Újkori kincskeresők

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 63. számában (2003. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A tőzsdék idestova három éve - és ki tudja meddig - tartó pangása, a befektetési lehetőségek beszűkülése a műkincs-kereskedelemre irányította a pénzüket forgatók figyelmét. Aki képes türelemmel várni, az 20 éves távlatban 5-10 százalékos biztos éves hozamra számíthat. Nem sok minden ígér manapság ennyit...

Nem megvetendő befektetés a műkincsvásárlás

A helyzet már-már az 1987. évire emlékeztet, amikor a tőzsdei zuhanás nyomán valósággal megrohanták a gyűjtők a műkereskedőket és az árveréseket - idézi fel a közelmúltat Andrea Jungmann, a Sotheby's aukciós ház bécsi kirendeltségének vezetője. A nagy kereslet következtében az árak 1989-re azóta sem látott magasságba szöktek (igaz, néhány év múlva a mesterséges léggömb szétpukkadt, és a piac összeomlott). Manapság az árak még 20-30 százalékkal elmaradnak az akkori rekordtól, de a műkincspiac látványosan bővül.

A spekuláció másodlagos

A jelenlegi piaci helyzet némelyest különbözik a 15 évvel ezelőttitől - véli a szakértő. Akkor Japán gazdasága virágzott, a szigetország befektetői minden aukción ott voltak, és felverték az árakat. Ma a műkincs-kereskedelmet csak másodlagosan vezérli a spekuláció, a gyűjtők jelentős része saját ízlését követi, s kedvtelésből (is) vásárol. Ezt igazolja a nagy aukciós házak árverései mellett egyre fontosabb szerephez jutó kortárs művészeti vásárok népszerűsége is.

Ugyanakkor mégsem lehet elhanyagolni a befektetési szándék fontosságát, hiszen az eladások összesítése, az árverések és vásárok tapasztalata alapján elsősorban a régi nagy mesterek a keresettek. A 2002-es esztendő csúcseladása a Sotheby's július 10-i árveréséhez fűződik: Rubens Az ártatlanok lemészárlása című képe 49,5 millió fontért (77 millió euróért) kelt el. Ez az ár csaknem megdöntötte az abszolút rekordot: 1990-ben a japán Ryoei Saito Van Gogh Dr. Gachet portréjáért 82,5 millió dollárt, mai árfolyamon is csaknem 80 millió eurót szurkolt le.

Az árverések többségén persze előfordulnak váratlan vásárlások - ez adja a dolog izgalmát. 2001 nyarán a kölni Van Ham aukciós ház egy ritkán szereplő Rembrandt-tanítvány, Gerrit Dou Fogorvos című festményét a német aukciók második világháború utáni történetében a legmagasabb áron, 4,7 millió márkáért adta el, egymillióval többért, mint amennyit az árverés vélt "sztárjáért" reméltek.

Az idén februárban Londonban a Forbes-gyűjtemény nagy érdeklődéssel várt árverésén a 19. századi viktoriánus festmények egynegyede nem kelt el, pedig a Christie's igazán nagy rutinnal és óriási energiával készítette elő az aukciót. A kalapács alá került képek közül mindössze kettő érte el a 10 millió fontos határt, holott 10 képnél számítottak erre. Igaz - s ez is igazolja, milyen ingoványos talajon áll a műkincs-kereskedelem -, 18 képért olyan magas árat sikerült elérni, ami az érintett alkotók esetében rekordnak számít.

A Forbes család - amely az egyik családtag elnökválasztási kalandja és a nevét viselő gazdasági magazin hanyatlása miatt került pénzzavarba és vált (volna) meg a 361 darabból álló gyűjteménytől - a várt 37,15 millió helyett kénytelen volt 25,1 millió euró bevétellel beérni. Az ilyen hírek nem melegítik fel a kisebb pénzű gyűjtők szívét, hiszen - még ha hobbiról is van szó - az egyik megfontolás éppen az, hogy szükség esetén mindig nagy nyereséggel lehessen túladni a műalkotásokon.

Homok a gépezetben

A 2002-es esztendő teljesítményének értékelését nehezíti, hogy a három legnagyobb aukciós céget a piactól független, ha úgy tetszik, házon belüli problémák terhelték. A Sotheby's és a Christie's nyereségét Amerikában és Európában egyaránt súlyos bírság csökkentette, mivel bebizonyosodott, hogy a tiltott áregyeztetés eszközével éltek, ami a nemzetközi versenyben korántsem bocsánatos bűn. A több százmillió dolláros büntetés felemészti például a Christie's 4-5 évi üzleti nyereségét.

Ennél is nagyobb a baj a luxemburgi Phillips, de Pury & Luxembourg háza táján: a francia pénzügyi befektető kiválása és az azóta szintén távozott Louise MacBain kifogásolható üzletvezetése megrendítette a vállalatot. Szakértők szerint ugyanakkor arról van szó, hogy a nemzetközi piac egyszerűen nem visel el három ilyen nagy aukciós házat. Tény, hogy tavaly novemberben New Yorkban, az impresszionisták és modernek aukcióján a várt forgalomhoz képest a Sotheby's 58, a Christie's 60, a Phillips, de Pury & Luxembourg viszont csak 16 százalékot ért el.

Ha a nagy aukciós házakból sokak szerint túlkínálat is van, ugyanez nemigen mondható el az egyre szaporodó és szinte mindenütt sikeres művészeti vásárokról. A mérvadó e téren is New York, ahol februárban már 15. alkalommal kínálta 70 galéria a portékáját. Az eredményről megoszlottak a vélemények, néhányan felrótták, hogy az iraki háború árnyékában kevesebb volt a külföldi érdeklődő, mások viszont a megszokott nagy sikerről számoltak be, s csöppet sem cáfolták, hogy a bevétel kitűnő volt.

Ez megint csak szeptember 11. műkereskedelmi vonatkozású tanulságát igazolja: a terror az utazástól elriaszthatja az embereket, a biztonságosnak hitt befektetési formákra viszont inkább ösztönöz. A műkincsvásárok - amint a galériák is - ma már szerves részei a műkereskedelmi világpiacnak.

Ezzel kapcsolatban sok szó esik arról, hogy Európa és Amerika éles versenyében a tengerentúliak mintha piacot hódítottak volna el az öreg kontinenstől. A múlt év is ezt bizonyítja, mert bár az első két csúcseladás helyszíne London volt, az összes többi nagy üzletet New Yorkban kötötték.

Forgalmat elterelő adók

Ennél konkrétabb adatokat és számokat tartalmaz az a tanulmány, amelyet a maastrichti TEFAF (The European Fine Art Foundation) megbízásából, a British Art Market Federation támogatásával a Kusin & Company cég készített a 2002. év európai műkincspiacáról. A szakértők szerint Brüsszel elmulasztotta felmérni, hogyan hat a behozatali és a viszonteladási adó a nemzetközi kereskedelemre, és az európai országokbeli egyenlő elbírálás prioritása kedvéért egyszerűen megfeledkezett a nemzetközi versenyképességről.

A viszonteladási adó az elmúlt hetven évben született képzőművészeti alkotásokat terheli. Amennyiben kortárs művész alkotását a második tulajdonos - egy galéria - értékesíti, az ár meghatározott százalékát különböző művészeti egyesületek javára be kell fizetnie. Ez az adó ugyan elvben az alkotók javát szolgálja, ám az árat felveri, és arra ösztönöz, hogy a kortárs műkincs-kereskedelem - az ilyen adót nem ismerő - tengerentúlra helyeződjön át. E figyelmen kívül hagyott tényezők hatására Európa piaci részesedése 1998 óta hét százalékkal - 45 százalékra, öszszegszerűen 26,7 milliárd euróra - zsugorodott az amerikai piac javára.

A tanulmány a különböző aukciós házak eladási adataiból arra következtet, hogy Európában 1998 és 2001 között az egy műkincsért kifizetett ár átlagosan 36 százalékkal - 7812 euróra - csökkent. Az Egyesült Államokban ugyanezen időszakban az árnövekedés 75 százalékos - az átlagár 79 003 dollár. Ez azt jelzi, hogy a csúcsszínvonalú áru főként Amerikában talál gazdára.

2000 végéig minden nemzetközi eladás, illetve az aukciók 40-45 százaléka a Christie'sre, illetve a Sotheby'sre jutott. A legnagyobb forgalom az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban és Svájcban bonyolódik. Az európai műkincspiac 28 600 vállalatot és 73 600 foglalkoztatottat ölel fel.

"Dorottya néni"

A felemás helyzet, a műkincs értékállóságának vonzereje, valamint az aukciós házak, a műkincs-kereskedelemmel foglalkozók kétségtelenül erősödő konkurenciaharca az olyan, méreténél nagyobb, ám mégis közepes forgalmú országokat, mint Ausztria, valamiféle szakosodásra készteti. Nem mintha Ausztriában érezhető lenne (egyelőre) a műkincs-kereskedelem bármiféle hanyatlása. Az idézett tanulmány szerint 2001-ben szeptemberig 62,7 millió euró értékben adtak el ausztriai aukciókon műkincset, a kereskedők forgalma pedig elérte a 93,41 millió eurót. Ugyanakkor - szemben az európai nagyokkal - a műkincsbehozatal még mindig meghaladja a kivitelt: 1999-es adat szerint 3,39 százalékkal (21,7 millió euró import - 18,18 milliós export).

A legnagyobb ausztriai - világviszonylatban hatodik - aukciós házat, az akkor éppen 200 éves Dorotheumot 2001-ben privatizálták. A tényleges tulajdonos az a konzorcium, amelyet a 75 százalékot megvásárló OneTwoSold és a 25 százalékhoz jutott Global Equity Partners nevű (szintén osztrák) befektetési cég alapított meg, 300 millió schillinges alaptőkével, az Erste Bank támogatásával.

A OneTwoSold GmbH a sikeres karintiai építőipari vállalatbirodalomból származó Soravia fivéreken kívül még egy Ausztriában ismert névhez kötődik: Christoph Dichandéhoz, aki az ország legnagyobb sajtómoguljának, a Neue Kronen Zeitung sikeres alapító-tulajdonosának a fia. Mindez azért fontos, mert az új tulajdonosok olyan háttérrel rendelkeznek, amely nemcsak garancia a jó "neveltetésükre", gazdasági és pénzügyi gondolkodásukra, hanem adott esetben megfelelő tanácsokat, segítséget, támogatást is jelenthet.

Az új tulajdonosok tudták, mit vásárolnak: a ház rendkívüli népszerűsége még zálogház múltjából ered, valószínűleg ennek köszönheti, hogy még beceneve is van - Dorottya néniként emlegetik. Az intézménynek I. József császár 1707-ben személyesen adta át zálogházi funkcióját - az aktust megörökítő festmény maga nem tartozik a kalapács alá kerülő tárgyak közé. Mai nevét 1801-ben kapta, innen számítják tényleges születését: ekkor költözött át a Dorottya-kolostorba.

Az impozáns palota a Dorotheer-gassén 1901-ben épült, s mint a legtöbb bécsi épület, gondos karbantartásnak köszönhetően őrzi állagát. A történelem persze ott is megtette a magáét: a Dorotheumnak sem sikerült megőriznie ártatlanságát a második világháború idején. Igaz, sokáig jól titkolta mindezt: vezetői hősiesen védelmezték a restitúciós hullámmal szemben, s igyekeztek zárva tartani a palota pincéjét. Pedig ezek a dohos helyiségek a történészek, levéltárosok számára igazi kincset rejtenek: mindazokat a precízen vezetett és tökéletesen megőrzött nyilvántartásokat, amelyek dokumentálják, hogy a náci irányítás alatt milyen hibátlanul hajtotta végre az elhurcolt áldozatoktól harácsolt műkincsek árverezését - vagyis tisztára mosdatását.

Két évvel ezelőtt azután mégiscsak megnyíltak a pincék, megkezdődött az anyag feldolgozása, és hamarosan beindulnak a kártérítési eljárások. Mindenesetre azóta már megtörtént az addig lehetetlennek tartott eset: tavaly novemberben a bíróság egy Schiele-festményt kivett a klasszikus modernek aukciós anyagából, mivel az árverésre szánt festmények ismertetésekor jelentkezett a kép volt tulajdonosának örököse, és bejelentette igényét a nácik által elkobzott vagyontárgyra.

A veszély valós, ám láthatóan nem szegi a kedvét azoknak, akik Bécsben beszállnának az árverési üzletbe. A Dorotheum forgalma is inkább vonz, mint taszít: a privatizálás előtti évben, 2000-ben az összes ausztriai műkereskedelmi forgalom 1,1 milliárd schillingjéből (csaknem 80 millió euró) a Dorotheum egymaga 924 millió schillinggel (67 millió euróval) részesedett.

A műkincspiac néhány jellemző adata Eladások-aukciók forgalma (2001. szeptemberig)

EU

11 316 millió euró

Egyesült Államok

12 500 millió euró

Műkincsforgalom (1999)

Műkincsimport az EU-ba

1 527 millió euró

Műkincsexport az EU-ból

1 813 millió euró

Forrás: Kusin & Company

Követők és felfedezők

Nem csoda hát, ha követői akadnak. Bécsben történetesen több felújított palota - így a Coburg és a Kinsky - aukcióknak ad helyet, sőt ez utóbbi immáron a Dorotheum babérjaira törve egyszerűen csak Kinsky néven említi az itteni rendezvényeket. Igaz, Ausztriában még az Európában általános terheken - a jogdíjon - túl is van gond: egy 18. századi rendelkezés alapján máig szedik az árverési adót. Eredetileg a szegényházak kapták az így befolyt jövedelmet, manapság a tartományi önkormányzatok bevétele ez a tavaly 10 millió schillingre taksált összeg. Igaz, egyes helyeken (így Salzburgban) élve az önállósággal, már eltörölték ezt az elavult adófajtát, másutt (például Linzben és Klagenfurtban) csökkentették, ám Bécs változatlanul ragaszkodik a kétszázalékos sarchoz.

1955 óta a Dorotheumnak 55 millió schillingjébe került ez az adónem. Talán a kieső jövedelem pótlására a patinás aukciós ház újabb és újabb területekre terjeszti ki tevékenységét - a legfrissebb ötlet, hogy régi hangszerekkel is kereskednek. De nem csak ilyen értelemben terjeszkedik a Dorotheum: a közeljövőben Lengyelországban és Magyarországon, esetleg Szlovéniában és a délnémet térségben is jelen kíván lenni, akvizíciók révén vagy önállóan.

Ez a kelet-közép-európai vonatkozás egyébként nem csak a Dorotheum számára jelent lehetőséget. Az egyre gyakoribb és igen népszerű műkereskedelmi vásárok ugyancsak egyre inkább támaszkodnak a szomszédos országok közönségére, a galériák pedig szívesen fedezik fel a térség kevésbé ismert alkotóit. Ez utóbbi téren kétségkívül türelemre van szükség. Hans Knoll, a Galériák Szövetségének elnöke tapasztalatból beszél: ő már 1989 előtt megkezdte a maga "keleti bővítését", s galériát nyitott a bécsi mellett Budapesten is. Akkor különösnek tartott "szakosodását" ma azzal magyarázza, hogy valami érdekeset akart teremteni.

Őt jobban érdekelte ez a feltáratlan terület, mint a nagy nevek: a többi galéria inkább a híresek kisebb műveire összpontosított. Nincs vásár, ahol ne adna bemutatkozási lehetőséget az általa pártfogolt művészeknek - köztük Birkás Ákosnak, Bernát Andrásnak, El Hassan Rózának, vagy akár az orosz képzőművészeknek. Most azonban Knoll maga is úgy látja, az érdeklődés elfordult régiónk képzőművészetétől - s ennek a jelenségnek ő maga is szenvedő alanya.

Árverési toplista (2002)

Festmény

Aukciós ház

Helyszín

Ár

Rubens: Az ártatlanok lemészárlása

Sotheby's

London

49,5 millió font

Picasso: Akt nyakékkel

Christie's

London

21,55 millió euró

Monet: Tavi rózsa

Sotheby's

New York

18,20 millió euró

Brancusi: Danaidák

Christie's

New York

16,79 millió euró

Monet: Tavi rózsák

Sotheby's

New York

16,20 millió euró

Cézanne: Köcsög körtével

Sotheby's

New York

15,46 millió euró

Degas: Miss Cassatt

Sotheby's

New York

15,16 millió euró

Giacometti: Diego nagy feje

Sotheby's

New York

12,63 millió euró

Giacometi: Erdő

Christie's

New York

12,19 millió euró

Magritte: A Lumières birodalom

Christie's

New York

11,59 millió euró

Forrás: Profil, 2003. február

Szemfüles galéristák

Az érdeklődés lanyhulásának ez már sokadik hulláma, s valójában nem is meglepő. A kezdeti eufória, a határnyitás utáni örömmámor, amely a figyelmet ezeknek az országoknak a kulturális értékeire és potenciáljára irányította, a helyzet konszolidációja nyomán magától értetődően elmúlt. Közben az érintett országoknak ennyi idő alatt nem sikerült megfelelő infrastruktúrát kiépíteniük a kiegyensúlyozott és jól fejlődő műkereskedelemhez.

A külföldi érdeklődők - akik közül sokat maga Knoll vitt el Budapestre, s mutatott be ismerős galéristáknak - megunták, hogy gyakorlatilag nincs megbízható, vagy inkább profi magyar partnerük, nincs megfelelő stratégia az ilyen kapcsolatok fenntartására, a műkereskedelmi ügyletek lebonyolítására. Budapesten 3-5 olyan galéria van, amelyik szóba jöhet ilyen kapcsolatként - ez kevés, Bécsben negyven működik. És persze nem csak a kereskedelemhez kell a partner, a művésznek is szüksége van a galériára, bizalmi viszonyra, biztonságra.

Knoll mégsem pesszimista. Az idő a közép-keletiek előretörésének kedvez - sokat segít majd az EU-csatlakozás, a szabadulás a kellemetlen, idő- és pénzigényes vámeljárástól.

Biztató az is, hogy Bécsben mindenképpen új gyűjtőréteg alakult ki, a korábbitól eltérő szokásokkal. Van egy-két - anyagi helyzete miatt aligha követhető - idol, de elkötelezettséget, kitartást mindenképpen lehet tőlük tanulni. Az Essl házaspár, a Baumax alapító tulajdonosa és felesége például évtizedek óta minden jövedelmét képekbe fekteti, mégpedig kortárs osztrákokat vásárol. A mecénáshagyományoknak megfelelően a képek örömét a közönséggel is megosztják - igaz, jövedelmükből telt egy új múzeum építésére is.

A most kialakuló vásárlóközönség persze ettől messze van. De egyre nagyobb divat a kortárs képzőművészet felkarolása. Cégek, amelyeknek a szomszédos országokban jól jövedelmező leányvállalataik vannak, egyre-másra rendeznek kiállításokat, patronálnak művészeket: legutóbb a GrECo biztosítási konszern egy fiatal magyar művésznek, Kácser Lászlónak adott Bécsben bemutatkozási lehetőséget.

Az ilyen rendezvényen szemfüles galéristák is jelen vannak: az ő szerepük ma már igen nagy a műkereskedelemben és a képzőművészek mindennapjaiban is. Ausztriában a kulturális költségvetésnek van olyan tétele, amely a galériákat támogatja - igaz, a múzeumokon keresztül. Meghatározott összeget kapnak a nagyobb múzeumok, amit saját önrésszel kiegészítve gyűjteménybővítésre költhetnek, csakis galériáktól vásárolva.

A műkincsgyűjtés újabb szenvedélyét felfedezte a tanácsadó-ágazat is: léteznek már consultingcégek, amelyek kifejezetten a műtárgyakba befektetni kívánókkal foglalkoznak. A szolgáltatás korántsem elméleti: a tanácsadó, aki egyben persze megfelelőképpen képzett művészettörténész is, az ügyfelet nemegyszer elkíséri az aukciókra, s mindaddig mellette marad, amíg tanácsait igényli.

Tízszeres ár

A Rubens-képhez fűződik a tavalyi év legmorbidabb története. Az egyik Rubens-tanítványnak tulajdonított festmény évtizedeken át az alsó-ausztriai Reichersberg apátságának falán lógott, anélkül hogy bárki sejtette volna, micsoda kincs. A tulajdonos, az inkognitóját megőrző 89 éves osztrák tulajdonos, akinek nem tetszett a családjától örökölt kép, és ezért kikölcsönözte az apátságnak, maga is úgy tudta, hogy a képet Jan van den Hoecke festette, sőt, a Sotheby's bécsi kirendeltsége a szükséges formaságok intézésénél ugyancsak ezt az alkotót nevezte meg. * A hölgy elégedett volt az aukcióra betervezett 4-6 millió font kikiáltási árral, amely innen kúszott fel a hatalmas érdeklődés nyomán tízszeresére. A képről a londoni szakértők állapították meg, hogy eredeti Rubens - ha ez már Bécsben kiderül, aligha kapott volna kiviteli engedélyt. * A gyermekgyilkosságot megörökítő, 1609-ben keletkezett festmény egyébként 1702-ben került János András liechtensteini herceg tulajdonába egy másik Rubens-képpel, a Sámson és Delila cíművel együtt. A hercegi gyűjtemény leltárjegyzéke 1715-ben elveszett, az újabb lajstromozásnál 1780-ban pedig már mint Jan van den Hoecke képe került bejegyzésre. Talán a festő bécsi kapcsolatai miatt, hiszen Vilmos Lipót herceg művészeti tanácsadója volt, s III. Ferdinánd udvari festőként alkalmazta. * A másik képet, a Sámson és Delilát a liechtensteini tulajdonos már a 19. század végén eladta. A 20. század első negyedében Rubensként azonosították, és a londoni National Gallery tulajdonába került. A mostani osztrák tulajdonos családjához Az ártatlanok lemészárlása 1920-ban került, amikor a hercegi család elárverezte. * A történet még egy svédcsavart tartogatott: az egyik bulvárlap kinyomozta a tulajdonost, nagyinterjút készített vele, akinek válaszaiból nemigen derült ki semmi. Később a nyugdíjas hölgy közölte: nem az övé a kép, és nem is igen értette, mit akar tőle az újság

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére