Felkelő Nap?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. november 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 67. számában (2003. november 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Japánnak az utóbbi években mutatott, stagnálás körüli növekedési üteme sokakat arra késztetett, hogy erről az időszakról mint elvesz(t)ett évtizedről beszéljenek. A hangzatos kifejezéseket kedvelő nemzetközi sajtó és a második világháború után három évtizeden át évi 10 százalék körüli növekedési rátához szokott japán lakosság effajta reakcióit persze nem nehéz megérteni.

Minőségi és szerkezeti változások Japánban

A sajtót közismert szenzációéhsége, a japánokat az emberi természetből fakadó csalódottság motiválta. További torzulást okozott az, hogy az összevetés során sokszor keveredtek olyan fogalmak, mint például a GDP bruttó vagy nettó értéke, pénzügyi vagy naptári éves, teljes vagy negyedéves adata, jenben vagy dollárban, folyó vagy változatlan áron, illetve vásárlóerő-paritáson számított értéke. Ha azonban reális képet szeretnénk kapni a japán gazdaság és társadalom teljesítményéről, a tényekből kell kiindulnunk. Emellett azzal is számolnunk kell, hogy a jólét bizonyos szintje felett - Japánban például az egy főre jutó GDP meghaladta a 30 000 dollárt - a minőségi és szerkezeti változ(tat)ások önmagukban is értéknövelő hatásúak.

Kedvező változások

2003 első negyedévében a GDP 2,6 százalékkal bővült, és az ipari termelés májusi, 2,5 százalékos növekedése alapján a második negyedév is biztató kilátásokkal kecsegtetett. A várakozások be is igazolódtak: a ráta ismét 3 százalék körül alakult. Csökkent a munkanélküliség, javultak a foglalkoztatás és a bérek számadatai (a legnagyobb vállalatok az idén újra nagyobb bónuszokat, nyári jutalmakat fizettek), és a vállalatoknak a várható üzletmenettel kapcsolatos júniusi értékelései azt sugallták, hogy a nagy cégek 4,9 százalékkal fogják bővíteni tőkebefektetéseiket. A hazai és a nemzetközi előrejelzések 2003-ra és 2004-re egyaránt 1 százalék körüli növekedési ütemmel számolnak, sőt egyes becslések még ennél is bátrabbak. Ebben nyilvánvalóan több tényező is szerepet játszik:

- Valamelyest enyhült a deflációs nyomás, lelassult a tartós fogyasztási cikkek árának csökkenése, ismét megélénkült a hazai kereslet.

- Kedvező fordulatot vett a tokiói tőzsde legfontosabb mutatója, a Nikkei-index: hosszú ideje tartó visszaesés, majd stagnálás után három hónap leforgása alatt 30 százalékkal erősödött, és elérte a 10 000-es értéket, majd e körül ingázott.

- Számos nagyvállalat nyereséggel zárta a március 31-ével végződött pénzügyi évet.

- Esett a tíz évre szóló államkötvények ára, ígért hozamuk pedig megduplázódott.

- Sokat javult a kisvállalatok helyzete is azáltal, hogy a központi bank, a Bank of Japan - márciusban hivatalba lépett új kormányzójának intézkedésére - felgyorsította a pénzkibocsátás ütemét, és a valóban gyengélkedő kereskedelmi bankok megkerülésével kezdett el hiteleket nyújtani nekik.

A külgazdasági szférában sem maradtak el a sikerek. A japán valutatartalékok már évek óta a legnagyobbak a világon (jelenleg 500 milliárd dollár felettire becsülik), és a kivitelének szerkezetét rendszeresen frissítő japán export előtt nem tornyosulnak akadályok. Sőt, a környező kelet- és délkelet-ázsiai országok - és persze a továbbra is gyorsan fejlődő Kína - nagyon jó "alternatív" felvevőpiacnak bizonyulnak, amíg tart az Egyesült Államok és (Nyugat-)Európa recessziója.

A versenyképesség általános karbantartása mellett a japánok arra is építhetnek, hogy - legalábbis egy ideig még - nyugodtan élhetnek a jen gyengítésének eszközével, mert a nemzetközi közösségnek is érdeke, hogy az ország új növekedési impulzusokhoz jusson. (A Bank of Japan csupán 2003. második negyedévében 40 milliárd dollárért adott el jent ezzel a céllal.) Ugyanezzel összefüggésben ismét megélénkült a külföldi tőkebefektetők érdeklődése Japán iránt.

A fejlődés társadalmi vívmányai közül az átlagéletkor töretlen emelkedését, a pihenés, a szabadidős tevékenységek, illetve a környezettudatos társadalom fontosságának mind jobban terjedő felismerését emelhetjük ki. A japán étkezési szokások és a mozgásnak a mindennapi életben játszott megkülönböztetett szerepe (gyaloglás, kerékpározás, állva utazás, sportolás) mellett az egészségügyi ellátás kiemelkedő és még mindig javuló színvonala magyarázza, hogy 2002-ben a nők átlagos életkora 85,23, a férfiaké 78,32 évre emelkedett. A diagnosztizálás és a kezelések kiválósága mellett a közegészségügyi rendszer fejlettsége és a japánok egészségtudatossága is hozzájárult például ahhoz, hogy a térségből származtatott SARS-járványnak nemcsak áldozata, de még megbetegedéssel járó előfordulása sem volt Japánban.

Reformok és prioritások

Már az előző miniszterelnök, Mori Josiro is úgy fogalmazott beiktatási beszédében, hogy "az a rendszer és gondolkodásmód, amely ötven éven át segítette Japán meghökkentő fejlődését, a mai világban alkalmatlanná vált, és megreformálásra szorul". Utóda, a szeptemberben pozíciójában megerősített Dzsunicsiro Koidzumi jelenlegi kormányfő pedig beiktatási ünnepségén közel negyvenszer használta a "reform" szót. Bár nem tette világossá, mit is értett pontosan reformon, a megelőző évtized folyamán a médiában már jócskán körvonalazódott, mire célozhatott: a teljes deregulációra, az egész életre szóló munkaviszonyok megszűnésére, a vállalatok közötti kereszttulajdonlás gyakorlatának felszámolására, a teljesítmény és nem a kor alapján történő bérezésre.

A japán gazdaság nehéz helyzetéért általában bizonyos szektorok - döntően politikai okokra visszavezethető - hagyományosan túlzott védettségét szokták felelőssé tenni. Ilyen területeknek számít az egész agrárszféra, de különösen a rizstermelés, az egészségügy, az oktatás, az építőipar, illetve a kiskereskedelem.

Befolyásos szavazórétegek, lobbik tartják - persze közvetve - kezükben a politikusokat, miközben maguknak a politikusoknak sem kell túlzottan tartaniuk a versenytől. Lassú változás éppen az elmúlt évtizedben kezdődött, amikor a hivatásos politikusokból kiábrándult szavazók a helyi igényeket jobban képviselő "civil" jelöltekre adták a voksukat. Lassan-lassan, a japánokra jellemző fokozatos megoldásokkal azonban országos szintű reformoknak is tanúi lehettünk.

A túlszabályozás egyik fellegvárának tartott országban például szokatlannak számító törvény bevezetésére szánta el magát a kormány, amelyhez a jóváhagyást idén márciusban a parlament is megadta. Az évek óta sürgetett és ígért strukturális reform részeként 117 úgynevezett különleges gazdasági övezetet hoztak létre, ahol a helyi önkormányzatok és a magánszektor kezdeményezőkészsége megnövekedett szerephez juthat.

Engedélyezték például, hogy nem mezőgazdasági cégek is beruházhassanak az agrárszférában; önálló oktatási jogok nyújtásával lehetővé tették, hogy egyes iskolákban a tanítás teljes egészében angol nyelven, anyanyelvű oktatók bevonásával, illetve az országos "tanmenettől" eltérően folyjék; különleges kedvezmények engedélyezésével kívánják fellendíteni egy-egy kisváros vagy térség nemzetközi pénzügyi vagy szállítmányozási tevékenységét; új kereteket teremtettek az üzleti szféra és az egyetemek közötti együttműködéshez; megkönnyítették a külföldi kutatók és tanárok egyetemi alkalmazását; nem szakmai befektetők előtt is megnyitották gyógyászati intézmények létesítésének a lehetőségét.

Minthogy a kormány évről évre újabb övezetek létesítését tervezi, a helyi önkormányzatok és a japán egyetemek világában erőteljes pezsgés észlelhető: mindegyikük keresi a számára legkedvezőbb területeket, és sorra nyújtják be pályázataikat. A folyamatot természetesen lassítani próbálják azok az intézmények és gazdasági szereplők, akik korábban megszerzett jogaik alapján ellenérdekeltek az új engedélyek kiadásában. A kérdés tehát az, milyen mértékben törhet előre az új szemléletmód, amely a vállalkozókészségnek, a versenyszellemnek enged szabad utat.

Az egyik leglátványosabb példaként a japán és a nemzetközi sajtó az Okinava szigetén lévő Nago városát emlegeti, amelyből egyfajta ázsiai pénzügyi alközpontot (szerényebben fogalmazva adóparadicsomot) próbálnak kialakítani. Az ottani központtal létrehozott pénzügyi és információs-technológiai cégeknek tíz éven át tartó, 35 százalékos társaságiadó-kedvezményt, adómentes ingatlan- és gépvásárlási lehetőséget ígérnek.

Az olcsóbb, a tokiói egyharmadába kerülő munkaerő már eleve több nagy cég - köztük a Citibank, a Toyota, a Nomura Securities és az IBM - érdeklődését felkeltette, és a kisvárosnak az írországi Dublin példájából tanult polgármestere további terveket dédelget. Így például egy speciális, Japánban eddig még el nem fogadott biztosítási üzletágat is bevezetne, amelynek keretében leányvállalatok köthetnének biztosítást az anyavállalatukkal szemben felmerülő kockázatokra.

Elképzelései között szerepel még egy egész Ázsiára kiterjedő részvénykereskedelmi szervezet létrehozása, valamint olyan cégek alapítása, amelyek világméretekben foglalkozhatnának pénzügyi műveletekkel. Ez utóbbiak engedélyezése azonban még a Pénzügyi Szolgáltatások Hivatalán (FSA) múlik.

Több pihenés

A munkamániásnak tartott japánok éppen az utóbbi években fordítanak mind több időt a pihenésre. Az ENSZ Munkaügyi Szervezetének, az ILO-nak egy 2000-ben elvégzett vizsgálata szerint a szigetország munkavállalói az éves átlagban ledolgozott munkaórák számát tekintve csak a hatodik helyen álltak (a vezető hármast Dél-Korea, Csehország és az Egyesült Államok alkotta). A Japánról rendelkezésre álló legfrissebb, 2001-es adat 1843 munkaóra volt. Míg 1970-ben a foglalkoztatottak több mint 70 százalékának hetente csak egy vagy másfél pihenőnapja volt, és csak közel egyötödük kapott teljes két napot, 2001-ben már 95 százalékuk pihenhetett minden héten két napon át. * Más a helyzet az évi fizetett szabadságolások tekintetében. Ezen a téren még mindig nagyon erősek a japánokba beépült hagyományok: az átlagosan járó 18 napnak csak a felét veszik igénybe. Pedig a kormány kabinetirodájának felmérése azt mutatja, hogy ma már az emberek legnagyobb része a pihenést és a szabadidős tevékenységeket helyezi első helyre a prioritási listán: ezek súlya az elmúlt két évtized folyamán csaknem megduplázódott (20-ról 35 százalékra nőtt).

Energiagondok

A hetvenes évek olajsokkjait követően kifejlesztett japán atomerőmű-hálózat logikus megoldást kínált az ország rendkívüli mértékű olajimport-függőségének csökkentésére. A felhasznált nukleáris fűtőanyagok elhelyezésének kérdése azonban súlyos gondokat vetett fel, és az erőművekben bekövetkezett kisebb-nagyobb balesetek kapcsán egyre erősödött az atomreaktorokkal szembeni ellenérzés is.

A nukleáris hulladék elhelyezésére Angliával és Franciaországgal megkötött szerződések lejártán kívül a tokiói kormányt biztonsági okok is arra késztették, hogy a legnagyobb japán áramtermelő cégek konzorciumával, 17,5 milliárd (!) dolláros összköltséggel egy hazai újrafeldolgozó üzemet létesíttessen, amely leghamarabb 2005 nyarára készül majd el. Ennél későbbi működésbe állítás esetén - amire az eredetileg tervezetthez képest máris hatévnyi csúszás miatt joggal lehet számítani - vissza kell fogni az erőművek termelését, máskülönben raktározhatatlanná válna az országban felgyülemlő nukleáris hulladék. Ideiglenes tárolókapacitások kiépítésére 2010 előtt pedig nem is lehetne számítani.

Úgy tűnik föl, a japánok mindjobban megbarátkoznak a gondolattal, hogy részben vissza kell térniük a hagyományos fűtőanyagokon alapuló erőművekre. A világ legnagyobb elektromos áramtermelő vállalataként számon tartott Tokyo Electric Power Co. például az elmúlt egy év során tizenhét nukleáris reaktorát kényszerült leállítani, és a japán szaksajtóban mind többet lehet olvasni az alternatív (értsd: korábban bevált) energiaforrások felértékelődéséről, valamint arról, hogy ezek beszerzése során növekvő kínai versenyre kell számítani.

A hírek egyaránt szólnak az Oroszország távol-keleti részén fellelhető ásványi tüzelőanyagok kitermelésének és importjának fellendítéséről, a közel-keleti szállítókkal (pl. Iránnal) való kapcsolatok szorosabbra fűzéséről, illetve arról, hogy a japán szigetek körül felgyorsítanák a lelőhelyek felkutatását. Az ENSZ tengerjogi konvenciója alapján ugyanis csak megfelelő előzetes kutatás alapján válna lehetővé a japánok grandiózus elképzelése, miszerint az ország területénél 70 százalékkal nagyobb kontinentális talapzatra formálhatnának jogot.

Egy további kitörési pontnak látszik a kormány deregulációs programja, amelynek keretében 2003 júniusában parlamenti döntés született arról, hogy 2005-re szabaddá teszik valamennyi nagy- és középvállalat számára az elektromos áram piacát. A fejlett ipari országokban legmagasabb japán áramárak csökkentésével az ország általános nemzetközi versenyképessége is nőni fog.

Nemzetmentők

Egy, az eddigi reformokkal elégedetlen kilenctagú szakértői bizottság, amely a "Mentsük meg a nemzetet!" elnevezést viselte, 2003 júniusában 12 pontban foglalta össze a legsürgősebb további teendőket. Az ország lakosságának felrázása érdekében azt javasolták a miniszterelnöknek, hirdessen ki rendkívüli állapotot, de egyúttal hangsúlyozza: Japán képes és kész arra, hogy a 21. században is fontos szerepet játsszon a világban. Fel kell végre számolni a bankoknál felgyülemlett rossz hiteleket, szakítani kell a költségvetési kiadások és bevételek merev, évenkénti egyensúly-követelményével.

Az adók jelentős csökkentése mellett olyan, az adórendszert megváltoztató intézkedéseket is sürgettek, amelyek megszüntetnék a bankbetétek és a posta által kezelt megtakarítások kedvezményezettségét. A középtávon megvalósítandó feladatok között az állam központi szerepvállalásának korlátozását, de közben irányító hivatalai egy részének Tokióból két másik városba történő áttelepítését, a 47 prefektúrának 6-11 régióba integrálását, valamint úgynevezett tudás- és értékközpontú városok kialakítását javasolták.

Végül pedig sürgették, hogy újfajta gondolkodásmódot honosítsanak meg, amelyben a kezdeményezést a hivatalnokoktól a magánszektor venné át, a verseny mindenütt teret nyerne, és a mindenkori status quo helyett a folyamatos változ(tat)ás kerülne előtérbe. E célok egy részének megvalósítása végett azzal a konkrét ajánlással álltak elő, hogy az országos szintű főhivatalnokok ne maradhassanak 10 évnél hosszabb ideig posztjukon, és legfeljebb kétharmad részüket újra alkalmazhassa a magánszféra. Ezzel a Japában különösen széles körben alkalmazott, amakudarinak nevezett "ejtőernyőzést" kívánják korlátok közé szorítani.

kutatás és fejlesztés

A japán statisztikai hivatal a legnagyobb vállalatokat, kutatóintézeteket, egyetemeket és főiskolákat lefedő, közel 20 ezres, és mintegy 90 százalékban megválaszolt kérdőíves vizsgálata alapján azt állapította meg, hogy a 2002. március 31-ével lezárult pénzügyi évben az előzőhöz képest 1,5 százalékkal bővült a K+F ráfordítások értéke, és megközelítette a 140 milliárd amerikai dollárt. A jenben számított összkiadások - országos csúcsot döntve - a GDP 3,3 százalékára rúgtak. * A japán K+F nagy hatékonysága hátterében tartósan az állt, hogy magas volt a magánszektorbeli és a vállalati kiadások részaránya. A szóban forgó felmérés is 78,6 százalékos privát hányadot mutatott, kiemelkedő súlyt képviselt a vállalati szféra (69,2 százalék) is, míg az egyetemek és a kutatóintézetek részesedése jóval kisebb maradt (19,6 és 11,2 százalék). Csaknem egymillióan - háromnegyed részük kutatói beosztásban - dolgoztak a K+F területén. Egyaránt nőtt a technológiák exportjából származó bevételek és az ezek importjára fordított kiadások összege (előbbieké kereken 10 milliárd, utóbbiaké 4,5 milliárd dollárra). Az ország első számú technológiakereskedelmi partnere az Egyesült Államok volt (a kivitelben 50, a behozatalban 70 százalékos részaránnyal).

Gyógyuló bankszektor

A legnagyobb jelentőségű reformot a Pénzügyi Megújulás Programjától lehet várni, amelyet a kormány 2002 végén jelentett be, egyebek között azzal a céllal, hogy az 1200 milliárd dollárnyira becsült, úgynevezett rossz hitelek összegét 2005. március végéig a felére csökkentse. (A hatalmas összeg ellenére Japánban ez csupán az összes hiteleknek mintegy 7-8 százalékát tette ki. Ugyanez az arányszám például Kínában 2002-ben 28 százalék volt.)

Ehhez a Bank of Japan által nyújtott különleges hitelek és a különböző állami pénzalapok tőkeinjekciói révén kívánják megteremteni a szükséges többletlikviditást, miközben a gondba jutott pénzügyi intézmények igazgatótanácsába felügyelőbiztosokat küldenek. Az egész folyamatot a már említet hivatal, az FSA - a Pénzügyi Szolgáltatások Hivatala - menedzseli egyebek között úgy, hogy "eladja" a rossz hiteleket a Felszámoló és Begyűjtő Társaságnak (RCC), de emellett felhasználja a vállalati rekonstrukciós alapokat is, és bevezet egy új hitelgarancia-rendszert.

A program részeként, a banki vagyonértékelések hitelesebbé tétele érdekében szigorúbb értékelési feltételeket, a korábbiaknál magasabb tőkemegfelelési elvárásokat, felelősségteljesebb irányítást vezetnek be, amelyek jobban támaszkodnak a tényleges piaci értékítéletekre, és nagyjából megfelelnek a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) előírásainak. Más kérdés, hogy a program csak a nagyobb bankokat fogja át, az egyéb pénzügyi intézmények kívül maradnak a hatókörén.

A program előzményének kell tekinteni, hogy a kormány már 1999-ben közpénzekből 30 bank konszolidálásában vett részt, melynek során a pénzintézetek azt a kötelezettséget vállalták magukra, hogy szerkezetátalakító tervet dolgoznak ki és nyújtanak be. Amennyiben jelentős mértékben eltérnek a tervekben körvonalazott céloktól - például nettó nyereségük több mint 30 százalékkal elmarad a várttól, vagy a megígértnél kisebb arányban nyújtanak kölcsönöket kis- és középvállalatoknak -, az FSA felszólíthatja őket a vezetés hiányosságainak kijavítására.

A szigorúbb körülmények hatására egyes bankok olyan hitelnyújtási sémákat kezdtek alkalmazni, amelyek "megkímélik" tőkemegfelelési mutatóikat. (Külföldi elemzők a tényleges átlagos japán tőkemegfelelési mutatót mindössze 2 százalékosra teszik, miközben a nemzetközi elvárás legalább 8 százalékos lenne.) A Sumitomo Mitsui Banking Corporation például olyan befektetési alapot hozott létre, amelyből a különböző intézményi befektetőktől összegyűjtött tőkékből úgy tudott hiteleket kihelyezni ügyfeleihez, hogy azok nem is érintették saját számláit. Vagyis jutalék ellenében csupán közvetítőként szerepelt.

Az ország ötödik legnagyobb bankjaként számon tartott Resona Bank ez év májusában jelentette be, hogy nem képes megfelelni a felügyelő szervezet követelményeinek a minimális sajáttőke-részarányt illetően, amit határozott kormányzati beavatkozás követett. A közpénzekből származó, mintegy 17 milliárd dollár értékű tőkeinjekció gyakorlatilag a bank államosítását jelentette, amit a reform első komoly sikereként könyveltek el Japánban és külföldön egyaránt.

Az elismerés nemcsak annak szólt, hogy betartották a feltételek megszigorításáról szóló fenyegetést, hanem annak is, hogy ezáltal egy krízis közeli állapot kialakulását sikerült megakadályozni. A japán sajtó kisebb bankok áramvonalasításáról is hírt adott: határozott és rátermett vezetőiknek köszönhetően került a híradásokba 2002 őszén a Bank of Yokohama vagy a Kansai Sawayaka Bank is.

Különleges vállalkozásba fogott Tokió amúgy is sok szempontból reformerként számon tartott és 2003 áprilisában újraválasztott kormányzója, Sintaro Isihara. A japán pénzügyi körök meghittségén mintegy rést ütve egy új fővárosi bank megalakítását tervezi, amely - mint egy interjúban elmondta - mentesülni fog a tőkemegfelelési mutató előírásától, és eleve rossz hitelek nélkül indul majd. Az internetnek köszönhetően nem lesz arra sem szükség, hogy a főváros számos pontján fiókokat nyissanak. A hitelnyújtás feltételeit a lehető legvonzóbbá kívánják tenni, így például a bank jelzálog kikötése nélkül is fog kölcsönöket folyósítani. Különös érdeklődéssel várják az új bank megnyitását a kis- és középvállalatok, amelyek a legnehezebben juthatnak hitelekhez.

Elkerülhetetlen lépések

Az Egyesült Államok hegemón helyzetbe kerülése láttán a japánok szinte reflexszerűen választották (délkelet-) ázsiai kapcsolataik szorosabbra fűzését. A régióval folytatott kereskedelmi forgalmuk a kilencvenes években mintegy 10 százalékponttal nőtt. A regionális együttműködés fórumainak (APEC, ASEAN stb.) meglehetősen mérsékelt sikere viszont arra késztette őket, hogy nagyobb súlyt helyezzenek a kétoldalú kapcsolatok megerősítésére. Ennek keretéül a szabadkereskedelmi megállapodásokat választották. A Szingapúrral már megkötött egyezmény mellett továbbiak vannak - Thaifölddel, Dél-Koreával, Malajziával, a Fülöp-szigetekkel és a magát mindinkább szintén ázsiaiként definiáló Ausztráliával - az előkészítés különböző stádiumában.

Egy másik, korábban már ugyancsak alkalmazott reakció felelevenítésének tekinthetjük a nacionalista-patrióta húrok pengetését. Az oktatási törvény megreformálásáról nemrégiben lefolytatott vitában például különös hangsúlyt kapott az a javaslat, hogy a korábbi "a nemzet/az ország szeretete" szóösszetételt a "patriotizmus" váltsa fel.

Szakértők viszont más helyütt úgy fogalmaztak, hogy a globalizáció sokkal inkább a nemzetek közötti verseny intenzívebbé válását jelenti, mintsem a nemzeti határok és a szuverenitás meggyengülését, míg a Toyota elnöke egy interjúban annak a véleményének adott hangot, hogy "csak a tömegtermelés igényeit lehetett kiszolgálni a korábbi oktatási rendszerrel, amely gyári munkásokat képzett. Ma már arra van szükség, hogy a kreativitást fejlesszük ki a gyermekekben".

A kilencvenes évek végére a japán politikusok és véleményformálók azt is felismerték, hogy romlani kezdett Japán nemzetközi technológiai pozíciója. Különösen az információs és kommunikációs technológiák terén megfigyelhető lemaradást tartották aggasztónak, mivel ezeket tekintették a soron következő ipari forradalom alapjának.

A japán kormány a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások magas szinten tartásával próbált reagálni e nehézségekre. 1995-2000 között évi 150, 2000-2005 között 200 milliárd dollárnak megfelelő összeget szántak ilyen célokra. Szükség is volt a GDP 3 százalékát meghaladó K+F hányad tartóssá tételére, mert ugyan a világon újonnan üzembe helyezett ipari robotoknak 2001-ben is több mint egyharmadát Japánban állították termelésbe (és a teljes robotállománynak csaknem a fele ugyancsak Japánban működött), az információs technológiákra fordított kiadások csak a GDP 4,4 százalékát tették ki, miközben ez az arány az EU-ban és Amerikában 5,2 és 5,3 százalék volt.

Koidzumi miniszterelnök sem véletlenül nevezte ki a már említett tokiói kormányzó, Isihara fiát deregulációs miniszternek. Édesapja reformszellemét a japán technológiák jobb kamatoztatásával kapcsolatos okfejtésében lelhetjük fel, hiszen több alkalommal is kijelentette: az újítások nagy részét azért külföldön alkalmazzák, mert azok ott - a Japánban jellemző túlzott szabályozások miatt - szabadabban és hatékonyabban értékesíthetők.

A kutatás és fejlesztés új lendületre keltését szolgálja a japán kormány terve, amely ezer olyan kockázatitőke-társaság kialakítását irányozza elő, amelyekben egyetemek és magánvállalatok fognának össze. Japán vezető egyetemeitől (Oszaka, Keio, Tokió, Waseda és Hokkaidó) máris sorra érkeznek a hírek az ilyen típusú vállalkozások beindításáról. A Japán Fejlesztési Bank is beszállt tőkéjével néhány újonnan alapított, egyetemi campuson létesített cégbe.

Mind szélesebb körben terjed a gyakorlat, hogy külföldi kutatókat és professzorokat alkalmaznak az egyetemeken, amint nő és a kormány szándékai szerint néhány éven belül mintegy 30 ezerre fog emelkedni a külföldről - főként Ázsiából - "importált" rendszermérnökök száma is. Azt is kilátásba helyezték, hogy a kutatók és az egyetemi tanárok nyugdíjkorhatárát a jelenlegi 63 évről felemelik, mivel a világ legmagasabb várható élettartamával büszkélkedő országában az eddigi, bár sok kiskapuval kiegészített gyakorlatot az emberi erőforrásokkal való pazarlásként értékelték.

Változóban van a nők társadalmi-gazdasági szerepének hagyományosan egyoldalú felfogása. Egyre gyakrabban hallani vezető beosztásba kerülő nőkről, s a családról, mindenekelőtt az idősekről való gondoskodás terheit azzal is igyekeznek csökkenteni, hogy egyaránt erősítik az ellátó infrastruktúra fizikai és humán oldalát. Utóbbi tekintetében áttörésként értékelhető az a kormányzati elképzelés, hogy külföldről - főként a Fülöp-szigetekről, Thaiföldről és Indiából - tízezres nagyságrendben ösztönöznék gondozónők betelepülését az egyébként meglehetősen szigorú bevándorlási-munkavállalási szabályairól híres, homogén népességű országba.

Védett környezet

A viszonylag kis területen élő, de nagy lélekszámú japán társadalom számára egyre nagyobb gondot okoz az ebből fakadó szűk keresztmetszetek kezelése. Az egyik legégetőbb kérdés a termelés és a fogyasztás során keletkező hulladékok elhelyezése. Ezért hozott a kormány 2000-ben egy úgynevezett alaptörvényt a recikláláson alapuló társadalom megteremtéséről, és ezzel egyidejűleg módosították a hulladékgazdálkodást és a köztisztasági munkákat szabályozó törvényt is. * A különböző tartályokra, csomagolóanyagokra és háztartási elektromos készülékekre vonatkozó, korábban már meghozott rendelkezések kiegészítéseként kötelezővé tették az építőipari termékek, az élelmiszerek és a járművek anyagainak újrafelhasználását is. 2003 márciusában pedig egy olyan, az alaptörvény szellemében megfogalmazott tervet közöltek, amelyben számszerűen meghatározták, hogy 2000-hez képest 2010-re az erőforrás-felhasználást 40 százalékkal hatékonyabbá kell tenni, ugyancsak 40 százalékkal növelni kell az újrafelhasznált anyagok mennyiségét, míg a hulladékmegsemmisítés földfeltöltéses módszerét 50 százalékkal kisebb mértékben kell majd alkalmazni. * A terv alapját egy tényadatokon nyugvó anyagáramlási számítás képezte, amelyből az derült ki, hogy 2000-ben a 2,1 milliárd tonnás teljes japán anyagfelhasználásnak kereken csak 10 százalékát használták fel újra. A terv megvalósulásának esélyeiről Hoszoda Eidzsi környezetgazdaságtani szakértő, a Keio Egyetem közgazdasági karának dékánja optimistán nyilatkozott, mert mint mondta, a hulladékok elhelyezése többe fog kerülni, mint amennyibe reciklálásuk kerülne

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. november 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére