A pünkösdi hosszú hétvégét német nyelvterületen töltöttük barátainkkal. Hévízen voltunk. A szállodában rajtunk kívül csak a tulajdonos és a személyzet beszélt magyarul, az étteremben (és az "Eis Salon"-ban) először a német étlapot hozták oda (barnamártás mindenhez volt), a fürdőben pedig tisztességben megőszült, s meglehetősen közismert szobrászművész barátunk azért nem kaphatott kedvezményes nyugdíjasbelépő t, mert nem volt nála a nyugdíjasigazolványa. A személyi igazolványa kevésnek bizonyult ahhoz, hogy bizonyítsa, ez megilletné őt. Meg kell értenünk, mondták, nagyon sok külföldi akar visszaélni a helyzettel!(?) Az utcai árusok a "Salami"-, a "Tokajer"- és a paprikahegyek tetejére tűzött lapocskán az árakat euróban tüntetik föl. (Alatta zárójelben a forintösszeget.) A fő utcán egész délután szólt a sramlizene, a rezesbandák találkozója jóvoltából. Később néptáncegyüttesek felvonulásában gyönyörködhetett a nagyérdemű. Sohasem gondoltam volna, hogy kis hazánkban ennyi német ajkú hagyományőrző társulat mű ködik. Este pedig sörfesztivál zajlott városszerte. A jó kedélyű, pirospozsgás osztrák, német nyugdíjasok igazán jól érezték magukat. Mondhatni, otthonosan. Csak az én tizenhat éves kamasz fiam dünnyögött, minek kellett őt idehozni. Hát, az ő korosztályára tényleg nem számítottak Hévízen. Ahol egyébként minden a vendégeket szolgálja. A város – szó szerint és képletesen is – virágzik. Tisztaság van, gyönyörű parkok, nagyszerű új és felújított szállodák, panziók serege áll készenlétben, és minden ház elő tt ott a tábla: Zimmer frei. Házigazdánk – nincs még harminc – harmadik éve ad ki húsz szobát, ám a panzió nincs egészen kész. A ház alatti két szintet – a garázst és a borospincét – egyelőre nem tudja befejezni. Most már csak apránként, a bevételből tud majd bővíteni, amióta kifulladt a turizmus fejlesztésére szánt Széchenyi-hitel.
Az idegenforgalom fellendítéséhez azonban csak az egyik – igaz, szükséges – feltétel a pénz. Nagyon sok minden kell még hozzá, és legalább ugyanennyi dolog van, aminek a megléte viszont kifejezetten árt a vendégforgalomnak. Az előbbiekre példa a jó közlekedés, a jó hírnév, a mosoly, az idegennyelv-tudás, a gasztronómiai ismeretek, a rend, a nyugalom és a tisztaság. Az utóbbiakra pedig ezek ellentétét tudnám felsorakoztatni: a rossz utakat, a zsúfolt, olykor teljesen bedugult autópályákat, a rossz közbiztonságot, az elfásult, morózus pincéreket, a magyart is csak törve beszélő kereskedősegédeket, a nyaranta menetrendszerűen bekövetkező ételmérgezéseket, a drága, de rossz éttermeket, a káoszt, a zűrzavart és a szeméthegyeket. Azt hiszem, ezzel semmi újat nem mondtam, a felsorolást unos-untalan hallhatja vendég és vendéglátó egyaránt. Érdekes, hogy sok helyen mégis inkább csak a vendégek érzékelik, hogy elkelne már a változás. Hévízen látszik, hogy nemcsak a közvetlenül a vendéglátásból élők tudják és teszik a dolgukat, hanem a város vezetői is tisztában vannak azzal, hogy közvetve az egész város a tóból, a vendégekből él. Ahol a jól szituált osztrákok, bajorok jól érzik magukat, ott a magyar vendégek sem találhatnak túl sok kivetnivalót. Kivált, hogy a német ajkúakra berendezkedett város azért büszke a magyarságára is: sehol másutt nem láttam ennyi nemzeti színű lobogót.
Azt mondják, itthon otthon vagyunk, nyaraljunk a határainkon belül. Ma már a magyarok is szívesen látott vendégek a Balatonon, használjuk ki a megnövelt értékű, kedvezményes üdülési csekk adta lehető ségeket! Miért van az, hogy akkor várnak minket tárt karokkal a magyar tengernél, amikor "kinn vagyunk a vízből", akármennyit is dagasztjuk az iszapot? És amikor már a kispénzű keletnémet családok is csak átrobognak az országon, meg sem állva a dalmát tengerpartig. Miért van az, hogy némelyik felkapott kastélyszálló nem is reagál az interneten elküldött helyfoglalásra, ha magyarul töltöm ki a megrendelőlapot? Miért van az, hogy a rövid, csak a nyári szezonból élő idegenforgalmi helyeken – elsősorban a Balatonnál és Budapesten – csak most kezdik belátni a hatvanas évek sikerfilmjének címében rejlő igazságot, miszerint a veréb is madár? Miért van az, hogy oly sok vidéki városban – hogy csak az utóbbi két év tapasztalataiból merítsek: Sopronban, Sárváron, Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Kőszegen, Kecskeméten – ezt már régen tudják. Ahol jobbnál jobb vendéglőkben ehet az ember viszonylag olcsón, ahol nem kell okvetlenül a legdrágább szállodába menni azért, hogy kényelmes kiszolgálásban legyen részünk, ahol naprakész prospektusokat kaphat a turista a város nevezetességeiről, ahol húsvéthétfőn is nyitva vannak a múzeumok, ahol a hotelportán adnak villamosjegyet, és ahol a hazánkfiának nem "jobb híján" örülnek.
Hazánkban a foglalkoztatottak hatvan százaléka a szolgáltatásokból él. Rajtuk csak az segít, ha az idegenforgalom zömét a külföldiekre építhetik. Nem megoldás, legfeljebb ideig-óráig, ha mi tízmilliónyian egy-két hétre átruccanunk egy másik településre enni-inni-aludni. Ám a külföldiek egy ideje nem jönnek. Terrortámadás, iraki háború, SARS-járvány – sorolják az okokat. Mindez szerencsére elkerült bennünket. A béke szigete lehetnénk a lassanként mediterránba hajló éghajlatunkkal, akkor hát miért kerülnek el mégis a turisták? Csak nem a jó hírnév hiányzik, a good-will? Lehet, hogy kevés vagy rossz az országpropaganda? Lehet, hogy ez már nem is a szállodásokon, vendéglősökön múlik? Vannak dolgok, amiken ők nem tudnak változtatni. Viszont adóznak bőven, hogy eltartsanak egy államot. Amelynek többek között éppen a megfelelő körülmények megteremtése lenne a feladata, hogy a(z idegenforgalmi) vállalkozóknak legyen mire vállalkozniuk.