Belépő a halhatatlanságba

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. november 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 67. számában (2003. november 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Ködös hajnalok, nyálkás utak, rövid, hideg nappalok és hosszú esték - jólesik egy csésze illatos teával átmelegíteni magunkat. A tea messziről érkezett Európába és gyors karriert csinált. Az egykori Németalföldön indult hódítása, és a brit szigeten aratott teljes diadalt. A szép, míves teáskészlet Magyarországon is a polgári háztartás elengedhetetlen eleme volt a XIX. században és a XX. század elején. Aztán, legalábbis nálunk, a teázás átmenetileg kiment a divatból. Néhány esztendeje, elsősorban a fiatalok körében, megint sikk teázni, teázóba járni, egy puha párnára dőlve, a félhomályban, illatos párák között világmegváltó eszméket cserélni. A tea reprezentálja az oly sokszor tagadott, pedig örök érvényű és egyszerű kereskedelmi igazságot: a gazdag kínálat erős keresletet vonz.

Újra hódít a teázás szokása

Ha az ember ma bármelyik hipermarket polcáról leemel egy Twining's feliratú dobozt, a történelem egy tárgyiasult darabját tartja a kezében. Pedig ez a cég "csak" 300 esztendős, viszont a tea egyesek szerint több mint 3000, mások szerint valamivel több mint 1500 éves. A legtöbben a második évszámot tartják hitelesnek, és Bodhidharma indiai származású buddhista szerzetes nevéhez kötik a teacserje felfedezését.

Hátborzongató, de szép történet

A kissé véres história lényege: a túlbuzgó pap szüntelenül ébren kívánt maradni, hogy vallását minél eredményesebben terjeszthesse a kínaiak között. Időszámításunk szerint úgy 500 táján, négy hosszú év után hirtelen mély álomba zuhant, s nehogy eme gyengesége megismétlődhessen, lemetszette mindkét szemhéját.

Az égiek nem késtek az elismeréssel az áldozatért - állítólag a földre hajított szemhéjakból sarjadt az első teacserje. A szerzetes megrágott néhány levelet, testét nyomban élénkség és erő járta át, immáron imádkozhatott alvás nélkül. Tanítványainak ezt a felismerést hagyta örökül: igyanak teát, és szellemük friss marad. Annyi bizonyos, Kínában a Zen-buddhista szerzetesek között fejlődött ki a bonyolult és magasztos teaszertartás.

Eleinte apró parcellákon termesztették a növényt, amely a Kínai-tengertől Tibetig húzódó sávban, a déli tartományban volt őshonos. A teacserje könnyen összetéveszthető a rózsabokorral, a virágja is a vadrózsára emlékeztet. Napos, kopár hegyoldalakra kúsztak föl az ültetvények, s hogy a meredekről, a magasból is szüretelhessenek, majmokat küldtek föl a meredélyre. Szegényeket jól megdobálták kővel, azok mérgükben megtépdesték a bokrokat, a lent várakozóknak csak össze kellett söpörni a leveleket - állítják a leírások. Nem volt éppen barátságos gesztus.

De hát később a nagy termesztők, a császári udvar beszállítói sem voltak túl kíméletesek. S. Nagy Anikó a tea kultúrtörténetével kapcsolatos irodalom alapján arról számol be, hogy a munkásoknak a szüretet megelőző időben és persze a szüret alatt nem volt szabad sem fűszeres ételeket, sem halat enniük, nehogy testük kipárolgása megártson a teának. Egyéb szigorú higiéniai előírásoknak is meg kellett felelniük: naponta kellett fürödniük, és kesztyűben kellett dolgozniuk.

A tea igen drága holmi volt, mert termesztése és kezelése különös gondot kívánt. Eleinte úgy fogyasztották, ahogy Tibetben ma is szokás, a gőzölt, fűszerekkel, vagy valamilyen adalék-, illetve kötőanyaggal tömbbe gyúrt tealevelekből letörtek egy darabot és megfőzték. A forrázás csak később vált általánossá. A portea használata Kínából került át Japánba, a kétféle szertartásról külön is írunk.

Zöld, oolong, vörös, fekete

Hogy a szép formájú, fényes levelek az általunk ismert szálas teává váljanak, és így nagy mennyiségben raktározni, szállítani lehessen, a feldolgozás kézműves módját a kor technikai színvonalán iparosítani kellett. Itt jegyezzük meg, hogy három fő teafajtát szokás megnevezni, ezeken belül is léteznek alfajok, az elkészítés módja, a hozzáadott aroma vagy aszerint, hogy milyen napszakban fogyasztják.

A zöld, vagyis nem fermentált teákat főleg Kínában, Tajvanon és Japánban kedvelik, de egészségjavító - például zsírégető és rákmegelőző - hatásukat szerte Európában is elismerik, egyre többen isszák. Az úgynevezett oolong, tehát félig (kb. 30-50 százalékban) fermentált teák igen aromás ízűek. A fekete, helyesebben vörös teák finom, telt zamatát a teljes fermentációval érik el. A legjobb fekete teákat Indiából (Darjeeling, Assam), Srí Lankáról (Ceylon), Kínából és Indonéziából hozták-hozzák Európába.

A feldolgozás többlépcsős, lett légyen bárhol az ültetvény, Indiában vagy a Fekete-tenger fölött, a krasznodári területen. Először hervasztják a leveleket, hogy vizet veszítsenek és sodorhatóvá váljanak. Hajdan kézzel, ma természetesen géppel sodorják a leveleket, hogy, amint Li-Yün kínai költő írta a VIII. században, "A tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros, mint a jól megtermett bivaly szügye, fénylő, mint zsenge fuvallattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esőtől frissen áztatott föld."

Következik a fermentáció, ennek során alakulnak ki azok a vegyületek, amelyek a vörös tea jellegzetes ízét adják. Teaflavinok és tearubiginek keletkeznek - ha valaki a kémia iránt érdeklődne... Nos, leegyszerűsítve: az élénkvörös festékanyag, a teaflavin szolgáltatja az ital jellegzetes színét, a tearubigin a barna festék. Ezenkívül még 10-15 vegyület képződik, bomlik és reagál, ezekről másfél ezer évvel ezelőtt nyilván mit sem tudtak, de tapasztalták: sok aromaanyag, édes virágillat képződik. A fermentálás akkor zárul, amikor a tea rézvörösre színeződik. A folyamat vége a szárítás, a tea nedvességtartalma 4 (!) százalék alá csökken.

A zöld teák magas árának az a magyarázata, hogy feldolgozásuk alig gépesíthető. Nem fermentálják, Kínában a tealeveleket forró vaslábosban néhány percig pörkölik, majd asztalokon sodorják, a műveleteket legalább kétszer megismétlik. Japánban a leveleket 15-20 másodpercig gőzölik, majd lehűtik, újra melegítik és sodorják.

A készítés titkai

Manapság kétféle teaivó van, az egyik az elektromos vízforraló kancsóból a csészébe löttyint egy adagot, belelógat egy filter "valamilyen" teát. Tőlük bizonyára iszonyattal fordulna el Bodhidharma szerzetes, ha reinkarnálódna. De szeretettel tekintene azokra, akik megadják a módját, a tea fajtájához illő hőfokúra melegítik a vizet, és megfelelő kancsót használnak. A teakészítés szertartása, amely egykor a kolostorok kiváltsága volt, majd a szent falak közül kikerülve popularizálódott, századokon át megtartotta ünnepélyességét, sőt európai szokásokkal is gyarapodott.

Először is a víz, mint fontos tényező. Legideálisabb a hegyi forrásvíz, természetvédelmi területeken ma is gyűjthetünk ilyet, de aligha lehet ez a "csúcsminőség" minden alkalommal kéznél. Használhatunk szén-dioxid-mentes, közepes vagy alacsony ásványtartalmú palackozott ásványvizet is, sőt közönséges csapvizet, amennyiben lágy és nem túl klóros. A kemény, erősen klórízű víz nem alkalmas a tea készítéséhez.

Azután a kancsó: minél kisebb, annál jobb, ne legyen félliteresnél nagyobb. A vörös teákhoz mázatlan, a zöld és az oolong fajtákhoz pedig mázas edényt ajánlanak a Magyarországon egyre nagyobb számban föllelhető teázók. Léteznek egyszemélyes, fedeles csészék, amelyek szűrőbetétjében helyezik el a tealevelet, így forrázzák le, a betét kiemelhető, és az ital vidáman szürcsölhető.

Hogy ki mennyi teát használ, az egyéni ízlés kérdése, bár az általános szabály szerint személyenként egy teáskanál tea szükséges, plusz egy kanálnyi a kancsó kedvéért. Érdemesebb kisebb adaggal kezdeni, és azután kialakítani a kellő mennyiséget.

A teáskannát illendő forró vízzel előmelegíteni, a teát csak ezután beletenni, majd leforrázni, ez a regula is elég ismert. Azt a szabályt azonban, hogy a vizet csak olyan edényben szabad forralni, amely kizárólag teavíz készítésére szolgál, sajnos kevesen tartják be. Csaknem mindegyik komoly magyar teázónak van saját honlapja, de legalább saját kiadványa, amellyel tájékoztatnak a választékról és a teakészítési alapismeretekről.

A teavizet éppen csak forraljuk fel - javasolják egybehangzóan. A közepes keménységű víz minőségén 2-3 perces túlforralással lehet javítani. Az optimális hőmérsékletet a tea fajtája határozza meg: a vörös teákat lobogó (100 °C) vízzel kell készíteni, az oolongokat 90-95 °C-ra visszahűtött vízzel. A zöld teák többségének 80-85 °C hőmérsékletű víz kell, ám a legfinomabbak csupán 65-75 °C-os vizet igényelnek.

A szakértők mind ellenzik a teatojás használatát, mert abban nem ázhat szabadon a levél. Ám a túláztatást el kell kerülni. A vörös teákat csak 2-4 percig érdemes a vízben tartani, a zöld és az oolongteák nagy részének az aromája 1-3 perc alatt kioldódik. Sokan esküsznek rá, hogy az első vizet jobb leönteni a zöld teáról és csak a második lét meginni. A manapság oly divatos gyümölcsteáknak pedig legalább 8-10 percre van szükségük ahhoz, hogy az alkotóelemek zamata teljes gazdagságában kibontakozhasson. Figyelem: azok a csodálatos, miniatűr domborművekkel díszített - és méregdrága (18 ezer forint/darab) - japán vaskannák, amelyek néhány teázóban megjelentek, csak vízmelegítésre használhatók, bennük tilos teát tárolni.

Teaházak vidéken

Tiszta Forrás Biobolt és Teázó, Ajka * Nosztalgia Teázó, Debrecen * Randi Teázó, Debrecen * Mandala Teaház, Győr * Aranysárkány Teázó, Kecskemét * Zöld Sárkány, Miskolc * Teatár, Pécs * Demmer Teaház, Sopron * Wagner Teaház, Szeged

Egy kis keleti történelem

A buddhizmus tanai szerint csak az elmélkedés küzdheti le az egót. Bodhidharma öröksége, a teázás eleinte csupán a szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt. Nemsokára a császári udvar kiváltsága lett az első szüretből készült tea elfogyasztása. Mondják, a teaivás viharos gyorsaságú elterjedését a prakticizmus siettette: Kína több tartományában nagyon rossz az ivóvíz, amit a teával tettek élvezhetővé.

A teaházak a társasági élet színhelyeivé lettek, tea mellett üldögélve kedélyesen beszélgettek, bölcselkedtek, néha sakkoztak is. A teázás nagyszerűségét igazolandó mi is Tang kínai költő ihletett sorait kölcsönözzük: "Az első csésze az ajkamat és a torkomat nedvesíti meg. A második elűzi magányosságomat, a harmadik áthatol a belsőmön. A negyedik csésze könnyű verejtékezést indít, az élet minden rossza eltűnik a pórusaimon keresztül. Az ötödik csészénél megtisztulok, a hatodik csészénél a halhatatlanság birodalmába képzelem magam. A hetedik csésze - nem tudok tovább írni, csak hűvös fuvallatot érzek, mely beleakad a ruhám ujjába..."

A fent már idézett másik lírikus és teatudós (Li-Yün) javallata szerint, amikor a forrás elején a buborékok megjelennek a vízben, egy csipet sót kell beledobni. A mester alapműve 24 fontos eszközt számlál, a szénserpenyőtől a vízmerő kanálon át a selyem teafűzacskóig. Egy meghatározott lucfenyőféle parazsát vélte legjobbnak a vízforraláshoz és a tea melegen tartásához.

A kínaiak a teát édesítés nélkül, gyömbérrel vagy sóval ízesítve itták. Az első európai utazók, például Marco Polo nem az ital, a szertartás különlegességére figyeltek föl, hanem a páratlanul finom edényekre, amelyekből a teát fogyasztották.

Japánba Kínából került a tea, ott is a Zen-buddhista szerzetesek terjesztették el. A császári udvar Japánban is különleges teát kapott. A kolostorok és a méltóságok házainak és kertjeinek falain túl még a kínainál is ünnepélyesebb teakészítési szertartások fejlődtek ki.

Minden idők legnagyobb teamestereként Sen no Rikyut tisztelik, az ő elképzelései szerint építették az első templomi és világi teaházakat. Ezeknek az önálló pavilonoknak a mintája az egyszerű paraszti lakóház volt, Sen no Rikyu értelmezése szerint ugyanis a teaszertartás a wabi és sabi kettős szellemi elvén alapul. A wabi a reménytelenség és az egyedüllét, az elveszettség érzését jelenti. A szépség az egyszerű és természetes dolgokban rejlik. A sabi kifejezés jelentése: magányos, csendes. A szertartásban ezek spiritualizálódnak. Három lassú kortyot írt elő a szertartás.

A tea élvezete a mindennapi életből való kikapcsolódás, az elmélyülés és a könnyed társalgás esztétikai élményével párosult. Minthogy az 1500-as években Japánban véres feudális harcok dúltak, a szertartások alatt a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesedett be néhány rövid órára.

Japánban a XII. századtól termesztenek teát. A nemzetközi piacon a kínai és japán teák uralkodtak a XIX. század elejéig, ekkor azonban komoly vetélytárs jelent meg: az indiai, a "thea assamica", amely rendkívül aromás, bár kevés fajtaváltozata van.

Teaházak Budapesten

1000 Tea; http://www.1000tea.hu * Aroma Teaház * Big Ben Teaház; http://bigben.relax.hu * Cardigan Teaház * Camellia Kávé-tea Szalon * CD-Fű Teázó * Demmers Teaház; www.teazo.hu * Első Pesti Teaház * Green Tea * Litea Könyvesbolt és Teázó; www.datanet.hu/litea * Mozaik Teaház; www.mozaikteahaz.hu * Ronnefeld Teaház * Teaház a Vörös Oroszlánhoz; www.vorosoroszlanteahaz.hu * Tea Útja Teaház * Tündérkert Teázó és Étterem

És egy kis európai történelem

Aki járt már Amszterdamban, ha csak "villámlátogatást" is tett a Rijks Múzeumban, megcsodálhatta tárgyi bizonyítékait annak, hogy a Magyarországnál jóval kisebb ország micsoda fantasztikus, szinte nyomasztó gazdagság központja volt a XVI. században. Holland, továbbá portugál és francia hajók ingáztak az európai és a kínai kikötők között, elsősorban selymet és porcelánt szállítottak.

Azután rákaptak a teára is. Először a Holland Kelet-indiai Társaság forgalmazta a drága árucikket, amely busás hasznot hozott, hiszen a hollandok csupán zsályát adtak a teáért. A kínaiak nemsokára megunták a zsályát, Európában viszont egyre keresettebbé vált a tea, megismerték és megkedvelték Párizsban, a német fejedelemségekben és Londonban.

Az Angol Kelet-indiai Társaság egyik képviselője 1664-ben még a holland társaságtól vásárolt 2 font teát, hogy királyát megajándékozza vele. A következő évtől már közvetlenül Kínából szerezte be. A konzervatív Anglia bámulatos gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teaivásra. A tea megjelenésekor Londonban már több mint kétezer kávéház működött, a XVIII. századra csaknem mindegyik átalakult teaházzá.

Pedig eleinte azt sem tudták, mi az elkészítésének helyes módja. Volt, aki a leveleket kenyérrel ette, a forrázatot meg kiöntötte. Máshol hordókból mérték ki, akárcsak a bort vagy a sört. Csakhamar megjelentek a teára specializálódott kereskedők, köztük az udvari szállítói rangot máig őrző Twining üzletház, a színházi negyedben a Stranden, ahol ma is látható a bejáratot ékesítő két kínai és egy oroszlán figurája. A cégalapító Thomas után Richard azzal szerzett nevet, hogy rávette William Pitt miniszterelnököt a tea magas behozatali vámjának mérséklésére.

A 60-as években egyik ismerősünk Londonból egy csomag teát kapott ajándékba. A gyönyörű levelek különleges, bódító - ma már tudom - bergamottillatot árasztottak. A grúznak mondott jellegtelen teákon szocializálódott baráti kör fintorogva adta kézről kézre a Twining's feliratú dobozt, amely családunkban célhoz ért: nyomban Earl Grey-függővé váltunk. (Később hasonlóképp, "senkinek sem kell alapon" került hozzánk a második ritka ajándék, a füstös ízű, káprázatos Lapsang Souchong.) Akkor még nem sejtettük, hogy világhírű keverékbe szerettünk bele, amelynek receptjét a hagyomány szerint Grey gróf (a brit birodalom aktuális miniszterelnöke) egy kínai mandarintól kapta az 1830-as években, a hála jeléül, mert a sárga kabátos életét egy angol diplomata mentette meg.

A szigetország életmódját a XVIII. század végétől gyökeresen átformálta a teázás szokása. Az erős teát kedvelték, ízesítették cukorral, rummal, vajjal, tejjel, tejszínnel, borssal és más fűszerekkel. Ha ötöt ütött az óra, a brit korona minden háztartásában felforrt a víz, tálra került a pirítós, a módos házaknál a pástétomos szendvics, a sütemény. A teázást (lehetőleg bőséges) étkezéssel kötötték össze, igen színes kultúrája alakult ki - egyébként egész Európában - a tea mellé kínálható falatkáknak.

A tea mind nagyobb mennyiségben érkezett Londonba. Anglia a XIX. században a világ legnagyobb teaivó országa volt, az orosz cár birodalma csak a második helyre aspirálhatott. Oda mongol közvetítéssel került a tea, a kán ajándékozta 1638-ban. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen figyelmességet. Tévedtek, mert a tea Moszkvában nagy sikert aratott, hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is.

A teázás szokása Oroszországban szintén gyorsan terjedt, a XVIII. század folyamán az orosz életmód részévé vált. "Szürkül. Az asztal szamovárja/ Meg-megragyog, s zümmögve szól,/ Gomolyog már a könnyű pára/ Az áthevült fedő alól" - rajzolja meg a Larin-ház békés délutánját Puskin az Anyeginben. Ha a szamovár duruzsolását nélkülözni kellett, az maga volt végromlás.

A tekintélyes famíliáknál gazdagon terített asztal várta a vendéget, almadarabkákkal töltött pehelykönnyű kalács, csinos tálkákban aszalt gyümölcsök, dió és mogyoró, csuprokban aranyló méz. A krasznodári ültetvényeken a turistákat mostanában is ilyen terülj, terülj, asztalkám várja a teakóstoló mellé.

Kovalik Balázs rendező, a Budapesti Őszi Fesztivál művészeti vezetője

Münchenben, ahol a Zene- és Színházművészeti Akadémiát végezte, akár a sörözésre is rászokhatott volna, ám ő a tea híve. Ha az ember a sikeres fiatal művésszel beszélgetni szeretne, legjobb, ha egy teázót választ helyszínül. Nemrég tért haza egy rövid birminghami utazásról, a poggyászában többféle teával. * A tea valóban megnyugtat, fizikailag és pszichésen egyaránt. A kávézás - bár én egyáltalán nem szeretem az ízét, ezért sose iszom - gyors műfaj, nem hosszan tartó foglalatosság - állítja. - A teázásban az a jó, hogy több órán keresztül is lehet egy csészényi italt szürcsölgetni. A kávé gyorsan hat, feldob, az ember ezt várja tőle. A tea nagyon sokféleképpen hathat, de semmiképp sem azonnal, hacsak nem vesszük figyelembe melegítő hatását, ami nem egyetlen kortyba sűrűsödik, mint a feketénél. A különböző ízek és a különböző hatások olyan játékot jelentenek az ember számára, amibe (mint minden majom) szívesen belemegy. Teázni kell, azt mondom, addig is Keleten érzi magát az ember...

Arab ízek

"A teáskanna magában foglalja az egész világegyetemet. Pontosabban, a tálca képviseli a földet, a teáskanna az eget, a poharak az esőt; az eget és a földet pedig az eső egyesíti" - vélik Mohamed próféta követői. A berber törzsek Észak-Afrikában évszázadok óta isszák a kínai zöld teát mentával.

A teázás szertartása a legendás marokkói vendéglátás része. A háztartásokban két, általában rézből készült, cizellált asztalka van, egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobbra helyezik a teáskannákat és az üveg teáspoharakat, a kisebbre három henger alakú fémdoboz kerül, amely a zöld tea, a menta vagy az illatos füvek és a darabos cukor tárolására szolgál. Az első főzet a legfinomabb.

Mialatt a vendégek ízlelgetik, értékelik az első pohár teát, a házigazda a második forrázathoz készül. Jó marék, szárával együtt szedett, friss mentát morzsolgat a kannába, majd egy-egy kiskanálnyi új teát is tesz a régi keverékhez, hozzáadja a cukrot és a forró vizet is. Befedi a kannákat vagy a szamovár kéményére helyezi őket, és hagyja tartalmukat ázni.

Néhány perc múlva felkavarja egy kanállal, és megkóstolja a főzetet. Ilyenkor még sohase találja elég jónak, ezt megkívánja a vendége iránti kötelező figyelem és udvariasság is. Újabb cukrot, mentát tesz a teába, hagyja őket összeérni, s nyugodtan várja az eredményt. Teletölti vendégei poharát, amely köznapi használatra közönséges üvegből, ünnepekre átlátszó vagy színes kristályból készült. A teához mentával és ánizzsal ízesített aprósüteményt kínál, lehetőleg jó édeset. A  harmadik főzethez már aromásabb fűszereket (fehér üröm, vasfű, majoránna, bazsalikom, narancsvirág) is kevernek.

Külcsín és belbecs

A teázóedények formakultúrája lenyűgöző gazdagságot mutat, sem a japánok, sem később az angolok soha nem indultak útnak saját teáskészletük nélkül. A hihetetlenül kifinomult ízlésű japán tárgykészítők - nyilván összefüggésben a buddhizmussal - mindig belevittek valamiféle aszimmetriát a csészékbe, kancsókba, teatartókba. Az úti készletekre miniatúrákat festettek, lakkozott dobozok, leheletfinom porcelánok adták meg az esztétikai élményt. Állítólag az ikebana is a teaházakban fejlődött ki. Az oroszok vékony, metszett poharait áttört fémpalást fogta közre, némelyik darab az üveg és a fémművesség ragyogó teljesítményét mutatja.

Párizsban és Berlinben a felvilágosult szellemű hölgyek és urak tea mellett vitatkoztak a 1700-as évek végén. A napóleoni háborúk után lassacskán Magyarországon is szokássá vált a teázás. Mikszáth szerint Dohány utcai közös lakásukban Jókai és Petőfi esténként tea mellett olvasta föl a másiknak, amit aznap papírra vetett.

A polgárosodó országban a teáskészletek eleganciája a ház rangjának talán nem a legfontosabb, de nem is elhanyagolható fokmérője volt, ez sugárzik Munkácsy Mihály Délutáni látogatás című festményéről. Karcsú nőalak tölt az ezüstkannából az arannyal cirkalmazott porceláncsészékbe a drágaságokkal telepakolt szalonban.

A XX. század elején a szállodák ötórai teái fogalommá váltak, zene szólt, a fiatal lányok és fiúk itt ismerkedhettek a megszokottnál kevesebb ellenőrzés mellett, a divatos dzsesszmuzsika, a felszolgált harapnivaló elvonta a kísérők figyelmét. Az 50-es években, ki tudja miért, gyanús polgári ízlésre vallott a teázás szeretete. Igaz, amit kapni lehetett, az nem sok örömet szerzett.

A 60-as években az első turisták, a hazalátogató rokonok révén ébredt föl sokakban a vágy, hogy igazán jó teára tegyenek szert. Bécsbe kellett érte utazni, a Stephans-dómnál két káprázatos, békebeli gyarmatáruboltra is lelhetett az utazó, ahol csekély valutájából valamennyit teára válthatott.

A teázás...

...öröm: jó átélni a meghitt pillanatot egy csésze teát kortyolgatva, miközben a derű átjárja testünket, gondolatainkat, érzelmeinket. * ...élvezet: alkalom arra, hogy átengedjük magunkat az érzékeknek. * ...hangulat: ennek megfelelően választhatjuk ki, fedezhetjük fel az adott pillanathoz legjobban illő teát, teakeveréket és ízesítőt. * ...kikapcsolódás: megadhatjuk a módját a körülményekkel - zene, gyertya, illatmécses, kényelmes karosszék, ízléses csésze, könyv - és a jó társasággal. * ...egészség: teával lendületesen indul a nap, elűzi az álmosságot és felmelegít.

Újraéledt hagyomány

A 90-es évek elején pedig a Lipótvárosban nálunk is megnyílt az első "igazi" teázó, amelyet informátorunk szerint egy Svédországból hazatelepült pár hozott létre. A parányi üzlet rendkívüli sikere hívta életre a többi márkás teaboltot, csakhamar kiderült: nemcsak vásárolni szeretnek betérni az emberek, hanem szívesen leülnek, beszélgetnek, és az egész teakultusz eredeti formájában látszik újjáéledni a XXI. századi Budapesten.

Ülhetünk székre, és elvonulhatunk különterembe, ahová nem léphetünk be cipőben, csak a kikészített papucsban, viszont gyékényre, szőnyegre, párnára heveredhetünk le. Másutt, például a Kicsi@világ teázóban kényelmes rattankanapék várják a vendéget, aki relaxációs zenét hallgathat, mécsest és füstölőt kérhet az asztalára, és bioalapanyagokból készült szendvicset, süteményt fogyaszthat. Sőt hátravonulhat, hogy a számítógéphez üljön, s frissen ébredt gondolatait e-mailben átröpítse egy másik kontinensre. A Mozaikban illatos dohánnyal töltött vízipipával tetézheti az élvezeteket.

A teázókban sosem hangos a zene, és halk szavú a vendég is. Közlékeny és segítőkész a felszolgáló, a tea szelleme ma is jótékonyan hatja át a személyiséget. És persze mindenünnen hazavihetünk 50 vagy 100 grammnyi extra finomságot, bársonyos aromájú Golden Nepált vagy a gyógyerejéről híres brazíliai Mate Greent - a mate élénkítő hatását az indiánok fedezték föl évszázadokkal ezelőtt.

Csak győzzünk választani, hiszen szinte mindegyik teázóban minimum 40-50-féle keveréket kínálnak folyamatosan. Vehetünk esetleg puskaporerejű kínai Gunpowdert, lélekemelő Jade Oolongot, sőt Szenvedélyt vagy Édes kísértést, mert az ízekben tobzódók a klasszikus vörös teákhoz is adnak ezt-azt. Bodhidharma szerzetes persze ezek láttán is ráncolná homlokát. S hogy a teázás ne csak ott, a teázóban legyen szabályszerű, kancsót, csészét, pálcára kristályosított kandiscukrot is hazavihetünk, mert a teázás mindenütt az öröm forrása...

Klukon Edit zongoraművész

A Klukon Edit-Ránki Dezső zongoraművész házaspárnál egy délutáni látogatás felér egy utazással, már ami a választható teákat illeti. Egyik külföldi fellépésük "melléktermékeként" például egy japán teáskészletet vásároltak, a zömök, hasas kancsó és a kisméretű fületlen csészék finom porcelánjának vajsárga alapjára halványzöld bambuszlevélszerű mintát festettek. Ebben a garnitúrában természetesen eredeti japán zöld teát kínálnak. * De az is élmény, ha a ház asszonya a saját gyógynövénykertjéből szed frissítő teakeveréknek valót, mentalevelet, citromfüvet, zsályát. A gyógyteázás egyébként muzsikuskörökben régi hagyomány, Kodály Zoltán Köröndön lévő otthonában (ma múzeum) hajdan minden délután öt órakor behozták a mentateát. * Más, egzotikus növényekből és virágokból is készíthető tea. Zsigó Katalin, a Warner lemezcég képviselője Kairóban ismerte meg a hibiszkuszvirágból készült karkadéteát, amely Asszuán környékéről származik. A gyönyörű vöröses színben játszó, kissé savanykás ízű italt az elegáns szállodákban is fölszolgálják, minthogy nagy melegben kitűnően csillapítja a szomjúságot, és jól pótolja a folyadékveszteséget

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. november 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére