Akadálymentes ország

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 64. számában (2003. augusztus 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Én még nem figyeltem fel oly megrázó, egyben elgondolkodtató óriásplakátra, mint amilyen a közelmúltban a fővárosban több helyen is rátelepedett arra, aki lát, nem csak néz: "...akinek az iskola elsősorban nem szellemi kihívás...". Így a pár szavas felirat. A szöveg csak a fotóval együtt értelmezhető: a képen egy mindkét lábán fémcsatokkal, sínekkel megerősített, két mankóval is csak épphogy magát vonszolni képes, távolodó kisiskolás lányka látható. Az adománygyűjtésre felhívó, a plakátot készíttető alapítvány eredeti szándékán túlmutat a látvány. Rajtam kívül talán másokat is elgondolkodtatott az esendőségről, nehéz élethelyzetekről, közömbösségről, a felkarolni, támogatni érdemes közösségi célokról.

A felhívással nap nap után szembesülve rá kellett döbbennem: ha a mindennapi apró-cseprő teendők, feladatok annyira lekötnek, hogy azokon túl nem is látok, elszalasztom a lényeget. Magunkat áltatva hajlamosak vagyunk felnagyítani az amúgy nem jelentős - legalábbis más, valóban komoly nehézségekhez képest - személyes gondjainkat. Hányan vagyunk, akik csemeténket hosszú éveken át háztól házig, azaz iskoláig fuvarozzuk, minden kényelmükről gondoskodva, mondván: adjunk meg minden tőlünk telhetőt ahhoz, hogy jó esélyekkel induljon az életnek. Reggelenként az iskolába, délután az edzésre, különórákra. Visszük múzeumba, koncertre, színházba, nyáron pedig itthoni és külhoni tájakra. Mindezt azért, hogy némi előnnyel vegyék a később már általunk úgysem befolyásolható nagyobb akadályokat.

Esélytelenség. A plakát ismerete nélkül is tudnivaló: nem mindenkinek adatik meg a támogató családi háttér, a világító elme, vagy éppen a testi épség. Azért nyilvánította az Európai Unió 2003-at a fogyatékkal élők évének, hogy felhívja a figyelmet: a valamilyen testi vagy szellemi hátránnyal küszködőknek - amennyire ez lehetséges - ugyanolyan esélyt és lehetőséget kell adni, mint amilyet a többi ember kap. S bár a felhívás azt sugallja: ezen a téren a nálunknál régebbi demokráciákban, fejlettebb gazdaságokban is van még mit tenni, Magyarország elmaradása fényévnyi. Igazságtalan volnék, ha nem vennék tudomást a jó kezdeményezésekről. Arról például, hogy 2003-ban díjjal jutalmazzák az év akadálymentes kulturális épületét, az illetékesek pluszpénzt ígértek a feliratozott tévéfilmek sugárzásáért és egyes színházi előadások jeltolmácsolásáért. De mit ér mindezen kezdeményezés, ha a mozgásukban korlátozottak alkalmas közlekedési eszköz híján el sem tudnak jutni Thália szentélyébe, s ma még említeni sem nagyon tudok olyan kulturális intézményt, hivatalt, éttermet vagy presszót, ahová kerekesszékkel segítség nélkül bejuthatnának. Igaz, a közelmúltban kinevezett esélyegyenlőségi miniszter jeltolmáccsal érkezett az őt bemutató tévéműsorba, a nem látók számára készítettek már Braille-írással tankönyveket, le- és megtapogatható műalkotás-utánzatokat, néhány színész pedig hangkazettára olvasta a magyar- és a világirodalom egynémely remekét.

Mindez mégis kevés. Hiszen bár törvény írja elő, hogy 2005-ig akadálymentessé kell tenni valamennyi közintézményünket, és évek óta csak úgy emelhetnének bárki által látogatható épületeket, hogy azokba kerekesszékkel is be lehessen jutni, még az állami, önkormányzati szervek is rendre fittyet hánynak az előírásokra. Az ifjúsági tárca csak most hirdetett támogatást a sportlétesítmények akadálymentesítésére, és a paralimpiai mozgalmat a jelenlegiek többszörösével is támogathatnák. A munkaügyi tárca által felállított Esélyegyenlőségi Főigazgatóságnak pedig éppen elég teendője lesz, mire hathatós segítséget tud nyújtani a fogyatékosoknak ahhoz, hogy sikerüljön kilépniük a rájuk kényszerített inaktív szerepükből.

Egyenlő esélyek. Mintha új keletű fogalom volna. Pedig dehogy. Először a nagy francia forradalom kezdetén, 1789-ben fogalmazták meg az Emberi és Polgári Jogok Deklarációját, majd az ENSZ közgyűlése tartotta fontosnak, hogy 1948-ban rögzítse az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. "Minden ember egyenlő jogokkal születik" - emlékeztet 1971-ből az a legendás, fehér borítós Illés-nagylemez. Azóta több évtized is eltelt, mégis ott tartunk: a Mozgáskorlátozottak Egyesületének elnöke azért harcol, hogy egy kerekesszékes ember módjára, saját elhatározásából, más segítsége nélkül közlekedhessen. Nem vidéken. A kétmilliós világvárosban, Budapesten. A 3. évezred elején.

Külföldön járva lépten-nyomon tapasztalni: miként segítik, miként karolják fel az ott élő testi fogyatékosokat. Elég csak Prágáig elmenni, ahol tolókocsival bármelyik metróaluljáró megközelíthető. Más európai városokban létezik külön közlekedési sáv a testi fogyatékosoknak, s a villanyrendőr mellett hangjelzés is segíti a vakok, gyengénlátók közlekedését. Bécsben évi 120 millió eurót költenek fizikai és szellemi értelemben vett akadálymentesítésre. Megoldják a fogyatékosbeteg-szállítást, a közlekedési eszközök átalakítását, a közintézmények megközelíthetőségét, a munkahelyteremtést. De említhetek más példát is, például a sport területéről. Szerte a világban népszerűek a fogyatékosok nemzetközi versenyei, olimpiái. Az egyik legrangosabb atlétikai GP-viadalon, a zürichi gálán évtizedek óta a kerekesszékesek 1500 méteres versenye nyitja a sort. A közönség ugyanúgy felállva, vastapssal ünnepli őket, mint az egészséges sztárokat. Aki pedig világcsúccsal győz, éppúgy megkapja jutalmul az egykilós aranyrudat, mint aki 100 méteres síkfutásban vagy éppen 5000-en ér el világrekordot.

Nem telik el úgy nap, hogy ne hallanánk: Európa felé tartunk. Csak ne felejtsünk rámpát építeni azoknak, akiknek a lépcsőnjárás képessége nem adatott meg!

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére