Fújhatjuk, húzhatjuk...?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 63. számában (2003. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Értékkeresés és -teremtés szerencsés egymásra találásából stílusok, művészeti irányzatok, jobb esetben aranykorok születhetnek. De ez nem mindig van így. Életükben tengődő, haláluk után felmagasztosult alkotókból mindig is több volt, mint megbecsüléssel övezettekből. Vannak persze olyanok is, akik józan mértéktartással nem törnek túl magasra, de ha úgy hozza a sors, túl mélyre sem zuhannak. Alkalmazkodnak. Valószínűleg ez a képesség mentette meg a magyar hangszergyártókat is.

Hangszerműhelyek Magyarországon régen és ma

Magyarország soha nem volt hangszerkészítő nagyhatalom, de az olasz, angol, német és japán iskolák mellett a XIX. század második felétől a II. világháborúig a magyar műhelyeket is számon tartották a világban. A valódi indulást a kiegyezést követő általános ipari fellendüléstől számítják. Akkor a magyar Stradivariként emlegetett Nemessányi Sámuel (1837-1881) hegedűi például felvették a versenyt a muzeális értékű antik darabokkal. Egy korabeli szakvélemény lényegre törő leírása szerint: "hegedűit sem színben, sem alakban, sem hangzásukban nem lehet megkülönböztetni a nagy olasz mesterek munkáitól". A megtévesztő hasonlatosság aztán meg is mozgatta a hamisítók fantáziáját. Nem egy esetben "kivették" a magyar mester jelzését, és helyébe applikáltak egy jóval korábbit. A múlt század elején megtörtént az is, hogy a párizsi hangszerkiállítás Zongora Nagydíját a már akkor is jól hangzó Bösendorferek előtt egy Beregszászi-féle remekmű érdemelte ki.

Az utolsó kenet után

A ma is hegedűkészítéssel foglalkozó Kónya-dinasztia alapítója, Kónya István például első hegedűit 14 éves korában bicskával faragta ki, és bár megélhetési gondok miatt évtizedekre felhagyott a hangszerkészítéssel, amikor - 40 évesen - visszatért, néhány éves tanulás és gyakorlat után olyan hegedűt tudott készíteni, amely elnyerte a nagydíjat Cremonában.

1945 után azonban rossz idők jártak Európa keleti felén a hangszerkészítőkre. A szocializmus első évtizedei csaknem feladták az utolsó kenetet a szakmának. Eszközeikben a világégés önmagában is nagy pusztítást végzett. Sok gépet leszereltek és Nyugatra szállítottak, az életben maradt és munkaképes mestereket pedig "beterelték" a Minőségi Hangszerkészítő és Javító Vállalatba, a többieknek az Állami Orgonaüzem vagy a Zongoragyár vált kényszerű munkahelyükké, ahol aztán - visszaemlékezéseik szerint - az igényes hangszerkészítés sorvadni kezdett. A még megmaradt kéziszerszámok jelentős része a MÉH-be került. A műhelyek felszámolásakor számos hangszer, szerszám, rajz, szakértői anyag, fénykép, leírás, értékes antik hangszerekről készült gipszlenyomat elveszett. Az országban talán öt magányos mester dolgozott, sanyarú körülmények között. Megszűnt az a természetes folyamat, amely a mesterről tanítványra öröklődő szaktudás fennmaradását hiánytalanul biztosítani tudta. Ilyen előzmények után nincs csodálkoznivaló azon, hogy 15-20 éve még a legelfogultabbak is kihalófélben lévőnek ítélték a művészi hangszerkészítést.

A rendszerváltás után azonban mind több tanítvány döntött úgy, hogy érdemes az idős mesterektől, többnyire az államosított műhelyekben megtanult fogásokat önállóan és függetlenül alkalmazni. A Magyar Hangszerkészítők Szövetsége által 2002-ben megjelentetett "Hangszerműhelyek Magyarországon" című kiadványban szereplő mesterek egyáltalán nem aggastyánok: fiatal vagy javakorabeli (többnyire) férfiak mutatják be, hogy mire jutottak az utóbbi évtizedben különleges tudásukkal, kézügyességükkel és nem utolsósorban magas szintű hangszertudásukkal. A készítők létszáma alapján manapság már egyeseknek az a véleménye, hogy talán túl sokan is vannak a potenciális megrendelőkhöz képest.

Magyarország - Liszt, Erkel, Bartók, Kodály, Szokolai és a többiek, meg a nép- és a cigányzene révén - mindig is zenei nagyhatalomnak számított. A hazai előadó-művészet pedig mindenkor használta, "fogyasztotta" a hangszereket. Azt, hogy Magyarországon pezsgő zenei élet volt, van és feltehetően lesz is, senki sem vitatja. Erre legjobb garancia fejlett zeneiskolai rendszerünk, amelyet Japántól Amerikáig mindenütt elismeréssel emlegetnek. A szakmának mindeddig biztos pontot adott az a rendelet is, hogy 400 tanuló felett az oktatási intézményeknek hangszerkészítőt is alkalmazniuk kell. 2003-tól azonban az iskolafenntartó önkormányzatok szűkösebb anyagi lehetőségei miatt nehéz helyzetbe kerültek a zeneiskolák is. Jobb esetben átveszi őket a megye, rosszabban átszervezik vagy bezárják az intézményt.

A magyar zenészek képzettek és keresettek a világban. Jövedelmük azonban - ha idehaza muzsikálnak - negyede Nyugaton élő kollégáiknak. Ez pedig könyörtelenül visszahat háttériparukra, a hangszerkészítésre. Szerényi Béla, a Magyar Hangszerész Szövetség elnöke szerint ma a magyarországi hangszerkészítő műhelyekben - ágazatonként eltérő arányokban - többnyire csak javítanak (90 százalékban); kevés új hangszer készül. Az előbbi tevékenységből a megélhetésre, utóbbiból - már ahol van - a fejlesztésre futja. A hangszerkereskedelem nálunk - ellentétben a világ számos országával - nem válik el a gyártótól. Ha a mester fiatal, elszánt és bírja a tempót, sikereket érhet el, új megrendelőket szerezhet magának, ha viszont nem ilyen, akkor többnyire megmarad azok körében, akik eddig is ismerték. Magyar jellegzetesség az is, hogy a szakma "kristályosodási pontja" Budapest, pontosabban a Zeneakadémia környéke, illetve a belváros: a honi hangszerkészítő műhelyek 80 százaléka itt található.

A magyar hangszerek ára típusonként eltérő, általánosságban azonban kijelenthető: a világ középmezőnyében foglal helyet. Például egy új mesterhegedű 500-600 ezer forintnál kezdődik és másfél-két milliónál végződik - ez utóbbi plafon feltétele azonban, hogy az alkotó a világ által respektált díjakkal rendelkezzen. Ugyanaz a díj azonban általában kevésbé srófolja fel egy magyarországi hangszerész árait, mint mondjuk egy londoni vagy olaszországi mesterét. A világ elismert hangszerkészítő centrumai ugyanis árfelhajtóak. Kitűnően illusztrálja ezt a háromgenerációs hegedűkészítő Kónya család. A nagypapa nyomdokaiba lépő két fivér közül az egyik Cremonában, a másik Tatabányán folytatta a mesterséget. A testvérek között élénk a családi és a szakmai kapcsolat, folyamatosan értékelik a két műhelyben készült hegedűket. A véleményük egyöntetű: a hangszerek minősége azonos. Az árarány azonban 4:1 - a cremonai javára.

A Magyar Hangszerész Szövetség 1992-ben 17 alapító taggal indult, 2002-ben azonban már hat szakosztályában - fa- és rézfúvós, gitárkészítő, hegedűkészítő, historikus és népi, zongorakészítő és orgonaépítő - több mint 100 tagot tömörített.

A művészi hangszerkészítés és -javítás piacán ma éles a harc. Sok a képzett és jó képességű mester, évről évre jönnek a frissen végzettek, piacuk viszont korántsem bővül ilyen ütemben. Egyes vélemények szerint a szövetség létrejöttének hátterében a piac konszolidált felosztása áll, másrészt viszont a tőkeerősebb nyugati cégek nyomulásával szemben szervezettséget kellett - s kell ma is - felmutatni.

Trombitagyár

A fúvósműhelyek kevés új hangszert készítenek. 2002 tavaszán a Budaörsi Ipari Parkban 670 négyzetméteren megkezdte működését a német tulajdonú Sternberg Hangszer Manufaktúra, ahol rézfúvós hangszereket (trombitákat, kürtöket, harsonákat) szerelnek össze. Ezek - Juhász Zoltán ügyvezető szerint - felső és középkategóriás, valamint profi hangszerek. Egy-egy darabot többen is készítenek - ennyiben nem felelnek meg az egy alkotóhoz köthető mesterhangszer kívánalmainak -, de a gyártás ma már olyan drága gépparkot igényelne, amit egy kis műhely sehol a világon nem tud megfizetni. Budaörsön a Németországból érkező alkatrészeket összehegesztik, csiszolják és polírozzák. Az első évben 3-4 hangszerészt és 15-16 betanított munkást foglalkoztattak. Évente 3000-3500 hangszert készítenek, amelyeket a német anyavállalaton keresztül értékesítenek.

Budaörsön - az alacsonyabb munkabérek miatt - olcsóbban tudják a hangszereket előállítani, mint az anyavállalatnál. (Egy betanított munkás 100 ezer forint körüli bruttó bért visz haza, a hangszerészek - végzettségtől, teljesítménytől és esetleg a túlóradíjaktól függően - ennek a kétszeresét.)

A budaörsi "trombitagyárban" nem tartanak olyan kínai offenzívától, mint amelyik megpecsételte a Szegedi Hangszergyár sorsát (lásd keretes írásunkat), viszont aggasztónak találják az emelkedő költségeket (villany, gáz, bérlet) és az erős forintot. Ezek lerontják a kezdetben jó hatékonysági mutatókat.

A hazai kis fúvósműhelyek az elmúlt években - a szükségből erényt kovácsolva - a javításokra profilírozták át magukat, azt viszont ma már olyan színvonalon művelik, hogy a "fúvósnagyhatalom" Németországból is idehozzák "gyógyulni" a sérült hangszereket. Reklámra, hirdetésre nemigen futja. A javításra szakosodott műhelyek jó hírét főként az elégedett megrendelők terjesztik. Szilágyi Miklós pilisvörösvári fúvóshangszerész-mester szerint évi bruttó 2-2,5 millió forint bevételre lehet szert tenni a folyamatosan érkező, de sohasem sok megrendelésből.

Szakmai berkekben szenzációnak számított, amikor 40 év után először készült Magyarországon koncerttrombita. Az alkotó, Andrik István rézfúvóshangszerész azonban nem tulajdonít nagy jelentőséget a kézzel készített, egyedi daraboknak. Nézete szerint a piac nem igazán értékeli és igényli a bravúros megoldásokat. Ezért az a vállalkozás is, amelyben ő dolgozik, elsősorban hangszer-kereskedelemmel és -javítással foglalkozik. Az utóbbiból származik az évi 50 millió forintos árbevételük tíz százaléka.

Pluszpénz a muzsikusoknak

Az előző kultuszminiszter még távozása előtt bejelentette: 300 millió forintos támogatást ad erre az évre saját keretéből a Budapesti Fesztiválzenekarnak. Nemzeti intézményként a zenekar további két évig hasonló apanázsra számíthat, a korábbi legfeljebb 50 milliós helyett. Az erről kötött szerződés működési támogatásként jelöli meg a szóban forgó összeget, így annak egy része hangszervásárlásra is fordítható. A zenekar egyik képviselője szerint bizonyosan költenek erre is, de azt, hogy honnan vásárolnak, mindig a hangszer minősége és nem a származási helye dönti el. * Az idén a többi magyarországi zenekar állami támogatása is emelkedett. Az önkormányzati fenntartású együttesek például kétszer akkora összeghez, összesen 990 millió forinthoz jutottak, mint a korábbi években. De megfejelt summát kapnak a többiek is: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar 1 milliárd 658 millió, a Liszt Ferenc Kamarazenekar 66 millió, a MÁV Szimfonikus Zenekar 54 millió, a Budapesti Filharmonikus Társaság Zenekara 40 millió, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 30 millió forintot kap. A legtöbb zenekar a most kapott keret mellett az előadások bevételein túl más forrásokra is számíthat. A Budapesti Fesztiválzenekar például a Fővárosi Önkormányzattól további 350 millió forintot, magántámogatóitól pedig mintegy 100 milliót kasszíroz. Talán a többletforrásokból több jut majd a hangszerkészítő-szakmának is.

Vonósok: még bírják

A fúvósoknál csak kicsit vannak jobb helyzetben a 300 éves múlttal és ezen idő alatt több mint ezer mesterrel büszkélkedő vonósok, pedig Európában a magyar hegedű még mindig fogalom. A mai alkotók kivétel nélkül végigjárták a szükséges mesterfokozatokat, legtöbben külföldön is gyarapították tudásukat, és rendszeresen részt vesznek nemzetközi versenyeken, ahonnan - Semmelweis Tibor, a Magyar Hangszerész Szövetség tiszteletbeli elnöke szerint - az első három díj valamelyikét mindig hazahozzák, ami a világ élvonalába tartozásukat bizonyítja. Mindez azonban náluk sem párosul arányos anyagi gyarapodással. A hangszerek javításán ugyanis maximum 8-10 százalék a nyereség. Egy átlagos, 30-40 négyzetméteres, egy-két személyes műhelyben hetente két-három reparálás adódik. A munka időtartama viszont - azonos nyereségtartalom mellett - a néhány percestől a több hetesig terjedhet.

Valamivel több - mintegy 30 százalék - haszon képződik akkor, ha a mester megvásárol egy rossz állapotban lévő régi hangszert, és azt újjávarázsolva eladja. A legtöbbet persze - elméletileg - egy új hegedűn lehet keresni. Az 500 ezer forintos átlagárat azonban kevesen tudják megfizetni a zenéből élők közül. Így kevés a vevő, holott "áru" volna bőven. A honi mesterek nem is tudják kapacitásukat maximálisan lekötni. Amíg Olaszországban a legtöbb mester már az év elején leszerződik arra a 8-10 hegedűre, amit 12 hónap alatt elkészít, addig Magyarországon két-három megrendeléshez is kivételes szerencse kell.

Az olasz hírnevet, a patinát (amit a mediterrán országban koroktól és kurzusoktól függetlenül minden illetékes igyekezett megvédeni) persze meg kell a vevőnek fizetnie; egy ottani műhely évi bevétele eléri - átszámítva - a 15-18 millió forintot. Itthon a folyamatos reklámot nem helyettesíthetik, pótolhatják a mégoly híres magyar előadóművészek sem. Holló Bence, a vonósszakosztály vezetőjének kalkulációja szerint a Magyarországon elérhető évi 3-4 millió forintos bevételből nem futja olyan hírverésekre, amelyek a világ tehetősebb feléről is idevonzanák a vevőket. Külső tőke bevonása pedig ezen a területen ismeretlen. A mikrovállalkozás tulajdonosa legfeljebb hitelt vesz fel, de nem társul - legalábbis ez idáig nem állt össze szívesen - idegennel. A Széchenyi-hitel sem hozott áttörést. Az eredeti 1 millió forintos keretet túl kicsinek, az 5 millió forintost pedig - a 3 milliós fedezeti igény miatt - elérhetetlennek ítélték az érintettek.

Furulya, citera, tekerő...

A kordivat ma leginkább a historikus és népi zeneszerszámok készítőinek kedvez. Talán szokatlannak tűnik - fejtegeti Szerényi Béla, aki nemcsak a szövetség elnöke, hanem több mint 10 éve népi iparművészként készít tekerőlantokat -, de nevükkel ellentétben ennél a hangszercsoportnál nem a múlt, hanem a jelen, s még inkább a jövő kerül előtérbe. Ebbe a kategóriába több száz különböző hangszer (furulya, citera, tekerő, csembaló, ütőgardon, duda, mandolin, hárfa, tilinkó... stb.) tartozik. Világszerte mind népszerűbbek a régizene- és népzenei együttesek, de más műfajok művelői is szívesen használják őket. Az sem meglepő, ha egy kortárs zeneszerző dudára írja művét, vagy egy dzsesszmuzsikus csembalón játszik. A különleges hangzás mellett vonzó az érdekes, az átlagostól eltérő forma is. Mostanra az a furcsa helyzet állt elő, hogy ezek a sok száz (gyakran több ezer!) éves instrumentumok még a zenekedvelők körében is az abszolút újdonság erejével hatnak. Mindez erőteljesen megnöveli a megrendeléseket is. A vásárlóközönség azt is hajlandó respektálni, hogy e hangszerek készítői nemigen támaszkodhatnak az ellesett fogásokra: gyakran csak képek, rövid leírások alapján dolgozhatnak. Bán György fafurulyái például remekül helyettesítik a fröccsöntött, világhíres márkájú műanyag hangszereket. Ezt bizonyítja, hogy a magyar mester legtöbb megrendelése Japánból érkezik.

Jellemző, hogy historikus és népi hangszerek fiatalabb és vállalkozó kedvűbb készítői gyakran meg is szólaltatják az általuk készített zeneszerszámokat: előadóművészek, sőt zeneszerzők is. Istvánfi Balázs dudakészítő mesternél mindez még akusztikai kutatásokkal is kiegészül.

A régi hangszerek életre keltői jó érzékkel "tapintják ki", hogy mit igényel a piac. Szerényi Béla tekerőlantjainak zöme klasszikus, a népi hagyományokat követő modell. A magyar piac, valamint a nyugat-európai, középkori zenét interpretáló művészek is ilyet igényelnek. A rockzene előadóművészei viszont, bár előszeretettel használnak népi hangszereket dallamaik fűszerezésére, inkább a modernebb változatokat rendelik. Ezekből Szerényi Béla minden nehézség nélkül el tud adni évente 30-35-öt. (Körülbelül ennyi egy jól felszerelt műhely egész évi kapacitása.) Az áruk - kidolgozottságtól és típustól függően - 200-800 ezer forint.

Koncertkörúton a lantcsembaló

Mindössze néhány kotta, néhány lelkesült leírás és hagyatéki leltár utalt arra, hogy egykor létezett egy különös hangszer, amelyben a billentyűket kombinálták a bélhúrokkal. A legendás hangú lantcsembalóba a zene fejedelme, Johann Sebastian Bach is beleszeretett. Támogatta fejlesztését, zenedarabokat írt rá, sőt legalább két ilyen hangszert birtokolt is. A meglehetősen sovány emléktöredékeket és az esetleges leírásokat Romanek Tihamér, Velence községben élő hangszerkészítő-mester különleges kihívásnak tartotta. És 26 évnyi dédelgetett álomból, másfél évnyi munkával, 3 millió forintos befektetéssel életre keltette a lantcsembalót. * A tekintélyes méretű (150 cm x 126,5 cm széles, 43 cm mély, 36 kilós), mahagónilábakon álló és további nemesfákból (jávorfa, finn fenyő, kongói rózsafa, citromfa, bukszusfa) készült hangszert a szakma nagy elismeréssel fogadta. Cremonában - más mestermunkákkal együtt - nagy sikerrel képviselte a művészi magyar hangszerkészítést. A zenetörténeti és technikai bravúr azonban egyelőre nem párosult anyagi sikerrel. A lantcsembaló még nem törte át a világhírnévhez szükséges információs küszöböt. De talán az idén sikerül ez a "mutatvány" is. Az újjászületett hangszer, a francia kultuszminiszter támogatásával, európai körútra indul. Bernard Poulelaouen zenetudós ugyanis olyannyira fellelkesült a barokk instrumentum életre keltésén, hogy francia, német, magyar és más városokban 20 koncertből álló sorozatot szervezett, amelyen nemcsak az eredeti lantcsembalóra komponált művek szólalnak meg, hanem új darabok is. * A Magyar Hangszerész Szövetség a lantcsembaló elkészítéséért Ezüstkoszorús Mester címmel jutalmazta Romanek Tihamért.

Orgona: lendületben

Tán a legrégibb hangszerkészítő-szakma az orgonaépítés. A Római Birodalom aquincumi székhelyű tűzoltótestületének i. e. 228-ban ajándékba kapott víziorgonáját ugyanis számos különböző technikájú hangszer követte a kereszténység elterjedésével Magyarország területén. Volt idő - a XIX. század végén -, amikor négy orgonagyár versenyzett egymással. Az 1945 utáni államosítás a nagy hagyományú gyárakat elsorvasztotta. A klerikálisnak bélyegzett orgonaépítészet vegetált; kevés hangszerre volt igény, koncerteket ritkán rendeztek. A javításokhoz szükséges (nyugati) alkatrészek beszerzése mind nehezebbé vált, így az orgonák állaga is sokat romlott. A hetvenes-nyolcvanas években fordult jobbra a helyzet. 1985 és 1988 között felmérték a hazai orgonaállományt: mintegy 2000 műemlék hangszert vettek lajtsromba. Ezt követően megkezdődött a restaurálásuk, amely máig munkát ad.

Időközben az orgonaoktatás is újjáéledt: zene-, szak- és főiskolai szinten orgona tanszakok indultak. A Zeneakadémián ismét "megnyílt" az 1949-ben bezárt egyházzenei tanszék. Az új templomok építésével párhuzamosan újabb műhelyek alakultak. Jelenleg Magyarországon - ismét - négy nagy "orgonagyár" működik, egyenként 10-15 alkalmazottal. Mellettük még legalább öt kisebb cég próbál boldogulni. Az üzemek kapacitáslekötöttsége változó, olykor 1-2 évre előre megvan a feladat, máskor várni kell a megrendelésekre.

Az orgona megépítése nem olcsó mulatság. Egy regiszter, amely az alapsípsort tartalmazza, egymillió forintba kerül, 6-10 regiszternél kisebb orgonát azonban nem érdemes készíteni, mert erőtlen volna a hangzása. Egy-egy hangszerben 12-14 havi munka van.

A műhelyek alkalmazottai 50-200 ezer forint között visznek haza havonta. A vállalkozók ennél többet, viszont övék a kockázat is. Vági Gyula, az orgonakészítő szakosztály vezetője szerint a piacot egyelőre nem veszélyezteti a nyugati konkurencia. Ennek fő oka, hogy a magyar mesterek feleannyit kérnek, mint az osztrákok, negyedét, mint a németek, és ötödét, mint az amerikaiak és a kanadaiak. Talán ezeknek a "védőáraknak" is köszönhető, hogy a tőkeerős cégek érdeklődése ma inkább a balti államok, Csehország, illetve az erősen katolikus, ennélfogva sokorgonás Lengyelország felé fordult.

Hangszerészképzés

1991-ben alakult meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Iskolája. Az alapítók szerint a képzés feladata olyan hangszerésznemzedék felnevelése, amely a hagyományok megőrzése mellett a mai modern lehetőségeket kihasználva, értékes hangszereink állapotmegőrzéséért, javításáért, fejlesztéséért hathatósan, szakértelemmel tud munkálkodni. A tanulók létszáma évfolyamonként 40-50. A képzés hároméves, nappali tagozatos. Az iskola jelenleg középfokú szakképesítést ad. * A gyakorlatban tevékenykedő mesterek szerint jelenleg túlképzés van. Müller György úgy tapasztalja, hogy a zongorakészítő szakmunkásoknak mintegy 30 százaléka talál szakmunkát, de csak mintegy 10 százalékuk nyit önálló műhelyt. Hasonló a helyzet a fúvósoknál is. Andréka Gábor szakosztályvezető szerint az iskolából kikerülő, végzett szakmunkások nehezen tudnak elhelyezkedni; az idén végző 7 fafúvóstanuló közül jó, ha kettő marad a szakmában.

Zongora: csak reparálás

A zongorakészítés magyarországi "karrierje" 1880-tól a második világháborúig töretlenül ívelt felfelé. Két hazai gyár sem tudta kielégíteni az igényeket, ezért a kereskedők a világ legjobb márkáit is sikerrel kínálták. Az államosítás azonban itt is pusztított. Új hangszert kizárólag a jó nevű Musica Rt.-ből létrejött Fővárosi Hangszerkészítő Vállalat készíthetett - az 1960-as évekig. Azóta a mesterek a hangszerek karbantartásával, javításával, felújításával és hangolásával foglalkoznak. Nem is akárhogyan: ma már gyakran Európa gazdagabb országaiból is idehozzák a hangszereket, amelyek aztán újjászületve nemegyszer a tengerentúlon találnak új gazdára.

Ma évente kevesebb mint 100 új zongorát adnak el hazánkban, áruk 2 millió forintnál kezdődik, ám egy Steinway elérheti az 50 milliót is. Használt, de működőképesből viszont több tízezer "kering" az országban. Ezekkel azonban az a gond, hogy gazdájuk gyakran nem képes megfizetni a javítás költségét; az igényes felújítás tarifája akár egymillió forintra is felkúszhat. Emiatt az ország hangszerállománya meglehetősen elhasználódott.

A zongorajavítás jellemzően apáról fiúra szálló mesterség. Az Operaház hangszereit például száz éven keresztül a Müller-dinasztia tartotta karban. Müller György szerint - aki szakosztályvezetőként is ismeri a szakma helyzetét - a javítás jövedelmezősége annyira lecsökkent, hogy már-már deficites. A művelődési házak, színházak, de még az együttesek is szinte eltűntek a megrendelői körből. A reparálásnál több hasznot hoz egy-egy romos hangszer teljes felújítás utáni értékesítése. Ezeket főként külföldiek veszik meg, az árat viszont itt sem lehet a végtelenségig srófolni, mert ők éppen a zeneeszközök viszonylagos olcsósága miatt jönnek hozzánk vásárolni.

A legnagyobb hasznot - e területen is - az új hangszerek értékesítése adja, amihez viszont tetemes tőke, meg hát kereskedelmi szemlélet és megfelelő piacismeret kell(ene). Ezek azonban többnyire hiányoznak a szakma minden csínját-bínját ismerő mesterekből.

A zongoragyártás megváltozott a világban is. Az egyedi mesterhangszerek készítése szinte teljesen eltűnt. Ma már nincs olyan - mondja Müller György -, hogy a műhelyben egy-két ember gyalulgat egy zongorát. A hangszerek gyárakban, futószalagon készülnek. A nagy márkák (Bösendorfer, Blüthner, C. Bechstein... stb.) még léteznek, de a tulajdonosok legtöbbször már távolról, más földrészekről irányítják az üzletet.

A gitár és a beatkorszak

A szövetség "legfiatalabb" szakoszálya a gitárkészítőké. Bíró Ádám szakosztályvezető szerint ők a hatvanas, hetvenes években, a beatkorszakban élték aranykorukat. Egyedi mesterhangszerek azonban most is készülnek a magyar műhelyekben. A latin zene híres előadója, Tátrai Tibor "kis piros gitárját" annyira magáénak érzi, hogy elkészülte óta (1997) nem is használ más elektromos lapgitárt, de egyedi hangszerek más előadóművészeknél is feltűnnek. A mesterhangszerek ára 300 ezer forinttól indul, és - Bíró Ádám becslése szerint - a csillagos égnél végződik. Olcsóbbak a gyári (külföldi) darabok, áruk 38 ezer forintról indul, s felmegy 1 millió 200 ezerig.

A fizetőképes kereslet minden kategóriában szerény. A neves mesterek évente legfeljebb 3-4 gitárt készítenek, idejük nagyobb részét - napi 4-6 órát - a javítás tölti ki. Ebből azonban kevéske a jövedelem. Marad tehát itt is a külföldi márkák eladása. Ezekkel együtt is mintegy 5 millió forint éves forgalmat könyvelhet el egy-egy honi gitárkészítő műhely.

Nincs tehát, de soha nem is volt könnyű dolguk Magyarországon a művészet és a kézművesség határán egyensúlyozó hangszerkészítőknek. Beregszászi Lajos zongorakészítő mester, akinek újításait a világ leghíresebb gyárai is átvették, száz évvel ezelőtt ekképp panaszkodott: "A honi közönség ódzkodik a magyar munkáktól." A mai utódok is hasonlóképpen vélekednek; Szilágyi Miklós fúvóshangszer-készítő szerint: "Nehéz dolog itt a zenéből talpon maradni."

Szeged: jönnek a kínaiak

2003 tavaszán bezárt az ötvenéves Szegedi Hangszergyár. A dolgozókat négyhavi végkielégítéssel elbocsátották. Jelenleg a végelszámolás folyik. Másfél évvel ezelőtt még szembekacagták volna azt, aki akár a legapróbb bajt is feltételezte volna a szépen prosperáló manufaktúra jövőjében, de hát - idézi Milne klasszikus hősét, Micimackót dr. Sivó Róbert tulajdonos - "egy perccel a baj előtt még nem volt semmi baj". Másfél éve a Szegedi Hangszergyár még a csúcson volt, 9400 hangszert adott el, árbevétele közelítette a 300 millió forintot. A tavalyi évre sem panaszkodhatnak, 5200 darabra volt megrendelésük. Az idén 4000-re kaptak megbízást, amiből 1600-at januárban váratlanul stornózott fő vevőjük, a Steinway cég leányvállalata. A megmaradt rendelést áprilisig legyártották, de a vevőnek az a halovány ígérete, hogy decemberben talán majd ismét jelentkezik, kevésnek bizonyult a fennmaradáshoz. Na meg hiányzott az a mintegy 40 millió forint, amennyibe a hónapokig tartó állás került volna. * Szegeden vonós tanulóhangszerek készültek. Ezekkel szemben az a fő követelmény, hogy legyenek olcsók, mutatósak, jók, és sok legyen belőlük. A szegedi hegedűk, brácsák, csellók és bőgők mindeddig valamennyi feltételnek megfeleltek. Az amerikai piacon "nyomuló" kínai vonós hangszerek minősége azonban az utóbbi években érdemben javult, és amikor a saját terjesztőhálózatuk megkezdte a kiskereskedőknek való közvetlen értékesítést, akkor e kategóriában szinte minden versenytársat kiütöttek. Egy szegedi hegedűt 70, egy románt 50, a kínait pedig 20-40 dollárért adtak el az amerikai piacon. Igaz - mondja Sivó Róbert -, az alacsonyabb árfekvésű kínai hangszerek erősen közelítenek az egyszer használatos színvonalhoz, de a 40 dollárosak már megütötték a mértéket. Az árverseny mellett kárukra gyengült a dollár, illetve erősödött a forint is. A tavalyi 270 forintos dollárnál egy 100 ezer dolláros szállítmány 27 millió forintos bevételt takart, amiből 2,5 millió forint volt a nyereség. Az idei 220 forintos dollár ugyanekkora "csomagnál" már csak 22 millió forintos bevételt és 3 millió forint veszteséget hozott. Szegeden megpróbálták csökkenteni a költségeket. Sablonra vágott hangszertetőket és -hátakat vettek Erdélyből, ezzel megspóroltak ugyan némi élőmunkát, de belátták, nem tudnak versenyezni a havi 25 ezer forintért dolgozó kínai hangszerkészítőkkel. A magyar munkabérek többé nem szoríthatók vissza erre a szintre. (Meglehet persze, hogy a kínaiak sem sokáig.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére