor nem tudjuk kivédeni, ha a közhangulat véráldozatot követel. Külön nehezíti a dolgot, ha személyesen ismerjük az illetőt, a családját, esetleg közös része is van a múltunknak. Hogyan tehetjük meg mégis, hogyan csinálják ezt a profik? Azt tanácsolják, hogy elsősorban magunkat kell meggyőznünk, és csak másodsorban a kívülállókat. A két meggyőzendő egészen más érvrendszert igényel. A kívülállókat meg lehet etetni gazdasági mutatókra hivatkozással stb. De befelé ez nem megy. Befelé ezt másképpen kell megoldani. Először is, ha tehetjük, indirekt módon kell közölni (azaz közöltetni) az illetővel a döntést. Azaz ha van valamiféle akármilyen kis főnök közöttünk, rá testálhatjuk ezt a kellemetlen feladatot. Ő (mármint a közvetítő) személytelen maradhat a dologban, ő csak postás. Mi meg elkerülhetjük a kellemetlen szembesülést: a megrendülést, a könyörgést, a múltra való hivatkozást.

Másik mód, hogy elhintjük a köztudatban, sejtetjük, hogy mi következik. Hagyunk időt, hogy az illető "megbarátkozzon" a gondolattal. Először még csak megemlítjük, hogy lehet ilyen kimenete a dolgoknak, azután egyre nagyobb valószínűséget adunk neki. Ez annyiban is hasznos, hogy az illető kap időt más állást keresni. Ezt még lehet fokozni azzal, hogy előbb leváltjuk, egyre alacsonyabb beosztásba tesszük, egyre megalázóbb munkával bízzuk meg a delikvenst. Külön előnye a módszernek, hogy ha az illető időben észbe kap, esetleg magától is elmegy.

Ha végképp nekünk kell közölni a hírt, a profik szerint előtte treníroznunk kell magunkat: hatásos indokot kell találnunk, elsősorban a magunk számára. Ennek módja, hogy meggyőzzük magunkat, az illető valóban alkalmatlan, és/vagy meg kell haragudnunk rá. Találjunk egy számunkra kellemetlen, netalántán utálatos szokását. Valami negatívumot a viselkedésében, a megjelenésében, a viseletében. Ez lehet a cég szempontjából jelentéktelen semmiség. (Itt kizárólag az érzelmek számítanak.) Pl. állandóan piszkos a körme. Ha már magunkat meggyőztük, a többi könnyű. Megy, mint a lavina. Ugyanis az elbocsátandótól mindenki tart, mint egy fertőző betegtől. Az emberek szerint a kudarc, a sikertelenség, a balszerencse ragályos. Az illetőt sajnálják, de kiközösítik. Még életében eltemetik (szegény kénytelen megtapasztalni, hogy milyen lesz az élet nélküle), sőt mindenki elkezd hibát keresni rajta, a munkájában stb. Vagyis végül tényleg megváltás lesz, ha elmegy. Hát ettől rituális emberáldozat a dolog: az áldozat magával vitte a múlt bűneit. A többiek, a talpon maradottak úgy érzik, megtisztultak. Amíg rájuk nem kerül sor.

Még egyszer a tesztekről

Kaptam néhányszor IQ-tesztet kitöltésre, állásinterjú közben.

Az egyik könnyű volt, láttam már az elején, hogy marad időm. Volt egy banális kérdés. (Több is, de ez az egy most a fontos.) Egy számsor, és folytasd. Mindig felbőszít a kérdező ilyetén szűklátókörűsége. Valami primitív mértani sor volt, vagy valami hasonló, már nem emlékszem. Viszont ismert a matematikából, hogy véges számsor végtelenféleképpen folytatható. Mindig lehet találni olyan függvényt (sőt végtelen sok függvényt), amelyre véges, n tagú számsor passzol. Az n+1-edik tag pedig jön ebből a függvényből. Képzeld el, Tisztelt Olvasó, a teszt értékelőjét, aki egy 1, 3, 5 folytasdra azt látja, hogy: 999. Pedig matematikailag tök jogos!

A másik durvább volt.

Történt egyszer, hogy az egyik cég írásos teszttel próbálta lemérni képességeimet. Hagyott elég időt és helyet, hogy elvégezzem a feladatot. Első ránézésre közönséges teszt volt. Persze én már vén gazember vagyok, így rögtön kiszúrtam, hogy ez egy ún. preferenciateszt, és elsősorban a delikvens következetességét lehet lemérni rajta. Nehéz ugyanis következetesen hazudni, főleg ha sok összehasonlítandó fogalmat kapunk. [n*(n-1)/2 az összehasonlítások száma, azaz pl. 10 fogalom esetén 45 db páronkénti összehasonlítást kell elvégeznünk.] Nem is lehet tisztességesen, csak számítógéppel kiértékelni az eredményeket. Ez ütött szöget a fejembe. Ugyanis az eredeti kérdőíven könyörögve kérik a kitöltőt, hogy ne mást, csak x-et tegyen a rovatokba, nyilván a számítógépes szkennelés-kiértékelés miatt. Viszont nekem a segédkező kolléganő könnyítést adott: írhatok pipát, x-et, pöttyöt. Mindegy. Aha! – gondoltam én, tehát nem számítógéppel történik a kiértékelés. Azaz lenni kell valami triviális, kézzel is gyorsan elvégezhető kiértékelésnek, mert másképpen eszetlenül elbonyolódik a dolog. Rá is jöttem hamar! Bármennyire is össze voltak keverve a kérdések, a "jól" kitöltött rubrikák páratlan oszlopai tükörszimmetrikusak egymással, ugyanígy a párosak is. (Mintha egy jó formájú nő sziluettjét néznéd messziről.) Miután tehát kitöltöttem a tesztet, ránézéssel átfutottam az eredményeket, hogy hol tér el a szimmetria egynél több kockával. Ahol eltért, átolvastam újra a két kérdést, és maximum egyre korrigáltam az eltérést. (A teljes egyezés gyanús lett volna.) Szerencsére nem kellett sokat korrigálnom (elég vonalas a világképem). Eredmény? Bejött. Tanulság? Szűrd le magad. (Vagy légy ideális munkavállaló, vagy tanulj meg következetesen hazudni. Ha ez sem megy, akkor keresd a trükköt...)

Végül az immáron szokásos idézet:

"A tapasztalat az, amit akkor szerzel, amikor nem tudod megszerezni azt, amit akarsz."

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. december 1.) vegye figyelembe!