Harminchat óra

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. november 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 67. számában (2003. november 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Az év végéhez közeledvén a költségvetési vitáktól hangos a gazdasági sajtó és a parlamenti ülésterem is. A minden évben ádáz vitákkal kísért pénz(fel)osztás eredménye aztán néhány jellemző mutató, amiből kiderül, nőtt-e és mennyit a gazdaság, mire volt elég a megtermelt jövedelem. Az idén 36 órányi parlamenti vita után eldől, hogy miként kell gazdálkodnunk, adóznunk stb. jövőre.

2004 különösen fontos év lesz. Egy sok évtizedes folyamat végére kerül pont május végén az uniós taggá válással, ami sok tekintetben új szemléletű gazdálkodást igényel majd a termelők és szolgáltatók többségétől. Másrészt a lakosság is - ha nem is azonnal - más összehasonlítási alapokat figyelembe véve kezdi újraértékelni saját helyzetét. Minden valószínűség szerint nem az elégedettség lesz a leginkább jellemző érzés, már ami az életszínvonalat, az életkörülményeket illeti. A bevételek és kiadások közti űr, a hiány növelése helyett a nadrágszíj-összehúzó politikát választó kormány kevéssé lesz népszerű az elmúlt éve(ke) t jellemző osztogatási időszak után.

A 2004-es évet meghatározó büdzsének is különös jelentősége lesz. Egyszerre kell a felzárkózást szolgálnia, ugyanakkor feladata, hogy helyretegye az elmúlt 2-3 évben félresiklani készülő gazdaságot. A folyamatosan csökkenő országteljesítmény riasztó, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig több mint elgondolkodtató. A GDP növekedése a 2000. évi 5,2 százalékról 2002-re 3,3 százalékra mérséklődött, az idén pedig jócskán 3 százalék alatt marad. Az okok igencsak szerteágazóak, bonyolultságukra jellemző, hogy szinte közgazdásziskolák alakulnak - a saját igazuk felől tekintve a folyamatokat - megmagyarázandó, ki mit rontott el. A mérsékeltebbek hajlanak arra, hogy elfogadják: egy folyamat részesei vagyunk, s a külső bajokat, a világméretű recessziót időnként erősítették a hazai gazdaságirányítók téves intézkedései is.

Az egyik ilyen vitatott csomag révén a bérek elszakadtak a teljesítményektől. A termelékenység növekedése két év alatt majd' negyedére mérséklődött, ezzel szemben a bérek soha nem látott mértékben emelkedtek nemzetgazdasági szinten. Mindez a minimálbér drasztikus felemelésével kezdődött, s a közszféra béreinek rendezésével végződött. Mindemellett az államigazgatásban dolgozók létszáma is jelentősen nőtt - függetlenül attól, hogy a magyarázat szerint az uniós ügyek intézéséhez kell az új munkaerő. A bajokat tetézte, hogy lassabb ütemben áramlik a tőke Magyarországra, s mind több, magát multinacionálissá kinövő magyar vállalkozás fektet be külföldön, erősítve ezzel a tőkekivitelt.

Az export visszaesésének okai között meghatározó a világméretű recesszió, de a monetáris politika sajátosságai - a forint túlzott erősödése - sem segítették az export jövedelmezőbbé válását. A 2003. januári, forint elleni támadás máig érezteti hatását, a júniusi sáveltolás pedig teljességgel összezavarta a piacot, s a túlzott forintgyengülés okán hozott monetáris intézkedés - a kamatemelés - folyamatosan vita tárgya. A számos kihívásra azonnal vagy késve születtek válaszok, ám hatásuk alig-alig volt. 2003 végén a gazdaság továbbra sem találja a kivezető utat, holott a további késlekedés súlyos károkat okozhat.

S mit várhatunk jövőre az eddigi téblábolás után? Elegendőek lesznek-e a kiigazításhoz a költségvetésben elhatározott változások, mutatnak-e kiutat a gazdasági pangásból? A bérek növelése már megtörtént, most már - ha késve is - itt az ideje a beruházások felfuttatásának. A dekonjunktúra időszakában a lakossági fogyasztás erősítése csak ideig-óráig lehet a növekedés motorja. Nem beszélve arról, hogy a lakossági megtakarítások hiánya a vállalati beruházások visszaeséséhez, leállásához vezethet. Különösen nehéz értékelni a hazai helyzetet, amikor is a lakosság immár nemhogy nem megtakarító, de egyenesen nettó hitelfelvevő pozícióba kerül.

A korrekciók szükségszerűsége aligha vitatható, de jó magyar szokás szerint a partvonalról bekiabálóktól hangos az ötlettárház. Lehet, hogy emiatt is bontakozik ki nehezen a hosszú távú célokat egyértelműen meghatározó és támogató intézkedéscsomag. A hiány 3,5 százalékos plafonja pedig szigorú és végrehajtható változtatásokat kíván az államháztartáson belül. A kiindulási alap, miszerint a bevételek növekedési üteme meghaladja a kiadásokét, egyértelműen a hiánylefaragást szolgálják. Az viszont aggályos, hogy mindkettő bővülése jócskán meghaladja a GDP növekedését. Azt pedig szinte mindenki kritizálja, ahogyan azt el kívánja érni a kormány. A hiánycsökkenést szinte kizárólag a bevételnövelésre alapozni sokak nemtetszését váltja majd ki. Mindez a jövedelmek további, de legalábbis szinten maradó központosítását hozhatja magával, ami az újraelosztás nehézkességével és megkérdőjelezhető igazságosságával párosul. Nem beszélve a nemzetközi tapasztalatokról, amelyek szerint a bevételek növelésével ritkán sikerült a hiányokat tartósan lefaragni, erre inkább a kiadások mérséklése alkalmas. A bevételek fokozása elsősorban az adórendszeren keresztül valósul meg, ami a ronthatja az ország amúgy is megtépázott versenyképességét - különösen a többi csatlakozó országhoz képest.

Úgy tetszik, ez a mindenkinek kedvezni akarunk költségvetése lesz. Ám szinte mindenki elégedetlen vele. Nem, vagy alig változnak majd az érvényben lévő, vagy beígért szociális kedvezmények, a beruházások támogatásával, a vállalkozók kedvezőbb hitellehetőségeivel a versenyképesség javulhat, s végső soron a makrohatások közül az államháztartás egyenlege is számottevően mérséklődhet. Kétséges, hogy ennyi cél megvalósulhat-e ilyen szűkös fundamentumon. Ha sikerül, bravúros teljesítmény lesz, ha nem, akkor jön az újabb kiigazítás?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. november 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére